A Pleszkán

Fiala mai műsorából tudom meg, hogy meghalt egy kiváló jazz zenész, a zongorista Pleszkán Frigyes, a magyar Oscar Peterson. Nem is akarom elhinni. Fiala a zenéivel emlékszik rá és emlékeztet engem is.

Február 14-én tragikus hirtelenséggel hunyt el, olvasom az internetes újságokban. Megnézem a zenésztársakkal készült interjút, akik szintén jócskán megkésve szereztek tudomást Pleszkán haláláról, ui. sem az újságban, sem az interneten semmilyen tudósítást nem lehetett róla olvasni. Pedig nem akárki ment most el közülünk. Pleszkánnak csodagyerekként indult a pályája. Tizenhét évesen már fellépett a Pori Jazzfesztiválon. Egy évre rá megnyerte a Ki mit tudot. A lengyelországi Kaliszban megrendezett Jazz-zongoraversenyen második helyezett lett és megkapta a sajtó különdíját is. A nyolcvanas évek legelején saját zenekart alapított, lemezeket adott ki, a legkülönfélébb formációkban szerepelt, eljutott külföldre, a vendéglátóiparban is szerepelt. Az ember már azt hihette volna, hogy megy a szekér. Pódiumi megszólalást kapott, korongok örökítették meg előadásában mások és saját szerzeményeit, a szakma elfogadta és a közönség is tudott hellyel-közzel róla. Joggal hihettem egy ilyen életút ismeretében, hogy a helyén van, révbe ért, megvalósította álmait.  A könnyűzenei átitatottságom után évtizedekkel később hallottam róla és ismertem meg a zenéjét. Be kell vallanom, hogy nem önszántamból történt. Már akkor is hűséges látogatója voltam egy parányi CD-boltnak, amely rendhagyó kínálattal bírt. A tulajdonosa adta a kezembe a zenéket és olyan előadókat, amiket és akiket életemben addig nem is hallottam. Így kerültek hozzám Pleszkán lemezei, közülük a Fingerprints, a Second Step és a Pearls in Boogy Shell. Nem is tudom, hányszor hallgattam meg őket. Megbabonázott zongoratudása, virtuozitása, az a könnyedség, amellyel a legbonyolultabb kombinációkon suhant végig ujjaival, ha a TV-ben láttam ritka szerepléseinek egyiket, akkor szabályosan nehezemre esett ujjai boszorkányos játékának követése. Akkoriban a munkahelyem kapcsán a német cégtulajdonostól sok kolléga érkezett az értékesítésbe és a gyártásba Hamburgból. Néhányan odavoltak, amikor egy-egy jazz koncertre vittem el őket este a szabadidőmben. Rendhagyó ajándékként tőlem egy-egy Pleszkánt vittek bőröndjükben haza.

Sosem láttam Pleszkánt hirdető nagy tacepaokat, országos koncertturnéiról híradásokat. Persze előfordulhattak, csak a szemem nem állt rá. Ahogy azt sem böngésztem, melyik jazz caféban, jazz kocsmában lép föl, egyszerűen és könnyedén tűnt el a látóteremből.
Munkált bennem a kettősség, hogy ha nehezen is jutottam a zenéihez, ha nem is látom fennen hirdetve szerepléseit, attól még él, működik és jól van. Pedig ez nem egy ilyen ország. Zordságához, érdektelenségéhez, a magam érdektelen viselkedésével én is tettem hozzá. Itthon nálunk a zseni csak a legritkábban van a helyén és érzi jól magát. A zseni már önmagában is megoszt, kedélyeket borzol, irigységre adhat okot, nincs tekintettel az általánosan elfogadott viselkedésmintákra, főbb áramlatokra, öntörvényű, és Pleszkán is ilyen lehetett. Mindemellett a jazz, mint műfaj sokkal szűkebb körnek szólhatott, kevesebb érdeklődésre tarthatott számot a nagyobbnak és népszerűbbnek elfogadott könnyűzenei  testvéreinél. A jazz a zenének egyfajta nemszeretem ága lehetett, amely Amerikából eredt és hozzánk nyugati irányból gyűrűzött be. A jazz-t a maga bonyolultságában gyakran még érthetetlennek, ártalmasnak, amolyan luxus-csökevénynek, eretnek dolognak tartották. Többszörös hátránnyal kellett tehát Pleszkánnak megküzdenie, amit ő egy zsenihez méltó kihívásnak vehetett...
A tegnapi hírek között olvasom valahol másutt az interneten:
(idézet kezdete)„79-szer szúrta magát hasba Pleszkán Frigyes - az utolsó volt az, amelyik eltalálta a szívét. A virtuóz zongorista búcsúlevélben tudatta, hogy saját kezűleg vetett véget életének. Holttestére óbudai otthonában találtak rá. A zenészszakmában szárnyra kaptak a hírek, beszélnek gyilkosságról, adósságokról, amely ehhez a rettenetes véghez vezethette a zongoristát.
Ezt azonban a zenész egyik barátja a Borsnak nyilatkozva cáfolta. "Jól keresett Svájcban, ahová élete végéig kijárt, valamint nem volt az a költekező típus. A halála előtt két héttel beszéltünk. Kicsit kedvetlen volt, de nem annyira, hogy az ember arra gondoljon: ebből tragédia lesz. Róla gondoltam volna utoljára, hogy maga ellen fordul, de az is bennem van, hogy csak most, a halála után szembesültem azzal, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, s milyen zárt életet élt. Megdöbbentő, ami vele történt, s nekem most az a célom, hogy megőrizzük Frici emlékét – mondta Gayer Ferenc.
Pleszkán Frigyes, a magyar dzsessz egyik legvirtuózabb zongoristájának élete épp olyan rejtélyes, mint a halála. Tizennégy évesen vendéghallgatóként, mint „rendkívüli tehetség” felvételt nyert a dzsessztanszakra, megnyerte a Ki mit tud? szólózongora kategóriáját, a finnországi Pori Jazz fesztivál pedig nemzetközi ismertséget hozott neki. Ám hiába indult ilyen fiatalon és gyorsan a karrierje, tehetségét, kvalitását nem tudta kihasználni.
"Fiatalon az volt az álma, hogy kiváló zenész legyen, akinek lemezei vannak, s akit elismernek. Ebből nem sok valósult meg, és talán ebben ő is kicsit hibás volt. Amikor elkezdték piszkálni zenésztársai, hogy nincs egyéni stílusa, fogta magát, és a 30-as évei elején elment pénzt keresni Svájcba. A koncertzenélést elegáns hotelek bárzongorájára cserélte, néha hazajött, akkor itthon koncerteztünk. Nem nagyon tudtunk a kinti életéről, még azt sem, hogy hol játszott. Erről nem nagyon szeretett beszélni" – mondta el Gayer. Pleszkán Frigyes temetése 2011. március 9-én lesz a kőbányai Új köztemetőben.”(idézet vége)

Istenem, miért kell valakinek 79-szer kést emelni magára? Egy Pleszkán-formátumú művész egyáltalán miért szurkálja magát? Nincs senki sem körülötte, ki az esésben felfogná, ki az egész tragédiát megakadályozná? Miért akar valaki így meghalni? És tényleg az történt-e, amit megírtak?
Február 14-én vagy március 6-án halt-e meg Pleszkán, a tragédián, az elképedésen, az értetlenségen immáron mit sem változtat. A rettenet a maga véglegességében van, abban, hogy egyáltalán elment és éppen így, úgy ért véget az élete, ahogy és hogy alig tudunk róla valamit.

Ötvenkét éves volt. Még annyit, de annyit zongorázhatott volna. Gyönyörűen és boszorkányosan. Ahogy csak Pleszkán Frigyes tud.

Fáj.