Lángos

Úgy volt, hogy mivel szépen süt a nap, tavasziasan meleg van, kimegyünk a Duna-partra, ott is a kedvenc helyünkre, a Rozgonyi Piroska utcánál kikötött hajó környékére.
Ez a part persze már rég nem az a part, amire abból az időből emlékezem, amikor a gyerekeim jártak ide Cserháti Laci bácsi evezős óráira. Akkoriban szebb, ütöttebb-kopottabb csónakházak értek egymásba, kisebb kifőzdékkel megszakítva. Szürkés, barnás, fehéres volt ez a Duna-part, egyszerű volt és a miénk. Ezt érezte legalábbis a sportoló, a kedvtelésből mozgó, és az arra sétáló. Akkor még a Rozgonyi Piroska utca és a Duna-part által határolt saroktelken a Népszava Üdülője terült el, ahol a nagymamámmal, Annelevel és testvérével, Elzával üdültünk gyerekkorunkban két-három héten át Kati húgommal egyetemben. Sportos, aktív üdülés volt ez: fociztunk, labdáztunk, a medencében pancsoltunk, rohangáltunk, bújócskáztunk, idegen gyerekekkel barátkoztunk. Ebédelni a parton kicsit följebb található Önkibe jártunk, érdekes, ez az Étterem mind a mai napig szinte változatlanul működik. A Népszava Üdülőnek azóta persze nyoma sincs, semmi sem emlékeztet rá az újonnan megépült lakóparkból. Gyönyörű szép házak, világos lakások széles erkélyekkel, melyeknek mindegyike a Duna felé igyekszik nézni, fordulni, kilátást biztosítani.
Holnap lesz a házassági évfordulónk. Számlálás nélkül is tekintélyes a dátum, elég, ha a legnagyobb fiúnkra, Danira nézünk, aki korával önkéntelenül is emlékeztet rá. Gondoltam, eszünk egy sima, sós, fokhagymás lángost, melyre majd az otthonról hozott ásványvízzel koccintunk. A hajónál éppen bővítik a vendéglátóipari egységet, a lángos felirat 290 Ft/db árral még a múlt évről árválkodik. A Petangue, de a Squash környékén lévő egyik étterem, büfé sem süt még lángost, tekintettel a szezonkezdetre, a sűrűnek tűnő, azonban még ad hoc tömegre. Pedig igencsak sokan bicikliznek, játszanak gyermekeikkel, járnak-kelnek, sétálnak. Lángost ugyan nem ettünk, sétáltunk viszont egy jót, meg beszélgettünk és betudtuk mindezt a holnapi ünnepnek?, megemlékezésnek?, egy dátumnak?, nem is tudom. Egy olyan napnak, amely azért mégis más, mint a többi, nagyon más.
Éppen ugyanezen a holnapi napon ünnepli Somi barátnőm a születésnapját. Innen és ma, egy nappal előtte kívánok neki jó egészséget, sok boldogságot,vágyainak beteljesülését, és a maihoz hasonlóan napfényes napot. És még azt kívánom neki, hogy maradjon meg olyannak, amilyen most, mert ő éppen úgy van jól, ahogy van.
Lángos pedig lesz, mégpedig házi. Kicsit várni kell rá. Kati készíti közelgő születésnapomra. A Nagy család is kap belőle.

Még több nagymamák, unokák

Sokat nem.
- Én úgy gondolom, hogy az én példám, ahogy veled viselkedem, ami persze teljesen önkéntelen, nem egy muszáj-viszony, hát ez nem ment át nálam a gyerekeknél.
Ez egy másik téma, nem tartozik ide a bloghoz és nem is az én feladatom erre magyarázatot keresni.
- És hogy nem ment át ide, nem öröklődött, az mégis annyiban tartozik a dologhoz, hogy nem mentődött át az unoka-nagyszülő viszonyba sem.
Ezért mondtam én, hogy a nagyszülőknek az unokák felé irányuló szeretete nem feltétel nélküli.
- Neked a szíved vérzik?
Igen. Legelsősorban a gyerekeim miatt. És másodsorban amiatt, hogy az unokák távol kerültek tőlem. De mindenek előtt a gyerekeim miatt.
- Az, hogy távol kerültek, magát ezt a tényt egy cselekedethez, időponthoz lehet kapcsolni, hogy miért és hogyan történt? Vagy most éppen ilyen a világ?
Nem csak a világ ilyen.
- Nincs idejük, az embereknek nincs idejük egymásra?
Érzelem mentesek.
- Pedig együtt sírunk egy érzelmes film végén.
Te meg én.
- Lehet, hogy a gyerekek is.
Nem vagyok benne biztos.
- Ha ápoljuk a hitet, nagyobb figyelemmel fordulunk a hit felé, a hit ugye arról is szól, hogy az ember felé fordulunk elsősorban oda, a szenvedéseit empátiával éljük meg és megpróbálunk rajta segíteni. Ebbe hogy nem fér bele egy unkoka-nagymama-kapcsolat?
Aki hisz, akinek igazi a hite, az magyarázza meg ezt. Nekem nem kell mit magyarázni, mert én továbbra is nyitott szívvel, nyitott ésszel, nyitott ajtóval vagyok a gyerekek és az unokák iránt. Aki nem így viszonyul, az magyarázza meg ezt a kérdést, nem én. Nem rám tartozik. Annak idején is voltak körülmények, és érdekes módon ki tudtuk azokat a körülményeket kapcsolni. És a szeretet a három gyerekem között olyan erős, olyan mérvű, - és én pillanatnyilag úgy látom -, hogy elszakíthatatlan.
- És ez mindig a bajban derül ki, ismerszik meg. Most amikor úgy néz ki, hogy körülbelül minden rendben van, csöndes, nyugodt időszak van, amit persze bizonyos időközönként – jól tudjuk -, tragédia szakít meg.
Mindegy, a családban úgy működött eddig, hogy akinek szüksége volt segítségre, azt mindig a másik segítette. Ez eddig így volt. Hogy mi és hogy lesz azután a következő generációban, azt nem tudom. De azt tudom, hogy körülmények akkor is voltak, amikor mi neveltük a gyerekeinket és akkor sikerült ezeknek a körülményeknek a hatását a minimálisra csökkenteni.
- Nyugodtabb volt akkor a helyzet? Nem volt akkora stressz? Nem volt akkora hajsza a pénz után például?

Dubarry-tól a zserbóig

Két nap is eltelt pedig, mégis világosan emlékszem arra a szombatra, amikor nem a magam által készített ebédet ettem. Lakathoz voltam ugyanis meghíva a márciusi ifjak keretében. A márciusi még stimmel - hiszen négyünk közül hárman - ebben a hónapban láttuk meg a napvilágot, de az ifjak elnevezés erőteljesen túlozva illik csupán rám. Lakat barátnőm látott vendégül bennünket ebédre Mackóval, Somival, Susy volt a ráadás.
Ez nem is ebéd volt a szó hagyományos értelmében, inkább lakoma, amikor négy féle főételben lubickolhattunk. Lakat konyhája fantasztikus akkor is, amikor egy egyszerű főzeléket eszel meg nála valamilyen feltéttel, de amikor ételek sokfélesége eredményez ízek valóságos orgiáját, akkor bajban vagy, melyik mellé is tegyed le a voksodat. Vajon a gombás mártásos csirkemell vagy a paprikás színezetű öntettel beborított csirkecomb a finomabb? A Dubarry-szelet tesz-e túl a láthatóan nem hagyományosan elkészített sült szárny szeleteken? Rizzsel fogyasszuk-e vagy a szájban gyengéden omló krumplipürét válasszuk és a savanyús tálról szemezgessünk hozzá? Elhihetitek nekem, nagyon nem egyszerű a döntés, nekem nem is sikerült a végére rangsort felállítanom. Egy biztos, ajánlatos mindenből egy keveset venni és megkóstolni, így nem támadhat hiányérzeted, amikor órákkal később otthon a múltba úszó mesés asztali kínálaton és a kihagyott ízeken merengsz. Lakatnál nem szabad valamit nem megízlelni, akár csak egy falatnyira, soha nem tudhatod miről maradsz le. Lakat sohasem hagyja ki a belevalókat, amelyeket maga válogat körültekintően össze az előkészület fázisában. Aztán úgy főz, de úgy főz és fűszerez, és kever-kavar, ahogy talán senki, vagy csak nagyon kevés valaki. Ezek után a tálalás csupán technikai kérdés marad. Azonban így együtt az egész: ötlet, előkészület, főzés, kiszolgálás adja össze azt az utolérhetetlen hangulatot, harmóniát, amely tesz becsessé minden egyes nála megélt eseményt. 
A vendéglátásra most gesztenyés roládja és zserbója tette föl a koronát (el sem merem mondani, hány szeletet ettem belőle) kávéval, cappuccinoval, amelyet már a nappaliban fogyasztottunk el, egy olyan helyen, ahol süt a rend és tisztaság, akár a parkettáról is ehetsz. Itt már a beszélgetésé a főszerep, melynek során bizony nem is egyszer vágtunk egymás szavába, igyekeztünk egymást túlkiabálni. Régen találkoztunk ebben a körben utoljára, pont így talán sosem.
Jó és kellemes és hangulatos volt ez a szombati kamaradarab, amelyben pontosan annyian szerepeltünk, amelyhez egy kezem összes ujja elégségesnek bizonyult, amikor magunkat összeszámoltam.
Hálásan köszönöm, Lakat!
Jövőre veletek ugyanott!   

Ranschburg

Amikor ezen a képen nézek Ranschburgra, a bölcs pszichológus képe tolul föl bennem, az ország pszichológusáé. Hiszen egy időben az volt. És annak is tartotta mindenki. Amikor a TV-ben szerepelt, ámulattal, tátott szájjal hallgattuk, gondolatainkat összpontosítva koncentráltunk mondanivalójára. Mondandója pedig mindig volt az el- és lejátszott jelenetek után a Családi Körben. Amit mondott arra igenis oda kellett figyelni. Azért, ahogy mondta, meg azért, amit mondott. Ranschburg azzal lehetett országszerte népszerű, mert célirányosan fogalmazott és egyszerűen, közérthetően fejezte ki magát, - mert nagyon tudta szakmáját, mélységeiben űzte hivatását -, s amelyet a szakértő, az egyszerű ember egyaránt megértett és elfogadott. Karizmatikus, mélyen érző, empátiával gazdagon megáldott ember volt. Szemében, szája szögletében ott bújkált a mosoly, amely ellenállhatatlanná tette őt a Stúdióban jelen lévő kis társaság és egy egész ország előtt. A hangja, hanghordozása is jellemző volt rá, mértékletesen, világos rendben, érthetően beszélt. Nyitott volt a humorra, ha tehette a humort társává tette, eszközként használta mondandójához. Ösztönösen tudta, hogy könnyebb a megértés, ha a magyarázatot humorral körítve tálalja.

Számtalan vele készült riportot hallgattam meg és olvastam el a nyomtatott sajtóban, az utóbbi időben már a neten. Szinte sportot űztem, nehogy kihagyjam valamelyik nyilatkozatát. A Frildi barátnőmmel egy időben egymást hívtuk, amikor Orosz Józsefnél beszélt. Ez már az újkori diktatúra nyiladozásának idején történt. Mi még nem láttuk, nem éreztük mindazt, amit Ranschburg már akkor világosan, kíméletlenül hozott tudomásunkra. A második fényképen mosolyogni látom a lecsukott szemű Ranschburgot. Ez a mosoly mintha kínnal volna telve és fájdalommal, a mindentudás érzetével, amely csepp örömmel sem tölti el. Lehúnyt szeme mögött talán a békésebb múltba mereng, mint a jelen tisztázatlan dolgaira. Ranschburg világítótoronyként állt és mutatott irányt mindazoknak, akik odafigyeltek rá, mert mertek, mert akartak, mert megszokták. Normális, baloldali érzületével ha nem is kiutat, de egyfajta viselkedésmódot sugallt az erkölcsöt, erkölcsiséget is eltűntetni látszó zűrzavaros időkben. Beszéltük is a halála napján Lakat barátnőmmel, hogy olyan, mint ő és Popper Péter, mérföldkövek az életünkben, már nincsenek is, egy kihalófélben levő válfaj. Popper Péter elment, nagyon hiányzik, mostanra már csak Ranschburg maradt. Mondja erre Lakat, hogy neki nem tetszik a Ranschburg, olyan sápadt és annyiszor mondja az utóbbi időben, hogy csak addig csinálja, addig ír cikkeket, addig ad interjúkat, ameddig az erejéből futja. Több Ranschburg kellene, mondom, és Popper, de ha a fiatalok felé, hátra nézek, bizony egyetlen hozzájuk hasonlatosat sem látok. Hív este a Lakat újra, hallottam-e a hírt, hogy Ranschburg meghalt és hogy mennyire előre megérezte a tragédiát. Hát igen, az valami ördöngősség lehet, ahogy valaki egy napon belül megérzi az illető halálát.

A huncutan komoly, a nevető Ranschburg mindörökre elment. Hiányozni fognak egyénisége, mackós alakja, összetéveszthetetlen hangja, egyetemlegesen érvényes mondatai, melyek persze valahol velünk maradnak. Ranschburg Jenő után egy országos családi körre való űr maradt.

Mackó nagy napja

Nagy nap ez a mai. Akár ünnepli Mackó, akár nem: ma van a születésnapja. Sok boldogságot, jó egészséget kívánok neked, Mackóm. És legyen ez a nap egy kicsit más, mint a többi. A születésnapokból pedig legyen még legalább ugyanennyi, de az sem baj, ha több.
Az időjárás kitett magáért, tudom, éppen olyan, amilyennek Mackó a márciust szereti. Süssön a nap - süt, legyen minél több plusz - most 15 C-ot mutat a hőmérő higanyszála, legyen felhőtlen az ég - úgy látom, hogy az égen felhőnek nyoma sincs. Születésnapos hát az idő. Micimackó is örülne az ilyen időnek, könnyebb ilyenkor ugyanis méz után néznie, no meg a barátait, köztük Malackával meg Fülessel, meglátogatni.
Mackó is ilyenkor már-már hagyományosan moziba megy egy bizonyos barátnőjével. A filmet és a helyet ez a bizonyos, nem mondom meg, kicsoda, barátnő választja ki, ez a nagy meglepetés. Ennél már csak az a még nagyobb meglepetés, hogy tetszik-e neki a film. Mackónak általában minden film tetszeni szokott, az is, amelyik nem. Az ilyen csak először nem tetszik neki, de aztán, aztán, minél többet gondolkozik felőle, annál biztosabban tűnik úgy neki, mintha inkább tetszene, mint nem. Ilyen volt a Hervadó virágok című film, amelyet már a neve hallatán hagyni kellett volna inkább, mint megnézni. De hát Jim Jarmusch nagy rendező, nem szokott rosszakat csinálni, ugye?... Minden rendezőnek lehetnek nehéz napjai, hetei és hónapjai, na akkor születhetett ez a Hervadó izé-bizé, úgy biza. Most, ha Mackó visszagondol, akkor a Hervadó akármi nem is volt olyan rossz, és a Fräulein Milla's Gespür für Schnee (Hó hatalma) sem, amit egy német este késői órájában nézett meg azzal a bizonyos barátnőjével. Ezen már csak nyeríteni tudnak, amikor beszélnek róla. Pedig egy filmnek már a címe is árulkodó bír lenni. Egyáltalán hogy hívhatnak egy filmet így németül: Milla hölgy érzése a hó iránt - hogy szó szerinti fordításban tegyem közzé. A magyar verzió már puhít ezen egyet, megpróbálkozik a film szimpatikusabb tálalásával, de mindez édeskevésnek bizonyulhatott annak, aki ennek ellenére megnézte a filmet.
Végülis mindegy, a mozi sötétjében jól lehet  aludni, miután az ember elfogyasztotta a pattogatott kukoricáját és lehajtotta a fél liter Coláját, meleg van, nem esik az eső az ember nyakába, és az is nagy előny, hogy az üres moziban senkit nem zavar a horkolás.
Mackó bizonyos barátnője nagyon reméli, hogy a mai film a inkább a jobbak közé sorolódik, mint nem...
Persze megint a Művészbe mentünk. Azt a filmet nézzük meg, amely a Művész kínálatában szerepel. Semmi előzetes megerősítés, senki pozitív élménye nem segítette a filmválasztást. A Művészben - a kevés box office filmet kivéve - rétegfilmek, kis népek ismeretlen nagy filmjei futnak. Mackó elég jól bírja ezeket, sőt azt is mondhatni, kifejezetten hálás értük, hiszen ilyen filmeket sohasem látna, nincs senki, aki ráirányítaná figyelmét. A Nem beszélek zöldségeket francia film Gerard Depardieu-vel az abszolút főszerepben tüneményes egy film, meg is értem a színész ragaszkodását a szerephez. Amolyan francia Forrest Gump - állítja a beharangozó reklámtábla. Szerintem csak utánérzet.
Folytatom még, ha lehet.

A Pleszkán

Fiala mai műsorából tudom meg, hogy meghalt egy kiváló jazz zenész, a zongorista Pleszkán Frigyes, a magyar Oscar Peterson. Nem is akarom elhinni. Fiala a zenéivel emlékszik rá és emlékeztet engem is.

Február 14-én tragikus hirtelenséggel hunyt el, olvasom az internetes újságokban. Megnézem a zenésztársakkal készült interjút, akik szintén jócskán megkésve szereztek tudomást Pleszkán haláláról, ui. sem az újságban, sem az interneten semmilyen tudósítást nem lehetett róla olvasni. Pedig nem akárki ment most el közülünk. Pleszkánnak csodagyerekként indult a pályája. Tizenhét évesen már fellépett a Pori Jazzfesztiválon. Egy évre rá megnyerte a Ki mit tudot. A lengyelországi Kaliszban megrendezett Jazz-zongoraversenyen második helyezett lett és megkapta a sajtó különdíját is. A nyolcvanas évek legelején saját zenekart alapított, lemezeket adott ki, a legkülönfélébb formációkban szerepelt, eljutott külföldre, a vendéglátóiparban is szerepelt. Az ember már azt hihette volna, hogy megy a szekér. Pódiumi megszólalást kapott, korongok örökítették meg előadásában mások és saját szerzeményeit, a szakma elfogadta és a közönség is tudott hellyel-közzel róla. Joggal hihettem egy ilyen életút ismeretében, hogy a helyén van, révbe ért, megvalósította álmait.  A könnyűzenei átitatottságom után évtizedekkel később hallottam róla és ismertem meg a zenéjét. Be kell vallanom, hogy nem önszántamból történt. Már akkor is hűséges látogatója voltam egy parányi CD-boltnak, amely rendhagyó kínálattal bírt. A tulajdonosa adta a kezembe a zenéket és olyan előadókat, amiket és akiket életemben addig nem is hallottam. Így kerültek hozzám Pleszkán lemezei, közülük a Fingerprints, a Second Step és a Pearls in Boogy Shell. Nem is tudom, hányszor hallgattam meg őket. Megbabonázott zongoratudása, virtuozitása, az a könnyedség, amellyel a legbonyolultabb kombinációkon suhant végig ujjaival, ha a TV-ben láttam ritka szerepléseinek egyiket, akkor szabályosan nehezemre esett ujjai boszorkányos játékának követése. Akkoriban a munkahelyem kapcsán a német cégtulajdonostól sok kolléga érkezett az értékesítésbe és a gyártásba Hamburgból. Néhányan odavoltak, amikor egy-egy jazz koncertre vittem el őket este a szabadidőmben. Rendhagyó ajándékként tőlem egy-egy Pleszkánt vittek bőröndjükben haza.

Sosem láttam Pleszkánt hirdető nagy tacepaokat, országos koncertturnéiról híradásokat. Persze előfordulhattak, csak a szemem nem állt rá. Ahogy azt sem böngésztem, melyik jazz caféban, jazz kocsmában lép föl, egyszerűen és könnyedén tűnt el a látóteremből.
Munkált bennem a kettősség, hogy ha nehezen is jutottam a zenéihez, ha nem is látom fennen hirdetve szerepléseit, attól még él, működik és jól van. Pedig ez nem egy ilyen ország. Zordságához, érdektelenségéhez, a magam érdektelen viselkedésével én is tettem hozzá. Itthon nálunk a zseni csak a legritkábban van a helyén és érzi jól magát. A zseni már önmagában is megoszt, kedélyeket borzol, irigységre adhat okot, nincs tekintettel az általánosan elfogadott viselkedésmintákra, főbb áramlatokra, öntörvényű, és Pleszkán is ilyen lehetett. Mindemellett a jazz, mint műfaj sokkal szűkebb körnek szólhatott, kevesebb érdeklődésre tarthatott számot a nagyobbnak és népszerűbbnek elfogadott könnyűzenei  testvéreinél. A jazz a zenének egyfajta nemszeretem ága lehetett, amely Amerikából eredt és hozzánk nyugati irányból gyűrűzött be. A jazz-t a maga bonyolultságában gyakran még érthetetlennek, ártalmasnak, amolyan luxus-csökevénynek, eretnek dolognak tartották. Többszörös hátránnyal kellett tehát Pleszkánnak megküzdenie, amit ő egy zsenihez méltó kihívásnak vehetett...
A tegnapi hírek között olvasom valahol másutt az interneten:
(idézet kezdete)„79-szer szúrta magát hasba Pleszkán Frigyes - az utolsó volt az, amelyik eltalálta a szívét. A virtuóz zongorista búcsúlevélben tudatta, hogy saját kezűleg vetett véget életének. Holttestére óbudai otthonában találtak rá. A zenészszakmában szárnyra kaptak a hírek, beszélnek gyilkosságról, adósságokról, amely ehhez a rettenetes véghez vezethette a zongoristát.
Ezt azonban a zenész egyik barátja a Borsnak nyilatkozva cáfolta. "Jól keresett Svájcban, ahová élete végéig kijárt, valamint nem volt az a költekező típus. A halála előtt két héttel beszéltünk. Kicsit kedvetlen volt, de nem annyira, hogy az ember arra gondoljon: ebből tragédia lesz. Róla gondoltam volna utoljára, hogy maga ellen fordul, de az is bennem van, hogy csak most, a halála után szembesültem azzal, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, s milyen zárt életet élt. Megdöbbentő, ami vele történt, s nekem most az a célom, hogy megőrizzük Frici emlékét – mondta Gayer Ferenc.
Pleszkán Frigyes, a magyar dzsessz egyik legvirtuózabb zongoristájának élete épp olyan rejtélyes, mint a halála. Tizennégy évesen vendéghallgatóként, mint „rendkívüli tehetség” felvételt nyert a dzsessztanszakra, megnyerte a Ki mit tud? szólózongora kategóriáját, a finnországi Pori Jazz fesztivál pedig nemzetközi ismertséget hozott neki. Ám hiába indult ilyen fiatalon és gyorsan a karrierje, tehetségét, kvalitását nem tudta kihasználni.
"Fiatalon az volt az álma, hogy kiváló zenész legyen, akinek lemezei vannak, s akit elismernek. Ebből nem sok valósult meg, és talán ebben ő is kicsit hibás volt. Amikor elkezdték piszkálni zenésztársai, hogy nincs egyéni stílusa, fogta magát, és a 30-as évei elején elment pénzt keresni Svájcba. A koncertzenélést elegáns hotelek bárzongorájára cserélte, néha hazajött, akkor itthon koncerteztünk. Nem nagyon tudtunk a kinti életéről, még azt sem, hogy hol játszott. Erről nem nagyon szeretett beszélni" – mondta el Gayer. Pleszkán Frigyes temetése 2011. március 9-én lesz a kőbányai Új köztemetőben.”(idézet vége)

Istenem, miért kell valakinek 79-szer kést emelni magára? Egy Pleszkán-formátumú művész egyáltalán miért szurkálja magát? Nincs senki sem körülötte, ki az esésben felfogná, ki az egész tragédiát megakadályozná? Miért akar valaki így meghalni? És tényleg az történt-e, amit megírtak?
Február 14-én vagy március 6-án halt-e meg Pleszkán, a tragédián, az elképedésen, az értetlenségen immáron mit sem változtat. A rettenet a maga véglegességében van, abban, hogy egyáltalán elment és éppen így, úgy ért véget az élete, ahogy és hogy alig tudunk róla valamit.

Ötvenkét éves volt. Még annyit, de annyit zongorázhatott volna. Gyönyörűen és boszorkányosan. Ahogy csak Pleszkán Frigyes tud.

Fáj.

Béla Andreas Réthy

Tegnapelőtt ő közvetítette a Bayern München – Schalke 04 német elődöntőt a müncheni Allianz Sportarénából. Női füllel hallgatva: kiválóan.
Béla Réthyre legelőször a 2010-es Futball Világbajnokságon figyeltem fel A német meccseket a ZDF-en izgultam végig. Abból indultam ki, hogy a németeknél nincs ki jobban közvetíthetné a saját csapatuk találkozóit. Nem csalódtam.
„Nem értek a focihoz” – mondták már előttem a nagyok. Én is csak annyiban, hogy kis gyerekkoromban együtt rúgtam a bőrt a fiúkkal a házunk melletti, négy szürke fallal elkerített grundon. Jól fociztam, hiába voltam lány, először be, azután elfogadtak. Fociszeretetem kisugárzott serdülő, majd felnőtt koromra. Ha focipályán túllőtt labdát látok közelembe gurulni, a régebben focizottak mozdulatával, labdakezelésével, magabiztosságával rúgom vissza, ezért néha elismerést zsebelek be. Mind a mai napig élvezem, izgulom végig a jó meccseket, ha hozzá jutok és ha rá bírom magam venni, hogy másfél órát a képernyő előtt ne filmnézéssel töltsek. Béla Réthy hangja egy éve ragadt meg bennem. Tetszett a stílusa, ahogyan közvetített, tetszett, amiket kommentárként fűzött a pályán történtekhez. Láthatóan vérében volt a foci, a csapatok, meg a játék. Kíváncsi lettem a magyar nevű sportriporterre.
Szülei az ’56-os események elől menekültek Bécsbe, ahol a csecsemő Béla decemberben látta meg a napvilágot. A brazil Sao Paolo után Németországban Wiesbadenben, majd Mainzban talált otthonra a család, Béla Réthy itt végezte az egyetemet publicisztika, szociológia, etnológia szakon. A ZDF-nél keresett egy kis zsebpénzt archívumuk böngészésével, itt kötött ki és kapcsolatai révén lett végül a ZDF szabadúszós külső munkatársa.
Innen már egyenes az út, mely a ’91-es német-ír U16-os meccs, a ’96-os német-cseh Európa bajnoki döntő, a 2002-es brazil-német világbajnoki döntő, a 2006-os Németországban zajló világbajnokság és a 2010-es VB mérkőzéseinek közvetítésén keresztül a tegnapelőtti német bajnoki elődöntőig vezetett.
Ha az ember és ráadásul egy nő felfigyel egy sportriporterre, az illető vagy bűn rossz, vagy nagyon, de nagyon jó. Béla Réthy nekem ez utóbbi. Imádom a hangját, stílusát, hanglejtését, lelkesültségét és ahogyan németül beszél. Szeretem a focit, Béla Réthynek is köszönhetem.

KO AN NEUER

Ezzel a felirattal volt tele tegnap a müncheni Allianz Sportaréna egy tetemes része. Először nem is értettem. Miután megtudtam, hogy a vendég Schalke 04 kapusát Neuernek hívják, azt hittem, hogy KOAN lehet a keresztneve. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a müncheni szurkolok ezzel kívántak K.O.-t a kapuvédőnek, és nem csak verbálisan, hatalmas betűkkel megszámlálhatatlan táblán hirdetve.
Manuel NEUER ezenközben egy cseppet sem zavartatta magát. Tette a dolgát. Védett. Úgy védte a Schalke 04 kapuját, hogy a Bayern München játékosainak a Schalke-kapu egyetlen NEUERnek tetszhetett. NEUER kivédte a München szemét is. Ott termett, ahova senki sem képzelte volna, váratlanul, egy császár magabiztosságával és elegánciájával kapta fel a labdát. Pedig annak már be kellett volna mennie, gólnak kellett volna lennie, mindenki bent látta, egy torokból üvöltött a stadion, a Bayern München egyenlítő gólját áhítva, csapatának megelőlegezve.
NEUER meg csak védett, védett, ismételten hárított. Arcán az elérhetetlenség, bevehetetlenség érzetével, hatalmas nyugalommal. Csapatában számomra inkább ismeretlen, mint ismert játékostársaival. Az ellenkező oldalon jól csengő nevek közül szinte kilencven percen át támadott Schweinsteiger, Müller, Ribéri, Robin, és a vég előtt néhány perccel Klose. A 2010-es Olimpián vagy VB-n, hogy pontosan min, arra már nem emlékszem, akkor is mentek, hajtottak, rohantak, folyamatosan támadtak, tudatosan védekeztek, újra meg újra rohantak, előre, előre, rúgták a gólokat, melyek – ha jól rémlik -, a harmadik helyre voltak elegendőek.
A házigazdák egy nullás vereségével egy valódi tragédiának voltam tegnap szemtanúja a ZDF-en. Játékosaik a vég utáni percben eltűntek az öltözőjükben, egyedül Lahm-ot, a csapatkapitányt hallhattam nyilatkozni, korrekten. Béla Réthy, a meccs kitűnő riportere a találkozó után a Bayern München kispadján ülő vezetők között szükséges cserékről beszélt. Előre és talán megkésve.
A német kupa elődöntőjében Raul a tizenötödik percben zseniálisan fejelte be a Schalke 04-et a német döntőbe, ahol május 21-én a Duisburggal találkozik. A Ruhr-vidék Berlinbe megy.

Nagymamák, unokák

Pláne ebben a mai világban, amikor az unokák olyan messze kerültek a nagyszülőktől, mint amilyen messzeségben voltunk mi a dédszülőktől. Mert én az én nagyszülőmet egy darabot ismerek, azt hiszem. Az édesanyámnak az édesanyját, mert az édesapja neki meghalt ezerkilencszáz nem tudom hányban, harminckettőben talán, én meg harmincnégyben születtem. Tehát én már őt nem ismerhettem.
- És azt az édesanyát ismerted, aki üres bőröndökkel jött és telikkel távozott.
Igen, ő már benne van a blogban. Hogy jött három darab üres bőrönddel és három darab teli bőrönddel ment el. Ezért utálok így menni bárhova én, mindig úgy érzem, mintha üres kézzel mennék és mindig tele kézzel jönnék vissza, ezért ezt az állapotot utálom.
- Tehát te ismerted a nagyszüleidet valamennyire.
Ja, de én már a dédnagymamámról meg a dédnagyapámról is csak annyit tudhatnék, hogy mi a neve, és még azt sem tudom, mert igazság szerint csak a nagyapámról tudom, hogy Nyikolaj Atajevics volt, az anyukámnak az apja, aki meghalt harminckettőben, de a másik nagyapát nem is ismertem. Mert az édesapám hetvenkét éves volt, amikor meghalt, az ő apja pedig már régen nem élt akkor és annak az apja meg a fene tudja. Tehát a generációmnak, nekünk a Koljával abban az időben és utána amíg meg nem öregedtünk, csak a nagymamámhoz, ill. a nagypapámhoz volt nekünk kapcsolatunk, de a dédszülőkről már nem tudtunk. A mai világban én azt látom, hogy az unokák körülbelül olyan távolságra vannak a nagyszülőktől, mint amilyen távolságra mi voltunk a dédszülőktől.
- És ez rossz?
Ez nem rossz, ez tragikus. Tragikus.
- Miért?
Mert ők semmit nem tudnak a nagyszülőkről, semmit nem örökölnek a nagyszülőktől, szellemiekben.
- Én ezt kifejezetten sajnálom. És érzelmiekben sem visznek semmit sem tovább magukkal.
Érzelmileg sem és sivár emberek lesznek belőlük. Sivár emberek.
- Ezzel is egyet értek. Ráadásul itt kellene megjegyeznünk, hogy egy nem akármilyen nagymamával rendelkeznek.
Nem muszáj.
- De igen, ezt mondani kell, már ha csak a blogot olvassák, abból ennek ki kell tűnnie.
De nem muszáj piedesztálra állítani senkit sem, mert minden nagymama, minden nagypapa, amíg olyan állapotban van, hogy bír magával, mindenki tett valamit hozzá az unokák neveléséhez, az unokák szeretetéhez, mindenki adott bele valamit. Most kell megkérdezni, hogy mikor beszéltek az unokák utoljára a nagymamával, vagy a nagypapával. Most kell megkérdezni.
- A kapcsolattartás "feladata" ilyen szinten, tehát az unoka és nagyszülő között, kire hárul? Vagy ennek önként kellene, hogy adódjon, létre jöjjön? Ki hív kit például telefonon? Ki szervez programot kinek?
Ennek magától értetődőnek kell lennie. Általában a fiatalnak kellene a kapcsolatot keresnie, mert abban a pillanatban, amikor a fiatal azt mondja, hogy
- Mama, odamennék hozzád,
akkor a Mama már nyitja a bukszáját és veszi az ebédnek valót és már csinálja a dolgokat, hogy a legfinomabb ételekkel fogadja az unokáját. De valamelyik okos ember – mostanában valamelyik filmben láttam és én a gondolatot már a magamévá is tettem -, miszerint az unokák szeretete nem feltétel nélküli. Tehát énnekem nem muszáj minden unokát úgy szeretni, ahogy az a Nagykönyvben elő van írva. Azt szeretem, aki megérdemli, aki nem érdemli meg, azt nem szeretem. Ennyi. Bár én még mindig mind a kilenc unokámat szeretem. De ez akkor is egy nagyon okos mondás.
- Ha jól értem, ez tehát annyit tesz, hogy ha az unoka is tesz, szeretetre méltó, odamegy hozzád, törődik valamilyen szinten veled, érdeklődik irántad, ez nem azt jelenti, hogy kitakarít nálad, vagy bevásárol neked, hanem szívesen van veled, akkor azt az unokádat a többinél kicsit jobban szereted?
Nem kell az, hogy engem szeressen jobban, szeresse a szüleit először, mert ha a szüleit szereti, akkor kvázi átvette azt, amit az ő szülei nyújtanak a saját szüleinek, azaz az ő nagyszüleinek. Ha szereti a szüleit. Én mind a két lányomról és a fiamról el tudom mondani, hogy szeretnek engem. Tehát az ő gyerekeiknek az kell, hogy először szeressék a saját szüleiket, hisz példa van előttük…
- Te mit látsz ebből nálunk?

Jordánék

Kedves Barátom!
Március van, még a legeleje. A mínuszokat ritkán váltja le a nulla vagy egy kicsi plusz a hőmérőn. A természetben sem tapasztalni látványos változást. A tavasz ígérete ott bújik meg a ma, a holnap, a holnapután mögött. Kifárasztott ez a tél, mely valódi volt. Döngettek a mínuszok, volt hó, volt jég, volt igazán hideg, volt varázslatos téli táj, volt minden, ami ilyenkor illik. Szívósan múlik a tél, akadozva, botladozva érkezik az idei tavasz. Mindenképpen megérkezik, mert március van, a tavasz első hónapja. Márciussal éledezik a természet, a zölddel, a plusszokkal, a téli kabát, csizma szekrény mélyére rejtésével, meg azzal, úgy érzem, újra élek. Múlik a sötétség, a rossz hangulat, tűnni látszik a depresszióra emlékeztető valami, melyet nehéz néven nevezni, fülön csípni viszont annál könnyebb.
A március egyike az éves tucatnak és mégsem. Az év harmadik hónapja sok dátumról nevezetes. Ebben a hónapban van a Mackó, Pat, Tibor, a Fiala, a Tarjányi, azaz két János, Somi és jómagam születésnapja, Zoli is márciusban születetett, harmincegyedikén. Ha ez már önmagában nem volna elég, akkor a hó vége felé ott tornyosul házassági évfordulónk. Március legközepe talán az egyetlen jól csengő Nemzeti Ünnepünk. És márciusban hozza zsákjában Sándor, József, Benedek a meleget. Ájrííín és Árpád is ebben a hónapban ünneplik nevük napját, jó érzéssel gondolok rájuk, van, volt hozzájuk – barátilag, partnerileg - szerencsém.
Március most egy különleges ajándékkal írta be magát nevezetes hónapjaim közé. Rögtön a legelején ajándékot kaptam. Fiala János prezentálta mai műsorában a Minőség Rádiójában. Felhívta a figyelmemet a XXI. Század tegnapi adására. A műsor lement az éjszaka, ma reggel bottal ütöttem az interneten a nyomát és megtaláltam. Jordánékról, a terebélyesedő színész-családról szólt. Aki megnézi, remélem, úgy varázsolódik el általa, ahogyan én ültem pici laptopom képernyője előtt tátott szájjal: nézve, hallgatva, ámulva, csodálkozva, lebilincselve. Nem akarom senki életének fél óráját tematizálni, nem akarom senkire sem a saját ízlésemet, világlátásomat, értékrendemet ráerőltetni, és mégis. Azzal, hogy ajánlom, figyelmeteket hívom fel rá, nem hagyom, hogy úgy menjetek át a márciuson, hogy ezt a riportot ne élveznétek végig, már sugallok valamit. Most jót, általában jót, igyekszem mindig az arra érdemeset. Nekem ez az ajándékom nektek 2011. márciusában.
Szeretettel:
Szegő Panni
P.S.: Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha is olyan riportfilmet, amelyben ennyire egymásra feleltek volna a riportalanyok, amelyben a mellékletként beúsztatott filmes, színházi, egyéb jelenetek a mondandót támasztották volna úgy alá, egészítették volna ki képileg, hogy a vágás tényét nem vágásnak, inkább összesimításnak élte meg az ember.
Huszonöt perc tényleg nem nagy idő, ahhoz mégis elegendő, hogy a család három tagja testem, lelkem legközelébe kerüljön. Belenéztem Lázár Kati, Jordán Adél, Jordán Tamás szemébe, és olyan jó volt bennük elmerülni. Együtt gesztikuláltam, izegtem-mozogtam Lázár Katival, aki egy pillanatra sem bírt nyugton maradni, mert ő nem olyan. Felfedeztem Jordán Adélban nagyjában-egészében mindazt, amit anyjától örökölt, s mint ilyent, vissza is sugárzott. Jordán Tamás pedig elbódított gondolataival, azzal, amit mondott és ahogyan. Hangsúlya, hanghordozása simogatott és libabőrösített egyszerre (évtizedekkel repített vissza talán a Katonába a József Attila-estjére).
Hozzávetőlegesen egy ilyen huszonöt percnek néz elébe az, aki kikanyarítja magának ezt az időt, hogy ha másképp nem - tudat alatt - gazdagodjék általa. Talán tényleg nem is tudja.
Én már tudom.
(www.rtlklub.hu ; műsoraink ; riport ; XXI.század ; azon belül megtalálható)