Ülök a német ZDF előtt és elmerülten figyelem a női futball világbajnokság németek és japánok között zajló találkozóját. Ennek már tétje van: a negyeddöntőbe kerülés. Kilencven percen át kiegyenlített a játszma, a németek számolatlanul kihagyott helyzetei bosszantanak. Magam is meglepődöm, hogy nem jön a borítékolt német győzelem, amelyet – női fociba csöppent dilettánsként - vártam volna. A japánok, a fáradhatatlan japánok, a múlttal nem törődő, vagy mégis japánok, minduntalan sikerrel szabadítják fel a kapujukat az óriási és szüntelen német nyomás alól. Kicsi a bors és japán mondhatnám, és gyors, és váratlan, lépései megjósolhatatlanok. És valami olyan erő, hit, eltökéltség, magabiztosság mozgatja őket, amely akár a soha el nem feledhető múltból is táplálkozhat, úgymond egyfajta baráti revans óhajaként. A rendes játékidő lejárta előtt már fel sem tűnik, hogy fennhangon beszélgetek magammal, úgy elkap a hevület, olyannyira magába szippant a játék. Jól van, jól van, a játékot az nyeri meg, aki a gólt rúgja, s ha a németek nem tudnak, lőjön a japán és essék meg az a fura csoda, hogy a német női válogatott a saját hazájában zajló világbajnokságon úgy esik ki, hogy még a dobogó közelébe sem jut. Figyelem a dühöt, meg a bosszút magamban, és a tehetetlenséget, amely mind-mind egy röpke felvillanással távozik belőlem. Innen az esélytelenek nyugalmával, fennkölt kívül állósággal, leplezetlen kíváncsisággal figyelem, vajon győz-e az igazság, ahogy magam is szeretném. A százhuszadik perc után a hihetetlennek vélt igazság úgy jelenik meg, hogy az egyik kicsi, villámsebesen futó japán lány lefutja a jobb oldalon a német ellenfeleit és olyan szögből rúgja el a labdát a védő és a kapus mellett, ahonnan elméletileg be sem szabadna mennie. Ezt mondja ugyanis később Silvia Neid, a németek szövetségi kapitánya, igen bájos, nekem nagyon szimpatikus trénere. A gól klasszisként vonul majd be a női futball történetébe, ahogy a japánok legendás helytállása, vasakarata a hosszabbítással megnyújtott, általuk nyert meccsen.
Nyolcvanadik percig sima meccsnek látszik az amerikai-brazil találkozó az amerikaiak egy nullás vezetésével. A brazilok nem így gondolják, a vége előtt egy tizenegyes góllal egyenlítenek ki, hogy még egy amerikai játékost is kiállítanak. Nem szeretem a tizenegyeseket, de megértem, hogy az élet, a játék megkerülhetetlen része, hiszen az erős, durva, szándékos szabálytalanságot büntetni kell és azon tétmeccseket is le kell tudni zárni, ahol a csapatok a rendes játékidőben, hosszabbításban sem jutnak egymással dűlőre. A brazilok tizenegyesét az amerikai kapus kivédi, nem véletlenül Hope (remény) a neve. Óriási öröm az amerikai oldalon, ugrándoznak, örülnek, kiabálnak. Nem sokáig. A bírónő egy szabálytalan, idő előtti bemozdulást lát az amerikaiak közül valakinél. Újra rúgatja a büntetőt, amelynél a brazilok világklasszisa, Márta már nem hibázik. Ováció az egyik oldalon, hatalmas füttykoncert a másikon, jómagam értetlenkedem. Újra nyitott a küzdelem. Figyelem a dühöt, meg a bosszút magamban, és a tehetetlenséget, amely mind-mind egy röpke felvillanással távozik belőlem. Innen az esélytelenek nyugalmával, fennkölt kívül állósággal, leplezetlen kíváncsisággal figyelem, vajon győz-e az igazság, ahogy magam is szeretném. A hosszabbítás első félidejében az igazság még elbújni látszik, amikor Márta rúg még egy gólt az amerikai kapuba. Fel sem tűnik, hogy fennhangon beszélgetek magammal, jól van, jól van, minden ellenük szól, tízen vannak, és a brazil ellenfelénél jóval fáradtabbnak mondja az amerikaiakat a német kommentátor, azok mégis futnak, szaladnak, támadnak. Százhúsz perc után az igazság az egyik amerikai lány fejesében jelenik meg, aki váratlanul kiegyenlít és ezzel visszahozza a már-már eltemetettnek hitt amerikai reményeket. Innen már nem kétséges, hogy a tizenegyes rúgásokkal az amerikaiak - talán jobb lélekjelenlétükkel - jutnak tovább, merthogy azokat is kivétel nélkül kell berúgni.
Természetesen sok múlik az erőnléten, a tehetségen, a világos fejeken, a véletlenen, a szerencsén, azon, hogy meg tudják-e a játékosok valósítani az edzői elképzeléseket, jól működik-e a támadósor, meg a védelem, nem hoznak-e a bírók a meccs végeredményére kiható téves vagy túlontúl szigorú döntéseket, millió és egy apró momentum döntheti el, ki nyeri, ki veszti a meccset. A közelmúltban lezajlott két mérkőzésen mintegy százhúsz percet kellett várni, hogy százhúsz perc után – véleményem szerint - győzzön az igazság úgy, ahogy én is szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése