Ranschburg

Amikor ezen a képen nézek Ranschburgra, a bölcs pszichológus képe tolul föl bennem, az ország pszichológusáé. Hiszen egy időben az volt. És annak is tartotta mindenki. Amikor a TV-ben szerepelt, ámulattal, tátott szájjal hallgattuk, gondolatainkat összpontosítva koncentráltunk mondanivalójára. Mondandója pedig mindig volt az el- és lejátszott jelenetek után a Családi Körben. Amit mondott arra igenis oda kellett figyelni. Azért, ahogy mondta, meg azért, amit mondott. Ranschburg azzal lehetett országszerte népszerű, mert célirányosan fogalmazott és egyszerűen, közérthetően fejezte ki magát, - mert nagyon tudta szakmáját, mélységeiben űzte hivatását -, s amelyet a szakértő, az egyszerű ember egyaránt megértett és elfogadott. Karizmatikus, mélyen érző, empátiával gazdagon megáldott ember volt. Szemében, szája szögletében ott bújkált a mosoly, amely ellenállhatatlanná tette őt a Stúdióban jelen lévő kis társaság és egy egész ország előtt. A hangja, hanghordozása is jellemző volt rá, mértékletesen, világos rendben, érthetően beszélt. Nyitott volt a humorra, ha tehette a humort társává tette, eszközként használta mondandójához. Ösztönösen tudta, hogy könnyebb a megértés, ha a magyarázatot humorral körítve tálalja.

Számtalan vele készült riportot hallgattam meg és olvastam el a nyomtatott sajtóban, az utóbbi időben már a neten. Szinte sportot űztem, nehogy kihagyjam valamelyik nyilatkozatát. A Frildi barátnőmmel egy időben egymást hívtuk, amikor Orosz Józsefnél beszélt. Ez már az újkori diktatúra nyiladozásának idején történt. Mi még nem láttuk, nem éreztük mindazt, amit Ranschburg már akkor világosan, kíméletlenül hozott tudomásunkra. A második fényképen mosolyogni látom a lecsukott szemű Ranschburgot. Ez a mosoly mintha kínnal volna telve és fájdalommal, a mindentudás érzetével, amely csepp örömmel sem tölti el. Lehúnyt szeme mögött talán a békésebb múltba mereng, mint a jelen tisztázatlan dolgaira. Ranschburg világítótoronyként állt és mutatott irányt mindazoknak, akik odafigyeltek rá, mert mertek, mert akartak, mert megszokták. Normális, baloldali érzületével ha nem is kiutat, de egyfajta viselkedésmódot sugallt az erkölcsöt, erkölcsiséget is eltűntetni látszó zűrzavaros időkben. Beszéltük is a halála napján Lakat barátnőmmel, hogy olyan, mint ő és Popper Péter, mérföldkövek az életünkben, már nincsenek is, egy kihalófélben levő válfaj. Popper Péter elment, nagyon hiányzik, mostanra már csak Ranschburg maradt. Mondja erre Lakat, hogy neki nem tetszik a Ranschburg, olyan sápadt és annyiszor mondja az utóbbi időben, hogy csak addig csinálja, addig ír cikkeket, addig ad interjúkat, ameddig az erejéből futja. Több Ranschburg kellene, mondom, és Popper, de ha a fiatalok felé, hátra nézek, bizony egyetlen hozzájuk hasonlatosat sem látok. Hív este a Lakat újra, hallottam-e a hírt, hogy Ranschburg meghalt és hogy mennyire előre megérezte a tragédiát. Hát igen, az valami ördöngősség lehet, ahogy valaki egy napon belül megérzi az illető halálát.

A huncutan komoly, a nevető Ranschburg mindörökre elment. Hiányozni fognak egyénisége, mackós alakja, összetéveszthetetlen hangja, egyetemlegesen érvényes mondatai, melyek persze valahol velünk maradnak. Ranschburg Jenő után egy országos családi körre való űr maradt.