Nagyjából minden úgy alakult, ahogy előzőleg gondoltam. Amire nem számítottam, hogy az Eszter ringbe száll és sokat segít a főzés körül, a mosogatásban, a terítésben. Így aztán az a hallatlan és világra szóló eset fordult elő életemben, a nagy vendégséget fogadó több évtizedes gyakorlatomban, hogy a NAGY családom érkezte előtt egy jó órával már teljesen fogadókésznek érezhettem magam. S történt mindez úgy, hogy még csak nagyon lestrapált sem voltam.
Az ételek egytől egyig jól sikerültek. Az első turnusban jobbára férfiak fogyasztottak, míg a másodikban a nők voltak többségben. A levessel és a főfogással olyannyira jól laktunk, hogy a süteményekből, amelyekből ezúttal három édes és egy sós is készült -, gazdag volt a felhozatal -, órákon át elhúzva mazsoláztunk. Egyaránt ízlett a gesztenyetorta, a marcipános szelet, a kókuszos süti. Túrós pogácsám sikere - bevallom -, meglepett, hiszen pogácsasütésben sosem voltam egy nagy spíler, ezért aztán az a pogácsarecept még meg sem született, ami nekem mindig, mindenhol egyformán és megbízhatóan jól sikerülne. A képletben csak a pogácsa hibádzik, meg én, de erről már értekeztem egy rövidet a múltban. A rossz hírem, hogy azóta ebben a témában semmi sem változott. Próbálgatjuk egymást a pogácsával, amiből a pogácsa kerül ki általában győztesen. Jókat nevet rajtam, amikor nem sikerül vagy nem úgy sikerül vagy félresikerül. Ennek a túrósnak most nem volt nevethetnékje, mert véletlenül sokkal jobban sikerült az eddig rosszabbul sikeredett társainál. Ilyenkor inkább én mosolygom meg a pufi, kerekdedtől amorfig terjedő alakú pogácsákat, amelyek számomra váratlanul lettek egyszerre ízletesek és ropogósak, jól átsültek, ugyanakkor mégsem odaégettek, fényes barna tetejűek, és ahogy örvendetesen fogytak, úgy számban egyre kevesebbek. Hogy így le tudjon fogyni egy pogácsa, holmi túrós pogácsa, egy valamilyen süteményeskönyv százhuszonnyolcadik, ha jól emlékszem, oldaláról, röpke két óra alatt, az számomra maga a talány, mondhatni örök és megfoghatatlan rejtély, valamint a sikernek egy vadonatúj érzete. Ugyanezt állíthatná ezt Dóri a gesztenyés tortáját illetően, amely a süteményes felvonás két órája alatt szinte az utolsó szemig elfogyott. Na, az ő tortája cukrászda képes volt, nyugodtan állíthatom ezt akkor, amikor már egy csöpp nem sok, annyi sem maradt belőle. Egyetlen szőrősebb szívű kritikusa szerint az volt a baja, hogy édes. Valóban édes volt, viszont hogy a kelleténél sokkal édesebb-e, azt nem tudnám megmondani. Édes gesztenye torta volt, gyönyörűen kivitelezett, tetején a 30-as számmal az ünnepeltek tiszteletére. Vera marcipánosát egyrészt pedig azért emelem ki, mert nem először készítette el a NAGY családnak, másrészt meg úgy érzem, ha nem lennének gondolataimnak határai, hogy igazándiból nem tudna nekem belőle eleget csinálni. Jobban mondva, dehogyisnem sikerülne ez neki, a korlátot éppen az illem, meg a derékban egyre szűkülő nadrágom szabná meg.
Nem gondoltam volna, hogy nem alszom végig Verdi Otellóját az átdolgozott, átvendéglátott nap után. Az elején még egyszer-egyszer bizony lecsukódott a szemem, amikor nem tudtam a testemben hirtelen feltörő ólmos fáradságon úrrá lenni. Utána viszont, s ahogy az események haladtak a történetben előre az ismert elkerülhetetlen drámai végkifejlet felé, egyre inkább kötött le a zene, az énekesek erőteljes, gyönyörű hangja mellett kiváló színészi játékuk. Négy egyenragú opera-óriás: Renée Fleming (Desdemona), Johan Botha (Otello), Falk Struckmann (Jago), Michael Fabiano (Cassio) mutatta be az ármánykodás, a féltékenység, a félreértés, a tisztaság, az ártatlanság mélységeit, emberi viselkedési formákat, tulajdonságokat olyan szuggesztíven és kézzel foghatóan, hogy az egyszerű néző nem vonhatta ki magát a hatása alól. Az operaénekesek immáron nemcsak fantasztikusan énekelnek és faarccal adják elő szerepüket, hanem valóban - színészi képességüket, tehetségüket latba vetve - játszanak a színpadon. Számomra meglepetésnek hatott, hogy Johan Botha robosztus alkatával, a féltékenységtől mennyire elvakult és az érzéstől szabadulni nem tudó Otelló volt. Falk Struckmann-nek elhittem, hogy akárcsak a pók előre megfontoltan szövi hálóját és veti ki az előre kiszemelt személyekre. Arcrezdülései élethűen tükrözték a gonoszság, az ármány, a fondorlatosság, tekintetében hamisság, egyfajta össze- és kikacsintással a nézők felé. Renée Fleminget hallottam már egyes áriákat énekelni, azonban egész operában most éltem meg először. Lenyűgöző a stílusa, amint arcával, hangjával játszik. Az éneklési technikája pedig maga a rejtély. Fleming úgy énekel, mintha beszélne, minden erőlködés nélkül, játszi könnyedséggel hozza ki magából a hangokat. Egyszerűen elképesztő, és csak csodálattal bírok az énekesnőnek, valamint éneklési stílusának adózni. Az sem reklamálható utólagosan Maestro Verdinél, a zeneszerzőnél, hogy az Otelló számomra egyetlen dúdolható, úgymond népszerű áriát sem tartalmazott. A zene nehéz volt, tömör, intenzív, helyenként nyomasztó, hűen festette alá a drámai helyzeteket, és a szereplők lelkiállapotát. Az élmény mellett fel sem tűnt, hogy az opera az átlagosnál hosszabb ideig, három órán át tartott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése