Anna Gavalda: Szerettem őt

A Jánost nem szerethettem a magam tizenhat évével, amikor még a család lehetett mindennél fontosabb a számomra, és fel sem fogtam a maga valójában, mi is az a szerelem. Úgy igazándiból nem is produkáltam a serdülés vad, még annál is vadabb jeleit, a lázongást az idősebb generációval szemben, szüleimmel, akik akkor a biztonságot jelenthették, egyfajta burkot haza kerülve a nagy, elsősorban a gimnáziumi világból, és akik iránt szeretetet, tiszteletet érezhettem. És fontosabb lehetett a kosárlabda, a sport, a csapat, az edzések, a hétvégi meccsek, még maga a göcsörtös, nagy méretű, narancssárga-barnás kosárlabda is, amelyet a hajnali edzések után hálóban cipeltem be magammal heti háromszor a gimibe, hogy időben érjek be vele az első órára. A szünetekben, a tanítás után láttam már az osztálytársnőim egy részét fiúzni, érzékeltem a másik nem egyre intenzívebb jelenlétét életükben, a magaméba való belépésre János tett ekkor és mintegy két éven át hűségesen kitartó, ám jobbára sikertelen kísérletet. Ő szeretett engem és valószínűleg nem én őt, így öntudatlanul lehettem egy dög, egy félig-meddig tudatlan, buta, érzelmileg még félművelt fruska, akinek az egyetemre felvételiző, nálánál két évvel idősebb fiú iránta való érdeklődése imponált mindössze. A szerelmét is előbb vette észre rajta a húgom, meg az ő húga, mintsem én, a zöld, az éretlen, a szerelemre akkor még igencsak nagyon nem kész, és egyszersmind vak.
Az egyetemen a Gábort már szerettem. Szerettem őt, a hozzám képest két évvel később Harkovba kiérkezettet a göndör hajával, magas termetével, mackós járásával, népszerű, a lányok között különösen népszerű stílusával, ellenállhatatlan mosolyával. Szerelmet elsőre én vallottam neki, mire – magam is meglepődtem – részéről azonnali és pozitív viszontválasz következett. Egy éven tartott a szerelem, a boldogság, szerettem őt és ő szeretett engem. Még annál is talán jobban szeretett volna – ki tudja -, ha lefekszem vele ott kint, a harkovi kollégium egyik szobájában, amelyre miattam nem került sor. Félénkségem, gyávaságom és neveltetésem szabta a gátat köztem és fizikai együttlétünk között. Kicsit hideg zuhanyként ért, hogy az ötödik évfolyamra az ukrán városba való kiérkezésemkor ő már mást szeretett, amikor én még mindig szerettem őt.
Árpád észrevétlenül csúszott bele az életembe a számomra első, vele közös munkahelyen rendezett vidéki sport hétvége után. A szerelem megvallásában akkorra már kisebb fajta „gyakorlatra” tehettem szert, ha létezik ilyesmi egyáltalán, én indítottam, és az érzékeny, intelligens, több nyelvet beszélő, nekem olyannyira szimpatikus férfinél viszonzásra leltem. Szerettem őt és kiderült, hogy de jó, ő is engem. Gyönyörű két év következett cukorbetegsége árnyékában, anyukájával ebben egy jó ideig egymásra felelve, összefogva. Amikor döntésre került volna a sor állapotának egy életre szóló vállalását illetően, én voltam az, aki elgyávult, elbizonytalanodott, aki nem merte felvállalni a kötöttebb életmódot, a majdani közös gyerekek sorsát. Én voltam okozója, hogy szerelmünk utolsó néhány hónapja a se vele, se nélküle, a minduntalan elválás és újrakezdés jegyében telt el. Titkon nekem ő a Hufnágel Pisti, az örökre elveszett szerelem, a mi lett volna ha, egyben gyávaságom felkiáltójelszerű mementója.
Tibor épp jókor érkezett a maga tisztaságával, nyugodtságával, érzelmi frissességével, viszonylagos tapasztalatlanságával, állhatatosságával, levakarhatatlanságával. Szeretni nem szerettem, bennem még az Árpáddal megtapasztalt keserédes emlékkel viselkedtem úgy, mint egy habozó a magam huszonhat évével: ismeretségünk fél éve alatt megnéztem az apját, majd gyorsan hozzámentem a fiához. A szerelem a mindennapokban érkezett meg, lassan, kimérten, előreláthatatlanul, jószerivel együtt az első két gyerekkel. Ő jóval előbb szeretett, mint ahogy én megszerettem őt. Átélt ez a lassan érlelődött érzelem hideget-meleget, jót és rosszat, örömet meg bánatot, a szerelem-szeretet eltűnni látszott, mintha soha ott se lett volna, visszájára fordult olykor, ha egy-egy hangulat éppen azt gerjesztette, ám valahogy és a mélyből valahonnan mindig szárba szökkent és virágba, épp ésszel felfoghatatlanul és érthetetlenül, kifejezni sem lehetséges, nincsen rá elég szavam. Tiborra elmondhatom, hogy szerettem, s talán még mindig valahol, valamiért, a talányos szív mélyéről néha fel-felbugyborékolva szeretem őt.
Hogy mindez így egyszerre, a magam számára is teljesen váratlanul kibukott belőlem, köszönhető Anna Gavalda Szerettem őt című kisregényének, amely valamikori, ill. meglévő házastárshoz, az újdonsült kapcsolathoz fűződő szerelemről szól két ember, az elhagyott feleség és apósa közötti párbeszéd során egy maratoni, talán soha véget nem érő éjszakán, egy vidéki házban valahol Franciaországban bor, tea és kandallótűz mellett, mely hely és személyek lehetnének ugyan bárhol a világban. Az egész beszélgetés, akár egy sokat megélt állókép, mégis krimibe illőn izgalmas, és elgondolkodtat, érzelmileg elevenedbe vág, elmenni semmiképp sem tudsz mellette anélkül, hogy saját magadra ne vonatkoztatnál.

"– Alszol?
– Nem.
Jött, hogy töltsön magának egy pohárral és leült mellém a fotelba.
Még mindig fújt a szél. Sötétben voltunk. Néztük a tüzet.
Időnként valamelyikünk kortyolt egyet, a másik meg utánozta.
Nem éreztük magunkat se jól, se rosszul. Csak fáradtak voltunk.
Nagyon hosszú csend után megszólalt:
– Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem...
– Tessék?
Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre.
– Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek.
Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos.
Közben a szememmel a cipőmet kerestem.
– Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek... Elég volt mára.
– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot... Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he?
– De hát mi kellene még? – fogott el a düh. – Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó?
Oda se figyelt.
– Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: 'Van-e jogom tévedni?' Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembe nézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, minden felforgatni... és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis... Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?" (Anna Gavalda: Szerettem őt, részlet, Magvető, 2005)

Vajon nekem ez mind még hátra van?