Dádhásan

Az megmaradt még a gyerekkorból, az iskolákból, hogy tanulj, fiam, szorgalmasan, akkor ökör leszel, de hagyj magadnak magadra időt meg szórakozásra. Az első, második, X-ik munkahelyről rögzült a bizonyítás vágya, a jó munka igénye. Fontossá vált, hogy szeressem, imádjam, amit csinálok, és akikkel egy kupacban, mert akkor önként és dalolva sanyargatom önmagam. Jelen időben vérrel-verejtékkel születik meg a teljesítmény, nem adnak semmit sem ingyen, de még olcsó pénzért sem. Egy ennyire verseny közegben hajlamos vagyok magam fölé helyezni a munkát, annak elegáns, nem izzadság szagú kivitelezését. Ilyenkor képes vagyok nem törődni az egészségemmel sem. Bemegyek náthásan, ami dádhásnak hangzik minden akaratom és jóindulatom ellenére. Nem érdekelnek a fokok, a rossz közérzet, a gyengülő életerő. Arról sem veszek tudomást, hogy szemem minden übtre könnybe lábad, takonygyárnak érzem magam, annyiszor tüsszögök, folyik az orrom, annyit törlöm. Fejem nem hagyja, hogy ki- és megkerüljem, agyam helyén agyam árnyéka, kicsit megtépázva, meggyúrva, letiporva. Olyan érzés, mintha mindent legalább négyszer kellene meggondolnom, hogy egy épkézláb gondolat, ötlet, megfogalmazás összejöjjön. Bementem dolgozni, mert a cég felettem áll, kis tyúkszaros életemnek. Dolgoztam, mintha mi sem történt volna, dádhásan, tüsszögve, taknya-könnye összefolyó állapotban, vöröslő szemekkel és nem kevésbé pirosló orral, dongó-zsongó agyamról vagy annak helyéről már nem is beszélve. És amikor túl voltam az ebéden, amely könnyedén vitorlázott lefele, mert Anikó alkotta, hát Isteni volt, nem volt benne semmi hiba, akkor az udvaron véletlenül összefutottam egy barátnőmmel még az előző cégtől. Anyám felől érdeklődött, akinek jólétét azzal nyugtázta, hogy ja, akkor nem ő van szaharul, akkor nincs semmi baj. Poénnak szánta, a helyzet szülte önkéntelen viccnek, amelyen normál esetben vele együtt nevetek, most is vele nevettem. De valahol mélyen bent apró tűszúrást éreztem, amely most még csak kicsit fáj.