Gondolatok a munkáról

(Miklós most olyasmi felől gondolkodott mélyebben el, ami nagyon sokakat, alighanem mindenkit érint: a munkáról. Vagy azért, mert van neki, vagy éppen ellenkezőleg, mert nincs neki. Azért, mert mindjárt lesz neki, vagy még van neki és ki tudja, meddig. Vagy ma még van mit csinálnia, de holnaptól nagyon üresek lesznek napjai. Az ember munkájának, kezdésének, végének, tartalmának, minőségének oly sokféle, sokszínű a története, sorsa, hogy végtelen regényfolyam kerekedne ki belőle emberek emberöltőn túl nyúló gyűjtő munkájának eredményeként, ha valakik vállalkoznának a megírására. Miklós is a munka-témakörnek egy-egy aspektusát próbálja meg történelmi összefüggésekbe ágyazva, azon belül viszonylag teljes körűen megfogni, számunkra is közérthetően közre adni. Mint mindig, most is érdemes odafigyelni rá.)
Vajon napjainkban melyik az a kifejezés, amely a leggyakrabban bukkan fel a médiákban és magánbeszélgetésekben? Tudományos alapossággal is aligha lehetne egyértelműen kideríteni, így marad a találgatás, szubjektív ráérzés. Én a „munka” kifejezésre adom a voksomat. Vissza kell vezetni az embereket a munka világába! Egymillió új munkahelyet! Van munkád? Találtál új munkahelyet? Bizonyára akadnak sokan, akik fenti kérdésre más választ adnának, de feltételezem, hogy ők is egyetértenek velem abban, hogy a munka egyike mai életünk központi problémáinak.
Az elmúlt években több időm jutott filozófiai tárgyú művek olvasgatására. A filozófusok az emberiség legalapvetőbb problémáira keresik a választ. Behatóan foglalkoznak a létezéssel, a lélek és test viszonyával, élet és halál kérdésével, egész köteteket tölt meg elmélkedésük arról, hogy a mi a szép, ám még nem került kezembe olyan mű, amely kifejezetten a munkáról szólt volna.
Ennek oka biztosan nem az, hogy a filozófusok figyelmét elkerülte volna ez a problémakör. Sokkal inkább hiányos ismereteim a felelősek. Van azonban egy olyan érzésem, hogy a munka, mint társadalmi tényező, a filozófia aranykorában, Kant, Hegel, Hume és társaik idején egészen más formában nyilvánult meg, mint ma. Aztán jött az ipari forradalom és jött Marx, aki egész munkásságát erre a problémakörre fókuszálta. Sajnos az ő munkáit sem olvastam, de iskolai tanulmányaim során legfontosabb következtetéseinek egy részével azért megismerkedtem.
Ez persze édes kevés ahhoz, hogy valami fogalmam legyen arról, vajon Marx az 1800-as évek második felében el tudta képzelni azokat a problémákat, amelyek a munka világát manapság jellemzik? Hajlok rá, hogy nem igazán. Mert ha igen, akkor kivételes képességeivel bizonyára használható elméletet alkotott volna e problémák megoldására és akkor most nem szenvednénk tőle annyira.
De miért kéne a filozófusoknak ilyen mindennapos, prózai, közönséges dologgal foglalkozni, mint a munka? A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember dolgozik, minden nap munkát végez. A munka az ember számára épp oly természetes, mint a lélegzés.
Bennem viszont régóta bujkál a kérdés, mely szerint csak akkor természetes számunkra a munka, ha a létfenntartásunk alapszik rajta? A letűnt korok arisztokráciája és a mai gazdagok hogy vannak ezzel?
Ebből mindjárt következik az újabb kérdés. Nevezhetjük e munkának, ha két órát dolgozok a teniszpályán megfeszített erővel? Vagy ez csak akkor munka, ha fizetést kapok érte? Ha én fizetek, akkor szórakozás? De hiszen maga a tevékenység ugyanaz!
És máris eljutottunk egy szép közhelyhez, mely szerint egy adott szó számos eltérő fogalom jelölésére használatos és nem mindig egyszerű rájönni, hogy egy adott előfordulása során éppen melyik értelmében kell elgondolni. Mert ugye a fizika, mint tudomány is definiálja a munkát, de én egyáltalán nem erre gondoltam, mikor belebonyolódtam ebbe az elmélkedésbe és persze ugyanez a helyzet mindazokkal, akik ma azon aggódnak, lesz a jövő hónapban is munkájuk, vagy találnak e egy érdekesebb, kevésbé strapás, jobban fizető munkát.
Itt hát az újabb közhely, a munka nem csak fizikai kategória lehet, hanem társadalmi is, olyan tevékenység, amely különböző javakat állít elő, melyeknek értéke pénzben kifejezhető. Isten mentsen attól, hogy most bonyolult közgazdasági elméletekbe gabalyodjak. Inkább végletesen leegyszerűsítve, józan paraszti ésszel próbálom megragadni a problémát.
Mai társadalmunktól ugye teljes joggal elvárhatjuk, hogy biztosítsa minden tagja számára a létfenntartás feltételeit. Legegyszerűbben úgy, hogy minden munkaképes korúnak munkát biztosít, melynek ellenértékéből meg tud élni.
Az állampárti időkben ez működött. De milyen áron? A fejlett piacgazdaságokhoz képest drágán termeltünk gyengébb minőségű termékeket, ráadásul még kevesebbet is, mint amennyire szükség lett volna. Ezek szerint éppen ideje volt már felhagyni a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedéssel és áttérni a magántulajdonon és többpárti demokrácián alapuló piacgazdaságra? 1989 végén szinte az egész ország egyhangúlag vágta rá e kérdésre a választ: Igen!
Aztán teltek az évek és egyre többen érzik úgy, hogy nagyon elhamarkodták a döntést. Még magamat is közéjük sorolom, pedig egyáltalán nem tartozom a rendszerváltás veszteseinek népes táborába. Úgy voltunk ezzel akkoriban, mint a hosszú ideje házasságban élő férfi, akit hirtelen megbolondít egy vonzó nő felbukkanása. Még nem ismeri közelebbről, de a felszín olyan csábító, hogy mindent, amit házastársából hiányol, könnyedén oda tudja képzelni a felszín mögé. Nem sokat vívódik hát, elhagyja feleségét és összeköltözik új szerelmével. Talán folytatnom sem kell. Egy év múlva visszacsinálná az egészet, de már késő. Természetesen a példában a férfi is női szerep felcserélhető.
Abban a történelmi pillanatban tele volt már a „hócipőnk” a szocializmus sok kisebb és nagyobb silányságával és teljesen elvarázsolt bennünket a Nyugat csillogása, a fogyasztási javak bősége és kiváló minősége, a nyugati polgár szabadsága. A sajátunkat mélyen alulértékeltük, a másikat meg jócskán túlbecsültük. Rossz üzletet kötöttünk, de mint jól tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.
De hogyan tévedhetett ekkorát ilyen sok ember? Kiváló téma a társadalmak lélektanával foglalkozó tudósoknak, sajnos én semmit sem konyítok ehhez a szakterülethez. Abban biztos vagyok, hogy néhány alapvető és rengeteg apró tényező együttes hatására sikerült ilyen kollektíven tévedni. Én csupán egy, általam fontosnak vélt tényezőt ragadnék ki.
Elhittük, hogy alapvető szükségleteink értéke pénzben kifejezhető és a piac megbízható értékmérője minden terméknek. Elhittük, hogy a magántulajdon szentségének visszaállítása és a szabad piac megoldja minden létező problémánkat.
Egy szűk réteg nyilván ma is úgy gondolja, hogy ez így is történt, ám a nagy többség éppen ellenkezően vélekedik. Nincsenek kevesen azok sem, akik szerint a helyzet kifejezetten rosszabb lett. Nem számolom ide természetesen a 25 év alattiakat, hiszen nekik nincs megbízható összehasonlítási alapjuk.
De hát miért nem vált be, mikor a hozzá tartozó elméletek annyira világosak, annyira logikusak, hogy a legtöbb ember számára is érthetőek és befogadhatóak? Megint csak önkényesen ragadok ki egy tényezőt abból a sokból, melyek a válasz lehetséges részeit képezhetik.
Véleményem szerint az alapvető szükségleteinkhez nem csak anyagi javak tartoznak, mint fedél a fejünk felett, táplálék, ruházat, hanem lelki szükségletek is, amelyeket sokkal nehezebb, talán nem is lehetséges pontosan definiálni. Legfeljebb körülírni lehet őket úgy-ahogy. Talán meglepőnek hangzik, de én a munkát is a lelki szükségletek közé sorolom.
A hagyományos közgazdasági eszközökkel szinte lehetetlen megragadni a lelki szükségletek problémakörét, ahogyan nem lehetséges pénzben kifejezni értéküket és beszerezni őket a piacon sem. Abban viszont biztos vagyok, hogy e lelki szükségletek hiánya társadalmi szinten éppen olyan súlyos problémákhoz vezet, mint az anyagiaké.
Ezért jóvátehetetlen hiba, ha egy olyan súlyos döntés alkalmával, mint szocializmus, vagy polgári demokrácia, felületesen átsiklunk a lelki szükségletek kielégíthetőségének kérdésén, mert hogy az nehezen kezelhető. Leegyszerűsítjük a problémakört arra, hogy a polgári demokráciában sokkal több az egyén szabadsága, tehát lelki oldalon is felette áll a szocializmusnak. Ebbe a szabadság eszménybe akkor mindent beleképzeltünk tetszésünk szerint és azután, ahogy mondani szokás, hatalmasan „pofára estünk”
Többek között azért is, mert a munka alapvető lelki szükségletünk és ettől nagyon sok embert megfosztottak, másokat pedig, akiknek még van, nap, mint nap azzal fenyegetik, hogy meg fogják fosztani őket tőle. Ha a munka fontos lelki szükséglet is, akkor nem lehet azt kizárólag közgazdasági kérdésként kezelni.
Miért nincs olyan sok embernek munkája? Mert a technikai fejlődésnek köszönhetően a piac által igényelt javak előállításához egyre kevesebb emberre van szükség. A piac csak pénzben tudja mérni az értéket, ezért mindenek felett áll az önköltség, a gazdasági hatékonyság. Rohamtempóban szűnnek meg a hagyományos munkakörök. Igaz, folytonosan keletkeznek újak is, de azok egyrészt sokkal kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, ráadásul olyan képzettséget igényelnek, melyhez csak kevesen tudnak hozzáférni.
Egyre több ember szenved lelkileg a munka hiányától és a következmények beláthatatlanok. Jól érzékelik ezt a kormányok is és próbálnak munkát teremteni. Ám amíg a magántulajdon szentsége és a szabad piacgazdaság alkotják a társadalom legfontosabb tartópilléreit, addig a kormányok tehetetlenek.
Te jó Isten! Térjünk vissza a szocializmushoz? Pontosan ahhoz, ami gazdaságilag csődbe ment, nyilván nem. De nem kéne feladni a hitet, hogy képes az emberiség olyan társadalom kialakítására, ahol a lelki szükségletek kielégítése társadalmi szinten éppen olyan fontos, mint a fizikai szükségleteké és ahol a technikai fejlődést nem engedik korlátlanul rászabadulni a társadalomra. Ahol tudatosan tartanak fenn olyan munkahelyeket, amelyek sok embernek adnak munkát, holott az összes munkakört gépesíteni lehetne.
De hogyan is gondolhatok ilyesmire? Hiszen akkor nem nő olyan tempóban a GDP? Na és! Hogy nem nő az emberek reáljövedelme sem? Sok emberrel találkoztam, aki láthatóan szenved, mert már hosszú ideje nincs munkája, de olyannal még nem, akinek azért pokol az élete, mert nem nő a reáljövedelme.
Ma még szentségtörésnek hangzik ilyesfajta nézetekkel előhozakodni, de legalábbis ütődöttnek tekintik azt, aki nyilvánosan hangot ad nekik Ám valami azt súgja nekem, eljön még a szocialista eszmék reneszánsza és remélem, hogy a gyakorlatban sikeresebben vizsgázik, mint az egykor létező szocializmus, amely sok sebből vérzett, de egy vitathatatlan érdeme volt. Mindenkinek biztosította társadalmi szinten a munkát és ezzel sok szenvedéstől óvta meg polgárait, akik persze ennek csak akkor ébredtek tudatára, amikor már visszavonhatatlanul elvesztették a munkához való jogukat.