Marika Hartán

Hartai kolbász és hartai pirospaprika - mindössze ennyi juthat az átlagos ember eszébe Hartáról, miközben eszeveszetten keresi a fejében a település helyét, talán fogalma sincs, merre van. Valahol az országban. A Duna bal partján, ha Pestről nézünk Baja felé lefele az 51-es úton, Halcsárdákkal tarkított úton, valamikkel bevetett, vagy éppenséggel bevetetlen földek, mezők által megszakított településeken keresztül vezet az út Hartára. Ha anyámmal mész, akkor a biztonságon is túltevő tempójában a mintegy száz kilométeres utat kényelmes két óra alatt teszed meg, és biztos lehetsz, hogy vele mindenkor el is jutsz oda. Tény, hogy a falu mellett akár észrevétlenül el is suhanhatsz, ha nem tudod, hogy közvetlenül Harta-Állampuszta után következik, hiszen a főútról egy fia jelzőtábla nem sok, annyi sem jelzi előre a hartai leágazást. A település kétnyelvű - Hartau/Harta - tábláját csak akkor veheted észre, ha meredten sasolsz bal felé. Nekünk sikerült is az első ilyen lehetőséget elmulasztanunk, a másodikon fordultunk le a faluba, de Hartau/Hartán minden út Marikához vezet.
Széles utcákon mész, melyeket bokrok, tuják, fák, virágok, hosszúszálas óriás fűpamacsok szegélyeznek, közérthető, jól látható utca névtábák jeleznek a színes, ízlésesen rendben tartott házak között. Szemet gyönyörködtető a látvány borúlt ég alatt is, napfényben pedig különösen.
Az ember azt gondolná, hogy város, pedig közel négyezer főt számláló falu, meg hogy itt sok a gazdag ember, pedig csupán a szorgalmas, aki nem rest tenni portájáért, építeni, szépíteni, rendezgetni, ültetni benne.
Harta - szerencsétlenségére - viszonylag távol esik minden olyan nagyobb várostól, amely munkalehetőséggel bírhat az ittlakók számára, Dunaföldvár, Kalocsa, Baja, a Duna áttételes partján Kecskemét. Hartán magán a mezőgazdaság adhat munkát a farmergazdaságokban a legkülönfélébb munkát is elvállaló napszámosoknak. Meg a szomszédos Harta-Állampusztán a börtön, ahol sok férfi dogozik. Ezt Marika baránői mesélik a tiszteletére megrendezett születésnapi ünnepségen a jóízűen  elfogyasztott ebéd után. Újházi tyúkhúsleves, marhapörkölt tésztával, hústál rántott hússal, fokhagymás szelettel, sült csirkecombbal, rántott ponttyal, köretként petrezselymes burgonyával, zöldséges rizzsel - lehetetlen, hogy a meghívott családtagok, rokonok, barátok közül valaki ne találna fogára valót. Anyámnak a marhapörkölt ízlik a legjobban, ez mindent visz, állítja. A sütik közül a kókuszos krémesből plusz szeletet gyűjtök be odébb egy tálról, gyermekien örülök neki. A hatvanas számot rejtő szülinapi tortának egyenesen selymes a gesztenyekrémje, halkan, óvatosan, egyben odaadón kínálja fel magát a színes lufis mintájú terítőn, szerpentinekkel, lufikkal díszített terem falai között. A szűk családot - Marika két lányát párjaikkal, férjét - illeti a terem ízléses feldíszítéséért, folyamatos ki- és felszolgálásért járó dicséret, Marikát pedig az ünnepléséért lélekből bölcsen elmondott rögtönzött köszönetért. Marika Hartán ma olyan volt, amilyennek anyám tizenöt éve és nem véletlenül szereti, jómagam is már egy jó ideje.

Anyám esete a külfölddel

Saját magunkat adtuk, természetesen. És ahogy láttam, hogy az átlag magyar amikor kimegy külföldre és hogyan viselkedik, akkor azt mondom, hogy neki semmi sem szent az életében, nekem viszont van. Mikor orosz állampolgárként utaztam, akkor is megmutattam, hogy igen is az oroszok, azok normális emberek és amikor örménynek érzem magam, akkor is úgy viselkedem, na nem úgy, mint az örmények, amikor az egyik a falat támasztja, míg a másik cipeli a szatyrot, nos én inkább a szatyrot cipelem, mint a falat támasztom (nevetek), de azt vettem észre, hogy a magyaroknak mostanában, ebben a mostani, huszonegyedik században egyáltalán nincs semmi szent az életükben.
- Ilyen szentek lehetnek a családon belüli dolgok.
Az a legeslegelső.
- Például a szülők, nagyszülők tisztelete, szeretete.
A szülők, nagyszülők, gyerekek egymás között. Pannikám, én egész sokáig, nagyon sokáig azt állítottam, most már egy kicsikét meggyengült a dolog, az egyetlen dolog, amit a világon elértem, hogy a három gyerekem szereti egymást. És én ezt nagyon nagy büszkeséggel mondom, de én már nem vagyok olyan biztos benne, hogy a három gyerekemnek a gyerekei ugyanazt érzik egymás között. Egyáltalán nem vagyok biztos benne.
- Vagy nem éppen úgy. Átalakult ez is.
Nem tudom.
- Más. Most mesélted, hogy oroszként is úgy igyekeztél viselkedni külföldön, hogy ne hozzál szégyent az országra, ahol élsz. Nemrég mikor együtt utaztunk Hartára, elmeséltél egy történetet arról, ahogyan Angliában jártál jutalomúton. Elmondanád, hogyan is esett a dolog a szállodai szobával kapcsolatban?
Elmentünk a V. Ervin vezetésével és Medimpex-es részvétellel Angliába. Egy éjszakát megálltunk Franciaországban, ott is ebédeltünk Akkor ismertem ameg francia ebédelési szokásokat és rettentően nem tetszett, hogy büdös halat ettünk. A lepényhal az olyan volt, hogy egész végig jó volt az íze, az illata, csak akkor rontódott el, amikor a gerincéhez értünk, akkor lett nagyon büdös. Na akkor én már kész voltam. Akkor sem szerettem a halat, de akkor viselkedtem és megettem. Mondjuk az utolsó falatot nem, mert az - ahogy mondtam - büdös volt. Utána adtak epret tejszínnel, ami nagyon finom volt, megettük. Egy éjszakát aludtunk ott, de előtte még engem elküldtek a jó francba, hogy menjek sétálni egyedül, elmentem és majdnem beleestem a négerek karjaiba, olyan helyre keveredtem, ahol csapatostul voltak, megijedtem tőlük, fekete négerek voltak, rohantam vissza a szállodai szobámba. Mikor visszaértem, azt vettem észre, hogy a szállodai szobámban a kofferem ki van nyitva. Tehát az ottani securitate, NKVD vagy hogy mondjam, a KGB biztos ottan kutatott, hogy a Szegőné nem kém-e, aki most Franciaország után megy a fene tudja, még hová. És akkor másnap elmentünk Angliába. Megérkeztünk Londonba. Mindenkit természetesen szépen átengedntk, csak engem nem, mert nekem orosz útlevelem volt. Akkor még egy szót sem tudtam angolul, az egyetemen két évig angolul tanultunk, nem sokat számított. Mondták, hogy üljek le, maradjak nyugton, majd hoznak mindjárt egy orosz tolmácsot. Hoztak is. Jött az orosz tolmács, kérdezett mindenféle hülyeséget, a dolgok mai állása szerint az hülyeség volt. Mit tudom én, hova megy, mikor jön vissza, minek megy, mit csinál? Hát kinek mi köze van hozzá? Ma már nem kérdeznek ilyeneket, de akkor igen, kvázi hogy bebiztosítsák magukat, hogy én vissza is jövök, megvan-e a jegyem visszafele, meg mit tudom én ilyeneket. No végre átengedtek, mert az orosz tolmács biztos azt mondta, hogy minden rendben van. Mentünk tovább és a Trafalgar Squere melletti kis utcában elhelyezkedtünk egy gyönyörű szállodában. White comb vagy valami hasonló volt a neve az utcának. Édes jó Istenem, bementem egy londoni szállodába, két ágyas szoba, Biblia az ágy melletti éjjeli szekrényen, televízió, íróasztal, ez, az, amaz, minden…
- Ilyet nem sűrűn tapasztaltál?

Egy nap - két születésnap

Két embert is ismerek, akinek ma van a születésnapja. Egy munkahelyen dolgoztunk mindannyian, mégpedig egy olyan munkahelyen, amit az ember nem is érez annak, mert szívesen jár be, akár egy angol Klubba, észre sem veszi, hogy dolgozik, mert a munka érdekes és változatos, nem teher, mert hobbi szerűen űzi, a kollégák képzettek, intelligensek, többnyelvűek, lehet velük értelmesen beszélni, kitűnő a környezet egy friss irodaház harmadik emeletén, központi a hely az egyre világvárosiasodó Ráday utcában, ahol éttermek, kávézók, kiállítótermek, kis hangulatos boltok érnek egymásba, az utcában, ahol a ritkán járó tizenötös buszon kívül forgalom alig van, a gyalogosok magabiztosabban veszik birtokba a járdán kívül immáron az utcát is. A főnökök minderre tudatosan, ösztönösen építhettek, csendes stratégiájuk lehetett, hogy megteremtették a barátságos, családias feltételeket, azután mondani sem kellett, jött az eredmény kéretlenül is. Leben und leben lassen, már annyiszor és oly sok helyen igazolódott be a mondás a privát életben, és állta ki az élet próbáját a munkás hétköznapokban egyaránt, a nyugodt életért cserébe hagyjuk élni a másikat, ne másszunk a nyakára, ne álljunk mögötte korbáccsal, ne számoltassuk el percenként. Bízzuk meg alkotói munkával, jelezzük a kihívásokat, éreztessük, helyben a segítség, ha szükséged lesz rá valamikor, egyébiránt tied az asztal és aurája, annak minden lehetséges feladatával, felelősségével, perspektívájával, ennek az ügyektől zubogó asztalnak te vagy a főnöke. A módszer kiválóan megállta a gyakorlatban a helyét. Mostanáig nosztalgiázunk a múlton az abból a korból fennmaradt, rendszeresen összejáró baráti csapattal. A Nagy Generációnak nevezett társaságból Lakatnak és F.Lacinak van ma születésnapja. Ha mást nem kívánok, mint egészséget, annak is elégnek kellene lenni, ismerve a kéretlen betegségeket, fájdalmakat, amelyek ebben a korban az embert már elkapják és nyomorgatják. Nem árt, ha van még a csöndes boldogságból, az észrevétlen kiegyensúlyozottságból, a jókedvből, az évekből számolatlanul, a verőfényes nyári napból.
Végül könnyű szívvel ajánlhatom fájdalom-felejtőnek Bolgár György Vasárnap délután Grande Jatte-szigeten című, majdnem azt írtam, hogy festményét, amikor nem is, hanem könyvét, melyet Georges Seurat egy mozgalmas képén látható szereplőinek vélhető életéről, pillanatairól, amelyek révén éppen akkor a szigetre tévedtek, a közöttük elképzelt viszonyokról írt. Természetesen, szárnyaló fantáziával, klasszikusokhoz méltó nyelvezettel. Ez a könyv olyan, amikor a végére érkezel, újból bele akarsz merülni, hogy azok a részletek is a helyükre billenjenek, amelyeknek kevesebb figyelmet szenteltél, mert csalóka módon nem tartottad fontosnak és hogy újra élvezd az egész történetet.

Százhúsz perc után az igazság

Ülök a német ZDF előtt és elmerülten figyelem a női futball világbajnokság németek és japánok között zajló találkozóját. Ennek már tétje van: a negyeddöntőbe kerülés. Kilencven percen át kiegyenlített a játszma, a németek számolatlanul kihagyott helyzetei bosszantanak. Magam is meglepődöm, hogy nem jön a borítékolt német győzelem, amelyet  – női fociba csöppent dilettánsként - vártam volna. A japánok, a fáradhatatlan japánok, a múlttal nem törődő, vagy mégis japánok, minduntalan sikerrel szabadítják fel a kapujukat az óriási és szüntelen német nyomás alól. Kicsi a bors és japán mondhatnám, és gyors, és váratlan, lépései megjósolhatatlanok. És valami olyan erő, hit, eltökéltség, magabiztosság mozgatja őket, amely akár a soha el nem feledhető múltból is táplálkozhat, úgymond egyfajta baráti revans óhajaként. A rendes játékidő lejárta előtt már fel sem tűnik, hogy fennhangon beszélgetek magammal, úgy elkap a hevület, olyannyira magába szippant a játék. Jól van, jól van, a játékot az nyeri meg, aki a gólt rúgja, s ha a németek nem tudnak, lőjön a japán és essék meg az a fura csoda, hogy a német női válogatott a saját hazájában zajló világbajnokságon úgy esik ki, hogy még a dobogó közelébe sem jut. Figyelem a dühöt, meg a bosszút magamban, és a tehetetlenséget, amely mind-mind egy röpke felvillanással távozik belőlem. Innen az esélytelenek nyugalmával, fennkölt kívül állósággal, leplezetlen kíváncsisággal figyelem, vajon győz-e az igazság, ahogy magam is szeretném. A százhuszadik perc után a hihetetlennek vélt igazság úgy jelenik meg, hogy az egyik kicsi, villámsebesen futó japán lány lefutja a jobb oldalon a német ellenfeleit és olyan szögből rúgja el a labdát a védő és a kapus mellett, ahonnan elméletileg be sem szabadna mennie. Ezt mondja ugyanis később Silvia Neid, a németek szövetségi kapitánya, igen bájos, nekem nagyon szimpatikus trénere. A gól klasszisként vonul majd be a női futball történetébe, ahogy a japánok legendás helytállása, vasakarata a hosszabbítással megnyújtott, általuk nyert meccsen.

Nyolcvanadik percig sima meccsnek látszik az amerikai-brazil találkozó az amerikaiak egy nullás vezetésével. A brazilok nem így gondolják, a vége előtt egy tizenegyes góllal egyenlítenek ki, hogy még egy amerikai játékost is kiállítanak. Nem szeretem a tizenegyeseket, de megértem, hogy az élet, a játék megkerülhetetlen része, hiszen az erős, durva, szándékos szabálytalanságot büntetni kell és azon tétmeccseket is le kell tudni zárni, ahol a csapatok a rendes játékidőben, hosszabbításban sem jutnak egymással dűlőre. A brazilok tizenegyesét az amerikai kapus kivédi, nem véletlenül Hope (remény) a neve. Óriási öröm az amerikai oldalon, ugrándoznak, örülnek, kiabálnak. Nem sokáig. A bírónő egy szabálytalan, idő előtti bemozdulást lát az amerikaiak közül valakinél. Újra rúgatja a büntetőt, amelynél a brazilok világklasszisa, Márta már nem hibázik. Ováció az egyik oldalon, hatalmas füttykoncert a másikon, jómagam értetlenkedem. Újra nyitott a küzdelem. Figyelem a dühöt, meg a bosszút magamban, és a tehetetlenséget, amely mind-mind egy röpke felvillanással távozik belőlem. Innen az esélytelenek nyugalmával, fennkölt kívül állósággal, leplezetlen kíváncsisággal figyelem, vajon győz-e az igazság, ahogy magam is szeretném. A hosszabbítás első félidejében az igazság még elbújni látszik, amikor Márta rúg még egy gólt az amerikai kapuba. Fel sem tűnik, hogy fennhangon beszélgetek magammal, jól van, jól van, minden ellenük szól, tízen vannak, és a brazil ellenfelénél jóval fáradtabbnak mondja az amerikaiakat a német kommentátor, azok mégis futnak, szaladnak, támadnak. Százhúsz perc után az igazság az egyik amerikai lány fejesében jelenik meg, aki váratlanul kiegyenlít és ezzel visszahozza a már-már eltemetettnek hitt amerikai reményeket. Innen már nem kétséges, hogy a tizenegyes rúgásokkal az amerikaiak - talán jobb lélekjelenlétükkel - jutnak tovább, merthogy azokat is kivétel nélkül kell berúgni.

Természetesen sok múlik az erőnléten, a tehetségen, a világos fejeken, a véletlenen, a szerencsén, azon, hogy meg tudják-e a játékosok valósítani az edzői elképzeléseket, jól működik-e a támadósor, meg a védelem, nem hoznak-e a bírók a meccs végeredményére kiható téves vagy túlontúl szigorú döntéseket, millió és egy apró momentum döntheti el, ki nyeri, ki veszti a meccset. A közelmúltban lezajlott két mérkőzésen mintegy százhúsz percet kellett várni, hogy százhúsz perc után – véleményem szerint - győzzön az igazság úgy, ahogy én is szeretem.

További gondolatok a munkáról

(Én nem tudom, ki hogy van vele, de engem a hőség már önmagában, az ilyenkor jellemző csúcsokat döntögető hőségrekordok, bejelentett hőségriadók aggasztanak. Azok miatt, akik nem bújnak el előle, mert napoznak, fürdenek, úgy gondolják, hogy bírják, bírják, bírják, aztán mégsem. Azok miatt, akik nem tudnak előle elmenekülni, vagy mert az utcán élnek, vagy mert az utcán dolgoznak. A hőség kiszívja az ember erejét, elbágyasztja, azt az életfilozófiát gerjeszti, hogy bizony ráérünk arra még, hagyjunk valamit a holnapnak is. Miklóst, a hűvös szobából nézve, a kinti hőség sarkallja munkára, olyan munkára, amelyben a munkáról gondolkozik és ír fajsúlyosan. Úgy gondolja, hogy az előző részben nem jutott végére a munka felőli gondolkodásnak, nem írt ki még mindent magából, szerintem, nem is lehet. Nem lehetünk biztosak benne, hogy itt érne véget, amit a munkával, történelmi szükségszerűségekkel, vízióival kapcsolatosan mondani akar, ezért csupán annyit tehetünk, hogy a hőségtől elbágyadva, a téma iránt kiemelten érdeklődve adjuk közzé Miklós további fejtegetéseit a munkáról, csak nagyon bele ne fáradjunk!)
Úgy éreztem, érdemes volna tovább gondolni a munkával kapcsolatos fejtegetést. Azok a közgazdászok, akiknek jelentős a befolyása a döntéshozó politikusokra, hallani sem akarnak arról, hogy a társadalmi értelemben vett munkát minden munkaképes korúnak állampolgári jog alapján biztosítani kell. Helyette azt hajtogatják, hogy fokozni kell a versenyképességet, mert anélkül nem lehetséges további gazdasági növekedés. Viszont ha sikerül, akkor az magától megoldja a munkanélküliség problémáját is. A növekedés megőrzi a meglévő munkahelyeket és még újakat is teremt, akinek meg így sem jut munka, arról az állam gondoskodni tud, mert a versenyképes, növekvő gazdaságban nem gond a költségvetést egyensúlyban tartani, bőségesen folyik be pénz az államkasszába a forgalmi- és nyereségadókból.
A fő cél tehát a szüntelen növekedés. Azzal mintha nem sokat törődnének, hogy a versenyképesség fokozása végső soron egyet jelent az automatizáció terjedésével, ami ugyan kétségtelenül generál új munkahelyeket a kutatásban és fejlesztésben, de lehet, hogy e számnak többszörösét számolja fel a fejlesztések hatására versenyképesebbé váló ágazatokban, vagyis feketén-fehéren, tovább növeli a munkanélküliséget. Elég abszurd helyzet. Tartós, emberhez méltó munka nélkül nem tudjuk elképzelni a felnőtt életünket a társadalomban, ugyanakkor a vállalkozók számára a legdrágább munkaeszköz az emberi élőmunka, nem kis mértékben a reá rakódó rengeteg adó és járulék miatt.
Az első naiv kérdésem mindjárt az, hogy miért kéne állandóan növekedni? A modern fogyasztói társadalmakban megfigyelhető, hogy a növekedés alapja a pazarlás. A legrafináltabb módszereket dolgozzák ki, hogy a fogyasztót minél nagyobb pazarlásra, vagyis minél nagyobb fogyasztásra ösztönözzék. Újabb naiv kérdés. Boldogabbak leszünk attól, ha minden évben többet fogyaszthatunk? A válasz egyéntől függő. El tudom képzelni, hogy sokan habozás nélkül igennel válaszolnának. Ám valószínűsítem, hogy bizonyos idő elteltével az igennel válaszolók táborát egyre többen hagynák el, miközben a maradók egy része már nem is olyan biztos a dolgában és csak idő kérdése, hogy végleg a másik táborba lépjenek. Ugyanakkor az igenlők tábora bőséges utánpótlásra számíthat a fiatal korosztályok részéről, így összlétszáma talán nem is csökken. Így aztán a közgazdászok folytonos növekedésre alapozott elméletei szilárdan tartani tudják magukat.
Vagy mégsem? A világon időnként végigsöprő válságok vajon nem azt jelzik, hogy ezekkel az elméletekkel komoly bajok vannak? Ha a közgazdászokra hallgatunk, biztosítanak bennünket, hogy az elmélettel semmi baj nincs, pusztán a gyakorlatba átültetés módjával vannak problémák, de a módszerek egyre finomodnak, ezt bizonyítja, hogy az államok egyre hatékonyabban tudnak úrrá lenni a válságok felett.
Ettől mindnyájan megnyugszunk, nem annyira azért, mert érvelésük olyan meggyőző, hiszen nagy részét nem is igen értjük. Azért nyugszunk meg, mert sóvárgunk a nyugalomra, a biztonságra, az állandóságra, mert egyre nehezebben tűrjük a fejlődés szüntelen hajszolása során ránk zúduló stresszt.
Közben arra gondolok, hogy a történelem gyakran ismétli magát. Eszembe jut 1938. szeptember vége, amikor Európa lakosságának nagy része ujjongva, vagy legalábbis nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy a nagyhatalmaknak sikerült Hitlerrel megegyezni és Európa békéjét immár semmi veszély nem fenyegeti. Megteltek a mulatók, a szórakozóhelyek, bőségben folyt a pezsgő, a bor, a sör. Aztán nem kellett hozzá egy év sem és Lengyelország lángokban állt, Franciaországban és Nagy Britanniában pedig elrendelték a teljes mozgósítást.
Most mindjárt rávághatnák sokan, köztük magam is, hogy ugyan már! Hol van már 1938, hatalmasat változott a világ azóta! Ami akkor történt, az többé már nem fordulhat elő! Pontosan az, pontosan úgy valóban nem. De ki gondolt akkoriban az iszlám fundamentalizmusra, az öngyilkos merénylőkre, az Al Khaidára? Vagy ki hitte akkor, hogy a fejlett világ nagy részében ennyire sorvadásnak indul a család intézménye, ilyen méreteket ölt a kábítószer fogyasztás, a fiatalkorú bűnözés, az öngyilkosság?
Bizonyára akadna tekintélyes társadalomtudós, aki meggyőző érveléssel bizonyítaná be, hogy ezek a problémák ugyan valóban súlyosak, de távolról sem olyan új keletűek, mint amilyennek látszanak, csupán a megjelenési formájuk új, de tartalmuk nem és ezért éppen úgy meg fog birkózni velük az emberiség, ahogy ezt korábban is tette.
Csak éppen milyen áron? Netán egy újabb világégés, egy újabb tömegkatasztrófa árán? Ezt sem lehet kizárni. Valamit tenni kéne! De mit? Hát például kidolgozni a nem anyagi természetű javak közgazdasági módszerekkel is megfogható értékelméletét, amelynek a gyakorlatba átültetésével enyhíteni lehetne a feszültségeket, meg lehetne előzni szörnyű konfliktusok kirobbanását.
Úgy rémlik nekem, hogy a XIX. század utópista gondolkodói éppen ezen munkálkodtak. Azután ami ebből a gyakorlatba átment, az végül olyan szörnyetegeket szült, mint például a sztálinizmus. Mindig volt olyan érzésem, hogy a szocialista eszméknek az a legnagyobb tragédiája, hogy a lehető legalkalmatlanabb terepen és történelmi pillanatban próbálták meg a valóságba átültetni. Talán érdemes lenne újra elővenni a lomtárból, letörölni róla a port, adaptálni a megváltozott körülményekhez és tanulva a múlt hibáiból, újra megpróbálkozni vele. Nem hiszem, hogy nagyobb kockázatot jelentene, mint ez a sodródás, amely ma jellemez bennünket.

Gondolatok a munkáról

(Miklós most olyasmi felől gondolkodott mélyebben el, ami nagyon sokakat, alighanem mindenkit érint: a munkáról. Vagy azért, mert van neki, vagy éppen ellenkezőleg, mert nincs neki. Azért, mert mindjárt lesz neki, vagy még van neki és ki tudja, meddig. Vagy ma még van mit csinálnia, de holnaptól nagyon üresek lesznek napjai. Az ember munkájának, kezdésének, végének, tartalmának, minőségének oly sokféle, sokszínű a története, sorsa, hogy végtelen regényfolyam kerekedne ki belőle emberek emberöltőn túl nyúló gyűjtő munkájának eredményeként, ha valakik vállalkoznának a megírására. Miklós is a munka-témakörnek egy-egy aspektusát próbálja meg történelmi összefüggésekbe ágyazva, azon belül viszonylag teljes körűen megfogni, számunkra is közérthetően közre adni. Mint mindig, most is érdemes odafigyelni rá.)
Vajon napjainkban melyik az a kifejezés, amely a leggyakrabban bukkan fel a médiákban és magánbeszélgetésekben? Tudományos alapossággal is aligha lehetne egyértelműen kideríteni, így marad a találgatás, szubjektív ráérzés. Én a „munka” kifejezésre adom a voksomat. Vissza kell vezetni az embereket a munka világába! Egymillió új munkahelyet! Van munkád? Találtál új munkahelyet? Bizonyára akadnak sokan, akik fenti kérdésre más választ adnának, de feltételezem, hogy ők is egyetértenek velem abban, hogy a munka egyike mai életünk központi problémáinak.
Az elmúlt években több időm jutott filozófiai tárgyú művek olvasgatására. A filozófusok az emberiség legalapvetőbb problémáira keresik a választ. Behatóan foglalkoznak a létezéssel, a lélek és test viszonyával, élet és halál kérdésével, egész köteteket tölt meg elmélkedésük arról, hogy a mi a szép, ám még nem került kezembe olyan mű, amely kifejezetten a munkáról szólt volna.
Ennek oka biztosan nem az, hogy a filozófusok figyelmét elkerülte volna ez a problémakör. Sokkal inkább hiányos ismereteim a felelősek. Van azonban egy olyan érzésem, hogy a munka, mint társadalmi tényező, a filozófia aranykorában, Kant, Hegel, Hume és társaik idején egészen más formában nyilvánult meg, mint ma. Aztán jött az ipari forradalom és jött Marx, aki egész munkásságát erre a problémakörre fókuszálta. Sajnos az ő munkáit sem olvastam, de iskolai tanulmányaim során legfontosabb következtetéseinek egy részével azért megismerkedtem.
Ez persze édes kevés ahhoz, hogy valami fogalmam legyen arról, vajon Marx az 1800-as évek második felében el tudta képzelni azokat a problémákat, amelyek a munka világát manapság jellemzik? Hajlok rá, hogy nem igazán. Mert ha igen, akkor kivételes képességeivel bizonyára használható elméletet alkotott volna e problémák megoldására és akkor most nem szenvednénk tőle annyira.
De miért kéne a filozófusoknak ilyen mindennapos, prózai, közönséges dologgal foglalkozni, mint a munka? A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember dolgozik, minden nap munkát végez. A munka az ember számára épp oly természetes, mint a lélegzés.
Bennem viszont régóta bujkál a kérdés, mely szerint csak akkor természetes számunkra a munka, ha a létfenntartásunk alapszik rajta? A letűnt korok arisztokráciája és a mai gazdagok hogy vannak ezzel?
Ebből mindjárt következik az újabb kérdés. Nevezhetjük e munkának, ha két órát dolgozok a teniszpályán megfeszített erővel? Vagy ez csak akkor munka, ha fizetést kapok érte? Ha én fizetek, akkor szórakozás? De hiszen maga a tevékenység ugyanaz!
És máris eljutottunk egy szép közhelyhez, mely szerint egy adott szó számos eltérő fogalom jelölésére használatos és nem mindig egyszerű rájönni, hogy egy adott előfordulása során éppen melyik értelmében kell elgondolni. Mert ugye a fizika, mint tudomány is definiálja a munkát, de én egyáltalán nem erre gondoltam, mikor belebonyolódtam ebbe az elmélkedésbe és persze ugyanez a helyzet mindazokkal, akik ma azon aggódnak, lesz a jövő hónapban is munkájuk, vagy találnak e egy érdekesebb, kevésbé strapás, jobban fizető munkát.
Itt hát az újabb közhely, a munka nem csak fizikai kategória lehet, hanem társadalmi is, olyan tevékenység, amely különböző javakat állít elő, melyeknek értéke pénzben kifejezhető. Isten mentsen attól, hogy most bonyolult közgazdasági elméletekbe gabalyodjak. Inkább végletesen leegyszerűsítve, józan paraszti ésszel próbálom megragadni a problémát.
Mai társadalmunktól ugye teljes joggal elvárhatjuk, hogy biztosítsa minden tagja számára a létfenntartás feltételeit. Legegyszerűbben úgy, hogy minden munkaképes korúnak munkát biztosít, melynek ellenértékéből meg tud élni.
Az állampárti időkben ez működött. De milyen áron? A fejlett piacgazdaságokhoz képest drágán termeltünk gyengébb minőségű termékeket, ráadásul még kevesebbet is, mint amennyire szükség lett volna. Ezek szerint éppen ideje volt már felhagyni a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedéssel és áttérni a magántulajdonon és többpárti demokrácián alapuló piacgazdaságra? 1989 végén szinte az egész ország egyhangúlag vágta rá e kérdésre a választ: Igen!
Aztán teltek az évek és egyre többen érzik úgy, hogy nagyon elhamarkodták a döntést. Még magamat is közéjük sorolom, pedig egyáltalán nem tartozom a rendszerváltás veszteseinek népes táborába. Úgy voltunk ezzel akkoriban, mint a hosszú ideje házasságban élő férfi, akit hirtelen megbolondít egy vonzó nő felbukkanása. Még nem ismeri közelebbről, de a felszín olyan csábító, hogy mindent, amit házastársából hiányol, könnyedén oda tudja képzelni a felszín mögé. Nem sokat vívódik hát, elhagyja feleségét és összeköltözik új szerelmével. Talán folytatnom sem kell. Egy év múlva visszacsinálná az egészet, de már késő. Természetesen a példában a férfi is női szerep felcserélhető.
Abban a történelmi pillanatban tele volt már a „hócipőnk” a szocializmus sok kisebb és nagyobb silányságával és teljesen elvarázsolt bennünket a Nyugat csillogása, a fogyasztási javak bősége és kiváló minősége, a nyugati polgár szabadsága. A sajátunkat mélyen alulértékeltük, a másikat meg jócskán túlbecsültük. Rossz üzletet kötöttünk, de mint jól tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.
De hogyan tévedhetett ekkorát ilyen sok ember? Kiváló téma a társadalmak lélektanával foglalkozó tudósoknak, sajnos én semmit sem konyítok ehhez a szakterülethez. Abban biztos vagyok, hogy néhány alapvető és rengeteg apró tényező együttes hatására sikerült ilyen kollektíven tévedni. Én csupán egy, általam fontosnak vélt tényezőt ragadnék ki.
Elhittük, hogy alapvető szükségleteink értéke pénzben kifejezhető és a piac megbízható értékmérője minden terméknek. Elhittük, hogy a magántulajdon szentségének visszaállítása és a szabad piac megoldja minden létező problémánkat.
Egy szűk réteg nyilván ma is úgy gondolja, hogy ez így is történt, ám a nagy többség éppen ellenkezően vélekedik. Nincsenek kevesen azok sem, akik szerint a helyzet kifejezetten rosszabb lett. Nem számolom ide természetesen a 25 év alattiakat, hiszen nekik nincs megbízható összehasonlítási alapjuk.
De hát miért nem vált be, mikor a hozzá tartozó elméletek annyira világosak, annyira logikusak, hogy a legtöbb ember számára is érthetőek és befogadhatóak? Megint csak önkényesen ragadok ki egy tényezőt abból a sokból, melyek a válasz lehetséges részeit képezhetik.
Véleményem szerint az alapvető szükségleteinkhez nem csak anyagi javak tartoznak, mint fedél a fejünk felett, táplálék, ruházat, hanem lelki szükségletek is, amelyeket sokkal nehezebb, talán nem is lehetséges pontosan definiálni. Legfeljebb körülírni lehet őket úgy-ahogy. Talán meglepőnek hangzik, de én a munkát is a lelki szükségletek közé sorolom.
A hagyományos közgazdasági eszközökkel szinte lehetetlen megragadni a lelki szükségletek problémakörét, ahogyan nem lehetséges pénzben kifejezni értéküket és beszerezni őket a piacon sem. Abban viszont biztos vagyok, hogy e lelki szükségletek hiánya társadalmi szinten éppen olyan súlyos problémákhoz vezet, mint az anyagiaké.
Ezért jóvátehetetlen hiba, ha egy olyan súlyos döntés alkalmával, mint szocializmus, vagy polgári demokrácia, felületesen átsiklunk a lelki szükségletek kielégíthetőségének kérdésén, mert hogy az nehezen kezelhető. Leegyszerűsítjük a problémakört arra, hogy a polgári demokráciában sokkal több az egyén szabadsága, tehát lelki oldalon is felette áll a szocializmusnak. Ebbe a szabadság eszménybe akkor mindent beleképzeltünk tetszésünk szerint és azután, ahogy mondani szokás, hatalmasan „pofára estünk”
Többek között azért is, mert a munka alapvető lelki szükségletünk és ettől nagyon sok embert megfosztottak, másokat pedig, akiknek még van, nap, mint nap azzal fenyegetik, hogy meg fogják fosztani őket tőle. Ha a munka fontos lelki szükséglet is, akkor nem lehet azt kizárólag közgazdasági kérdésként kezelni.
Miért nincs olyan sok embernek munkája? Mert a technikai fejlődésnek köszönhetően a piac által igényelt javak előállításához egyre kevesebb emberre van szükség. A piac csak pénzben tudja mérni az értéket, ezért mindenek felett áll az önköltség, a gazdasági hatékonyság. Rohamtempóban szűnnek meg a hagyományos munkakörök. Igaz, folytonosan keletkeznek újak is, de azok egyrészt sokkal kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, ráadásul olyan képzettséget igényelnek, melyhez csak kevesen tudnak hozzáférni.
Egyre több ember szenved lelkileg a munka hiányától és a következmények beláthatatlanok. Jól érzékelik ezt a kormányok is és próbálnak munkát teremteni. Ám amíg a magántulajdon szentsége és a szabad piacgazdaság alkotják a társadalom legfontosabb tartópilléreit, addig a kormányok tehetetlenek.
Te jó Isten! Térjünk vissza a szocializmushoz? Pontosan ahhoz, ami gazdaságilag csődbe ment, nyilván nem. De nem kéne feladni a hitet, hogy képes az emberiség olyan társadalom kialakítására, ahol a lelki szükségletek kielégítése társadalmi szinten éppen olyan fontos, mint a fizikai szükségleteké és ahol a technikai fejlődést nem engedik korlátlanul rászabadulni a társadalomra. Ahol tudatosan tartanak fenn olyan munkahelyeket, amelyek sok embernek adnak munkát, holott az összes munkakört gépesíteni lehetne.
De hogyan is gondolhatok ilyesmire? Hiszen akkor nem nő olyan tempóban a GDP? Na és! Hogy nem nő az emberek reáljövedelme sem? Sok emberrel találkoztam, aki láthatóan szenved, mert már hosszú ideje nincs munkája, de olyannal még nem, akinek azért pokol az élete, mert nem nő a reáljövedelme.
Ma még szentségtörésnek hangzik ilyesfajta nézetekkel előhozakodni, de legalábbis ütődöttnek tekintik azt, aki nyilvánosan hangot ad nekik Ám valami azt súgja nekem, eljön még a szocialista eszmék reneszánsza és remélem, hogy a gyakorlatban sikeresebben vizsgázik, mint az egykor létező szocializmus, amely sok sebből vérzett, de egy vitathatatlan érdeme volt. Mindenkinek biztosította társadalmi szinten a munkát és ezzel sok szenvedéstől óvta meg polgárait, akik persze ennek csak akkor ébredtek tudatára, amikor már visszavonhatatlanul elvesztették a munkához való jogukat.

Bukta

Nálunk vagy akkor van bukta, amikor az élesztő azt mondja, hogy ébresztő és indulni készül, vagy amikor már feltűnően régen volt. Olyan is előfordult, hogy a Tibor keze a kamraszekrény polcán barack helyett szikkadt szilvalekvárba ütközött, mely életét – pár órával később - buktában végezte.
A magam részéről, ha én bukta volnék, leginkább annak örülnék, amikor belső késztetés, elengedhetetlen, égő vágy, türelmetlen és örömteli várakozás vezetne el hozzám.
Egy váratlan hajnalon, mely éppenséggel a tegnapi is lehetett volna, és melynek váratlanságát most az induló élesztő okozta, mi is legyen vele, azon kapom magam, hogy feszülten figyelem – egyébként minden buktakészítésnél ugyanez a helyzet -, a cukorral és a langyos tejjel összekevert élesztő megkel-e. Ha megkelt, erejéből futja-e a lisztből, cukorból, kis sóból, tojásból, margarinból álló tészta megkelesztésére? Tiszta dráma. Ha a tésztának sikerül megkelnie, akkor tovább növekedik-e még a sütőben? A lekvár elég kemény-e és nem szökik-e meg a tészta ravasz résein át a tepsibe, hogy egymáshoz és a tepsi oldalaihoz ragassza a buktaszeleteket sütés közben?
Hamlet kétségei ehhez képest kisasszony-kérdések lehettek: Lenni vagy nem lenni?, ugyan: Bukta vagy nem bukta?
Pedig mindössze friss élesztő, alapanyagok, köztük a megfelelő liszttel, meg a kiváló töltelékkel, és kitartó dagasztás, kelesztés adják össze majd a nagyjából élvezhető végeredményt.
Éltem már meg majdnem keletlen, félig kelt tésztát és sütöttem belőle - mert sajnáltam a tésztát kidobni - nyögve nyelős buktát, mely elfogyott, mert éhesek voltunk és nem volt helyette nagyon más, dicséret nem járt érte. Volt olyan tészta is, amely jó bukta ígéretét hordozta magában, azután valamiért mégis mellékvágányra futott és nem a legjobban sikerült. Az okok ilyenkor szerteágazóak és kifürkészhetetlenek, az embert mardosó és megválaszolhatatlan kétségek, kérdések gyötrik, de szerencsére az ilyen bukta sem a szemetesben végzi és a fiaskó ahhoz sem elegendően nyomos ok, hogy az ember kedvét szegje egy életre a bukta- ill. bármilyen kelt tészta sütését illetően. Örök és soha be nem teljesülő kihívás, aki egyszer buktasütésre adta a fejét tudhatja és meg is tanulhatta, hogy egész életre szóló program.
Ritkán sikerül viszont úgy, ahogy valóban kellene. Hogy igazából milyen is a bukta, mely állagában, kiterjedésében, belsejében és külalakjában egyszerre tökéletes, nem is tudom. A bolti túl nagy, vastagok az oldalai, méretéhez képest lötyög benne a töltelék, túlnyomórészt a tésztát eszed. A szakácsnő anyósoméra már nem emlékszem, olyan régen volt, pedig az lehetett az igazi. Egyéb rokonoknál, barátnőknél nem is rémlik, hogy ettem volna-e valaha náluk buktát.
A jobbra sikerülteknél is csupán csak érzem, vagy a belsőm diktálja és mondja és örül neki, mikor elégedett arcokat, teli szájakat lát és elvétve dicséreteket hall, amikor a gulyás- vagy a bableves után még a buktára is futja az étvágyból és a szavakból.
Olyat eddig viszont sohasem hallottam, hogy a Tibor azt mondta volna:
- Na, az anyám sem süthetett volna ennél jobbat.
Van hát a buktában még valami.