Anyám esete a külfölddel

Saját magunkat adtuk, természetesen. És ahogy láttam, hogy az átlag magyar amikor kimegy külföldre és hogyan viselkedik, akkor azt mondom, hogy neki semmi sem szent az életében, nekem viszont van. Mikor orosz állampolgárként utaztam, akkor is megmutattam, hogy igen is az oroszok, azok normális emberek és amikor örménynek érzem magam, akkor is úgy viselkedem, na nem úgy, mint az örmények, amikor az egyik a falat támasztja, míg a másik cipeli a szatyrot, nos én inkább a szatyrot cipelem, mint a falat támasztom (nevetek), de azt vettem észre, hogy a magyaroknak mostanában, ebben a mostani, huszonegyedik században egyáltalán nincs semmi szent az életükben.
- Ilyen szentek lehetnek a családon belüli dolgok.
Az a legeslegelső.
- Például a szülők, nagyszülők tisztelete, szeretete.
A szülők, nagyszülők, gyerekek egymás között. Pannikám, én egész sokáig, nagyon sokáig azt állítottam, most már egy kicsikét meggyengült a dolog, az egyetlen dolog, amit a világon elértem, hogy a három gyerekem szereti egymást. És én ezt nagyon nagy büszkeséggel mondom, de én már nem vagyok olyan biztos benne, hogy a három gyerekemnek a gyerekei ugyanazt érzik egymás között. Egyáltalán nem vagyok biztos benne.
- Vagy nem éppen úgy. Átalakult ez is.
Nem tudom.
- Más. Most mesélted, hogy oroszként is úgy igyekeztél viselkedni külföldön, hogy ne hozzál szégyent az országra, ahol élsz. Nemrég mikor együtt utaztunk Hartára, elmeséltél egy történetet arról, ahogyan Angliában jártál jutalomúton. Elmondanád, hogyan is esett a dolog a szállodai szobával kapcsolatban?
Elmentünk a V. Ervin vezetésével és Medimpex-es részvétellel Angliába. Egy éjszakát megálltunk Franciaországban, ott is ebédeltünk Akkor ismertem ameg francia ebédelési szokásokat és rettentően nem tetszett, hogy büdös halat ettünk. A lepényhal az olyan volt, hogy egész végig jó volt az íze, az illata, csak akkor rontódott el, amikor a gerincéhez értünk, akkor lett nagyon büdös. Na akkor én már kész voltam. Akkor sem szerettem a halat, de akkor viselkedtem és megettem. Mondjuk az utolsó falatot nem, mert az - ahogy mondtam - büdös volt. Utána adtak epret tejszínnel, ami nagyon finom volt, megettük. Egy éjszakát aludtunk ott, de előtte még engem elküldtek a jó francba, hogy menjek sétálni egyedül, elmentem és majdnem beleestem a négerek karjaiba, olyan helyre keveredtem, ahol csapatostul voltak, megijedtem tőlük, fekete négerek voltak, rohantam vissza a szállodai szobámba. Mikor visszaértem, azt vettem észre, hogy a szállodai szobámban a kofferem ki van nyitva. Tehát az ottani securitate, NKVD vagy hogy mondjam, a KGB biztos ottan kutatott, hogy a Szegőné nem kém-e, aki most Franciaország után megy a fene tudja, még hová. És akkor másnap elmentünk Angliába. Megérkeztünk Londonba. Mindenkit természetesen szépen átengedntk, csak engem nem, mert nekem orosz útlevelem volt. Akkor még egy szót sem tudtam angolul, az egyetemen két évig angolul tanultunk, nem sokat számított. Mondták, hogy üljek le, maradjak nyugton, majd hoznak mindjárt egy orosz tolmácsot. Hoztak is. Jött az orosz tolmács, kérdezett mindenféle hülyeséget, a dolgok mai állása szerint az hülyeség volt. Mit tudom én, hova megy, mikor jön vissza, minek megy, mit csinál? Hát kinek mi köze van hozzá? Ma már nem kérdeznek ilyeneket, de akkor igen, kvázi hogy bebiztosítsák magukat, hogy én vissza is jövök, megvan-e a jegyem visszafele, meg mit tudom én ilyeneket. No végre átengedtek, mert az orosz tolmács biztos azt mondta, hogy minden rendben van. Mentünk tovább és a Trafalgar Squere melletti kis utcában elhelyezkedtünk egy gyönyörű szállodában. White comb vagy valami hasonló volt a neve az utcának. Édes jó Istenem, bementem egy londoni szállodába, két ágyas szoba, Biblia az ágy melletti éjjeli szekrényen, televízió, íróasztal, ez, az, amaz, minden…
- Ilyet nem sűrűn tapasztaltál?