Ad hoc buli

Sanyi azt mondja, hogy ad hoc-buli volt, amikor este tíz óra felé elbúcsúzunk tőle. Ad hoc lehetett benne a kaja, aminek egy része tervezett volt, a többit meg a gyülekező vendégek hozták össze. Egyébiránt feltehetőleg minden úgy lett kivitelezve, ahogy Kingi és Sanyi jó előre megálmodták. Kitalálták ugyanis, hogy a 07.07.-én tartott esküvőjüket (Vác, Fehérek Temploma & Vác, Házasságkötő terem & Családi vacsora) követően a barátokkal buliznak egyet nagyszabásúan Szendehelyen a Kanászdombon egy Vendégházban, ami arra az egy délutánra, estére, éjszakára, másnapba nyúlóan valameddig az övék. Egy baráti társaság jött itt össze előre átgondoltan, szisztematikusan eltervezve, akik Kingi és/vagy Sanyi múltjához, jelenéhez kötődnek, privát, iskolai, valamint munkahelyi viszonylatokból érkeztek. Kingivel a váci ContiTech-ből eredeztethető munkatársi kapcsolatunkból született barátságunk immáron hosszú évekkel élte túl a munkahelyi elválásunkat, lakóhelyeink elválasztó kis távolságot, kettőnk közötti igazán „elhanyagolható” életkori különbséget, Kingivel barátságom azóta Sanyihoz fűződő barátságommal gazdagodott.
A kb. harminc-negyven emberhez kellett is tér mind bent a hatalmas nappalit a konyhával, étkezővel egybenyíló területen, mind kint a teraszról kiindulva az enyhén lejtő füves részen át, benne egy medencével, ill. a bokrok kellemes rejtekében baloldalt megbúvó étkezős pavilonnal, míg szem ellát szemben a nógrádi dombsággal.
Nem lehetett ad hoc ötlet a személyre szóló és egyben ajándék boros pohár, amelyre a barát/nő nevét írta rá – gyanítom -, Kingi arany betűkkel, a talpára pedig a saját, K & S esküvője dátumát. Ha ki-ki a sajátját tartotta beszélgetés közben a kezében, akkor nagy segítséget jelentett a név lelesése szempontjából, de ugyanígy mellé is foghattam, ha az illető az első keze ügyébe eső pohárból hörpintett.
Kitűnő ötlet volt a marhapörkölt, amely a váci Remetében készült háromnegyed-készre, hogy aztán a Vendégház udvarán főjjön meg vörösborral bőven megöntözve teljesen. Jó néhányszor ettem már életemben marhapörköltet, cupákosat, merthogy esküdtek rá, hogy úgy a jó, ha a hús a rezgő cupákkal fő egybe. Ettem saját készítésű, bográcsban főtt marhapörköltet baráti társaságban Szegeden nem is egyszer. De ez a szendehelyi volt talán eddig a legjobb mindegyikőjük közül. Nem azért, mert nagyon friss még az élmény, a marhapörkölt íze még emitt a számban, hanem mert tartalmilag, kinézetileg, halmazállapotilag, ízében, színeiben éppen olyan volt, amilyennek egy valamit is magára adó marhapörköltnek lennie kell. Omlós volt benne a hús és színtiszta, nem kellett sem íntól, sem cupáktól tisztogatni, ha ehető falathoz akartál jutni. Megfelelő, éppen falatnyi méretűek voltak a marhahúsdarabok, elég volt a villa csúcsára tűznöd és már tűzhettek is rendeltetési helyükre. És az íze…, pedig láttam, hogy mennyi vörösbor került bele, mégis olyan természetes egyensúly keletkezett a pörkölt szaftjában a bor, a paprika, a só, és egyéb ízesítők között, hogy óhatatlanul is kedvet kapott mindenki, kaptam én is a szaft kenyérrel való kitunkolására. Érkezett a szaft mellé lilahagyma és tejföl, ami így, ezzel a Remetében fogant, kamaszkorát ott megélt marhapörkölt, mely a Kingiék által kibérelt Schlenk-Vendégház kertjében vált éretté, nos ennek a marhapörköltnek a szaftja hosszában szeletelt lilahagymával és tejföllel összekeverve, benne friss fehér kenyeret tunkolva, az maga éppen az a kulináris tökély, amelynek az ember életében gyakrabban kellene előfordulnia.
Ahelyett, hogy az evés után jó hosszan ejtőztünk volna, a szintén nem ad hoc beszervezett háromtagú zenekar által szolgáltatott zenére a társaság egy része táncolni, ugrabugrálni kezdett. Magamat ez utóbbiak közé sorolom, de mit érdekelt, hogy Tánciskolát sajnos soha nem látott, egyebekkel annál inkább terhelt lábaim, táncra talán alig emlékeztető, komédiába hajló műsorszámokat adtak elő a nyolcvanas-kilencvenes évek zenéjére. Nem emlékszem, mikor buliztam utoljára egy ilyen jót, éreztem jól magam egy számomra többnyire idegen társaságban, fantasztikus marhapörkölttel, majdnem két liter Kinley tonikkal gazdagabban.
És talán mi sem okoztunk csalódást.