Nagymamák, unokák

Pláne ebben a mai világban, amikor az unokák olyan messze kerültek a nagyszülőktől, mint amilyen messzeségben voltunk mi a dédszülőktől. Mert én az én nagyszülőmet egy darabot ismerek, azt hiszem. Az édesanyámnak az édesanyját, mert az édesapja neki meghalt ezerkilencszáz nem tudom hányban, harminckettőben talán, én meg harmincnégyben születtem. Tehát én már őt nem ismerhettem.
- És azt az édesanyát ismerted, aki üres bőröndökkel jött és telikkel távozott.
Igen, ő már benne van a blogban. Hogy jött három darab üres bőrönddel és három darab teli bőrönddel ment el. Ezért utálok így menni bárhova én, mindig úgy érzem, mintha üres kézzel mennék és mindig tele kézzel jönnék vissza, ezért ezt az állapotot utálom.
- Tehát te ismerted a nagyszüleidet valamennyire.
Ja, de én már a dédnagymamámról meg a dédnagyapámról is csak annyit tudhatnék, hogy mi a neve, és még azt sem tudom, mert igazság szerint csak a nagyapámról tudom, hogy Nyikolaj Atajevics volt, az anyukámnak az apja, aki meghalt harminckettőben, de a másik nagyapát nem is ismertem. Mert az édesapám hetvenkét éves volt, amikor meghalt, az ő apja pedig már régen nem élt akkor és annak az apja meg a fene tudja. Tehát a generációmnak, nekünk a Koljával abban az időben és utána amíg meg nem öregedtünk, csak a nagymamámhoz, ill. a nagypapámhoz volt nekünk kapcsolatunk, de a dédszülőkről már nem tudtunk. A mai világban én azt látom, hogy az unokák körülbelül olyan távolságra vannak a nagyszülőktől, mint amilyen távolságra mi voltunk a dédszülőktől.
- És ez rossz?
Ez nem rossz, ez tragikus. Tragikus.
- Miért?
Mert ők semmit nem tudnak a nagyszülőkről, semmit nem örökölnek a nagyszülőktől, szellemiekben.
- Én ezt kifejezetten sajnálom. És érzelmiekben sem visznek semmit sem tovább magukkal.
Érzelmileg sem és sivár emberek lesznek belőlük. Sivár emberek.
- Ezzel is egyet értek. Ráadásul itt kellene megjegyeznünk, hogy egy nem akármilyen nagymamával rendelkeznek.
Nem muszáj.
- De igen, ezt mondani kell, már ha csak a blogot olvassák, abból ennek ki kell tűnnie.
De nem muszáj piedesztálra állítani senkit sem, mert minden nagymama, minden nagypapa, amíg olyan állapotban van, hogy bír magával, mindenki tett valamit hozzá az unokák neveléséhez, az unokák szeretetéhez, mindenki adott bele valamit. Most kell megkérdezni, hogy mikor beszéltek az unokák utoljára a nagymamával, vagy a nagypapával. Most kell megkérdezni.
- A kapcsolattartás "feladata" ilyen szinten, tehát az unoka és nagyszülő között, kire hárul? Vagy ennek önként kellene, hogy adódjon, létre jöjjön? Ki hív kit például telefonon? Ki szervez programot kinek?
Ennek magától értetődőnek kell lennie. Általában a fiatalnak kellene a kapcsolatot keresnie, mert abban a pillanatban, amikor a fiatal azt mondja, hogy
- Mama, odamennék hozzád,
akkor a Mama már nyitja a bukszáját és veszi az ebédnek valót és már csinálja a dolgokat, hogy a legfinomabb ételekkel fogadja az unokáját. De valamelyik okos ember – mostanában valamelyik filmben láttam és én a gondolatot már a magamévá is tettem -, miszerint az unokák szeretete nem feltétel nélküli. Tehát énnekem nem muszáj minden unokát úgy szeretni, ahogy az a Nagykönyvben elő van írva. Azt szeretem, aki megérdemli, aki nem érdemli meg, azt nem szeretem. Ennyi. Bár én még mindig mind a kilenc unokámat szeretem. De ez akkor is egy nagyon okos mondás.
- Ha jól értem, ez tehát annyit tesz, hogy ha az unoka is tesz, szeretetre méltó, odamegy hozzád, törődik valamilyen szinten veled, érdeklődik irántad, ez nem azt jelenti, hogy kitakarít nálad, vagy bevásárol neked, hanem szívesen van veled, akkor azt az unokádat a többinél kicsit jobban szereted?
Nem kell az, hogy engem szeressen jobban, szeresse a szüleit először, mert ha a szüleit szereti, akkor kvázi átvette azt, amit az ő szülei nyújtanak a saját szüleinek, azaz az ő nagyszüleinek. Ha szereti a szüleit. Én mind a két lányomról és a fiamról el tudom mondani, hogy szeretnek engem. Tehát az ő gyerekeiknek az kell, hogy először szeressék a saját szüleiket, hisz példa van előttük…
- Te mit látsz ebből nálunk?