Luzsi elment

Talán többet kellett volna neki telefonálnom. Gyakrabban kellett volna meglátogatnom. Annál biztosan többször, mint amikor egyszer elmentünk hozzá a Lakattal. A kórházba már – kifejezett kérésére – nem engedett be senkit sem hozzá a család. Azt is mondhatnánk, hogy így mindenkinek az a képe marad meg, amit a közelebbi-távolabbi múltba veszőn őriz róla. 

Van egy rövid email-em tőle múlt év november 2-i keltezéssel, mely tárgyában az Örömhír címet viselte, amelyet ő adott neki, s mely levélváltást most megosztok mindenkivel:

„Drága Pannikám!

Végre én is tudok valami jót is írni, képzeld megszületett a legújabb unokám
3 kg 8o deka 5o cm-es, Noel-nek hívják, persze kisfiú és a Tamaráé. Jól vannak állítólag, bár császárral jött, az egy kicsit utána jobban fáj. Sajnos, ugye, én nem lehetek velük, csak vágyakozom, hogy talán jövőre....
Azért nincsenek egyedül, az Orsi kiment hozzájuk, ő vigyáz a kislányra és a Götzre is, amíg a Tami a kórházban van a Picivel.
Én megvagyok, mondhatnám, hogy jobban, de még mindig nem vagyok eléggé mozgás képes, és a főzésben sem túl ügyes, bár állítólag sokat javultam. Ezt akarják velem elhitetni, de hiszem, ha majd be tudok magamnak vásárolni is.
Remélem, jól vagytok, majd írjál légy szíves.
Sok puszi
Luzsi Éva”

Szerencsére még ugyanaznap válaszoltam neki:

„Kedves Luzsi!

Gratulálok, millió puszi és jókívánság a újdonsült családtagnak!
Nagy lehet a boldogság!
Tamara, Noel már biztosan jól vannak. Jó lenne, ha már te is annyira rendbe jönnél, hogy ki tudjál menni látogatóba és segíteni. Ilyenkor minden segítő kéz jól jön.
Neked is mostanában van a szülinapod, ha jól rémlik, sok egészséget, boldogságot, jobbulást kívánok hozzá.
Okt.28 óta munkanélküli lettem, most intézem a hivatalos papírokat, segélyt. Állást keresek ezerrel, eddig senkinek sem kellek, otthon tanítom a németet és próbálgatok egy barátnőmnek piackutatásban besegíteni kozmetikai, háztartás vegyipari alapanyagok terén.
Sok boldogságot, nagymama!!!!
Vigyázz magadra és légy jó, meg egészséges, ha tudsz!
Jánosnak, Tamaráéknak, Orsinak üdvözlet.
Puszil:
Panni”

És magamban őrzöm Luzsit a Ráday utcában a folyosónk végén lévő irodájában. Oda voltam egy dülöngélő régi, kamaraerdei villamost ábrázoló grafikájáért szobája falán, amelyet állítólag egy jó ismerőse, talán festő barátja jegyzett. Úgy emlékszem, hogy nem voltak nagyobb feszültségek, összezördülések a logisztikai csoportban, amelyet ő vezetett abban a Ráday utcai irodaházban, ahová már-már klubtagokként, szinte hobbiból és saját kedvtelésünkre, kollégáink örömére jártunk be nap mint nap dolgozni. Hasonlóképpen érezhetett Luzsi is, jól érezte magát közöttünk.  

Emlékszem, hogy Szeged felé tartó közös autós útjainkon hátul ült. Egyszer jókat értetlenkedett a valóságos tavakká duzzadt belvizekben nőtt villanypóznák láttán, amivel kapcsolatban Lakat világosította fel nem kevés humorral, hogy tudomása szerint tavakban nincsenek villanypóznák. Rémlik, hogy a Karácsony előtti tréningre, közös céges összejövetelre is együtt mentünk el Gyöngyöstarjánba.




Egyedi, évről évre ismétlődő emlékem a Szegeden együtt, mégis külön töltött szabadságos hosszú hétvégeink. Persze, hogy voltak saját útjai, abszolút szuverén egyéniség, önjáró volt, mindig is beosztotta szabadságos napjainak idejét, viszont nem mulasztott el az előkészületekben segíteni, valamint a nagy közös Szeged-Budapest kollégás, baráti ebéden, estébe hajló találkozón ott lenni.

 

Luzsi, így elsőre, a szomorú hír hallatán a fenti emlékek jutottak rólad eszembe. Meg az, hogy milyen tünékeny az emlékezet, mennyire nem könnyű nyakon csípni a nem is olyan távoli múltat, annak eseményeit, utóérzeteit. Az is felötlött bennem, hogy a tegnapi nap egyik percében még itt voltál, a másik súlyos, neked könnyű percben már nem. Fájlalom, hogy nem vagy.
Luzsinszki Éva, bárhol legyél is, nyugodjál békében, mindannyiunk Luzsija.