Anna - Panni

Nem tudom, hogy szeretem-e a nevem. Pedig állítólag nagyon szép az AnnA, jó hangzású, ritmikus, rövid, tökéletesen szimmetrikus, oda-vissza ugyanúgy olvasható. Örmény anyám adta nekem az apai, Anna nevű nagymamám, a zsidó anyósa előtt tisztelegve. Hidat szeretett volna az AnnA-karcsúságával verni a távoli - örmény-zsidó-magyar - kultúrák között, melyben, ebbéli hídverő tevékenységében egész életében sikertelennek érezhette magát. Anna nagymamám talán soha nem fogadta el és be teljesen az örmény menyét. Anna nagymamámból még életében Annele lett, az Araratban ezen a néven emlegetem, míg rám gyerekkoromban a Panni becenevet biggyesztették a szüleim, mert olyan Szepes Mária: Pöttyös Panni-féle lehettem a magam vörös hajával, fehér bőrével, különösen az arcomon megszámlálhatatlan szeplővel. Máig Panninak szólít az egész világ, efelé terelem friss ismeretségeimet is. Panni mögé rejtem az Annát, attól a nagymamámtól átörökített nevet, akinek gyerekkoromban első számú kedvence lehettem. Dühöngtem is e miatt eleget. Nem szerettem, kifejezetten utáltam az első gyereknek szerinte kijáró kitűntetett szerepet. Különösen akkor lett az egész helyzet számomra ellenszenves, mire Kati húgom cseperedett, rányitogatta szemét a világra és egyre inkább jött meg a magához való esze. Nem szerettem, egyenesen utáltam a kivételezést, a húgommal, később az öcsémmel szembeni mindenkori előtérbe tolást. A Pannival az Anna ellen demonstráltam, mintegy kihangsúlyozva nagymamámtól bizonyos fokig eltérő nevűségemet, amely persze csalóka volt, meg nem is a való, nekem mégis olybá tűnt. Az Annára összerezzentem, ha úgy fordultak hozzám és a hivatalos nevemen szólítottak. Pedig jóval később, a felnőttek és a munka világában, az üzleti életben így ismernek, és kizárólag Annaként írom a nevem a külföldi levelezésben alá. A Panni, ill. a szláv területen - az örményeknél, az ukránoknál, az oroszoknál, a rokonságban, a baráti körben - a Panna mind a mai napig megmaradt, rögtön meghallom, nem kell kétszer mondani. A Pannikát mostanság gyakran tapasztalom a kedvesség, barátságosság jeleként, a maga dupla becézésével ugyan kicsit soknak tűnik, de kis benső rácsodálkozás, mosoly mellett sem teszek ellene semmit, elfogadom úgy, ahogy jön.
Arra még nem gondoltam, hogy milyen lesz a nyolcvan éves Panni, ha majd megérem és annyi idős leszek. Akkorra talán az Anna is beérik nálam, hozzá növök, oda komolyodom, meglett koromra majd a kellem, a báj, a kecsesség hiányában, Isten kegyelméből, melyek egyébként mind-mind az Annát jelentik, az Úr Jézus nagymamájának nevét viselve. Ezutóbbit a húgomtól tudtam meg a mai napon, aki éppen ezzel köszöntött fel.
Szép lehet az Anna, van is valami sejtésem róla és egyfajta mélybe rejtett büszkeség, hogy kedvenc színésznőmmel, Annie Girardot-val viselhettem majdhogynem egy nevet. Annának fényét emeli az is, hogy ma Anna Gavalda-könyvekkel lettem gazdagabb, azzal az írónőével, akit Miklósnak köszönhetek ajánlati szinten, magam csak kerengtem a könyvesboltban körülötte, míg Szica barátnőm fogta és egyszerre kettővel is meglepett. Margit a Bölcsek -, kikhez illőn kellene nevemhez viszonyulnom - meséit adta ajándékba, hogy az olvasás közben Éva Rózsija konyakmeggyével egyem és igyam le magam, és ne törjem a fejem olyasmin, amin amúgy nem kellene.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e a nevem, pedig - sajnos - hol van már Annele?, itt van még a Panni! és egyszer minden bizonnyal eljő AnnA...
Kedves Annák, Anikók, boldog névnapot, szeressétek nálam sokkal, de sokkal jobban a neveteket!