Karakyl birkák

- A türkmén nép annak ellenére, hogy nem volt sem ABC-jük, sem kötelező irodalmuk, - már elnézést - "bunkó" egy nép vagy azért reményteljes.
Hát muzulmánok, tehát ab ovo…
- nem szeretnek dolgozni.
Abban a negyvennyolc fokos melegben hogy lehet dolgozni? (nevet) Hát nehogy már.
- Mit csináltak ott?
Hát dinnyét meg szőlőt meg görögdinnyét termesztettek. Meg gyapotot. Az ország híres a gyapot ültetvényeiről, valamint a Karakyl birkáiról. Megszületett a kis birka, a picike bárányka, rögtön leölték és lehúzták róla a szőrt. Mert az olyan drága, mint az arany, Karakyl. Perzsa, különben perzsának hívják.
- Miért kellett ilyen piciként megnyúzni?
Mert akkor van neki a legjobb szőre.
- De húsa még nem nagyon lehetett.
Akkor még nem. Nem a húsa volt a fontos, hanem hogy a bundát eladjuk jó drága pénzekért.
- Direkt ezért tenyésztették ezeket a birkákat?
Persze, hogyne, a Karakyl birkákat.
- És mit csináltak a lehúzott szőrrel?
Bundákat varrtak belőle.
- Aha, bundákat. És azokat exportálták?
Igen. Kiküldték és nagyon drágák voltak, ugyanolyan árban voltak, mint a nercbunda.
- Nektek volt ilyen bundátok?
Nem, nem. Nagyon drága volt és nagyon nehéz. Úgyhogy egyikünk sem tudta volna, anyám nem tudta hordani, én meg kicsi voltam akkor még.
- A türkmének meg tudtak maguktól, a természeti adottságaikból élni, nem kellett hozzá külső segítség?
Most már meg tudnak maguktól élni, mert kiderült, hogy olajuk is van, meg gázuk is van.
- De akkortájt, amikor te voltál még gyerek?
Akkoriban még nem tudtam, hogy egyáltalán mijük van. Csak azt tudtam, hogy szőlőjük van, gyapotuk van, meg mindenféle gyümölcsök.
- Ezek szerint a negyvennyolc fok, a sok nap, a jó föld másra nem is volt megfelelő.
A föld az nem jó, csak az oázisban, egyébként a Karakum sivatag, hát ott nincs jó föld, az semmi. A skorpióknak, pókoknak meg egyéb csúszó-mászóknak persze jó, de másnak egyáltalán nem.
- A türkmének a szomszédaikkal hogyan jöttek kik?
Normálisan, Uzbegisztan, Tadzsikisztan, Kirgizia, mindenkivel jóban voltak.
- És ott volt a külföld?
Igen, ott lenn, délen Irán meg Afganisztán.
- Annak idején nem volt ellenséges velük a viszony?
Nem volt az égvilágon senkivel semmi bajunk.
- És most? A diktátor alatt?
Azt nem tudom. Állítólag ingyen adják az összes türkménnek, de lehet, hogy csak a nyugdíjasoknak, a lakást, a villanyt, a gázt, a vizet, szóval minden kommunális szolgáltatást ingyen nyújtanak. Azért nem nagyon könnyű oda betelepedni és ott megmaradni, mert ugyanis ezekkel ellátják az ottani bennszülött lakosokat. Különben elűzték onnan az oroszokat, örményeket, zsidókat, mindenkit elűztek.
- Na de, ha ingyen adják ezeket a szolgáltatásokat, akkor eléggé tele lehet az államkassza.
Így van, mert valószínűleg elég sok olajuk van, meg gázuk van, és csak a saját lakosságot látják el.
- Türkmenisztánba betelepül valaki a külföldiek közül?
Most már nem.
- Annak idején?
Annak idején rengeteg orosz, örmény, zsidó és egyéb nemzetiségű ember lakott ott.
- És miért üldözték el őket?
Mert volt az ezerkilencszáznyolcvankettő vagy kilencvenkettő, amikor az azerbajdzsánok elűzték az összes örményeket, oroszokat, zsidókat, akkor ez a hülye türkmén Basi jutott hatalomra és ő is mindenkit elűzött.
- És akkor hova mentek az elűzöttek tovább élni, külföldre?
Nem. Külföldre senki nem tudott menni, legfeljebb Oroszországba.
- Ha a zsidókat elűzték, akkor azáltal a nép eszét űzték el.
Hát ezt tudjuk, hogy mindenhol így van. Igen, mi tudjuk, hogy ez mindig és mindenhol így van. Ezért nem maradt ott ész és diktátor uralkodhat, először a türkmén Basi, most meg vagy a fia, vagy valamelyik rokona uralkodhat. És ezért nem is lehet túristaként ki-beutazni Türkmenisztánba.
Na, szervusz, drágám, muszáj dolgoznom egy kicsit.
(Eddig tartott hosszú beszélgetésünk anyámmal, aki mesélt Xenia-ról, Kolja-ról, kiterjedt rokonságukról, akik Türkmenisztánban, Örményországban, Azerbajdzsánban, Moszkvában, Szibériában, Amerikában, Magyarországon, széles e világ legkülönbözőbb pontjain élnek. Anyám a családi történet elmesélésén túl, kapcsolattartás keretein belül rengeteg levelet ír, nem e-mailt, hanem valódi hús-vér leveleket, amelyeket szívesen fogadnak, ahova csak megérkeznek. Levelet kapni jó. Kiveszed a postaládából, megnézed a feladót, látod, hogy a Rita írta, rögtön tudod, hogy mekkora utat járt be. Egy darabig forgatod a kezedben, szagolgatod, érezni véled egy távoli ország illatát, hangulatát. Lassan bontod ki, nehogy felsértsd a borítékot és a szép, különleges bélyegeket. Óvatosan húzod ki az anyám egyenletesen jobbra dőlt írásával telt lapokat. Négy lapot számolsz, az összesen nyolc tele írt oldal, Istenem, de jó, megint sokat írt. Olvasni kezded és közben magad sem tudod, mi történik körülötted, úgy bele feledkezel anyám mondandójába, pontosan úgy, ahogy ezt éppen hét hónapja teszed ebben a blogban. Minden egyes fejezet egy-egy külön levél, amely visszaröpít a távoli múltba, és ugyanakkor a jelenben tart, egzotikus helyekre visz, miközben itthon érzed magad, ismeretlen, különös szokásokkal ismertet meg társalkodó stílusban, amely anyámat írásban-szóban egyránt jellemez és most már engem is. Ezt a megszokást vagyok kénytelen félbe szakítani, mert befejezni, lezárni semmiképpen sem. Adós vagyok még fényképekkel, amelyek bescannelésre várnak, meg arra, hogy a helyükre kerüljenek. Ez a legelső, amit legközelebb tennem kell. A másik, pedig egy valamiféle folytatás. Még nem tudom pontosan, hogyan, de itt legbelül ködösen bár, de körvonalazódik egy újabb terv anyámmal.
Hálásan köszönöm eddigi megtisztelő figyelmeteket.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Panni
P.S.: Nem tudom, mi történik, ha megkérdezem anyám hűséges olvasóit, hogyan tetszett idáig a történet és milyen folytatást tudnának elképzelni? Vajon érkezne egy ilyen kérdésre válasz? Köszönöm.)