Omegától Alfáig

Utána azt éreztem, hogy nem elég. Jöhetett volna még több csak Omega és a többi régi nagy sláger. Két és fél óra után úgy maradtam állva, mert már egy ideje állva néztem, mozogtam, tapsoltam végig az 50 éves jubileumi koncertet, hogy kicsit sok volt a Danubia Szimfonikus Zenekarból, a Danubia és az Omega együttből, viszont annál kevesebb jutott az Omegából egyedül. Az évfordulón – talán nem meglepő módon - éppen rájuk voltam kíváncsi.

Pedig abban a „kevésben”, amit önállóan, öten, esetleg egy kis külső zenész segítséggel heten-nyolcan töltöttek a színpadon, most is el tudták varázsolni a tizenhárom ezres nézőközönséget az Arénában. Telt ház volt az Omega 50-en. Aki ülőhelyre váltott jegyet, fél karéjban, lentről jó magasig ülte körbe a nézőteret. Aki pedig állni, mozogni, táncolni, csápolni, a színpadhoz közelebbről szeretett volna kiabálni, visítani, örülni, az a mintegy háromezer ember a küzdőtéren tehette ezt meg. A 210. szektor L sorának 19. székéből, két sor híján az Aréna legtetejéről, a szűk sorból, ahol lábamat rendesen, de legalább tompaszögben elernyesztve kinyújtanom sem lehetett, meggyőző, egyben félelmetes volt a látvány. A hang, az erősítés úgy hozta fel idáig a zenét, hogy néha soknak is tűnt, a zajban a zene, a szöveg látszott veszteni érthetőségéből, minőségéből, élvezhetőségéből. De az is lehet, hogy öregszem és nekem ez a hangzás többnek bizonyult annál, amit így inkább hatvan, mint ötven közelében könnyedén tudnék hosszabb távon élvezni. Nem csak az Omega hirdette magáról, hogy 50 éves, hanem – láthatóan - közönségének zöme is. Érzékeltem ugyan sok fiatalt, mégis olybá tűnt, hogy majdhogynem egy arénányi korosztályommal, ill. nálamnál is idősebb nemzedékkel tapsolom, éneklem, kiabálom végig a koncertet. Nekünk énekelte, rohangálta át keresztül-kasul a színpadot, a kifutót Kóbor, akin nem nagyon látszott fogni az idő, hangja, mozgása a régi, ill. majdhogynem a régi.

Benkő László, billentyűs, Debreczeni Ferenc, dobos (egyedülálló szólószámot adott elő), Molnár György, gitáros (fantasztikusan szólózott) és Mihály Tamás, basszus gitáros szinte végig a színpadon voltak, amikor az Omega egyedül vagy a Danubiával játszott együtt. Kiemelkedő teljesítmény.
A Danubia Szimfonikus Zenekar által előadott Omega-zenék érdekesek voltak ugyan, ám leginkább az Omega tagjainak pihenését szolgálták. Egy csokorba gyűjtve, nagyzenekarra feldolgozva talán egy másik műsort, CD-ét is megtölthetnének valamikor, azonban itt arányaiban sokalltam a szimfónikus elemeket, szimfónikus zenekart a főszereplő Omega mellett, helyett.
 A látvány egy valóságos lézer show-val vetekedett, mely hol lenyűgözött, hol idegesített, miközben hasztalan igyekeztem a sűrű lézerpászmák valamelyikét kezemmel látszólag elkapni, persze nem sikerült.
A két és fél óra letelte után, a műsorban hol elszórtan, hol blokkban elhangzott régi nagy slágerek – Tízezer lépés, Nem tudom a neved, Ballada a fegyverkovács fiáról, Ha én szél lehetnék, Ezüst eső, Léna, Petróleum lámpa, Gyöngyhajú lány, Régi csibészek – követően mégis bennem rekedt valamiféle éhség, szomjúság érzete, mint aki nem evett, nem ivott, nem hallott, nem dalolt, nem tombolt, nem merengett a múltban együtt eleget.
Még. Még. Omega 50 (hatvan, hetven), bírjátok még?

(2012.október 6. 20h Omega-koncert az Arénában - Frildivel, Jánossal, Maricával, Erikával, Zsuzsával)