Anikó póréhagyma levese sajtos galuskával

Gyanútlanul és örömteli várakozással ültem le Anikó póréhagyma levese elé. Örömömet az magyarázhatta, hogy ritka levesek egyikének tartottam a póréhagyma levest, mely a hús-, csont-, paradicsom-, zöldség- és zöldborsólevesek közé ékelődik be nagy ritkán, szinten úri első fogásként. Pedig póréhagyma, az aztán terem, megterem ott is, ahol nem is akarják, gondolom én, aki a póréhagymát jól megtermett kivitelben csak az óbudai piacon, a tahisi zöldséges polcán látom, de leginkább akkor, amikor Tibrom beállít rögtön kettővel: olyan olcsó és szép volt, nem volt szívem otthagyni, édesem, szögez oda kijelentésével, mire válaszom csak néma fejbiccentés, mosolyra hasonló arckifejezés lehet. A mi póréhagymánk persze általában nem levesben, hanem szendvicsek kísérőjeként végzi.

Anikó póréhagymalevesének azzal az ártatlan gyanútlansággal, mondhatni tökéletes bizalommal álltam hozzá, mint immáron minden egyes ételének, miszerint az csak tökéletes  lehet. Tudom, magas a mérce, ennél - emberi léptékkel - magasabb már aligha lehet, amelyet Anikó egyik ételével a másik után helyez szinte saját maga fölé.

A póréhagymaleves tele volt póréhagymával, majdhogynem megállt benne a kanál - kevéske túlzással -, ám ízét, póréhagyma ízét, gondolom, csak így nyerhette el. A póréhagyma dombocskát befedő levesben még ízletes nagy alakú sajtos galuskák próbáltak meg - a póréhagyma karikákba bele-beleütközve - úszkálni. Ebbéli szándékukban gyanítom, hogy általában veszítettek, mi meg nyertünk a gazdagon megrakott, és az étlapon igen ritkán előforduló póréhagyma levessel. Anikó, mikor lesz legközelebb?