Nem várnék el, jól esne. Nem az esne jól, amikor csak azt kérdezik, hogy mama, hogy vagy. Nem. Az esne jól, ha azt mondaná valaki az unokáim közül, hogy te, mama, olyan rég ettem palacsintatortát, nem sütnél egyet? Még az is jól esne. Vagy azt mondaná a másik, hogy mama, olyan rég ettem túrós palacsintát, nem csinálnál nekem?
- Én ezt nem értem a mai világban, hogy a fiatalok élete ugye föl van gyorsulva, ill. a fene tudja, mert van, aki bele van süppedve egy játékba például. Van, akinek az élete a kényelemről szól, van, akinek valóban stresszes az élete. Tehát vegyes a kép. Hogy nem fér meg a saját korosztálya, a saját világa, tényleg egy generációnyival odébb levő valakinek az érzelmi, szellemi világával. Hogy nem fér ez meg egymás mellett, hogy nem tud ez a kettő együttműködni, egymást kiegészíteni? Egyiknek sem kell a másikat kizárni, inkább egyiknek kellene a másikat táplálni. Miért nem működik ez? Hiszen világosan érzem magamban, hogy a veled való speciális kapcsolat, amire azt mondják, lehet, hogy nem szakadtam le az anyámról, lehet, hogy valóban nem szakadtam le rólad, ami feltehetőleg nem igaz, de mindegy,
én nem érzem így,
- de ez a speciális kapcsolat, hogy mi beszélgetünk, hogy mi együtt utazunk, hogy interjút csinálunk és blogot írunk együtt, ez igenis gazdagítja az embert, kölcsönösen gazdagítja, az neked sem rossz, hogy a múltról beszélünk, eseményekről, történetekről, szokásokról, mindarról, ami a múlttal kapcsolatban eszedbe jut, ami nem kevés, meg gondolatokat cserélünk, mindez abszolút nem rossz dolog. Ez miért nem működik egy unoka-nagymama szinten?
Mert az unokákat már nem érdekli az ilyesmi. Egy. Kettő pedig, amit én viszont Magyarországon megfigyeltem, de ezt már az első pillanatoktól kezdve tapasztaltam azon kívül, hogy nagy az irigység, nagy a sumákolás, egyszerűen nem veszem észre azt, hogy lenne valami szent az életükben. Nekem például nem a Karácsony a szent, mert nekem az a mottóm, hogy ne Karácsonykor szeressük egymást gyerekek, hanem egész évben. Amikor játsszák a magyar himnuszt, nekem a szőr feláll a hátamon az érzéstől, a meghatottságtól, mert én már a magyar himnuszt is a magaménak érzem. Énnekem nem a Karácsony a szent, nem az augusztus huszadika a szent, nem. Nekem az a szent, hogy amit jól kell megcsinálni, azt csináljuk meg nagyon jól. Aminek meg kell adni a módját, annak igenis adjuk meg, ne spóroljuk meg, ne sumákoljuk el. És ne vicceljük el az ünnepeket. Ne vicceljük el még május elsejét sem.
- Április 4-ét sem.
Április 4-kéről már nem is beszélek, mert itt ezt már elfelejtették. Én már semmiről sem beszélek, sem február 13-káról, sem április 4-kéről.
- Pedig beszélhetnénk róla.
Beszélhetnénk, mert teljesen más dolog, hogy az oroszok felszabadították Magyarországot a fasizmus uralma alól, és az meg teljesen más dolog, hogy utána meg 1949-ben vagy mikor betették magukat ideiglenesen és 40 évig itt voltak. Ez másik téma. De nekem tényleg van szent az életemben, én például tudom azt, hogy jobb patrióta vagyok Magyarországon, legalábbis úgy érzem, mint sok magyar, mert a magyarok csak hangoztatják, én meg teszem azt, amit egy patriótának tennie kell. Én nem megyek külföldre a magyarokat ócsárolni, pocskondiázni, hanem amikor külföldön vagyok, akkor úgy próbálok viselkedni, hogy Magyarországról jó kép alakuljon ki.
- Egyet értek, a tanúja voltam, vagyok.
Ezt tapasztalhattuk, amikor a Pannival együtt utazunk, akár Csehországba, akár máshova, és ott találkoztunk olyan magyarokkal, akik pedig azt mutatták meg, hogy ők Magyarországról vannak, de eléggé negatív értelemben.
- Emlékszem. Cesky Krumlovban a reggelinél.
Bárhova utaztunk eddig Németországba, Csehországba, Ausztriába, bárhova utaztunk, mi mindig úgy viselkedtünk, mint normális, kultúrált magyarok. Jó értelemben véve. Meg európai polgárok.
- Úgy emlékszem, hogy egyáltalán nem kellett viselkednünk, ez nem egy erőltetett, megerőltető valami volt, a maga természetességében éltük életünket kint is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése