(Én nem tudom, ki hogy van vele, de engem a hőség már önmagában, az ilyenkor jellemző csúcsokat döntögető hőségrekordok, bejelentett hőségriadók aggasztanak. Azok miatt, akik nem bújnak el előle, mert napoznak, fürdenek, úgy gondolják, hogy bírják, bírják, bírják, aztán mégsem. Azok miatt, akik nem tudnak előle elmenekülni, vagy mert az utcán élnek, vagy mert az utcán dolgoznak. A hőség kiszívja az ember erejét, elbágyasztja, azt az életfilozófiát gerjeszti, hogy bizony ráérünk arra még, hagyjunk valamit a holnapnak is. Miklóst, a hűvös szobából nézve, a kinti hőség sarkallja munkára, olyan munkára, amelyben a munkáról gondolkozik és ír fajsúlyosan. Úgy gondolja, hogy az előző részben nem jutott végére a munka felőli gondolkodásnak, nem írt ki még mindent magából, szerintem, nem is lehet. Nem lehetünk biztosak benne, hogy itt érne véget, amit a munkával, történelmi szükségszerűségekkel, vízióival kapcsolatosan mondani akar, ezért csupán annyit tehetünk, hogy a hőségtől elbágyadva, a téma iránt kiemelten érdeklődve adjuk közzé Miklós további fejtegetéseit a munkáról, csak nagyon bele ne fáradjunk!)
Úgy éreztem, érdemes volna tovább gondolni a munkával kapcsolatos fejtegetést. Azok a közgazdászok, akiknek jelentős a befolyása a döntéshozó politikusokra, hallani sem akarnak arról, hogy a társadalmi értelemben vett munkát minden munkaképes korúnak állampolgári jog alapján biztosítani kell. Helyette azt hajtogatják, hogy fokozni kell a versenyképességet, mert anélkül nem lehetséges további gazdasági növekedés. Viszont ha sikerül, akkor az magától megoldja a munkanélküliség problémáját is. A növekedés megőrzi a meglévő munkahelyeket és még újakat is teremt, akinek meg így sem jut munka, arról az állam gondoskodni tud, mert a versenyképes, növekvő gazdaságban nem gond a költségvetést egyensúlyban tartani, bőségesen folyik be pénz az államkasszába a forgalmi- és nyereségadókból.
A fő cél tehát a szüntelen növekedés. Azzal mintha nem sokat törődnének, hogy a versenyképesség fokozása végső soron egyet jelent az automatizáció terjedésével, ami ugyan kétségtelenül generál új munkahelyeket a kutatásban és fejlesztésben, de lehet, hogy e számnak többszörösét számolja fel a fejlesztések hatására versenyképesebbé váló ágazatokban, vagyis feketén-fehéren, tovább növeli a munkanélküliséget. Elég abszurd helyzet. Tartós, emberhez méltó munka nélkül nem tudjuk elképzelni a felnőtt életünket a társadalomban, ugyanakkor a vállalkozók számára a legdrágább munkaeszköz az emberi élőmunka, nem kis mértékben a reá rakódó rengeteg adó és járulék miatt.
Az első naiv kérdésem mindjárt az, hogy miért kéne állandóan növekedni? A modern fogyasztói társadalmakban megfigyelhető, hogy a növekedés alapja a pazarlás. A legrafináltabb módszereket dolgozzák ki, hogy a fogyasztót minél nagyobb pazarlásra, vagyis minél nagyobb fogyasztásra ösztönözzék. Újabb naiv kérdés. Boldogabbak leszünk attól, ha minden évben többet fogyaszthatunk? A válasz egyéntől függő. El tudom képzelni, hogy sokan habozás nélkül igennel válaszolnának. Ám valószínűsítem, hogy bizonyos idő elteltével az igennel válaszolók táborát egyre többen hagynák el, miközben a maradók egy része már nem is olyan biztos a dolgában és csak idő kérdése, hogy végleg a másik táborba lépjenek. Ugyanakkor az igenlők tábora bőséges utánpótlásra számíthat a fiatal korosztályok részéről, így összlétszáma talán nem is csökken. Így aztán a közgazdászok folytonos növekedésre alapozott elméletei szilárdan tartani tudják magukat.
Vagy mégsem? A világon időnként végigsöprő válságok vajon nem azt jelzik, hogy ezekkel az elméletekkel komoly bajok vannak? Ha a közgazdászokra hallgatunk, biztosítanak bennünket, hogy az elmélettel semmi baj nincs, pusztán a gyakorlatba átültetés módjával vannak problémák, de a módszerek egyre finomodnak, ezt bizonyítja, hogy az államok egyre hatékonyabban tudnak úrrá lenni a válságok felett.
Ettől mindnyájan megnyugszunk, nem annyira azért, mert érvelésük olyan meggyőző, hiszen nagy részét nem is igen értjük. Azért nyugszunk meg, mert sóvárgunk a nyugalomra, a biztonságra, az állandóságra, mert egyre nehezebben tűrjük a fejlődés szüntelen hajszolása során ránk zúduló stresszt.
Közben arra gondolok, hogy a történelem gyakran ismétli magát. Eszembe jut 1938. szeptember vége, amikor Európa lakosságának nagy része ujjongva, vagy legalábbis nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy a nagyhatalmaknak sikerült Hitlerrel megegyezni és Európa békéjét immár semmi veszély nem fenyegeti. Megteltek a mulatók, a szórakozóhelyek, bőségben folyt a pezsgő, a bor, a sör. Aztán nem kellett hozzá egy év sem és Lengyelország lángokban állt, Franciaországban és Nagy Britanniában pedig elrendelték a teljes mozgósítást.
Most mindjárt rávághatnák sokan, köztük magam is, hogy ugyan már! Hol van már 1938, hatalmasat változott a világ azóta! Ami akkor történt, az többé már nem fordulhat elő! Pontosan az, pontosan úgy valóban nem. De ki gondolt akkoriban az iszlám fundamentalizmusra, az öngyilkos merénylőkre, az Al Khaidára? Vagy ki hitte akkor, hogy a fejlett világ nagy részében ennyire sorvadásnak indul a család intézménye, ilyen méreteket ölt a kábítószer fogyasztás, a fiatalkorú bűnözés, az öngyilkosság?
Bizonyára akadna tekintélyes társadalomtudós, aki meggyőző érveléssel bizonyítaná be, hogy ezek a problémák ugyan valóban súlyosak, de távolról sem olyan új keletűek, mint amilyennek látszanak, csupán a megjelenési formájuk új, de tartalmuk nem és ezért éppen úgy meg fog birkózni velük az emberiség, ahogy ezt korábban is tette.
Csak éppen milyen áron? Netán egy újabb világégés, egy újabb tömegkatasztrófa árán? Ezt sem lehet kizárni. Valamit tenni kéne! De mit? Hát például kidolgozni a nem anyagi természetű javak közgazdasági módszerekkel is megfogható értékelméletét, amelynek a gyakorlatba átültetésével enyhíteni lehetne a feszültségeket, meg lehetne előzni szörnyű konfliktusok kirobbanását.
Úgy rémlik nekem, hogy a XIX. század utópista gondolkodói éppen ezen munkálkodtak. Azután ami ebből a gyakorlatba átment, az végül olyan szörnyetegeket szült, mint például a sztálinizmus. Mindig volt olyan érzésem, hogy a szocialista eszméknek az a legnagyobb tragédiája, hogy a lehető legalkalmatlanabb terepen és történelmi pillanatban próbálták meg a valóságba átültetni. Talán érdemes lenne újra elővenni a lomtárból, letörölni róla a port, adaptálni a megváltozott körülményekhez és tanulva a múlt hibáiból, újra megpróbálkozni vele. Nem hiszem, hogy nagyobb kockázatot jelentene, mint ez a sodródás, amely ma jellemez bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése