Július végén

Nem felejtettem el, akkor nem voltam blog-közelben. Ott jártam, ahol még az internet sem járt. A Klaus is élt akkor - így jár öröm a bánattal karöltve -, ezért most mondom el, hogy Kati húgomnak július második felében volt a születésnapja. Kati nem fogja szeretni ezt a bejegyzést, hiszen mikor ő a legszívesebben agyonhallgatná a róla szóló ünnepeket, én világgá kürtölöm tokkal-vonóval, dátummal, minden egyébbel felpántlikázva. Kati nagyon ért mások megünnepléséhez, mások nevezetes dátumai alkalmával hozzájuk illő ajándékok vásárlásához, az ünnepek megszervezéséhez, méltó kivitelezéséhez. De amikor róla van szó, akkor oly művészien tud visszavonulni csigaházába, mintha soha ki nem jött volna onnan. Mikor az ember halvány utalást tesz, mondjuk, a születésnapjára, mint egy lehetséges nevezetes eseményre, angolnaként bújik ki minden féle felvetés alól. Még szerencse, hogy a blog egyfajta szabadságot engedélyez. Mindeközben ellent mondanod sem lehet, Kottim (Kati becézve, NAGY családunkon belül igen gyakran használatos), vélhető megbotránkozásodról is csak jóval később értesülök, kész szerencse. Bő egy héttel születésnapod után szeretettel gondolok rád és egészséget, boldogságot kívánok neked, drága Kottim. Teljesüljenek vágyaid, legyenek bármennyire is a valóságtól elrugaszkodottak, bolondosak. Egyre élelmedő korunkból kifolyólag, születésnapjaink szép lassan tényleg feledésbe merülhetnének. Privát ünnepeink védelmében mondom: oly kevés olyan napunk van, amely "rólunkabbról" szólhatna, ha kiemeljük őket szépen az év többi szürke napja közül.
Szóljon hát: Boldog szülinapot, Kottim!

Klaus

Az éjjel meghalt az egyetlen és legjobb német barátom. Élt hetvennégy évet, mondhatnánk, azonban ennél jóval tovább él bennünk, kik ismerték, szerették, így bennem is.

Éppen most hívott a lánya, Patricia, akivel már jó előre felvettük a telefonos, levelezős kapcsolatot - hála Klaus-nak -, tudtunk egymásról, leginkább Klaus-ról beszélgettünk. Kölcsönösen hittük azt, hogy az operáció meg- és feloldja a testében átmenetileg tanyát ütött rákot. Kivizsgálták, értekeztek, felnyitották, elhatárolták, vágták, becsukták és reménykedtek, hogy ennél már csak jobb lesz. Beszéltem Klaus-szal operációja előtt. Elmondta, hogy mennyire nem tud aludni és hogy annyira, de annyira fél. Ismeretlen, amiben jár, ahova teste viszi. Operációja utáni hétben hívtam valamikor. Fáradt, de bizakodó volt a hangja. Jól sikerült, mesélte, túl van végre rajta, remélte, hogy az egészet rossz álomként tudhatja mostantól maga mögött. Eltelt egy-két hét, még akkor is volt mondandója, ám látogatási szándékaimról egyre csak lebeszélt. "Nem akarom, hogy így láss, tíz kilót fogytam már, és még messze nincs vége. Azt mondják az orvosok, hosszú távon kell megszabadulnom az évtizedek óta rám rakódott kilóktól. Tudod, hogy mennyire szerettem és szeretnék még jóízűeket enni. Emlékszel, hányszor voltunk együtt itt-ott ebédelni, vacsorázni." Hogyne emlékeznék!

Belém ívódott ezeknek a közös étkezéseknek utolérhetetlen hangulata: ahogy csak ő tudott a menüben szörfözni, amelyet csupán az illendőség kedvéért vett a kezébe, hiszen az adott hely érdemleges specialitásait fújta már mind kívülről, s amelyeket ő már nemegyszer kipróbált, letesztelt, most is szívesen fogyasztja el velem. És a hely főnöke, vagy a kiszolgáló személyzet régi ismerősként üdvözölte Klaus-t, jól esett szárnya alatt megbújnom.

Legutoljára a messzi északon, Anröchte-ben ettünk együtt egy ismeretlen étteremben. Mégis úgy éreztem, hogy a pillanat töredéke alatt varázsolt oda családias hangulatot személyiségével, társalkodásával, melyre partner volt a vendéglátó egység és a vendégül látott egyaránt. Imádtam vele lenni, enni, beszélgetni, őt hallgatni. Klaus az intelligens, kultúrált, világlátott, több nyelven beszélő németek közül való volt, valóságos úriember. Ezt is ettem rajta és nemcsak ezt, azt viszont nem tudtam, sejtettem csupán, hogy őneki miért jöttem be éppen én. Ez majdnemhogy mindegy is volt, működött a kémia és kész. Évek hosszú során rakódtak ránk az események által generált emlékek, telefonokon keresztül sebtében kihalászott elbeszélések életünk akkori folyásáról. Szerettem hallani, ahogy bemondja nevét: "Hemke",

mackósan dörmögősen, amilyen mindig is volt és bennem immáron marad, s lesz is. És amikor meghallotta a hangomat, az "Ach, die Anna!" sosem maradhatott el. Előre terveztem találkozásainkat, melyekből az utolsó másfél évben semmi sem valósult meg. Mióta rosszabbodott állapota, nem engedett magához. Ügyetlen-ügyes érvekkel szerelte le találkozásokra tett javaslataimat. Aztán már indokolnia sem kellett, amikor az operáció közelgett, s megtörtént, nem akarta, hogy összetörten, magába esve lássam. Nem tudhatta, inkább nem akarta tudomásul venni, hogy lefogyva, meg- és kivágva, megöregedve, nekem akkor is ő a legszebb és marad a legjobb barátom. Július végén induló szabadságomat nála szerettem volna kezdeni, mondtam ezt neki is, Patricia-nak egyaránt. Szerettem volna egy fogyóban lévő Klaus-t még elkapni, fölfogni, magamba építeni, ahogy az elmúlt tízegynéhány év emlékei élnek bennem, mintegy kiegészítendő, megkoronázandó mindannyiukat. Agyilag tudtam, hogy egyszer el fog menni. Ő is.
Ő, akiről a másik énem azt gondolta, hogy örökké itt lesz nekem dörmögésével, a németek között is kirívóan tiszta, érthető beszédével, utolérhetetlen humorával, széleslátókörűségével.
Hát nem.
Elment.
Elaludt az éjszaka szép csendben, békésen, fájdalomtól nem kísérve.

Drága Klaus-szom, menj csak, menj, nyugodjál békében, a Klaus, ki bennem él, velem marad!

Búcsúzom, ahogy mindig is szoktam Tőled:
Schönste und liebste Grüsse,
Deine Freundin aus Ungarn,
Anna
Tahi, 2010. július 28. 9:30-10:15

Deutsche Übersetzung des Textes:
In der Nacht ist mein einziger und bester deutscher Freund verstorben. Er war vierundsiebzig, trotzdem lebt er viel länger in Leuten weiter, die ihn gekannt und geliebt haben, so in mir. Gerade hat mich seineTochter, die Patricia angerufen, mit ihr haben wir – Klaus zu verdanken – die Kontakte per Telefon und E-mail schon seiner Zeit aufgenommen. Wir wussten über einander Bescheid, gesprochen haben wir vor allem und über alles von Klaus. Gegenseitig haben wir daran geglaubt, dass mit der Operation des in seinem Leibe
vorübergehend aufhaltenden Krebses, mit Sicherheit die bösen Zellen sich er- und auflösen würden.
Er wurde untersucht, es wurde von seinem Fall beraten, er wurde eröffnet, die kranken Stellen wurden abgegrenzt und ausgeschnitten, er wurde abgeschlossen und es wurde andauernd gehofft, dass es ihm von nun an nur besser gehen darf. Ich konnte Klaus direkt vor seiner Operation sprechen. Er hat mir erzählt, dass er kaum schlafen kann und wie er sich vor der Operation fürchtet. Es sollte ihm vollkommen fremd sein, wo er z.Zeit steckt und wohin er von seinem Körper angesteuert wird. Ich hab’ ihn in der Woche nach seiner Operation angerufen. Er war noch im Krankenhaus, seine Stimme klang müde, aber hoffnungsvoll. Die Operation sollte erfolgreich abgelaufen sein und er hat stark daran geglaubt, alles als bösen Traum hinter sich zu haben.
Ein-zwei Wochen sind vergangen, er hatte immer was zu sagen, nur von meinen Besuchsabsichten hat er mich ständig überreden wollen. "Ich will nicht, dass du mich so siehst, ich habe schon zwanzig Pfund abgenommen und das Ende soll noch viel zu weit sein. Die Aerzte raten, dass ich auf Dauer die seit Jahrzehnten an meinem Körper angesammelten Kilos loswerde. Du weisst ganz genau, wie ich das gute Essen mag. Erinnerst du dich an unsere gemeinsam verzehrten Mittag- und  Abendessen?" Wie könnte ich es vergessen! Die unvergleichbare Stimmung von unseren gemeinsamen Mahlzeiten hat sich für ein und allemale in mir hineingeprägt. Nur er konnte in Menus so surfen, die er nur aus reinem Muss in Hände genommen hat, da die wahren Spezialitäten des Ortes, die er schon zich-Male erprobt und getestet hatte, weit auswendig auflisten konnte. "Ich würde dieses Gericht in deiner Kompanie noch einmal äusserst gerne versuchen. Nehme an, du hättest nichts dagegen." Zu meinem Erstaunen hat der Restauranter oder der Küchenchef ihn jeweils als alten Bekannten begrüsst, es passte mir sogar sehr wohl, sich unter Klaus' Flügeln zu verbergen. Zum letzten Mal waren wir in der weit nördlichen Anröchte gemeinsam zum Abendessen aus. Wir haben ein vollkommen fremdes Restaurant aufgesucht, wo ich mich binnen Paar Minuten jedoch wie zu Hause gefühlt habe, dank seinem Talent im Umgehen mit Menschen. Dies wird entweder mit dem Menschen geboren, oder man kann es ruhig vergessen. Ich liebte mit ihm zu sein, mit ihm zu verzehren, mit ihm zu plaudern, ihm zu zuhören.
Klaus stammte von den Deutschen mit Intelligenz, Kultur, Welterlebnis, mehr Sprachen in Kommunikation. Das alles und nicht nur das habe ich an ihm gemocht. Ich wusste aber nicht, oder habe nur ein bißchen nachgeahnt, was er an mir überhaupt gefunden hat. Es war auch egal, die Chemie zwischen uns hat seit Jahren funktioniert und alles andere hat überhaupt nicht gezählt.
Im Laufe von dreizehn langen Jahren haben sich die Erinnerungen, die aus wahren Ereignissen zuerst als Geschäftspartner, später als Freunde den Fuss genommen haben, in uns aufgestapelt und wurden erst viel später durch Telefonaten mit Berichten über unsere Lebensmomente bereichert. Ich liebte am Telefon ihm zu zulauschen, wie er automatisch ” Hemke” sagte, so bärartig, mit dunkler Stimme, wie er in der Tat war und in mir für immer so bleibt. Und als er meine Stimme erkannt hatte, kam sein erster Satz mit „Ach, die Anna!”
Unsere Begegnungen habe ich jeweils gut im voraus geplant, von denen leider kein einziges Stück in letzten anderthalb Jahren zustande gekommen ist. Seitdem sein Zustand sich erheblich verschlechtert hatte, liess er mich gar nicht zu sich. Mit geschickten-ungeschickten Erklärungen wehrte er meine Begegnungsvorschläge jeweils ab. Später brauchte er keine Erklärungen mehr, die Operation näherte sich an, sie wurde ausgeführt und er wollte nicht, dass ich ihn so geschlagen, in sich zusammengebrochen zur Sicht bekomme. Er konnte durchaus nicht wissen oder wollte überhaupt nicht wahrnehmen: mag er auch so mager, hinein- und hinausgeschnitten, plötzlich veraltet sein, wird er mein schönster und bester Freund bleiben.
Meinen Urlaub Ende Juli dieses Jahres hatte ich vor, bei ihm zu starten. Darüber habe ich Klaus und Patricia ebenfalls benachrichtigt. Ich wollte einen immer zusammenschrinkenden Klaus noch physisch und mündlich in Person erleben, die Begegnung in mir auf lange Weile einbauen lassen, ebenso wie sich die Erinnerungen aus vorangehenden Zeiten in mir wohl fühlen und sich zum beliebigen Zeitpunkt hervorrufen lassen.
Mit meinem Kopf war ich darüber im Klaren, dass er auch einmal gehen würde.
Er auch.
Er, von wem meine andere ICH in meinem Inneren mit Begründung sich gedacht hat, dass er mit seiner bärartigen Stimme und Struktur, mit seinen auch unter den Deutschen klaren Rede und Stil, unwiederstehlichem Humour, strahlender Intelligenz ständig hier sein würde.
Ganz nebenan.
In Armweite.
Ist doch gegangen.
Er ist leise und vom Schmerzen nicht begleit in der Nacht für immer eingeschlafen.
Klaus, liebster, geh, geh und ruhe in Frieden!
Der Klaus, der in mir lebt, bleibt immer bei mir.
Ich verabschiede mich, wie sonst in Mails an Dich:
Schönste und liebste Grüsse,
Deine Freundin aus Ungarn,
Anna
Tahi in der Donauknie in Ungarn, den 28. Juli 2010 zwischen 9:30-10:15

Értelmetlen félelem

Eddig azt hittem, hogy azért nem lakom kertes házban, mert sem a hely, sem a megfelelő ház egy kerttel, ahol laknék, még meg sem született. Nagyképűségnek hathat ez a megállapítás, de akár ez is lehet az ok. Egy házzal mindig van dolog és sosincs kész, nagy igazság. Még ennél is épkézlábabb és földhöz ragadtabb, ha azzal ecsetelem a távfűtéses lakótelepi lakás előnyeit, hogy közelebb van a mindenkori munkahelyhez, bokros intézendőkhöz, családhoz, barátokhoz, kultúrális feltöltődéshez, minden egyébhez, mi a mai városi ember kényelmét szolgálhatja. Ma, amikor beszélgettem a kedvenc tahisi boutique-osunkkal, aki a NAGY családunkból évek óta többeket öltöztet, jött elő a valódinak tűnő ok: a félelem. Ideje bevallanom, hogy félek egy házban, amikor beesteledik. Az este, éjszaka olyan sűrű vidéken, hogy szabályosan harapni, vágni lehet. Nem tudom, hogy a bogarakon kívül ki mindenki ólálkodik körülöttem és ha éppen nem ólálkodik, vajon fog-e. Most egyszál magam vagyok. Szabadságos kikapcsolódásul választottam az írást, anyaggyűjtést, olvasást, filmnézést és velük karöltve a három-műszakos félelmet itt Tahiban. Minden a fejben dől el, így a félelem is. Tudom ezt jól és mégis könnyen elkap és megráz a félelem, amely most nem az aluljáróban mögöttem makacsul kopogó képzelt követő képében ölt alakot. Egykoron majd vidéken lakva pontosan ezektől a képzelgésektől kell megszabadulnom a soha viszont nem látásban reménykedve. Anyámat meg kell erről is kérdeznem, félt-e annak idején a családi házban, szomszédokkal közös udvarban, a ritka alkalmakkor, mikor egyedül volt. Gondolom, hogy egy ember életében az effajta félelem nem jelentkezik jelentős érzésként, ha életét kertes házban, családtól, szomszédoktól körül véve, mintegy természetes lételemben kezdi meg. Így lehetett anyám is Xenia-val, apjával, Kolja-val.

Fák Tahiban

Évek óta problémát okoznak Tahiban a házunk előtt egyre nővő fák ágai. Látszólag akadálytalanul nőnek az égig, olykor belebotolva telefon- és áramvezetékbe egyaránt. Egy magára valamicskét is adó fa efféle apróságokkal nem törődik. Aztán persze, ha szél támad, vihar kerekedik, a túlnőtt fa ágai bele-belekapnak a vezetékekbe, nem kímélve a bennük haladó információ tartalmat, fényt, áramot adó erőt. Volt is rendszeres megjegyzés, egyértelműen dorgáló bírálat irányunkban, miért nem vágjuk le a túlontúl magasra nőtt zabolátlan és rakoncátlankodó ágakat az oly értékes vezetékek útjából. Éreztük és érteni véltük a szomszédaink és közöttünk egyre magasodó problémát, csak a kivitelezéshez szükséges emberrel, technikával nem rendelkeztünk. Egyszer aztán az amúgyis sűrűn levelezgető anyám megelégelte a dolgot és írt egy kultúrált, ám világos hangú levelet a tahisi Önkormányzatnak, amelyben emlékeztetett a vélhetően véletlenül elfeledett feladatukra, az utcai fák ágainak időnkénti visszanyírására. Kettőt sem pillanthattunk, mire anyámat fölhívta az egyik tahisi szomszéd, hogy ne ijedjünk meg a képtől, amellyel a lenyesett utcai fáink fogadnak. És valóban. Az eladdig bátran égig magasodó fákból egyetlen fő törzsüket, csonkán elhanyagolható lombozatot mutató torzók maradtak. Fákat lehet megnyesni humánummal, amikor nem okoznak bennük "maradandó" károsodást, de lehet úgy is cselekedni, ahogy tette ezt a tahisi fa-sintér. Pedig mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amikor az aprón csekélyke lombozat megmaradhatott a fák fő törzsén. Nem így a távolabbi szomszéd, kinek öt fája, akár egy bombatámadás után, teljes ágazatát, lombozatát vesztve árválkodik odébb az utcában, de minek. Merthogy jótékony árnyékot már nem vethetnek az arra járókra, az utcát sem szebbítik terebélyességükkel, az út porát sem fogják föl, mire hát életük. Biztos kellett a sok ág valakinek majdan tüzelőnek, persze nem most a mind a harmanchét fokban. Csak lenne tényleg így, és ne úgy, ahogy oly sokszor, nem ott landolnak a brutálisan lekaszabolt ágak, ahol valóban elkelnének. Hogy megszokom-e a csonka fák látványát valaha is? Alighanem. Az ember annyi, de annyi mindent képes megszokni. Azonban igenis felemelem szavam a hangtalan szolgálatukat észrevétlenül teljesítő fákért, amelyek még tömegesen állnak ugyan Tahi utcáin, de a mieinkhez hasonlóan végezhetik. Ne végezzék.

Intermezzo - hogyan, mikor tovább?

Köszönöm az egyetlen megjegyzést, amely egyúttal vérbeli kritika Miklós részéről, akiről tudom és maga is olykor-olykor jelezte, hogy olvassa, mi több élvezi a történetet, rendszeres közbeszólásaival tartotta bennem rendesen a lelket. A blog műfaja ugyanis a sötét és mély fekete kút története, amikoris van egy történeted, amelyet szeretnél megosztani az "egész" világgal, s amikor ezt teszed, mintha egy sötét, mély, fekete kútba küldenéd üzeneteidet, a reakció leghaloványabb jele nélkül, és csinálod ezt hétről-hétre, hónapról-hónapra, jó esetben évről-évre. Be kell vallanom, jól esett érzékelnem, ahogy láthatóvá tették magukat a törzsolvasók, ugyanakkor tudomásom van egy jócskán kiterjedt rétegről, akik látszólag arctalanul, ám követték anyám elbeszélését, történetének alakulását. És jól esett a kevéske jelentkezés, melyet az írások az olvasokból kiváltottak.
Az interjú, mint forma önkéntelenül adta magát: a történeteket szórványosan és nem egyszer hallottam már anyám szájából. A hallottak elvarázsoltak, magával ragadtak és valahogy magától értetődően jött a gondolat, hogy meg kellene őket örökítenem, ha nem is az örökkévalóságnak, de a családomban fellelhető ifjabb generációknak mindenképpen. Mindenkinek van legalább egy ilyen története, a saját magáé, a családjáé, egy érdekes rokoné. És sokunk történetei csak azért merülnek az illető távoztával végleg feledésbe, mert nem volt érző lélek, ki felfogja, halló fül, ki meghallja és elszánt akarat, hogy feljegyezze őket. Na ezt nem szerettem volna, semmi esetre sem, hogy megtörténjen. Szeretem és tisztelem anyámat, örmény nagymamámat, Xenia-t, nagybátyámat, Kolja-t annyira, hogy minden erőmmel azon legyek és vagyok, hogy életük története, ha csupán anyám tálalásában is, de fenn maradjon.
Aztán az is magától értetődőn jött, egyszerűen adta magát, hogy anyám engedélyével közzé teszem mindazt, amit nekem elmesélt. Miklósnak itt is igaza van. Valóban lehetett volna, lehetne a kérdező részéről mélyebbre ásni a témákban, olyan dolgokról kérdezni, amelyek esetlegesen kellemetlenek lehetnek, vagy olyan triviális ügyeket felvetni, megkérdezni, amelyek az olvasóközönség körében érdeklődésre tarthatnának számot. Arról nem is beszélve, hogy mennyire elengedhetetlenül fontos volna a tárgyalt régió földrajzi, társadalmi, etnikai, történelmi, politikai környezetének részletesebb bemutatása, kifejtése. Fájón igaz a hiány, az egész történet csonka volta, befejezetlensége, érzem ezt magam is. Azonban azt szintúgy be kell vallanom, hogy mindezidáig kevésnek, tudásban messzemenően alul képzettnek, hiányosan informáltnak érzem magam mind e tekintetben. Hiányoznak belőlem bizonyos ismeretek, amelyeket óhatatlanul pótolnom kell, hogy megfeleljek annak a kihívásnak, félig-meddig már végbe vitt tervemnek, amely az idők folyamán akadálytalanul, törvény szerűen és óhatatlanul nőtt túl rajtam. A feladat most fogasnak és megoldhatatlannak tűnik számomra nemcsak azért, mert a nyár szabadsággal is jár, és mint ilyen egy-két hétre távol tarthat géptől, internettől, könyvtártól, az ismeretlenben való búvárkodástól, hanem mert fel sem foghatom micsoda mélységekről, magasságokról beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy Türkmenisztán, türkmén nép, türkmén kultúra, szokások és hagyományok, valamint ugyanezek örmény kivitelben.
És gondoltam arra is, hogy fölszedelődzködöm, neki indulok Örményország fővárosában, Jerevanban élő nagybátyámat, Kolja-t meglátogatni, hogy vele is egy maratoni interjút készítsek. Úgy gondolom, hogy Kolja a történetben nem megkerülhető, emlékezzen bármennyire is kevésre nővérével, az anyámmal és az anyjukkal, Xenia-val közös múltukból, aztán a saját külön álló felnőtt életéből. Kolja egy kulcsfigura a történetben, egy élő, sajnos egyre gyengébben látó főszereplő, kinek mondani valója kiegészítheti mindazt, mit anyám eddig elmesélt. Anyagi lehetőségeim per pillanat inkább akadályát képezik, mint szabad utat biztosítanak egy örmény utazás kivitelezéséhez és Kolja sem lesz egy nappal sem fiatalabb, idén augusztus elején tölti be hetvennegyedik életévét. Lesz tehát önálló búvárkodás, valamiféle Kolja-interjú is, minden bizonnyal lesz folytatás, szabadság végett augusztus harmadikán újra.
Addig is köszönöm az érdeklődést, türelmet.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Panni

Karakyl birkák

- A türkmén nép annak ellenére, hogy nem volt sem ABC-jük, sem kötelező irodalmuk, - már elnézést - "bunkó" egy nép vagy azért reményteljes.
Hát muzulmánok, tehát ab ovo…
- nem szeretnek dolgozni.
Abban a negyvennyolc fokos melegben hogy lehet dolgozni? (nevet) Hát nehogy már.
- Mit csináltak ott?
Hát dinnyét meg szőlőt meg görögdinnyét termesztettek. Meg gyapotot. Az ország híres a gyapot ültetvényeiről, valamint a Karakyl birkáiról. Megszületett a kis birka, a picike bárányka, rögtön leölték és lehúzták róla a szőrt. Mert az olyan drága, mint az arany, Karakyl. Perzsa, különben perzsának hívják.
- Miért kellett ilyen piciként megnyúzni?
Mert akkor van neki a legjobb szőre.
- De húsa még nem nagyon lehetett.
Akkor még nem. Nem a húsa volt a fontos, hanem hogy a bundát eladjuk jó drága pénzekért.
- Direkt ezért tenyésztették ezeket a birkákat?
Persze, hogyne, a Karakyl birkákat.
- És mit csináltak a lehúzott szőrrel?
Bundákat varrtak belőle.
- Aha, bundákat. És azokat exportálták?
Igen. Kiküldték és nagyon drágák voltak, ugyanolyan árban voltak, mint a nercbunda.
- Nektek volt ilyen bundátok?
Nem, nem. Nagyon drága volt és nagyon nehéz. Úgyhogy egyikünk sem tudta volna, anyám nem tudta hordani, én meg kicsi voltam akkor még.
- A türkmének meg tudtak maguktól, a természeti adottságaikból élni, nem kellett hozzá külső segítség?
Most már meg tudnak maguktól élni, mert kiderült, hogy olajuk is van, meg gázuk is van.
- De akkortájt, amikor te voltál még gyerek?
Akkoriban még nem tudtam, hogy egyáltalán mijük van. Csak azt tudtam, hogy szőlőjük van, gyapotuk van, meg mindenféle gyümölcsök.
- Ezek szerint a negyvennyolc fok, a sok nap, a jó föld másra nem is volt megfelelő.
A föld az nem jó, csak az oázisban, egyébként a Karakum sivatag, hát ott nincs jó föld, az semmi. A skorpióknak, pókoknak meg egyéb csúszó-mászóknak persze jó, de másnak egyáltalán nem.
- A türkmének a szomszédaikkal hogyan jöttek kik?
Normálisan, Uzbegisztan, Tadzsikisztan, Kirgizia, mindenkivel jóban voltak.
- És ott volt a külföld?
Igen, ott lenn, délen Irán meg Afganisztán.
- Annak idején nem volt ellenséges velük a viszony?
Nem volt az égvilágon senkivel semmi bajunk.
- És most? A diktátor alatt?
Azt nem tudom. Állítólag ingyen adják az összes türkménnek, de lehet, hogy csak a nyugdíjasoknak, a lakást, a villanyt, a gázt, a vizet, szóval minden kommunális szolgáltatást ingyen nyújtanak. Azért nem nagyon könnyű oda betelepedni és ott megmaradni, mert ugyanis ezekkel ellátják az ottani bennszülött lakosokat. Különben elűzték onnan az oroszokat, örményeket, zsidókat, mindenkit elűztek.
- Na de, ha ingyen adják ezeket a szolgáltatásokat, akkor eléggé tele lehet az államkassza.
Így van, mert valószínűleg elég sok olajuk van, meg gázuk van, és csak a saját lakosságot látják el.
- Türkmenisztánba betelepül valaki a külföldiek közül?
Most már nem.
- Annak idején?
Annak idején rengeteg orosz, örmény, zsidó és egyéb nemzetiségű ember lakott ott.
- És miért üldözték el őket?
Mert volt az ezerkilencszáznyolcvankettő vagy kilencvenkettő, amikor az azerbajdzsánok elűzték az összes örményeket, oroszokat, zsidókat, akkor ez a hülye türkmén Basi jutott hatalomra és ő is mindenkit elűzött.
- És akkor hova mentek az elűzöttek tovább élni, külföldre?
Nem. Külföldre senki nem tudott menni, legfeljebb Oroszországba.
- Ha a zsidókat elűzték, akkor azáltal a nép eszét űzték el.
Hát ezt tudjuk, hogy mindenhol így van. Igen, mi tudjuk, hogy ez mindig és mindenhol így van. Ezért nem maradt ott ész és diktátor uralkodhat, először a türkmén Basi, most meg vagy a fia, vagy valamelyik rokona uralkodhat. És ezért nem is lehet túristaként ki-beutazni Türkmenisztánba.
Na, szervusz, drágám, muszáj dolgoznom egy kicsit.
(Eddig tartott hosszú beszélgetésünk anyámmal, aki mesélt Xenia-ról, Kolja-ról, kiterjedt rokonságukról, akik Türkmenisztánban, Örményországban, Azerbajdzsánban, Moszkvában, Szibériában, Amerikában, Magyarországon, széles e világ legkülönbözőbb pontjain élnek. Anyám a családi történet elmesélésén túl, kapcsolattartás keretein belül rengeteg levelet ír, nem e-mailt, hanem valódi hús-vér leveleket, amelyeket szívesen fogadnak, ahova csak megérkeznek. Levelet kapni jó. Kiveszed a postaládából, megnézed a feladót, látod, hogy a Rita írta, rögtön tudod, hogy mekkora utat járt be. Egy darabig forgatod a kezedben, szagolgatod, érezni véled egy távoli ország illatát, hangulatát. Lassan bontod ki, nehogy felsértsd a borítékot és a szép, különleges bélyegeket. Óvatosan húzod ki az anyám egyenletesen jobbra dőlt írásával telt lapokat. Négy lapot számolsz, az összesen nyolc tele írt oldal, Istenem, de jó, megint sokat írt. Olvasni kezded és közben magad sem tudod, mi történik körülötted, úgy bele feledkezel anyám mondandójába, pontosan úgy, ahogy ezt éppen hét hónapja teszed ebben a blogban. Minden egyes fejezet egy-egy külön levél, amely visszaröpít a távoli múltba, és ugyanakkor a jelenben tart, egzotikus helyekre visz, miközben itthon érzed magad, ismeretlen, különös szokásokkal ismertet meg társalkodó stílusban, amely anyámat írásban-szóban egyránt jellemez és most már engem is. Ezt a megszokást vagyok kénytelen félbe szakítani, mert befejezni, lezárni semmiképpen sem. Adós vagyok még fényképekkel, amelyek bescannelésre várnak, meg arra, hogy a helyükre kerüljenek. Ez a legelső, amit legközelebb tennem kell. A másik, pedig egy valamiféle folytatás. Még nem tudom pontosan, hogyan, de itt legbelül ködösen bár, de körvonalazódik egy újabb terv anyámmal.
Hálásan köszönöm eddigi megtisztelő figyelmeteket.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Panni
P.S.: Nem tudom, mi történik, ha megkérdezem anyám hűséges olvasóit, hogyan tetszett idáig a történet és milyen folytatást tudnának elképzelni? Vajon érkezne egy ilyen kérdésre válasz? Köszönöm.)

Türkmén Opera

(Ahogy haladok előre az anyámmal készített interjúban és tisztázom le fokozatosan a neki köszönhetően felhalmozódott anyagot, úgy legyint meg az egyre biztosabban körvonalazódó vég, közösen végzett munkánk elkerülhetetlen végének szele. Az Ausztriában felvett anyagnak a megelőző bejegyzéssel lett vége, melyet még egy - Tahiban készített - interjú követ. Nem állítom, hogy örülnék annak, hogy ez a terv, ez a vállalás, ez a munka ilyen gyorsan valósult meg és nemsokára véget ér. Valahogy úgy érzem, hogy összenőttünk ebben a közös, hosszúra nyúlt beszélgetésben anyámmal és abban is biztos vagyok, hogy személy szerint nekem pokolian nehéz lesz ebből fájdalom nélkül kikeverednem. Anyám éli életét, talán el is "felejtette", hogy együtt töltött szabadságunk alatt felvett maratoni beszélgetéseinkkel egy jó ideje dolgozom, hagyom eredeti állapotában, illetve fogalmazom át, éppenséggel a helyzet, a szöveg mikor mit kíván. És teszem a szélesedő, mélyülő igaz történetet abban reménykedve közzé, hogy másoknak legalább akkora élvezetet jelent anyám családjának megkapóan kalandos, egyedi élettörténetének olvasása, mint nekem benne ülni, létezni, vele kelni és feküdni immáron nyolcadik hónapja. Tartana bár örökké...)

- Anyut megkértem Tahiban a telken az első hétvégén miután haza jöttünk Ausztriából, hogy mondjon még rá egy pár szót türkménül. Annak idején türkménül beszéltek, Koljával orosz tannyelvű iskolába jártak, a türkmént és a németet idegen nyelvként tanulták. Türkménül beszéltek az udvarban, ahol laktak a szomszédokkal, barátokkal, gyerek társasággal, a piacon. Az ügyeket a közigazgatásban pedig ismételten oroszul intézték. Akkor légy szíves mondd ki azt a pár szót, kifejezést, ami így előszörre az eszedbe jut.
Számolni tudtunk: bir, iki, uch, dort, bes, alti, ami annyit tesz oroszul, hogy odin, dva, tri, chetiri, piat, sest (egy, kettő, három, négy öt, hat). A tanárunkat úgy hívták, hogy Alti, tehát hatos, Sachatovich. Hogy mit jelent a Sachatovich, nem tudjuk, de úgy hívták: Alti Sachatovich. Ő volt a türkmén tanárunk. Nagyon szeretett engem. Azt mondta, hogy én a nem türkmén anyanyelvűek közül nagyon jól ejtem ki a türkmén szavakat és nagyon jól beszélek türkménül. Na most ehhez tudni kell, hogy a türkméneknek ezerkilencszáztizennyolcban a világon semmijük sem volt, erős túlzással úgy is lehet mondani, hogy még a fán voltak. (nevetek). Amikor a szovjet hatalom megjött, ők még javában a fán voltak és a szovjet hatalomnak köszönhetően lett nekik ABC-jük, a szovjet hatalomnak köszönhetően lett nekik Turkmenskij Opernij Teatr-uk, azaz Türkmén Operaházuk. Hát ez kész röhej, de mégis létezik. Az természetes, hogy Russkij Opernij Teatr van, de a nagy mutatvány, az a Turkmenskij Opernij Teatr.
- És ebben a Turkmenskij-ben vannak türkmén opera előadások? Vagy mindenféle dalműveket adtak elő, mint példának okáért Verdi, Puccini operákat is?
Verdi, Puccini művek előadásáról nincs tudomásom. De hogy türkmén operákat bis gromoboj (orrvérzésig) adták elő, az biztos (hangjában nevetés bújkál), mert a szovjet hatalomban hát már csak a szovjeteket ott földicsérték ahol tudták, dicsérgették össze-vissza, dicshimnuszokat írtak és akkor már meg is volt az opera. (nevetünk). Úgyhogy ott minden apró témát operába ültettek át, amit telt házak előtt játszottak.
- Voltak híres énekeseik?
Akkor biztos, hogy voltak, de énnekem fogalmam nincsen, hogy kik voltak és hogy hívták őket.
- És jó hangjuk lehetett.
Persze. És ott volt a Turkmenskij Dramaticheskij Teatr, meg a Russkij Dramaticheskij Teatr. És mind a kettőben mentek mindenféle darabok. Hát a Turkmenskijek azok rettenetesek voltak. Röhej volt, hogy nekem oda is el kellett egyszer-egyszer mennem valamilyen színdarabot megnézni. Van például a türkméneknek egy olyan drámájuk, amely a türkmén Rómeó és Júliának felel meg, a címe: Tahir és Zuhra.
- A Tahir a férfi?
Valószínűleg Tahir a férfi és Zuhra a nő. No most az én apám nem sok könyvet olvasott el életében, de ezt a könyvet bizony elolvasta. Akkor azt mondta, hogy
- előbb azt mondtam neked, nem mehetsz férjhez idegen emberhez, hanem csak örményhez. Most miután ezt a könyvet elolvastam és ez egy nagyon szomorú történet, azt mondom neked, hogy mindenkihez férjhez mehetsz, csak négerhez nem.
Tehát ez volt a Papám végkövetkeztetése, miután a Tahir és Zuhra-ban a végére mind a ketten meghaltak, mint Rómeó és Júlia, amit nagy valószínűséggel lemásoltak, csak egy kicsit más környezetbe helyezték át. Akkor is voltak olyan emberek, akik tudtak mindenfélét "művészi fokon" másolni. Plagizáltak.
- Eszedbe jut más türkmén mű? Voltak kötelező türkmén olvasmányaitok?
Nincsen türkmén irodalom kötelezőben, honnan lett volna?, hiszen nem volt nekik ABC-jük.
- Szóval tényleg akkor jöttek le a fáról.
(nevet) Körülbelül.
- Négy millióan.
Nem, kevesebben voltak.

Örmények, törökök

Az örmény családról. Az örmény család általában összetartó. A családban a férfi a családfő, az anya a gyerekeket neveli meg a háztartást vezeti. Annak idején, illetve régebben nem dolgoztak, csak azután miután szükség lett arra, hogy a férfi is, meg a nő is dolgozzon a családban, mert gyerekek születtek, akiket el kellett tartani és nehezebbé vált a megélhetés. Azt lehet mondani, hogy inkább az orosz, szovjet hatalom eljövetele óta dívik az, hogy a nők is dolgoznak, addig nem volt ez divatban. Az hogy ki hordja a nadrágot, az örmény családokban, nem volt kérdés, mindig is a férfi hordta a nadrágot, ez volt a jellemző a régi időkben, amikor az asszony nem dolgozott, a férfi viszont igen, egyedüli keresőként ő hozta haza a pénzt.
- Ez egyértelműen mutatja, hogy a férfi volt a családfő.
És ezért ő hordhatta a nadrágot. Csak amikor a férfi már elkezdett lustálkodni, akkor ez az együtt keressük meg a pénzt lett a jellemző. A férfi vezető szerepe megmaradt, mind máig érvényes az ősrégi hagyomány. Az ezer éves hagyományokat nem lehet nagyon vagy csak úgy, egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
- Tehát napjainkig fennmaradt a patriarchális örmény családmodell.
Más. Ausztria. Hogy Ausztriába miért kezdtem járni? Amikor a papa meghalt ezerkilencszázkilencvenkilencben, akkor a Katiék vittek engem hat éven keresztül Olaszországba. A legérdekesebb az egészben az, hogy én – a Kati is meg én is jót mulattunk ezen, – nem szeretem sem a napot, sem a homokot, sem a tengert, egyáltalán a vizet, de mentem velük, mert jó volt, hogy velük lehettem és az unokák meg velem, a nagymamával voltak. Sok vizet nem zavartam, mert míg ők a tengerben fürödtek, addig én kinn ültem a parton egy napernyő alatt és egyik könyvet olvastam a másik után. Ám amikor Ausztrián keresztül mentünk kifelé és jöttünk vissza felé, akkor énnekem Ausztria nagyon megtetszett. Tiszta, mindenütt minden rendezett és minden olyan, de olyan nagyon tiszta, hogy a Kati erre azt mondta, hogy az már kibírhatatlanul steril. De az engem egyáltalán nem érdekel, hogy Ausztria steril. Valószínűleg azért vágyódom Ausztriába, mert ott olyan rend és tisztaság van, amilyent én a saját környezetemben, de az országban sem találok Magyarországon. Ezért vágyódom hát Ausztriába. Már harmadik éve jövök ide és nagyon, de nagyon szeretek itt lenni. De amikor a Kati vitt ki engem a repülőtérre vagy mentünk, mentetek ki a Sanyit fogadni Münchenbe, én oda is szerettem menni és nem azért, hogy ne legyek Magyarországon, hanem mert az is egy tiszta, rendezett országnak tűnt nekem. Pedig nem lehet azt mondani, hogy az ember különösen nagy szimpátiával lenne a német ajkú lakosság iránt. A múltját az ember nagyon nehezen tudja feledtetni, mondjuk elfelejteni nem is lehet, inkább azt lehet mondani, hogy a megbocsátás lenne az igazi megoldás, de elfelejteni azt nem lehet, hogy mi történt ezerkilencszázharmincnyolctól Magyarországon. Én akkor nem voltam itt, de amióta Magyarországon élek, azóta én ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok, egészen ugye a háború végéig.
- Ha már a múlt bűneiről beszélünk, az örmények megbocsátották a törököknek a az örmény nép tömeges lemészárlását?
Az örmények nem bocsátották meg. Egyébként a szó szoros értelmében nem is tudhattak, nem volt rá alkalmuk, mert a törökök nem is kértek ezért sohasem bocsánatot.
- Az örmény-török ellentét, az egy létező valóság?
Nem, nem, csak nem szeretik egymást, mert az egyik ugye lemészárolta a másikat és talált erre magyarázatot, hogy ez nem volt mészárlás, ő saját maga tagadja, azaz a törökök saját maguk tagadják.
- Mivel magyarázzák?
Hogy ez nem volt mészárlás.
- Hanem mi volt?
Valami féle háborúnak gondolják.
- Azt a tényt, történést, aminek következtében nyomon követhetően szisztematikusan irtották ki az örmény intelligenciát?
Én azt mondom, hogy még egyszer el kellene olvasni a Musza Dagot (Franz Werfel: Musza Dag negyven napja), és el lehet olvasni a Kati által hozott, Olaszországban az örmény mészárlással kapcsolatosan megjelent könyvet (Antonia Arslan: Pacsirtavár), ami szintén egy megindítóan szép könyv.
- Úgy tudom, hogy a törököket többek azért nem veszik föl az Unióba, mert nem ismerik el a mészárlás tényét, az ezzel kapcsolatban elkövetett bűneiket.
Igen, többek között, de nem ez az egyetlen ok, igen, nem ismerik el és nem kérnek bocsánatot az örmény néptől. Pedig a helyzet erre már jó régen megérett és adott.