(Szombatra úgy estünk be Tiborral egy jó barátomnál tartott vendégségbe, hogy a lengyel-szlovák út porát éppen hogy csak sikerült lemosnunk magunkról és így is késtünk vagy egy órát. Előtte való napon Pszczyna-ban, Krakkótól körülbelül hetven kilométerre fekvő, kastéllyal, hatalmas ősparkkal, szép főtérrel rendelkező kisvárosban jártunk. Ukrán Ljuda barátnőm egy túrista csoport tagjaként érkezett és hívott ide, hogy útjának utolsó állomásait közösen járjuk be. A péntek fél napját töltöttük intenzíven együtt egymás társaságában, ahogy mondják, sülve-főve. Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor valaki egy rég nem látott, ritkán megélt, mélyen szeretett baráttal találkozik. A kezdeti kitörő öröm mögött ott bújik meg a ki- és át nem beszélt témák egyenest garmadája. Ezek sorra is kerülnek, meg nem is, szó is esik róluk érintőlegesen, mélyebben, meg nem is. Az embernek olyan érzete van, mint akit témák és érzelmek söpörnek le a lábáról, meg az elapadhatatlan kiváncsiság a másik iránt, meg mind az iránt, amit képvisel. Ljuda-nak mérhetetlen hálás vagyok, hogy egymás után immáron harmadszor teszi lehetővé intenzív és koncentrált találkozásainkat azáltal, hogy eljön valamilyen körútra Európa nyugatibb felébe. És én kapva-kapok az alkalmon, lehetőségeken, tudván tudva, hogy lakhelyére, mely egyetemi tanulmányaim színtere volt annak idején, Harkovba egyetlen porcikámmal sem vágyom. A harminc egynéhány évvel ezelőtti Harkov sem érintett meg igazán, úgy gondolom, hogy az azóta eltelt idő a város fényén jottányit sem emelt. Emlékszem, hogy legutóbb tíz éve jártam kiküldetésben Harkovban és szálltam meg három éjszakára Ljuda-nál. Az útnak az volt mindent elsöprő hozadéka, hogy nála, a családjánál lakhattam, s beszélgetéseinknek idő nem szabott a mostanihoz képest korlátot. A várost szürkének láttam és egyhangúnak. A boltok - a múlttal ellentétben - roskadásig tele áruval, mely a mai kor vitathatatlan vívmánya és csak keserédes mosolyt csal arcomra fiatal korom maró hiánygazdasága. Amikor Csehov elbeszéléskötetét szerettem volna annak idején megvenni, mert az egyik könyves kioszkban nagy örömömre pillantottam meg, akkor az eladó kéretlenül csapott hozzá két másik névtelen senki egy-egy művét, ezt hívták nagruzka-nak, ráadásnak, jelen esetben derült égből jött ráadásnak. De fasírthoz való darálthúshoz úgy juthattunk csak hozzá, ha protekciónk volt a hentesnél és valamelyes felárért tett belőle félre nekünk. Az Amo-szappan, valamilyen magyar illatszer pedig egyenesen csodát művelt, különösebben zökkenő mentes utat biztosítva márkás tévéhez, fényképezőgéphez. De most és itt Pszczyna-ban, majd pár óra múlva Krakkóban az idő nem vásárlásról, hanem békésen, jó hangulatban, kellemesen eltöltött időről szólt, meg egy közösen elköltött ebédről, majd késő esti búcsúzásról.)
- Össze lehet hasonlítani Xenia, teljes nevén Xenia Nyikolajevna Asrijan életét a Te évtizedekkel később beteljesedett életeddel? Az életminőséget, színvonalat tekintve ezek az életek hol állnak egymáshoz képest?
Nem, összehasonlítani nem lehet, csak az irányt lehet meghatározni, hogy ugyanabba az irányba mentünk.
- Amin az anyukád elindult, azon az úton haladtál és fejlődtél tovább te magad is. Mit tudsz arról mondani, hogy amit te képviselsz, azt hogyan sikerült továbbadnod gyerekeidnek?
Ebbe már nagyon sokat beleszólt a Péter, aki a saját nagyon jó tulajdonságait hozta be a családba, és már ezek a jó tulajdonságok mentek át a három gyerekbe. Egy dolog, amit a Kati vette észre, hogy amikor meséltem a családomat, akkor neki úgy tűnt, hogy ebben a családban már régebb óta a nők (nevet) keresik a pénzt.
- Igaz, valahogy így alakult.
Mert az én anyai nagyanyám gazdag nő volt, a papa meg iparos volt. Azért gondolom, hogy a szikvíz gyára úgy lehetett, hogy valaki először odaadta rá a pénzt, s csak utána lett ő a gyár által gazdag. Tehát ott már a nagyanyámtól kezdődött a történet.
- Xenia esetében egyértelmű volt, hogy ő volt az elsődleges kereső.
A Kati egyértelműen rám sütötte, hogy nálunk meg én kerestem a több pénzt, mert a fix fizetés mellett a rengeteg kiküldetésből jött a sok napidíj. A két lányomról nem beszélünk, róluk jobb most hallgatni.
- Ők is bele illenek ebbe a vonalba.
Teljesen. Az egyedüli ember, aki mindez alól kivétel lehet, a Sanyi. Per pillanat így néz ki a helyzet.
- Tudom, hogy az apu hatása is hozzájárult a neveltetésünkhöz.
Nem tudom, de úgy gondolom, hogy a lányok viszik tovább a vonalat.
- Jobban látod valamelyikünkben az örmény tulajdonságokat?
A Kati nagyon érdeklődik az örménység iránt, de elég messze van attól az életvonaltól, amit az anyukám képviselt, meg én is képviselek, hiszen mi nem voltunk fanatikus hívők. Anyuka is, Péter is, magam is a Tízparancsolat szerint éltünk. Elő kellene most venni a Bibliát és meg kellene nézni, mit nem tudunk abból a Tíz Parancsolatból teljesíteni. De hát én most hetvenöt évesen továbbra is csinálom a vak barátnőm, a másik barátnőm körüli segítéseket, az egyiknek heti rendszerességgel vásárolok be, a másiknak havonta hordom az ásványvizet. Továbbra is kezelem egy házbeli barátnőm problémáit, meghallgatom a legkülönfélébb lelki-fizikai bajait. Rendelkezésére állok egy pesti barátnőmnek napi szinten annyiszor telefonon, amennyiszer csak szüksége van rám.
2010. április 29., csütörtök
2010. április 20., kedd
Chinoin encore (még)
Jól tettem. Így is már dolgoztam és azon kívül volt egy nagyon aranyos ember, a Sárközi Péter, aki nyugdíjas koromban vett magához hat hónapra. Ott dolgoztam nála még hat hónapon át, mint Chinoinos. Nagyon jót tett velem, mert szép fizetést adott és a kis, semmi nyugdíjam mellett egész jól elvoltam vele. És a Sárközi Péterrel is úgy alakult a kapcsolatom, hogy mi egyszer voltunk valahol Oroszországban férjemmel, Péterrel együtt és a Sárközi Péter, mint a Chinoin kiküldötte jött velünk. Tolmácsoltam neki a legkülönbözőbb állatgyógyászati ügyekben és a papa azt mondta, hogy
- ez egy nagyon rendes ember a Sárközi Péter.
És amikor szükség volt egy állatorvosra a Chinoinban, én rögtön javasoltam a Mészáros doktornak, hogy vegyük fel a Sárközi doktort. Fölvették és bejött nekik.
- És ő tudta, hogy annak idején te egyengetted az útját.
Igen. A Sárközi Péter bejött mint szakember a Chinoinnak és neki is bejött a Chinoin. Úgyhogy olyan jó kapcsolatba kerültünk, hogy még fél évet dolgoztam neki, mint nyugdíjas és utána, amikor átment a Philaxiaba, akkor ott is igénybe vette szolgálataimat, volt olyan, hogy négy nap alatt negyvenezer forintot kerestem meg nála.
- Fordításokkal.
Nemcsak azzal, hanem leginkább vendéget kellett istápolnom, akit mondjuk négy napig kísérgettem ide-oda.
- Te hogy látod, a Sanofi jót tett a Chinoinnak?
Nem, nem. A Chinoin mint olyan el van sorvasztva. A Chinoin neve a megnevezésben a harmadik helyen áll. Az első az Avensis, utána jön a Sanofi, s őket követi a harmadik névként a Chinoin, de olyan kicsi betűkkel van az elnevezésben írva, hogy azt már nem is lehet fölismerni. A Chinoin gyógyszerei közül már csak az Algopyrint csinálják, meg a Bilagytot. Már Algoflexet gyártanak, ami Algopyrin tartalmú, gondolom, és még valami mást is tartalmaz. Szerintem, mint névnek nem tett jót. Lehet, hogy mint gyárnak, gyártó cégnek valamit tett, de én úgy tudom, hogy a gyártás el van sorvasztva a Chinoinban. Franciaországból hozzák ide a technológiákat, az anyagokat, és itt csinálják, mert itt sokkal olcsóbb a munkaerő. Itt gyártanak, de igazából magyar gyógyszer, magyar hatóanyag már nincsen. Azt gondolom, hogy még az én életemben már egyáltalán nem fogják kiírni, hogy Chinoin.
- Pedig a Chinoin egy világmárka volt.
Kilencven évig.
- Ismerte Európa, meg a világ keleti része.
A nyugati része nem annyira, de a keleti része annál inkább.
- Ez olyan lehetett, mint ami a Taurus privatizálásval és külföldi tulajdonba való adásával történt?
Igen.
- A Taurus hasonlóan járt, a márkanév még valamelyest és bizonyos piaci szegmensegben fenn maradt.
Nézd meg a Richter Gedeont, hogy az még azóta is prosperál. Ott is csinálnak külföldi gyógyszereket, az is valakinek a tulajdonában van, de nem írnak ki más neveket, megelégednek a Richter Gedeon jól csengő márkanevével.
- Te azóta elmentél nyugdíjba. Xenia már nagyon régóta nincs közöttünk.
Negyvennégy éve.
- Már apu, Péter is elment tíz éve. Sok emberről meséltél itt. Többek között megnevezted az Elzát és Péter anyukáját, Annele-t, apukádról is meséltél. Ezek az emberek már mind-mind nincsenek közöttünk. És te, aki naponta új napra ébredsz, nem felejtesz el gondolni rájuk.
Anyámra és Péterre nap mint nap gondolok. Olyan nincs, hogy ne gondolnék rájuk. A többiekre nem mondom azt, hogy minden nap gondolnék rájuk, de azok is eszemben vannak. Amikor az apukámról mesélek, ő csak akkor jut eszembe, különben nem sokat szoktam rá gondolni. Elég sok rosszat tett ő az én anyámnak lelkileg. Nem tudta lelki értelemben megnyomorítani, de nagyon sok rosszat tett vele. Úgyhogy én valahogy sehogy sem fűződöm hozzá. Bár tudom azt, hogy engem jobban szeretett, mint a testvéremet. De a többiek, ahogy az alkalom hozza, úgy gondolok rájuk. Anyámra és Péterre minden nap, olyan nincs, hogy valamit vagy ne idézzek tőlük, vagy ne gondoljak valamilyen szempontból rájuk, minden nap gondolok.
- Akkor számodra Xenia és Péter - úgy is lehet mondani -, hogy meghatározó egyéniségek voltak?
Igen, igen. Az anyukám volt a fizikai életem, a lelki és erkölcsi életem meghatározója. Péter meg a további életemben például a rendszeretet adta. Habár én még mindig nem vagyok ott, ahol lenni szeretnék, de már sokkal fegyelmezettebb, sokkal rendszeretőbb vagyok. Amikor fiatal voltam énrám is azt mondta anyám, hogy
- tir, pir, szem dir.
- Na most hogy mondod ezt magyarul?
Ezt nem tudom neked pontosan lefordítani, csak érzésre tudnék valamit mondani.
- Ahogy esik, úgy puffan?
Körülbelül, vagy inkább azt lehetne mondani, hogy tán Hübele Balázs. Rám mindig azt mondták, hogy nem veszem komolyan a dolgokat. Hogy ez miből adódott, nem tudom, mert anyámnak jó természete volt, és nekem is jó természetem van.
(Most elutazom egy pár napra, a folytatáshoz kis türelmet kérek. Hálásan köszönöm: Szegő Panni)
- ez egy nagyon rendes ember a Sárközi Péter.
És amikor szükség volt egy állatorvosra a Chinoinban, én rögtön javasoltam a Mészáros doktornak, hogy vegyük fel a Sárközi doktort. Fölvették és bejött nekik.
- És ő tudta, hogy annak idején te egyengetted az útját.
Igen. A Sárközi Péter bejött mint szakember a Chinoinnak és neki is bejött a Chinoin. Úgyhogy olyan jó kapcsolatba kerültünk, hogy még fél évet dolgoztam neki, mint nyugdíjas és utána, amikor átment a Philaxiaba, akkor ott is igénybe vette szolgálataimat, volt olyan, hogy négy nap alatt negyvenezer forintot kerestem meg nála.
- Fordításokkal.
Nemcsak azzal, hanem leginkább vendéget kellett istápolnom, akit mondjuk négy napig kísérgettem ide-oda.
- Te hogy látod, a Sanofi jót tett a Chinoinnak?
Nem, nem. A Chinoin mint olyan el van sorvasztva. A Chinoin neve a megnevezésben a harmadik helyen áll. Az első az Avensis, utána jön a Sanofi, s őket követi a harmadik névként a Chinoin, de olyan kicsi betűkkel van az elnevezésben írva, hogy azt már nem is lehet fölismerni. A Chinoin gyógyszerei közül már csak az Algopyrint csinálják, meg a Bilagytot. Már Algoflexet gyártanak, ami Algopyrin tartalmú, gondolom, és még valami mást is tartalmaz. Szerintem, mint névnek nem tett jót. Lehet, hogy mint gyárnak, gyártó cégnek valamit tett, de én úgy tudom, hogy a gyártás el van sorvasztva a Chinoinban. Franciaországból hozzák ide a technológiákat, az anyagokat, és itt csinálják, mert itt sokkal olcsóbb a munkaerő. Itt gyártanak, de igazából magyar gyógyszer, magyar hatóanyag már nincsen. Azt gondolom, hogy még az én életemben már egyáltalán nem fogják kiírni, hogy Chinoin.
- Pedig a Chinoin egy világmárka volt.
Kilencven évig.
- Ismerte Európa, meg a világ keleti része.
A nyugati része nem annyira, de a keleti része annál inkább.
- Ez olyan lehetett, mint ami a Taurus privatizálásval és külföldi tulajdonba való adásával történt?
Igen.
- A Taurus hasonlóan járt, a márkanév még valamelyest és bizonyos piaci szegmensegben fenn maradt.
Nézd meg a Richter Gedeont, hogy az még azóta is prosperál. Ott is csinálnak külföldi gyógyszereket, az is valakinek a tulajdonában van, de nem írnak ki más neveket, megelégednek a Richter Gedeon jól csengő márkanevével.
- Te azóta elmentél nyugdíjba. Xenia már nagyon régóta nincs közöttünk.
Negyvennégy éve.
- Már apu, Péter is elment tíz éve. Sok emberről meséltél itt. Többek között megnevezted az Elzát és Péter anyukáját, Annele-t, apukádról is meséltél. Ezek az emberek már mind-mind nincsenek közöttünk. És te, aki naponta új napra ébredsz, nem felejtesz el gondolni rájuk.
Anyámra és Péterre nap mint nap gondolok. Olyan nincs, hogy ne gondolnék rájuk. A többiekre nem mondom azt, hogy minden nap gondolnék rájuk, de azok is eszemben vannak. Amikor az apukámról mesélek, ő csak akkor jut eszembe, különben nem sokat szoktam rá gondolni. Elég sok rosszat tett ő az én anyámnak lelkileg. Nem tudta lelki értelemben megnyomorítani, de nagyon sok rosszat tett vele. Úgyhogy én valahogy sehogy sem fűződöm hozzá. Bár tudom azt, hogy engem jobban szeretett, mint a testvéremet. De a többiek, ahogy az alkalom hozza, úgy gondolok rájuk. Anyámra és Péterre minden nap, olyan nincs, hogy valamit vagy ne idézzek tőlük, vagy ne gondoljak valamilyen szempontból rájuk, minden nap gondolok.
- Akkor számodra Xenia és Péter - úgy is lehet mondani -, hogy meghatározó egyéniségek voltak?
Igen, igen. Az anyukám volt a fizikai életem, a lelki és erkölcsi életem meghatározója. Péter meg a további életemben például a rendszeretet adta. Habár én még mindig nem vagyok ott, ahol lenni szeretnék, de már sokkal fegyelmezettebb, sokkal rendszeretőbb vagyok. Amikor fiatal voltam énrám is azt mondta anyám, hogy
- tir, pir, szem dir.
- Na most hogy mondod ezt magyarul?
Ezt nem tudom neked pontosan lefordítani, csak érzésre tudnék valamit mondani.
- Ahogy esik, úgy puffan?
Körülbelül, vagy inkább azt lehetne mondani, hogy tán Hübele Balázs. Rám mindig azt mondták, hogy nem veszem komolyan a dolgokat. Hogy ez miből adódott, nem tudom, mert anyámnak jó természete volt, és nekem is jó természetem van.
(Most elutazom egy pár napra, a folytatáshoz kis türelmet kérek. Hálásan köszönöm: Szegő Panni)
2010. április 18., vasárnap
Egy kis gyógyszeripar
- Ja, a régi munkahelyeden.
Meg kellett valahogy magyaráznom, hogy én miért megyek el. Én márpedig azért megyek el, mert akkor a tizenöt százalék nyelvpótlék az nagyon, de nagyon sokat számított. Én ezt ugyan ki nem bírtam volna mondani, de akkor azt mondta a Péter, hogy nyugodtan megmondhatod, hogy több fizetést kapsz itt, azért mész el. Így mentem hát onnan el. Addigra ott már másfél éve dolgoztam és az időm legvégén már csak kimutatásokat kellett készítenem. Képzelheted, hogy a kimutatásokból mennyire elegem lett (nevetek) és elmentem a Chinoinba, ahova felvettek egyből egy üzemrészlegbe, ahol paraminoszalicionatriumot készítettek, ami egy tüdőbaj elleni gyógyszer volt. Attól fogva ott dolgoztam, tehát ezerkilencszázhatvantól hetven valameddig. Aztán engem kiemelt onnan a Váradi Ervin. Kiderült, hogy a Váradi Ervin abban a gyárban dolgozott, ahol a Péter vegyésztechnikus gyakornok volt. Váradi Ervin is zsidó volt, emlékezett a Szegő Péterre, mint zsidóra, és amikor megtudta, hogy engem Szegő Péternének hívnak, akkor behívott magához és megkérdezte, hogy én ki vagyok, meg mi vagyok, meg egyáltalán hogy vagyok. És amikor megtudta, hogy én a Szegő Péternek vagyok a felesége, akkor azt mondta, hogy
- én a maga férjét küldtem ki annak idején Szovjetunióba tanulni.
Amikor haza mentem, megkérdeztem a Pétert, aki azt mondta, hogy tényleg ő, de nem ő egyedül, hanem az Ervin benne volt abban a bizottságban, amelyik megszavazta, hogy a Szegő Péternek Szovjetunióba kell menni tanulni. Na és azóta mi nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Én dolgoztam az egyik osztályán és nagyon sokat tolmácsoltam neki, hiszen vitt engem Szovjetunióban mindenfelé. Ezerkilencszázhetvenkettőben megoperáltak, te tudod, hogy milyen nagy műtétem volt és azután a műtét után elmentem dolgozni az ÉGIS-be. Nem tudom, miért mentem el oda dolgozni, de elmentem. Másfél évig dolgoztam az ÉGIS-ben.
- Talán kellett egy kis változatosság.
Lehet, hogy azért, mert akkor megkért engem a Fodor Gyuri, hogy menjek el hozzá dolgozni. Nagyon kellett neki ugyanis egy olyan ember, aki jól tud oroszul. A Fodor Gyuri egy nagyon aranyos szakgyógyszerész volt, aki a T.E.-nek volt a barátja. Mi akkor nagyon jó kapcsolatba kerültünk, de másfél év után fogtam magam és egyszer csak eljöttem az ÉGIS-ből. Nem jöttem volna el, hanem találkoztam volna a Virág doktorral. A Virág doktor elhívott ugyanis egy presszóba, leültetett maga mellé és azt mondta
- figyeljen ide, Szegőné, jöjjön maga vissza a Chinoinba és ott fog dolgozni a vezetésem alatt.
És így is lett, nem telt bele sok idő és visszakerültem a Chinoinba. Nekem a Virág doktor nagyon tetszett, mint szakember, mint vezető és mint ember. Visszamentem és nem is csalódtam, mert nagyon jó ember volt a Virág Sanyi, igazán nagyon jó ember volt. A Virág Sanyi magával cipelt, nem azért mintha nagyon kellett volna tolmácsolnom, hanem akkor adtak nekem egy osztályt és én csináltam a magyar gyógyszerek regisztrációját a Szovjetunióban, melynek kapcsán vitt el engem mindenhova. Én bejártam mind az összes tizenöt köztársaságot. A papát is elvittem magammal mindenhova, ahova a papa el akart menni. A repülőjegyet fizettük, az ellátást fizettük, de a szobát a Chinoin állta, mert én amúgyis kétágyas szobát kaptam.
- Emlékszem, hogy Taskentbe én is veletek mentem. A piacon alumínium edénybe kaptuk az árustól a plovot - zöldségekkel, mazsolával telerakott rizses ételt -, amelyet puszta kézzel mert ki egy hatalmas lábosból. A higiénanak közel s távol semmi nyoma nem volt és mi mégsem lettünk rosszul, kész csoda. Taskentben is láttam forró, gőzölgő teát szürcsölni negyvenöt fokban árnyékban piala-ból, fül nélküli kerek, felfelé szélesedő csészéből, így oltották szomjukat és hűsöltek egyidejűleg.
Igen, erre én is emlékszem. Virág Sanyi nagyon jó főnök volt, egészen a haláláig, ill. a nyugdíjazásomig ott dolgoztam a Virág doktor keze alatt és ezerkilencszázkilencvenegyben jöttek a franciák, amikoris megvették a Chinoint.
- A Sanofi.
Igen. És akkor megkértem a Virág Sanyit, hogy mondja meg nekem, mikor jönnek a franciák, hogy előtte beadhassam a felmondásomat. Amikor eljött az ideje szólt, hogy itt vannak már és hogy velem majd csak januárban akarnak beszélni, ezerkilencszázkilencvenkettő januárjában. És akkor én fogtam magam és ezerkilencszázkilencvenegy december harmincadikán beadtam a felmondásomat.
- Te úgy gondoltad, hogy neked fel fognak mondani?
Én azt gondoltam, hogy én nem tudok angolul, nem tudok franciául, nem tudok németül.
- Oroszul tudsz.
Viszont oroszul tudok, de ez nem elég, nagyon nem elég. Magyarul és oroszul azért tudtam közlekedni az összes magyar hatósággal, mert ugye amit meg kellett mondani magyarul, azt én tudtam hogyan kell mondani oroszul. A regisztrációs ügyekben meg teljes egészében otthon voltam. De ha én elkezdek a franciákkal, mint főnökökkel kommunikálni, akkor nem tudom nekik franciául elmondani, hogy mi történt a legutóbbi út során például Oroszországban vagy hogyan áll az adott gyógyszer ottani honosítása. Érted? Úgy gondoltam, hogy nekem mindezt magyarul fog kelleni majd itthon leírnom, s akkor valakinek ezeket a magyar jelentéseket át kell utána fordítania franciára vagy angolra. Hogy ne legyen ilyen konfliktus, azt gondoltam, hogy akkor én szépen beadom a felmondásomat és elmegyek.
- Jól tetted, úgy látod?
Meg kellett valahogy magyaráznom, hogy én miért megyek el. Én márpedig azért megyek el, mert akkor a tizenöt százalék nyelvpótlék az nagyon, de nagyon sokat számított. Én ezt ugyan ki nem bírtam volna mondani, de akkor azt mondta a Péter, hogy nyugodtan megmondhatod, hogy több fizetést kapsz itt, azért mész el. Így mentem hát onnan el. Addigra ott már másfél éve dolgoztam és az időm legvégén már csak kimutatásokat kellett készítenem. Képzelheted, hogy a kimutatásokból mennyire elegem lett (nevetek) és elmentem a Chinoinba, ahova felvettek egyből egy üzemrészlegbe, ahol paraminoszalicionatriumot készítettek, ami egy tüdőbaj elleni gyógyszer volt. Attól fogva ott dolgoztam, tehát ezerkilencszázhatvantól hetven valameddig. Aztán engem kiemelt onnan a Váradi Ervin. Kiderült, hogy a Váradi Ervin abban a gyárban dolgozott, ahol a Péter vegyésztechnikus gyakornok volt. Váradi Ervin is zsidó volt, emlékezett a Szegő Péterre, mint zsidóra, és amikor megtudta, hogy engem Szegő Péternének hívnak, akkor behívott magához és megkérdezte, hogy én ki vagyok, meg mi vagyok, meg egyáltalán hogy vagyok. És amikor megtudta, hogy én a Szegő Péternek vagyok a felesége, akkor azt mondta, hogy
- én a maga férjét küldtem ki annak idején Szovjetunióba tanulni.
Amikor haza mentem, megkérdeztem a Pétert, aki azt mondta, hogy tényleg ő, de nem ő egyedül, hanem az Ervin benne volt abban a bizottságban, amelyik megszavazta, hogy a Szegő Péternek Szovjetunióba kell menni tanulni. Na és azóta mi nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Én dolgoztam az egyik osztályán és nagyon sokat tolmácsoltam neki, hiszen vitt engem Szovjetunióban mindenfelé. Ezerkilencszázhetvenkettőben megoperáltak, te tudod, hogy milyen nagy műtétem volt és azután a műtét után elmentem dolgozni az ÉGIS-be. Nem tudom, miért mentem el oda dolgozni, de elmentem. Másfél évig dolgoztam az ÉGIS-ben.
- Talán kellett egy kis változatosság.
Lehet, hogy azért, mert akkor megkért engem a Fodor Gyuri, hogy menjek el hozzá dolgozni. Nagyon kellett neki ugyanis egy olyan ember, aki jól tud oroszul. A Fodor Gyuri egy nagyon aranyos szakgyógyszerész volt, aki a T.E.-nek volt a barátja. Mi akkor nagyon jó kapcsolatba kerültünk, de másfél év után fogtam magam és egyszer csak eljöttem az ÉGIS-ből. Nem jöttem volna el, hanem találkoztam volna a Virág doktorral. A Virág doktor elhívott ugyanis egy presszóba, leültetett maga mellé és azt mondta
- figyeljen ide, Szegőné, jöjjön maga vissza a Chinoinba és ott fog dolgozni a vezetésem alatt.
És így is lett, nem telt bele sok idő és visszakerültem a Chinoinba. Nekem a Virág doktor nagyon tetszett, mint szakember, mint vezető és mint ember. Visszamentem és nem is csalódtam, mert nagyon jó ember volt a Virág Sanyi, igazán nagyon jó ember volt. A Virág Sanyi magával cipelt, nem azért mintha nagyon kellett volna tolmácsolnom, hanem akkor adtak nekem egy osztályt és én csináltam a magyar gyógyszerek regisztrációját a Szovjetunióban, melynek kapcsán vitt el engem mindenhova. Én bejártam mind az összes tizenöt köztársaságot. A papát is elvittem magammal mindenhova, ahova a papa el akart menni. A repülőjegyet fizettük, az ellátást fizettük, de a szobát a Chinoin állta, mert én amúgyis kétágyas szobát kaptam.
- Emlékszem, hogy Taskentbe én is veletek mentem. A piacon alumínium edénybe kaptuk az árustól a plovot - zöldségekkel, mazsolával telerakott rizses ételt -, amelyet puszta kézzel mert ki egy hatalmas lábosból. A higiénanak közel s távol semmi nyoma nem volt és mi mégsem lettünk rosszul, kész csoda. Taskentben is láttam forró, gőzölgő teát szürcsölni negyvenöt fokban árnyékban piala-ból, fül nélküli kerek, felfelé szélesedő csészéből, így oltották szomjukat és hűsöltek egyidejűleg.
Igen, erre én is emlékszem. Virág Sanyi nagyon jó főnök volt, egészen a haláláig, ill. a nyugdíjazásomig ott dolgoztam a Virág doktor keze alatt és ezerkilencszázkilencvenegyben jöttek a franciák, amikoris megvették a Chinoint.
- A Sanofi.
Igen. És akkor megkértem a Virág Sanyit, hogy mondja meg nekem, mikor jönnek a franciák, hogy előtte beadhassam a felmondásomat. Amikor eljött az ideje szólt, hogy itt vannak már és hogy velem majd csak januárban akarnak beszélni, ezerkilencszázkilencvenkettő januárjában. És akkor én fogtam magam és ezerkilencszázkilencvenegy december harmincadikán beadtam a felmondásomat.
- Te úgy gondoltad, hogy neked fel fognak mondani?
Én azt gondoltam, hogy én nem tudok angolul, nem tudok franciául, nem tudok németül.
- Oroszul tudsz.
Viszont oroszul tudok, de ez nem elég, nagyon nem elég. Magyarul és oroszul azért tudtam közlekedni az összes magyar hatósággal, mert ugye amit meg kellett mondani magyarul, azt én tudtam hogyan kell mondani oroszul. A regisztrációs ügyekben meg teljes egészében otthon voltam. De ha én elkezdek a franciákkal, mint főnökökkel kommunikálni, akkor nem tudom nekik franciául elmondani, hogy mi történt a legutóbbi út során például Oroszországban vagy hogyan áll az adott gyógyszer ottani honosítása. Érted? Úgy gondoltam, hogy nekem mindezt magyarul fog kelleni majd itthon leírnom, s akkor valakinek ezeket a magyar jelentéseket át kell utána fordítania franciára vagy angolra. Hogy ne legyen ilyen konfliktus, azt gondoltam, hogy akkor én szépen beadom a felmondásomat és elmegyek.
- Jól tetted, úgy látod?
2010. április 15., csütörtök
Szellőzéstan
- A filmrendezés?
Igen. Mert én bele voltam szeretve a filmekbe, s nyaranta voltak olyan napok, hogy reggel tíz órakor beültünk a moziba és este hatig ott ültünk. (nevetünk) Megállás nélkül néztük a filmeket.
- Mindig más film jött? Vagy volt valamilyen kedvenc filmed, amit egymás után többször is megnéztél?
Teljesen mindegy, hogy mi, csak ment a film, már nem is emlékszem, miket néztünk. Egy-két mozi volt akkoriban Ashabadban. Adtak, amit adtak, édesmindegy volt, hogy mit, mi csak ültünk ott és néztük a filmeket reggeltől estig. Nekem ez volt a világom és ez meg is maradt hetvenöt éves koromig, most is teljesen bele vagyok esve a mozi világába. És akkor azt mondta az apám, hogy rendezőnek semmiképp nem mehetek, mert a rendezők, azok amolyan könnyűvérű emberek. Jól van, ha nem, hát nem. Akkor gondoltam, hogy elmegyek közgazdaságot tanulni, de nem vettek föl mert az én apám nem professzor és az anyám sem az. De fölvették a másik barátnőmet, aki nem olyan barátnőm volt, mint a Galja Tyihomirova, hanem a másikat vették föl, akit úgy hívtak, hogy Klara Kurakina. Őt fölvették, mert az apukája az Ashabadi Egyetemen professzor volt. És akkor én nagy bánatomban mentem az utcán és néztem, egyre néztem, hogy hova, melyik egyetemre lehetne fölvételt nyerni. Nem kellett nekem fölvételizni, mert Ezüst Éremmel végeztem az iskolát.
- Az mit jelent?
Azt jelenti, hogy nekem egy négyesem volt összesen. Akinek egy négyese sem volt, az Arany Érmet kapott, nekem Ezüstöm volt.
- Az egyetemen a mi időnkben Vörös Diplomát kapott az, aki tiszta ötössel végzett és öt egyetemi csoportból összesen ketten-hárman voltak ilyenek.
Igen, de az iskolában Arany meg Ezüst Érem volt. Akkor megláttam a Moszkovszkij Tehnologicheskij Institut Ljogkoj Promislennosti (Moszkvai Könnyűipari Műszaki Egyetem) hirdetését, tablóját, amelynek a kirakatában eddig életemben soha nem látott bőrkabátok, bőrcipők, bőrtáskák, bőrkesztyűk, szőrmebundák voltak kitéve, olyanok, amilyeneket még a moziban sem láttam, nemhogy a valóságban. És olyan színekben, hogy álltam ott földbe gyökerezett lábbal és csak ámultam-bámultam. Nekem ez kell, én ezekben a színekben fogom magam jól érezni. Bementem, jelentkeztem és fölvettek secc perc alatt.
- Elvégezted, jól végezted el?
Normálisan. Egyszer buktam meg összesen, mégpedig Szellőztetéstanból. (nevetek)
.jpg)
- Ami nagyon fontos.
Nekünk, bőrvegyészeknek nagyon fontos, mert olyan bűz van a bőrgyártásban és környékén, hogy azt egyszerűen ki sem lehet bírni. De én valahogy nagyon nem szerettem ezt a tantárgyat, és akkor azt mondta a Szellőzéstan tanára,
- ígérje meg maga nekem, hogy gépek közelébe míg él nem megy.
(nevet)
Szegény ember, ha megtudná, hogy én még gépkocsival is járok, valószínűleg forogna a sírjában.
- Te elég gyorsan jutottál el a bőrvegyészettől a Chinoin Gyógyszergyárba dolgozni.
Úgy történt, hogy amikor rájöttem arra, hogy nem szeretnék karriert csinálni abban a büdös bőrvegyészetben, meg ott olyan okos emberek vannak, akik egész nap kísérleteznek a laboratóriumokban, és én azt sem akartam csinálni. Abban az időben ott nekem ezerötszáz forint fizetést adtak.
- Ez volt mikor is?
Ezerkilencszázötvennyolcban. Akkor valaki azt mondta, hogy szükség van egy olyan emberre, akinek vegyészmérnöki diplomája van, oroszul tud, és ha leteszi a nyelvvizsgát, kap tizenöt százalék nyelvpótlékot. És akkor azt mondta Péter, hogy
- anyám, na akkor most ezt kellene csinálni.
És én fogtam magam és elmentem vizsgázni.
- Magyarból, nem?
Én oroszból mentem el vizsgázni, mert oroszból kellett a vizsga arról, hogy oroszul tudok. És akkor a vizsgáztató azt mondta, hogy miután én oroszul tanultam az egyetemen és orosz az anyanyelvem, hát ő engem magyarul fog vizsgáztatni. Vizsgáztatott hát engem magyarul és én levizsgáztam. Akkortól fogva tizenöt százalékkal kaptam többet, de mire eljutottam attól a pillanattól, hogy nekem azt a munkahelyet ott kell hagynom és el kell mennem a Külkereskedelmi Minisztériumba, előjött belőlem a félsz, hogyan is fogom ezt bejelenteni és elmondani, miért megyek el.
Igen. Mert én bele voltam szeretve a filmekbe, s nyaranta voltak olyan napok, hogy reggel tíz órakor beültünk a moziba és este hatig ott ültünk. (nevetünk) Megállás nélkül néztük a filmeket.
- Mindig más film jött? Vagy volt valamilyen kedvenc filmed, amit egymás után többször is megnéztél?
Teljesen mindegy, hogy mi, csak ment a film, már nem is emlékszem, miket néztünk. Egy-két mozi volt akkoriban Ashabadban. Adtak, amit adtak, édesmindegy volt, hogy mit, mi csak ültünk ott és néztük a filmeket reggeltől estig. Nekem ez volt a világom és ez meg is maradt hetvenöt éves koromig, most is teljesen bele vagyok esve a mozi világába. És akkor azt mondta az apám, hogy rendezőnek semmiképp nem mehetek, mert a rendezők, azok amolyan könnyűvérű emberek. Jól van, ha nem, hát nem. Akkor gondoltam, hogy elmegyek közgazdaságot tanulni, de nem vettek föl mert az én apám nem professzor és az anyám sem az. De fölvették a másik barátnőmet, aki nem olyan barátnőm volt, mint a Galja Tyihomirova, hanem a másikat vették föl, akit úgy hívtak, hogy Klara Kurakina. Őt fölvették, mert az apukája az Ashabadi Egyetemen professzor volt. És akkor én nagy bánatomban mentem az utcán és néztem, egyre néztem, hogy hova, melyik egyetemre lehetne fölvételt nyerni. Nem kellett nekem fölvételizni, mert Ezüst Éremmel végeztem az iskolát.
- Az mit jelent?
Azt jelenti, hogy nekem egy négyesem volt összesen. Akinek egy négyese sem volt, az Arany Érmet kapott, nekem Ezüstöm volt.
- Az egyetemen a mi időnkben Vörös Diplomát kapott az, aki tiszta ötössel végzett és öt egyetemi csoportból összesen ketten-hárman voltak ilyenek.
Igen, de az iskolában Arany meg Ezüst Érem volt. Akkor megláttam a Moszkovszkij Tehnologicheskij Institut Ljogkoj Promislennosti (Moszkvai Könnyűipari Műszaki Egyetem) hirdetését, tablóját, amelynek a kirakatában eddig életemben soha nem látott bőrkabátok, bőrcipők, bőrtáskák, bőrkesztyűk, szőrmebundák voltak kitéve, olyanok, amilyeneket még a moziban sem láttam, nemhogy a valóságban. És olyan színekben, hogy álltam ott földbe gyökerezett lábbal és csak ámultam-bámultam. Nekem ez kell, én ezekben a színekben fogom magam jól érezni. Bementem, jelentkeztem és fölvettek secc perc alatt.
- Elvégezted, jól végezted el?
Normálisan. Egyszer buktam meg összesen, mégpedig Szellőztetéstanból. (nevetek)
.jpg)
Nekünk, bőrvegyészeknek nagyon fontos, mert olyan bűz van a bőrgyártásban és környékén, hogy azt egyszerűen ki sem lehet bírni. De én valahogy nagyon nem szerettem ezt a tantárgyat, és akkor azt mondta a Szellőzéstan tanára,
- ígérje meg maga nekem, hogy gépek közelébe míg él nem megy.
(nevet)
Szegény ember, ha megtudná, hogy én még gépkocsival is járok, valószínűleg forogna a sírjában.
- Te elég gyorsan jutottál el a bőrvegyészettől a Chinoin Gyógyszergyárba dolgozni.
Úgy történt, hogy amikor rájöttem arra, hogy nem szeretnék karriert csinálni abban a büdös bőrvegyészetben, meg ott olyan okos emberek vannak, akik egész nap kísérleteznek a laboratóriumokban, és én azt sem akartam csinálni. Abban az időben ott nekem ezerötszáz forint fizetést adtak.
- Ez volt mikor is?
Ezerkilencszázötvennyolcban. Akkor valaki azt mondta, hogy szükség van egy olyan emberre, akinek vegyészmérnöki diplomája van, oroszul tud, és ha leteszi a nyelvvizsgát, kap tizenöt százalék nyelvpótlékot. És akkor azt mondta Péter, hogy
- anyám, na akkor most ezt kellene csinálni.
És én fogtam magam és elmentem vizsgázni.
- Magyarból, nem?
Én oroszból mentem el vizsgázni, mert oroszból kellett a vizsga arról, hogy oroszul tudok. És akkor a vizsgáztató azt mondta, hogy miután én oroszul tanultam az egyetemen és orosz az anyanyelvem, hát ő engem magyarul fog vizsgáztatni. Vizsgáztatott hát engem magyarul és én levizsgáztam. Akkortól fogva tizenöt százalékkal kaptam többet, de mire eljutottam attól a pillanattól, hogy nekem azt a munkahelyet ott kell hagynom és el kell mennem a Külkereskedelmi Minisztériumba, előjött belőlem a félsz, hogyan is fogom ezt bejelenteni és elmondani, miért megyek el.
2010. április 13., kedd
Két lánc fülbevalóval
Anyám mielőtt meghalt volna adta oda a jegygyűrűt. Különben egypár aranyat adott nekem, amiből én végül is a két lányomnak egy-egy briliánssal díszített ékszert adtam. Az egyik az nálam van, tudod, az a tied. Meg az Elzuska adott neked egy láncot. Valamint tied az a fülbevaló is, amelyből Bulgáriában elveszítetted a gyöngyöt. Az is itt van, tehát három féle dolog van nálam, ami a tied. Szóval ez a három ékszer nálam van, én vigyázok rájuk, de nem tudom, hogy miért. Nem akarnál mostantól fogva te vigyázni rájuk? Miután ez mind a tied, miért én vigyázzak rájuk?
- Nem tudom honnan jön az, hogy nekem az ékszerekkel szemben olyan anti…, nem is tudom mi ez, nem ellenérzésem van, mert megcsodálom, megsimogatom a szépet, de nézd, személy szerint ugyanazokat az ékszereket viselem: a két láncot, amit a Sanyitól meg tőled kaptam születésnapomra, a fülbevalót meg Kati adta ugyanakkorra és kész.
Most jön az ötvenötödik.
- De többet már nem lehet nagyon rám aggatni.
Karkötőt fogunk adni.
- Ezt a három ékszert viselem folyamatosan családtagjaimtól kapott becses ajándékként. Mást semmit sem. És hogy ennyire nem értek hozzá, ezért a lányomnak sem tudom tovább adni az ékszerek szeretetét, hiszen bennem ez ki sem alakult. Érdekes, hogy az Eszter saját magától alakította ki ha nem is az ékszer mániáját, hanem kedvtelését. Az Eszter sokkal nőiesebb most, mint én voltam valaha az ő korában, tizennyolc évesen.
Ha végig gondolom, én mindig büszke voltam arra, hogy örmény származású vagyok.
A legkevésbé sem hasonlítasz az örményekre. Az apád külső jegyeit örökölted.
- Sosem titkoltam, hogy örmény és zsidó vér folyik bennem, de ennek az örmény-zsidó vérnek egy olyan egyvelege, keveredése, amilyen talán nincs még egy a világon. Ez a romantikus, ez a szentimentális, és ez az abszolút jó indulatú, tiszta, úgy gondolom, hogy tiszta, mert ötvenhárom évesen még mindig meg lehet engem vezetni, még mindig hiszek az emberekben, az emberi jóságban, abban, hogy tegyél úgy jót, hogy ne várj érte semmit sem cserébe. Bennem sosem az van, hogy jót teszek, mert azért majd én is hasonló jót várok cserébe. Bár azt mondja a mese is, hogy jótett helyébe jót várj. És annyiszor, de annyiszor ez nem így működik, talán csak nagy néha. Nekem az örmény egy nagyon kedves vonal a tájaiban, az építészetében, a zenéjében, egyszóval a kultúrájával. Az örmény vallást nem gyakorlom.
Azt szoktuk mondani magunkra, hogy armjane gregoriane, örmény gregoriánusok vagyunk.
- Nagy hívők az örmények?
Amilyenek a többiek. Leginkább a nemzeti szokásokat tartják. Lehet, hogy az utóbbi időben már többen járnak templomba, imádkozni, de az igazság az, hogy én ezt nem tapasztaltam.
- Neked hiányzik az, hogy nem vagy hívő? (Ez egy elég bután föltett kérdés volt. Nem is tudom az érzést rendesen megfogalmazni. Valahogy azt szerettem volna ezzel a sete-suta kérdéssel kifejezni, hogy igenis léteznek olyan valós élethelyzetek, amikor az ember vallásos, mély hittel esetleg könnyebben tudja fel- és megoldani az útjába került problémákat. Ilyen lehet többek között egy nagy tragédia vagy valamilyen bonyolult döntéshozatal.)
Nem. Nekem az hiányzik, hogy nem tudok ellenük semmit sem felhozni, amit a hívő emberek is elfogadnának, ugyanis nem sokat tudok a hívésről, a vallásról. De nekem ez abszolút nem hiányzik. Én azt tudom, hogy úgy próbálok élni, ahogy az embernek elő van írva. Én nem azt mondom, hogy úgy élek, hanem hogy csak próbálok úgy élni.
- Ha te nem olvastad a Bibliát, nem jártál templomba, honnan tudod, hogyan kell a hit értelmében helyesen élni?
A Tízparancsolatot akkor is megismertetik az emberrel, ha nem olvas Bibliát. A Biblia képekben, a Biblia gyerekeknek könyvekből anyánk mesélt nekünk. Mindig a Starij Zavet-et, Ószövetséget – az Újszövetséget nem nagyon – mesélte, és megismertette velünk a Tízparancsolatot. Egy csomó Bibliai történetet mesélt, rengeteget. Mózestől kezdve Salamon, Dávid király történetéig mind-mind elmesélte nekünk anyuka. Mi ezekkel tisztában voltunk és ezeket a történeteket meséknek fogtuk föl, hiszen olyan szép mesék voltak.
- Amikor anyukátok mesélt nektek, azt apukátok is hallgatta?
Nem, nem, apánk az paraszt volt. Földműves paraszt volt.
- Meg fűszeres.
Az a parasztságából adódóan, hogy amikor már nem művelték a földet, nagyban nem csinálták, akkor ő vett egy üzletet és abban kereskedett. Egyébként mielőtt az anyámat elvette volna feleségül, akkor megtanulta a távirászi szakmát is és akkor távirászkodott. Mert addig Morse-val (ujjaival kopog az asztalon) vagy nem is tudom hogyan küldték a táviratokat. De aztán rögtön nyugdíjba ment, őnála nem volt probléma, ahogy eljött az ideje, elment nyugdíjba.
- A fűszerboltot nálatok senki nem örökölte meg?
Nem, nem.
- Az elveszett úgy ahogy volt, vagy apukád eladta?
Valószínűleg eladta.
- És te hogyhogy bőrvegyész lettél és nem fűszeres (sicc!)?
Úgy, hogy nem vettek föl amiatt, hogy anyukám, apukám nem voltak professzorok. Nem vettek föl a moszkvai Lomonoszov Egyetemre, pedig oda akartam menni közgazdasági szakra, mert úgy gondoltam, hogy az lesz nekem a legjobb. Igazság szerint az én gyerekkori álmom a rendezés volt.
- Nem tudom honnan jön az, hogy nekem az ékszerekkel szemben olyan anti…, nem is tudom mi ez, nem ellenérzésem van, mert megcsodálom, megsimogatom a szépet, de nézd, személy szerint ugyanazokat az ékszereket viselem: a két láncot, amit a Sanyitól meg tőled kaptam születésnapomra, a fülbevalót meg Kati adta ugyanakkorra és kész.
Most jön az ötvenötödik.
- De többet már nem lehet nagyon rám aggatni.
Karkötőt fogunk adni.
- Ezt a három ékszert viselem folyamatosan családtagjaimtól kapott becses ajándékként. Mást semmit sem. És hogy ennyire nem értek hozzá, ezért a lányomnak sem tudom tovább adni az ékszerek szeretetét, hiszen bennem ez ki sem alakult. Érdekes, hogy az Eszter saját magától alakította ki ha nem is az ékszer mániáját, hanem kedvtelését. Az Eszter sokkal nőiesebb most, mint én voltam valaha az ő korában, tizennyolc évesen.
Ha végig gondolom, én mindig büszke voltam arra, hogy örmény származású vagyok.
A legkevésbé sem hasonlítasz az örményekre. Az apád külső jegyeit örökölted.
- Sosem titkoltam, hogy örmény és zsidó vér folyik bennem, de ennek az örmény-zsidó vérnek egy olyan egyvelege, keveredése, amilyen talán nincs még egy a világon. Ez a romantikus, ez a szentimentális, és ez az abszolút jó indulatú, tiszta, úgy gondolom, hogy tiszta, mert ötvenhárom évesen még mindig meg lehet engem vezetni, még mindig hiszek az emberekben, az emberi jóságban, abban, hogy tegyél úgy jót, hogy ne várj érte semmit sem cserébe. Bennem sosem az van, hogy jót teszek, mert azért majd én is hasonló jót várok cserébe. Bár azt mondja a mese is, hogy jótett helyébe jót várj. És annyiszor, de annyiszor ez nem így működik, talán csak nagy néha. Nekem az örmény egy nagyon kedves vonal a tájaiban, az építészetében, a zenéjében, egyszóval a kultúrájával. Az örmény vallást nem gyakorlom.
Azt szoktuk mondani magunkra, hogy armjane gregoriane, örmény gregoriánusok vagyunk.
- Nagy hívők az örmények?
Amilyenek a többiek. Leginkább a nemzeti szokásokat tartják. Lehet, hogy az utóbbi időben már többen járnak templomba, imádkozni, de az igazság az, hogy én ezt nem tapasztaltam.
- Neked hiányzik az, hogy nem vagy hívő? (Ez egy elég bután föltett kérdés volt. Nem is tudom az érzést rendesen megfogalmazni. Valahogy azt szerettem volna ezzel a sete-suta kérdéssel kifejezni, hogy igenis léteznek olyan valós élethelyzetek, amikor az ember vallásos, mély hittel esetleg könnyebben tudja fel- és megoldani az útjába került problémákat. Ilyen lehet többek között egy nagy tragédia vagy valamilyen bonyolult döntéshozatal.)
Nem. Nekem az hiányzik, hogy nem tudok ellenük semmit sem felhozni, amit a hívő emberek is elfogadnának, ugyanis nem sokat tudok a hívésről, a vallásról. De nekem ez abszolút nem hiányzik. Én azt tudom, hogy úgy próbálok élni, ahogy az embernek elő van írva. Én nem azt mondom, hogy úgy élek, hanem hogy csak próbálok úgy élni.
- Ha te nem olvastad a Bibliát, nem jártál templomba, honnan tudod, hogyan kell a hit értelmében helyesen élni?
A Tízparancsolatot akkor is megismertetik az emberrel, ha nem olvas Bibliát. A Biblia képekben, a Biblia gyerekeknek könyvekből anyánk mesélt nekünk. Mindig a Starij Zavet-et, Ószövetséget – az Újszövetséget nem nagyon – mesélte, és megismertette velünk a Tízparancsolatot. Egy csomó Bibliai történetet mesélt, rengeteget. Mózestől kezdve Salamon, Dávid király történetéig mind-mind elmesélte nekünk anyuka. Mi ezekkel tisztában voltunk és ezeket a történeteket meséknek fogtuk föl, hiszen olyan szép mesék voltak.
- Amikor anyukátok mesélt nektek, azt apukátok is hallgatta?
Nem, nem, apánk az paraszt volt. Földműves paraszt volt.
- Meg fűszeres.
Az a parasztságából adódóan, hogy amikor már nem művelték a földet, nagyban nem csinálták, akkor ő vett egy üzletet és abban kereskedett. Egyébként mielőtt az anyámat elvette volna feleségül, akkor megtanulta a távirászi szakmát is és akkor távirászkodott. Mert addig Morse-val (ujjaival kopog az asztalon) vagy nem is tudom hogyan küldték a táviratokat. De aztán rögtön nyugdíjba ment, őnála nem volt probléma, ahogy eljött az ideje, elment nyugdíjba.
- A fűszerboltot nálatok senki nem örökölte meg?
Nem, nem.
- Az elveszett úgy ahogy volt, vagy apukád eladta?
Valószínűleg eladta.
- És te hogyhogy bőrvegyész lettél és nem fűszeres (sicc!)?
Úgy, hogy nem vettek föl amiatt, hogy anyukám, apukám nem voltak professzorok. Nem vettek föl a moszkvai Lomonoszov Egyetemre, pedig oda akartam menni közgazdasági szakra, mert úgy gondoltam, hogy az lesz nekem a legjobb. Igazság szerint az én gyerekkori álmom a rendezés volt.
2010. április 11., vasárnap
Teveszőr paplan
Nem tudott volna szétválasztani, de majdnem biztos, hogy össze tudott volna veszejteni bennünket. És akkor azt mondta a papa, hogy NEM, és amikor visszajött a Kolja a mosdóból, akkor tovább beszélgettünk, mert úgy gondotam, hogy a testvérem bízta meg Borist, hogy beszéljen velünk, hogy ennek a dolognak legyen megoldása, mert ő akkor frissen volt elválva a feleségétől és egyedül nem nagyon tudott élni. A Péter a nemleges válaszával elvágta ennek a témának bárminemű folytatását. A házigazdák, amikor mi már elmentünk, biztos elmondták a testvéremnek, hogy a Péter elzárkózott ettől a témától, erre a testvérem tücsköt-bogarat mondhatott rám. Na most ez volt, úgy emlékszem, ezerkilencszáznyolcvanhétben-nyolcvannyolcban, amikor Péterrel utoljára jártunk Moszkvában. Azóta ez a műsor szünetelt körülbelül kettőezerig. Azt hiszem kettőezeregyben a Kati és a Dóri fölvetette, hogy miért nem beszélünk a testvéremmel, így meg úgy. Én elmondtam nekik teljesen tisztán és becsületesen, hogy mit tudok én arról, hogyan alakult ki ez a helyzet. A testvérem egyszerűen neheztel rám, amiért nekem jól megy és nem tartom el őt. Mert egy örmény testvér szerint bizony ez lenne a feladatom. Ha el tudom tartani, akkor tartsam is el.
- De te ezt egyáltalán nem így gondolod.
Minden normális ember ezt nem így gondolja. Az utcán megy egy hajléktalan, attól én még nem tartom őt el.
- Annyi aprócska különbség van a hajléktalan és a Kolja között, hogy ő az édestestvéred.
De őneki van nyugdíja, van felesége és van három gyereke. Az egyik Amerikában él, a másik Kazahstanban él, a harmadik Norilskban él. Hát miért nem ővelük lép kapcsolatba, ha szüksége van arra, hogy segítsék őt? Miért nekem kellene eltartanom? A világ ugyan látott már olyat, hogy két testvér együtt él, de többnyire abban az esetben, ha egyikőjük sem rendelkezik családdal és úgy gondolják, hogy ne kelljen két lakást fenntartani, ezért inkább vesznek közösen egy két vagy három szobás lakást. Ily módon mindenki külön lakik és mégis együtt. A lánytestvér természetesen a női feladatokat látja el, míg a férfi a férfinek való munkákat végzi. Az egyik főz meg bevásárol, a másik meg az összes szöget beveri a falba, természetes, hogy így működik egyfajta munkamegosztás közöttük. De az hallatlan, hogy az egyik testvér majdnemhogy elsősorban azért dolgozik, hogy a másik testvér kényelmét biztosítsa és őt eltartsa, mert ez az elvárás.
- Értem. Te az életeddel meg vagy végül is elégedve?
Én, nagyon. Én egy nagyon megelégedett ember vagyok, de nagyon. Pozitív gondolkodású és nagyon elégedett ember vagyok.
- A testvéredet ilyen értelemben milyen embernek tudod?
Kolja egy keserű ember. És nagyon sok barátnőm is az.
- Tehát a te korosztályodban ilyen embert, mint amilyen te vagy, nem igazán találni.
Van egy, kettő. Az egyikőjük konkrétan olyan, mint én.
- A másik, akivel nem is olyan régen lettetek barátnők?
Ő eléggé normálisan gondolkodik, nagy műveltségű, széles látókörű, bár nálamnál jóval pesszimistább.
- És akit én is nagyon szeretek?
Egy kicsit pesszimistább beállítódottságú. Azt mondja például, hogyha most jönne a halál, ő nem tiltakozna ellene. Hát én se nagyon tudnám megakadályozni, hogy jöjjön, de ha most jönne, akkor borzasztóan bántana, szabályosan fel lennék miatta háborodva. Egy másik barátnőm viszont eléggé pozitív gondolkodású, de rettenetesen szerencsétlen nő. Ismét az egyik meg elég nagy szájú. Egy közel lakó barátnőm lelkivilágára, hangulatára pedig erőteljesen nyomja rá a nálánál jóval idősebb férjének gondolkodása, éppen aktuális hangulata, ami többnyire negatív.
- Van még egy akit én is jól ismerek és kedvelek az összes hibájával egyetemben.
Sajnos elégedetlen mindennel, pedig igazándiból nincs rá oka. Valahogy megszokta az élete folyamán, hogy a dolgokkal, ügyekkel kapcsolatban neki először a miért rossz, miért nem, miért problémás jut eszébe. Így aztán könnyen készít iz muhi elefanta, azaz légyből elefántot. (Szinte kivétel nélkül ismerem anyám összes magyar barátnőjét, beszéltünk telefonon, találkoztunk, volt valamilyen közös elintézni valónk. Van, amelyikkel együtt is utaztunk külföldre, van, amelyikkel színházba jártunk. Legyenek is bármilyenek, optimisták vagy pesszimistábbak, nyitottak vagy zárkózottabbak, intelligensek vagy kevésbé, csöndesebbek vagy szabad szájúak, én általában kedvelem, szeretem őket, mert anyám barátnői, s mint ilyenek szívesen beszélgetnek vele, töltenek vele hol maguknál, hol nála kis időt, esznek együtt, élvezik és szeretik anyám utolérhetetlen főztjét. Nekem ez bőven elég, hogy elfogadjam őket és rendszeresen érdeklődjem hogylétük felől. Most mégsem neveztem meg őket név szerint, mert véletlenül sem szerettem volna egyikőjüket sem megbántani. Anyám ahogy világosan látja a saját hibáit a gyerekeivel, unokáival együtt, úgy képes világos, nem bántó véleményalkotásra a többi emberrel szemben is, jelen esetben a barátnőivel kapcsolatban.)
- Ahhoz, hogy valaki olyan beállítottságú legyen, mint te, az örökölt géneken kívül az kell, hogy olyan anyukája legyen, mint Xenia és Ashabadban kell, hogy szülessen?
Legyen annyi esze, mint amennyi a te apukádnak volt. Péter fölfogta, hogy az ő családja nem egy jó család. Az apja egy dzsentri,
- a Szegő Andor.
igen, egy dzsentri, aki kártyázott. Az anyja egy szerencsétlen nő, aki nem tudott elviselni egy férfit sem, hiszen a másodikat is elüldözte a házból.
- Alt Albert volt a második.
Igen, az általunk nagyon szeretett Sári néni bátyja, a könyvügynök. Tehát a Péternek volt annyi esze, hogy fölfogta, hogy őneki nem szép a családja, ezért ő egy szép családot akart magának, amit meg is valósított.
- Értsd ez alatt, hogy legyen neki felesége, legyenek neki gyerekei…
egy, kettő, három, négy, öt, hat gyerek, amennyi sikerül.
- a feleségének a családja is legyen gazdagabb, illetve lélekben gazdag család?
Így van, így van.
- Mert az anyagiakat tekintve nem voltatok gazdagok. Te kaptál valamilyen esküvői ajándékot Xenia-tól?
Ágyneműt kaptam, kérlek szépen.
- Ez abból a bizonyos stafírungos, menyasszonyi ládából származott, amelyből a nagymamád mindig telerámolta a bőröndjeit, amikor nálatok vendégeskedett?
Nem, ez nem abban volt, hanem amikor férjhez mentem, akkor csináltatott anyám öt darab teveszőr paplant, vett nekünk gyönyörű szép ágyneműket, paplanhuzatokat, lepedőket.
- Te azóta vagy ennyire oda az ágyneműkért?
Én, nagyon. És akkor én idehoztam azt az öt darab teveszőr paplant, ami még most is ott van a telken, de azokkal már senki nem takarózik. A teveszőrnek megvan az a tulajdonsága, hogy tíz évenként meg kell újítani. A megújítás az úgy néz ki, hogy az ember szétszedi az egész paplant, aminek van belső része, anginja, és van a külső része. Szóval szétszedi az egészet, a gyapjút kimossa. Napon, ilyen napon, mint ahogy itt most süt, megszárítja és utána kártolja. Így, kézzel, ülve, hogy az egész olyan legyen, mint a pehely. Könnyű, finom, tiszta, selymes. Én ezt tudom, hogyan kell csinálni, csak az én kezem már nem engedelmeskedik. No most, az örmény asszonyok azok úgy tudták, hogy nem kézzel csinálták, hanem leültek a földre, maguk mellé vették egy paplannak a gyapját és akkor ilyen vékony pálcikákkal verték a gyapjút és a gyapjú, mint a pehely, olyan lett.
- Ezt nedves állapotban csinálták?
Nem, szárazan. A gyapjú olyan volt, mint a haja az embernek, amikor meg van mosva és tiszta selymes. Utána kimosták az angint és akkor lefektették az angint, bele tették a gyapjút egyenletesen. Mutatja. Körbe végig varrták kézzel, majd beljebb haladtak és ismét végig varrták négyszöges formában. És amikor készen volt, akkor be kellett tenni a selyem-vászon keverékből álló külső részbe. Tehát a selyem volt ugye a fölső rész, amely sárga volt vagy piros vagy zöld vagy kék, ki milyet szeretett. Az alsó ugyanannak a színnek a megfelelője, tehát ha kék volt a selyem, akkor kék vászonnal. Ezt már csak pár helyen kellett megvarrni, nem végig. És akkor utána ezt a paplant tették bele a paplanhuzatba. Joggal feltételezhetjük, hogy mindezek után ez a paplan tíz évig megmaradt paplannak.
- Akkor tehát ágyneműt kaptál elsősorban.
Úgy van, és ahogy láthatod, nemi is akármilyent.
- Kaptál gyűrűt is? Jegygyűrűt vagy kísérő gyűrűt?
- De te ezt egyáltalán nem így gondolod.
Minden normális ember ezt nem így gondolja. Az utcán megy egy hajléktalan, attól én még nem tartom őt el.
- Annyi aprócska különbség van a hajléktalan és a Kolja között, hogy ő az édestestvéred.
De őneki van nyugdíja, van felesége és van három gyereke. Az egyik Amerikában él, a másik Kazahstanban él, a harmadik Norilskban él. Hát miért nem ővelük lép kapcsolatba, ha szüksége van arra, hogy segítsék őt? Miért nekem kellene eltartanom? A világ ugyan látott már olyat, hogy két testvér együtt él, de többnyire abban az esetben, ha egyikőjük sem rendelkezik családdal és úgy gondolják, hogy ne kelljen két lakást fenntartani, ezért inkább vesznek közösen egy két vagy három szobás lakást. Ily módon mindenki külön lakik és mégis együtt. A lánytestvér természetesen a női feladatokat látja el, míg a férfi a férfinek való munkákat végzi. Az egyik főz meg bevásárol, a másik meg az összes szöget beveri a falba, természetes, hogy így működik egyfajta munkamegosztás közöttük. De az hallatlan, hogy az egyik testvér majdnemhogy elsősorban azért dolgozik, hogy a másik testvér kényelmét biztosítsa és őt eltartsa, mert ez az elvárás.
- Értem. Te az életeddel meg vagy végül is elégedve?
Én, nagyon. Én egy nagyon megelégedett ember vagyok, de nagyon. Pozitív gondolkodású és nagyon elégedett ember vagyok.
- A testvéredet ilyen értelemben milyen embernek tudod?
Kolja egy keserű ember. És nagyon sok barátnőm is az.
- Tehát a te korosztályodban ilyen embert, mint amilyen te vagy, nem igazán találni.
Van egy, kettő. Az egyikőjük konkrétan olyan, mint én.
- A másik, akivel nem is olyan régen lettetek barátnők?
Ő eléggé normálisan gondolkodik, nagy műveltségű, széles látókörű, bár nálamnál jóval pesszimistább.
- És akit én is nagyon szeretek?
Egy kicsit pesszimistább beállítódottságú. Azt mondja például, hogyha most jönne a halál, ő nem tiltakozna ellene. Hát én se nagyon tudnám megakadályozni, hogy jöjjön, de ha most jönne, akkor borzasztóan bántana, szabályosan fel lennék miatta háborodva. Egy másik barátnőm viszont eléggé pozitív gondolkodású, de rettenetesen szerencsétlen nő. Ismét az egyik meg elég nagy szájú. Egy közel lakó barátnőm lelkivilágára, hangulatára pedig erőteljesen nyomja rá a nálánál jóval idősebb férjének gondolkodása, éppen aktuális hangulata, ami többnyire negatív.
- Van még egy akit én is jól ismerek és kedvelek az összes hibájával egyetemben.
Sajnos elégedetlen mindennel, pedig igazándiból nincs rá oka. Valahogy megszokta az élete folyamán, hogy a dolgokkal, ügyekkel kapcsolatban neki először a miért rossz, miért nem, miért problémás jut eszébe. Így aztán könnyen készít iz muhi elefanta, azaz légyből elefántot. (Szinte kivétel nélkül ismerem anyám összes magyar barátnőjét, beszéltünk telefonon, találkoztunk, volt valamilyen közös elintézni valónk. Van, amelyikkel együtt is utaztunk külföldre, van, amelyikkel színházba jártunk. Legyenek is bármilyenek, optimisták vagy pesszimistábbak, nyitottak vagy zárkózottabbak, intelligensek vagy kevésbé, csöndesebbek vagy szabad szájúak, én általában kedvelem, szeretem őket, mert anyám barátnői, s mint ilyenek szívesen beszélgetnek vele, töltenek vele hol maguknál, hol nála kis időt, esznek együtt, élvezik és szeretik anyám utolérhetetlen főztjét. Nekem ez bőven elég, hogy elfogadjam őket és rendszeresen érdeklődjem hogylétük felől. Most mégsem neveztem meg őket név szerint, mert véletlenül sem szerettem volna egyikőjüket sem megbántani. Anyám ahogy világosan látja a saját hibáit a gyerekeivel, unokáival együtt, úgy képes világos, nem bántó véleményalkotásra a többi emberrel szemben is, jelen esetben a barátnőivel kapcsolatban.)
- Ahhoz, hogy valaki olyan beállítottságú legyen, mint te, az örökölt géneken kívül az kell, hogy olyan anyukája legyen, mint Xenia és Ashabadban kell, hogy szülessen?
Legyen annyi esze, mint amennyi a te apukádnak volt. Péter fölfogta, hogy az ő családja nem egy jó család. Az apja egy dzsentri,
- a Szegő Andor.
igen, egy dzsentri, aki kártyázott. Az anyja egy szerencsétlen nő, aki nem tudott elviselni egy férfit sem, hiszen a másodikat is elüldözte a házból.
- Alt Albert volt a második.
Igen, az általunk nagyon szeretett Sári néni bátyja, a könyvügynök. Tehát a Péternek volt annyi esze, hogy fölfogta, hogy őneki nem szép a családja, ezért ő egy szép családot akart magának, amit meg is valósított.
- Értsd ez alatt, hogy legyen neki felesége, legyenek neki gyerekei…
egy, kettő, három, négy, öt, hat gyerek, amennyi sikerül.
- a feleségének a családja is legyen gazdagabb, illetve lélekben gazdag család?
Így van, így van.
- Mert az anyagiakat tekintve nem voltatok gazdagok. Te kaptál valamilyen esküvői ajándékot Xenia-tól?
Ágyneműt kaptam, kérlek szépen.
- Ez abból a bizonyos stafírungos, menyasszonyi ládából származott, amelyből a nagymamád mindig telerámolta a bőröndjeit, amikor nálatok vendégeskedett?
Nem, ez nem abban volt, hanem amikor férjhez mentem, akkor csináltatott anyám öt darab teveszőr paplant, vett nekünk gyönyörű szép ágyneműket, paplanhuzatokat, lepedőket.
- Te azóta vagy ennyire oda az ágyneműkért?
Én, nagyon. És akkor én idehoztam azt az öt darab teveszőr paplant, ami még most is ott van a telken, de azokkal már senki nem takarózik. A teveszőrnek megvan az a tulajdonsága, hogy tíz évenként meg kell újítani. A megújítás az úgy néz ki, hogy az ember szétszedi az egész paplant, aminek van belső része, anginja, és van a külső része. Szóval szétszedi az egészet, a gyapjút kimossa. Napon, ilyen napon, mint ahogy itt most süt, megszárítja és utána kártolja. Így, kézzel, ülve, hogy az egész olyan legyen, mint a pehely. Könnyű, finom, tiszta, selymes. Én ezt tudom, hogyan kell csinálni, csak az én kezem már nem engedelmeskedik. No most, az örmény asszonyok azok úgy tudták, hogy nem kézzel csinálták, hanem leültek a földre, maguk mellé vették egy paplannak a gyapját és akkor ilyen vékony pálcikákkal verték a gyapjút és a gyapjú, mint a pehely, olyan lett.
- Ezt nedves állapotban csinálták?
Nem, szárazan. A gyapjú olyan volt, mint a haja az embernek, amikor meg van mosva és tiszta selymes. Utána kimosták az angint és akkor lefektették az angint, bele tették a gyapjút egyenletesen. Mutatja. Körbe végig varrták kézzel, majd beljebb haladtak és ismét végig varrták négyszöges formában. És amikor készen volt, akkor be kellett tenni a selyem-vászon keverékből álló külső részbe. Tehát a selyem volt ugye a fölső rész, amely sárga volt vagy piros vagy zöld vagy kék, ki milyet szeretett. Az alsó ugyanannak a színnek a megfelelője, tehát ha kék volt a selyem, akkor kék vászonnal. Ezt már csak pár helyen kellett megvarrni, nem végig. És akkor utána ezt a paplant tették bele a paplanhuzatba. Joggal feltételezhetjük, hogy mindezek után ez a paplan tíz évig megmaradt paplannak.
- Akkor tehát ágyneműt kaptál elsősorban.
Úgy van, és ahogy láthatod, nemi is akármilyent.
- Kaptál gyűrűt is? Jegygyűrűt vagy kísérő gyűrűt?
2010. április 10., szombat
Nardi
Grünewald Frigyes. Hat nyelven beszélt, mert ő szintén a polgári tizenkét osztályos iskolát vagy gimnáziumot vagy ilyesmit végzett, ami szakmát adott neki, meg nyelveket. És hát vándorolt, sokat utazott.
- Meséltétek, hogy az egy hónapos hosszú hajóúton, amikor az óceánt szelte át Amerika felé, akkor a dédpapa bevágta a nála lévő angol-szótár szavait, mondván, hogy a szavak akkor már megvannak és a nyelvtan majd úgyis hozzájön.
Igen, így tanult meg angolul, amelyen gyönyörűen beszélt és írt, németül, olaszul szintén, leveleket írt, spanyolul, franciául, szóval rengeteg nyelvet használt aktívan.
- Teveled nem beszélt oroszul?
Nem, oroszul nem tudott. Ezeknek az embereknek, így Péternek, mint zsidó családból származónak már három-négy éves korában könyvet adnak a kezébe, hogy olvasson. Az a lényeg, hogy olvasson, mert az olvasás rengeteg dolgot visz be a gyerek agyába, ezért kell olvasni, képzeletünket tágítani, tudásunkat bővíteni. Én annak ellenére, hogy nem zsidó családban születtem, ugyanígy voltam, egészen kiskoromtól kezdve. Nem a papa mesélt meséket, hanem a mama és minden este.
- Ha visszaemlékszünk a kisgyermek-korodra, abban volt tanulás, ezt már tudjuk, és bőven volt benne segítés Xenia-nak.
És moziba járás.
- De vajon volt-e benne valamilyen játék, vagy valamilyen hobbi? Hiszen a gyerek végül is gyerek elsősorban.
Futkároztunk az udvarban és állandóan fociztunk.
- Te mint lány benne voltál a csapatban.
Én voltam a kapus és mint ilyent, engem mindig püföltek.
- Mert beengedted a gólt.
(nevet)
- Emlékszem, amikor Örményországban jártam és a Koljánál töltöttem tíz napot, az ő játékuk nem a sakk volt, hanem...
A Dáma.
- Nem a Dáma.
Ja, a Nardi.
- Igen, és most jut eszembe, hogy angolul backgammon-nak hívják. Emlékszem, hogy van két dobókockája, ketten játsszák, a többiek csak belekiabálnak. A dobókockák esésének zaja hallatszik és a két különböző színű kerek műanyag formák csattogásának a zaja hallatszik, amint boszorkányos gyorsasággal rendezik át az állást, hogy a dobókockák és a kerek formák ütemére mihamarabb célba vigyék a saját színű kerek csapatukat.
Mindig azt hallottam, hogy mondják
-sesübes, sesübes.
De hogy mi az a sesübes, máig sem tudom.
- Boszorkányos gyorsasággal csinálták és ez irtóra tetszett nekem, egyenesen oda voltam érte. Mintegy ennek emlékére vettük meg ezt a játékot magunknak, meg is tanultuk, de sosem tudtuk olyan gyorsan játszani, ahogy Kolja játszotta annak idején a szomszédaival.
Neked hiányzik Kolja, mint testvér nagy T-ével?
Valószínűleg hiányzik. De miután ő sosem volt nekem amolyan igazi testvér, hanem mindig olyan, akinek mindig én segítettem, hát nézd, megvagyunk, megvagyunk.
- Kolja nyugdíjban van, gyengül a látása, úgy tudom, hogy a számítógépet talán még tudja kezelni.
Kezelte, de már nem tudja. Az elején azt mondta nekem, hogy majd számítógépen keresztül fogunk egymással kapcsolatot tartani, de sajnos nem sikerült, mert állítólag nem lát már.
- El akarnál menni hozzá, hogy még egyszer találkozzál vele?
Nem, nem.
- Elmesélnéd, hogy mi volt összeveszésetek oka?
Én nem tudok róla, hogy összevesztünk volna.
- Akkor miért haragudott meg rád Kolja?
Ő azt mondta, hogy én vagyok állítólag az oka, amiért ő elvált a feleségétől, egyszerűen mindennek én vagyok az oka. Nem tudom. Hülyeség az egész, amit ő mond. Ugyanis én egy dologra emlékszem, csak arra emlékszem, hogy egyszer a papával - ez ezerkilencszáznyolcvannyolc környékén lehetett, több mint húsz évvel ezelőtt - elvoltunk Moszkvában egy rokonunknál, akit úgy hívnak, hogy Boris Mudrov. Ő volt a Petrovka 38, a moszkvai bűnüldözési osztályának a vezetője. A Petrovka 38 megfelel a mai budapesti Teve utcai intézménynek. Boris volt tehát itt az egyik osztály vezetője. Ő meg a felesége, aki szintén ugyanazon az osztályon dolgozott még régebben, meghívtak bennünket magukhoz vendégségbe. Mi voltunk ott hárman: a testvérem, a Péter meg én. Egyszer csak a testvérem kiment a WC-be és amíg ő távol volt, addig a Boris előadta, hogy a testvéremnek az lenne a legjobb megoldás, ha mi meghívnánk magunkhoz a testvéremet, hogy lakjon velünk. És akkor az én férjem, a Péter rögtön azt mondta, hogy nem.
- Mert ő ismerte a Kolját?
Igen. Ő tudta, hogy ebből csak az lesz, hogy mi ketten csak robotolunk...
- Az együttlakás akár szét is választhatott volna benneteket.
- Meséltétek, hogy az egy hónapos hosszú hajóúton, amikor az óceánt szelte át Amerika felé, akkor a dédpapa bevágta a nála lévő angol-szótár szavait, mondván, hogy a szavak akkor már megvannak és a nyelvtan majd úgyis hozzájön.
Igen, így tanult meg angolul, amelyen gyönyörűen beszélt és írt, németül, olaszul szintén, leveleket írt, spanyolul, franciául, szóval rengeteg nyelvet használt aktívan.
- Teveled nem beszélt oroszul?
Nem, oroszul nem tudott. Ezeknek az embereknek, így Péternek, mint zsidó családból származónak már három-négy éves korában könyvet adnak a kezébe, hogy olvasson. Az a lényeg, hogy olvasson, mert az olvasás rengeteg dolgot visz be a gyerek agyába, ezért kell olvasni, képzeletünket tágítani, tudásunkat bővíteni. Én annak ellenére, hogy nem zsidó családban születtem, ugyanígy voltam, egészen kiskoromtól kezdve. Nem a papa mesélt meséket, hanem a mama és minden este.
- Ha visszaemlékszünk a kisgyermek-korodra, abban volt tanulás, ezt már tudjuk, és bőven volt benne segítés Xenia-nak.
És moziba járás.
- De vajon volt-e benne valamilyen játék, vagy valamilyen hobbi? Hiszen a gyerek végül is gyerek elsősorban.
Futkároztunk az udvarban és állandóan fociztunk.
- Te mint lány benne voltál a csapatban.
Én voltam a kapus és mint ilyent, engem mindig püföltek.
- Mert beengedted a gólt.
(nevet)
- Emlékszem, amikor Örményországban jártam és a Koljánál töltöttem tíz napot, az ő játékuk nem a sakk volt, hanem...
A Dáma.
- Nem a Dáma.
Ja, a Nardi.
- Igen, és most jut eszembe, hogy angolul backgammon-nak hívják. Emlékszem, hogy van két dobókockája, ketten játsszák, a többiek csak belekiabálnak. A dobókockák esésének zaja hallatszik és a két különböző színű kerek műanyag formák csattogásának a zaja hallatszik, amint boszorkányos gyorsasággal rendezik át az állást, hogy a dobókockák és a kerek formák ütemére mihamarabb célba vigyék a saját színű kerek csapatukat.
Mindig azt hallottam, hogy mondják
-sesübes, sesübes.
De hogy mi az a sesübes, máig sem tudom.
- Boszorkányos gyorsasággal csinálták és ez irtóra tetszett nekem, egyenesen oda voltam érte. Mintegy ennek emlékére vettük meg ezt a játékot magunknak, meg is tanultuk, de sosem tudtuk olyan gyorsan játszani, ahogy Kolja játszotta annak idején a szomszédaival.
Neked hiányzik Kolja, mint testvér nagy T-ével?
Valószínűleg hiányzik. De miután ő sosem volt nekem amolyan igazi testvér, hanem mindig olyan, akinek mindig én segítettem, hát nézd, megvagyunk, megvagyunk.
- Kolja nyugdíjban van, gyengül a látása, úgy tudom, hogy a számítógépet talán még tudja kezelni.
Kezelte, de már nem tudja. Az elején azt mondta nekem, hogy majd számítógépen keresztül fogunk egymással kapcsolatot tartani, de sajnos nem sikerült, mert állítólag nem lát már.
- El akarnál menni hozzá, hogy még egyszer találkozzál vele?
Nem, nem.
- Elmesélnéd, hogy mi volt összeveszésetek oka?
Én nem tudok róla, hogy összevesztünk volna.
- Akkor miért haragudott meg rád Kolja?
Ő azt mondta, hogy én vagyok állítólag az oka, amiért ő elvált a feleségétől, egyszerűen mindennek én vagyok az oka. Nem tudom. Hülyeség az egész, amit ő mond. Ugyanis én egy dologra emlékszem, csak arra emlékszem, hogy egyszer a papával - ez ezerkilencszáznyolcvannyolc környékén lehetett, több mint húsz évvel ezelőtt - elvoltunk Moszkvában egy rokonunknál, akit úgy hívnak, hogy Boris Mudrov. Ő volt a Petrovka 38, a moszkvai bűnüldözési osztályának a vezetője. A Petrovka 38 megfelel a mai budapesti Teve utcai intézménynek. Boris volt tehát itt az egyik osztály vezetője. Ő meg a felesége, aki szintén ugyanazon az osztályon dolgozott még régebben, meghívtak bennünket magukhoz vendégségbe. Mi voltunk ott hárman: a testvérem, a Péter meg én. Egyszer csak a testvérem kiment a WC-be és amíg ő távol volt, addig a Boris előadta, hogy a testvéremnek az lenne a legjobb megoldás, ha mi meghívnánk magunkhoz a testvéremet, hogy lakjon velünk. És akkor az én férjem, a Péter rögtön azt mondta, hogy nem.
- Mert ő ismerte a Kolját?
Igen. Ő tudta, hogy ebből csak az lesz, hogy mi ketten csak robotolunk...
- Az együttlakás akár szét is választhatott volna benneteket.
2010. április 8., csütörtök
Generációk
(Nem vagyok jól. Napok óta bújkál bennem valami a rosszaságon kívül. De ma kulminált, vagy még mindig csak az általános rossz közérzetem csúcspontja felé közeledem. Megfázhattam ebben a változékony időjárásban, amikor hol éget a nap, hol felhő nyeli el, hol száraz az idő, hol meg hirtelen eső veti meg átmenetileg lábát. Valódi áprilisi idő, mely szeszélyes, ám egyértelműen egyre magasabb átlagos plusz fokokkal kecsegtető. Letehetjük a kabátot és mégsem, egy pólóban is lehetünk és mégsem. A náthámat, rossz közérzetemet az idő mellett életem jelenlegi párjának is köszönhetem, akit ugyanez az állapot tart fogva már egy jó hete. Okot tudok tehát nem is egyet erre a semmilyen közérzetemre, a minden mindegy érzéseimre. Ilyenkor az ember észre veszi, hogy az addig "észrevétlen" orra főszerepet tölt be, ahogy a homloka mögötti üreg-rész is egyre gyakrabban ad magáról életjelet. Mostanában úgy érzem, hogy testem folyadék hányada, mely amúgyis tetemes, teával, cukros teával, mézes teával van tele. Estére már olyannyira túltöltekezem ezzel a nedűvel, hogy minden mást, csak azt ne. Normál esetben az ember nem megy ilyenkor dolgozni, nem csak azért, hogy a többieket ne fertőzze tovább, hanem hogy melegben, önmaga nyomott társaságában az időt múlatva biztosítsa a mihamarabbi gyógyulást. Ez most szóba sem jöhet. Más világot élünk, amely ebben az értelemben nem is az egyes individuum boldogságáról szól, hanem a kollektív túlélésről, jelen esetben egy cégéről. Az meg egyenesen kész csodának minősül, ha az embernek mindennek - saját nyavalyája, túlélésért folytatott harc - ellenére még marad valamicske szabad vegyértéke egyébre. Például arra, hogy még emlékezzem arra, hogy április ötről ilyen hamar sikerült eljutnunk nyolcadikáig, Sanyi öcsém nagyobbik lányának, Clara Michaela, egyszerűen Mikszi születésnapjáig, a hetedikig. Tudom, hogy nem érted, Mikszi, ezt a fura nyelvet, amely csupán az ABC-jével, latin írásmódjával hasonlít az angolra, annál nagyobb örömmel köszöntelek ezen a születésnapodon. Egészséget, jókedvet, játékosan szép napot kívánok neked családod, unokatestvéreid társaságában.)
Jól érzi magát és a Sanyi jó gyerek különben, ezt a lányok is tanúsíthatják. De a két lányom azok mindig közelebb vannak az anyjukhoz. Nem az anyjuk van közelebb hozzájuk, hanem a lányok vannak közelebb az anyjukhoz, mint a fiúk, mert a feleség mindig elviszi a fiút.
- Neked még egy nagyon jó fiad van ráadásul.
Így van, Sanyinál jobb fiút nem is kívánhatnék magamnak, egyetlen rossz szót sem szólhatok rá, de a két lány az mégiscsak két lány, azok mindig közelebb vannak az anyához. Meg hát Sanyi nagyon messzire került, hiszen San Francisco alatt él egy kis városkában a családjával, ami ugye nem tizenöt kilométernyi távolság, amennyire mi lakunk egymástól.
- Te szültél volna még gyereket a hármon felül vagy éppen három volt a vágyad?
Hármat szerettem volna. Illetve negyvenegy éves koromban azt gondoltuk a Péterrel, hogy szülünk még egy gyereket és azt valahogy fölneveljük öregesen, de aztán ez nem jött össze. Maradt a három gyerek, hál’ Istennek, hogy megmaradtak és mindegyikük egészséges.
- Ha újra kezdenéd az életedet, akkor is így élnéd le, vagy változtatnál benne valamit?
Igen, igen. Egy dolgot változtatnék benne: minden napomat leírnám.
- Naplót vezetnél?
Naplót vezetnék minden napomról és akkor hetvenöt éves koromra lenne hetvenöt darab könyvem, amiből a gyerekeim kivennék a legfontosabbakat, tudnának olvasni benne, megismernék jobban – nemcsak engem -, hanem az egész családomat, mert én azért fiatal koromban, amikor Ashabadban harmincnégyben megszülettem, én egészen ötvenegyig, kettőig, amikor eljöttem Moszkvába tanulni, én tizennyolc év alatt hát rengeteg emberrel voltam kapcsolatban, saját rokonaimmal, ott is nagyon sok rokonom élt Ashabadban. És én ezekre már nem emlékszem, nem tudom, hogy nem tudom fölsorolni, hogy apámnak hány testvére volt. És mindegyik testvérnek hány gyereke van. Érted, szóval rengeteg rokonom van, most is sokan élnek Oroszországban, Örményországban.
- Ashabadban van még neked valakivel élő kapcsolatod?
Élő kapcsolatom nincsen, de ott is vannak leszármazottak és én már nem tudok róluk semmit. Nem teljesen úgy viselik a nevünket, ahogy születésükkor megvolt, hiszen ugye férjhez mentek, megnősültek innen-onnan-amonnan. Az ötödik generáció él már ott.
- Te amikor tanultál, akkor hanyadik generáció voltál, aki az egyetemet is elvégezte?
A nagyapám is tanult ember volt. Ő nem végzett egyetemet, polgárinak megfelelőbe járt. Nagymamám, Xenia édesanyja – már meséltem valahol az elején -, hogy nemes származású volt, tehát őneki kötelező volt iskolát végezni, ha nem is egyetemet, de egyáltalán iskolát. Ő gyönyörűen tudott oroszul és örményül, s miután türkmének között éltek, ezért türkménül is beszélt. Utána jött az anyám, aki egyetemet végzett. Őt követtem én, tehát ti már a negyedik generáció vagytok. Ha az egyetemet nézzük, akkor csak a harmadik generáció, ha pedig az iskolázottságot nézzük, akkor a negyedik generáció vagytok.
- A mi gyerekeink lennének az ötödik generáció.
Lennének. De hát nem akarják, tehát ők nem számítanak bele ebbe a sorba. A lényeg az, hogy nálunk ez nagyon fontos dolog volt. A Péternél úgyszintén az anyukája, meg az Elzuska, meg mindenki végzett valami polgári iskolát, amely nagyobb jelentőségűnek számított, mint egy gimnázium, hiszen a polgári nemcsak érettségit adott, hanem nyelvtudást és azon kívül valamilyen szakmát. A nagymama például tudott gépelni, az Elzuska pedig tudott mindenféle nyelveket, meg azon kívül kereskedelmije is volt. A nagypapa (szempontomból: dédpapa) hat nyelven beszélt. Kultúráltan és nem is akármilyen szinten.
- Hogy hívták?
Jól érzi magát és a Sanyi jó gyerek különben, ezt a lányok is tanúsíthatják. De a két lányom azok mindig közelebb vannak az anyjukhoz. Nem az anyjuk van közelebb hozzájuk, hanem a lányok vannak közelebb az anyjukhoz, mint a fiúk, mert a feleség mindig elviszi a fiút.
- Neked még egy nagyon jó fiad van ráadásul.
Így van, Sanyinál jobb fiút nem is kívánhatnék magamnak, egyetlen rossz szót sem szólhatok rá, de a két lány az mégiscsak két lány, azok mindig közelebb vannak az anyához. Meg hát Sanyi nagyon messzire került, hiszen San Francisco alatt él egy kis városkában a családjával, ami ugye nem tizenöt kilométernyi távolság, amennyire mi lakunk egymástól.
- Te szültél volna még gyereket a hármon felül vagy éppen három volt a vágyad?
Hármat szerettem volna. Illetve negyvenegy éves koromban azt gondoltuk a Péterrel, hogy szülünk még egy gyereket és azt valahogy fölneveljük öregesen, de aztán ez nem jött össze. Maradt a három gyerek, hál’ Istennek, hogy megmaradtak és mindegyikük egészséges.
- Ha újra kezdenéd az életedet, akkor is így élnéd le, vagy változtatnál benne valamit?
Igen, igen. Egy dolgot változtatnék benne: minden napomat leírnám.
- Naplót vezetnél?
Naplót vezetnék minden napomról és akkor hetvenöt éves koromra lenne hetvenöt darab könyvem, amiből a gyerekeim kivennék a legfontosabbakat, tudnának olvasni benne, megismernék jobban – nemcsak engem -, hanem az egész családomat, mert én azért fiatal koromban, amikor Ashabadban harmincnégyben megszülettem, én egészen ötvenegyig, kettőig, amikor eljöttem Moszkvába tanulni, én tizennyolc év alatt hát rengeteg emberrel voltam kapcsolatban, saját rokonaimmal, ott is nagyon sok rokonom élt Ashabadban. És én ezekre már nem emlékszem, nem tudom, hogy nem tudom fölsorolni, hogy apámnak hány testvére volt. És mindegyik testvérnek hány gyereke van. Érted, szóval rengeteg rokonom van, most is sokan élnek Oroszországban, Örményországban.
- Ashabadban van még neked valakivel élő kapcsolatod?
Élő kapcsolatom nincsen, de ott is vannak leszármazottak és én már nem tudok róluk semmit. Nem teljesen úgy viselik a nevünket, ahogy születésükkor megvolt, hiszen ugye férjhez mentek, megnősültek innen-onnan-amonnan. Az ötödik generáció él már ott.
- Te amikor tanultál, akkor hanyadik generáció voltál, aki az egyetemet is elvégezte?
A nagyapám is tanult ember volt. Ő nem végzett egyetemet, polgárinak megfelelőbe járt. Nagymamám, Xenia édesanyja – már meséltem valahol az elején -, hogy nemes származású volt, tehát őneki kötelező volt iskolát végezni, ha nem is egyetemet, de egyáltalán iskolát. Ő gyönyörűen tudott oroszul és örményül, s miután türkmének között éltek, ezért türkménül is beszélt. Utána jött az anyám, aki egyetemet végzett. Őt követtem én, tehát ti már a negyedik generáció vagytok. Ha az egyetemet nézzük, akkor csak a harmadik generáció, ha pedig az iskolázottságot nézzük, akkor a negyedik generáció vagytok.
- A mi gyerekeink lennének az ötödik generáció.
Lennének. De hát nem akarják, tehát ők nem számítanak bele ebbe a sorba. A lényeg az, hogy nálunk ez nagyon fontos dolog volt. A Péternél úgyszintén az anyukája, meg az Elzuska, meg mindenki végzett valami polgári iskolát, amely nagyobb jelentőségűnek számított, mint egy gimnázium, hiszen a polgári nemcsak érettségit adott, hanem nyelvtudást és azon kívül valamilyen szakmát. A nagymama például tudott gépelni, az Elzuska pedig tudott mindenféle nyelveket, meg azon kívül kereskedelmije is volt. A nagypapa (szempontomból: dédpapa) hat nyelven beszélt. Kultúráltan és nem is akármilyen szinten.
- Hogy hívták?
2010. április 5., hétfő
Intermezzo - Lilla HÉT
(Mackó barátnőm Lilla lánya ma lett HÉT éves. Azon túl, hogy átvittem neki a túrós sütim mazsola nélküli részét, mert szereti és jobb semmi egyéb nem jutott eszembe, akkor bennem volt, mert mélyen és az évek hosszú során belém ívódott, hogy tartozom neki egy írással, egy speciális, csak neki szóló levéllel, amelyben éveinek számával játszom el komolyan, leginkább komolytalanul. Idén is megszületett ez a levél, a sütihez képest a nap folyamán jóval később, azonban még a nagy nap, április ötödike vége előtt. Lilla anyukája, Mackó engedélyt adott rá, hogy a Lilla HÉT-et ezen olvasói körben is megmutathassam, amelyet úgy teszek, hogy közben Lilla és április ötödike mellett Mikszire, Sanyi öcsém lányára és három nappal későbbre, április nyolcadikára gondolok, amikor éppen ő lesz HÉT éves. Küldöm tehát ezt az írást minden áprilisi, valamint ezévi HÉT évesnek sok szeretettel.)
Amikor a Zöld ország Királyának fia megtudta, hogy a Lila ország Királyának lánya nem hozzá megy, ahogy hét éve a két ország királya országaik egyesítése végett ebben megegyezett, akkor a Zöld királyfi éktelen haragra gerjedt és haragjában így szólt magában:
Hét éve tudom, hogy Lilla királylány a menyasszonyom, írásom is van róla, meg hétszázhetvenhét múltbeli találkozásunk, amely hét nyelven beszél arról, hogy milyen jó lesz az eljövendő hétszer hét évünk közös életünkben. Erre itt van ez a Távoli, talán a hetedhét országon túli messzeségből érkezett valaki, akit a nép valamiért Távoli utazónak hív és talán hetediziglen rokona az ottani Sas Királynak vagy valamelyik udvaroncának. Igazándiból senki sem tudja, hogy kiféle-miféle. Azt viszont már tudjuk, hogy micsoda hátsó (bocs, hétsó) gondolattal jött. Ahogy megérkezett és meglátta Lilla királylányt az agarak éves rendes hétugrató versenyén, hát (bocs, hét) ahogy volt, úgy fogta magát és beleszeretett Lilla királylányba. Nem hinném, hogy váratlan, nagy szerelmét Lilla királylány hét zsebkendője közül leejtett hetedik zsebkendőjének felemelése váltotta ki, de hogy a szemük villámszerűen ekkor villant össze, az úgy biztos, ahogy ezt most itt mesélem, és dehogy a hét, hanem a két fiatal annak rendje és módja szerint jól egymásba zúgott. Ott voltam Lilla királylány, a jegyesem mellett, az orrom előtt zajlott le minden. Ezt a kis Távoli Utazócskát vagy kit akár ki is hívhattam volna párbajra, hozzá is vághattam volna a hét utolsó napján viselt hetedik, vasárnapi kesztyűm, de bevallom, hogy sajnáltam, hogy piszkos lesz és a heti rendes mosás pontosan hét hete már lement. Nem párbajoztam tehát (bocs, tehét) a pernahajderrel, nem töröltem le a szemtelennek látszó vigyort az arcáról, meg azt a mohónak tűnő pillantást sem, amellyel Lilla királylányt falta volna fel akkor, amikor Lilla már tízéves korunk óta, azaz hetvenhétszer hét hete az én esküvői hétfogásos ebédemben szerepelt főfogásként. Hétágra sütött a nap, beletűzött a szemembe, még jó, hogy nem láttam tovább az arénát körbevevő hetedik fánál és nem hallottam a nép kurjongatásait sem. Lilla eddig háttal (bocs, héttal) állt nekem:
- Zöldikém, megtennéd, hogy anyáddal egy rendkívüli mosást iktattok be és a következő esedékes zsebkendőmosásba, ám hét hétnél mindenképp jóval korábban ezt az összemaszatolódott zsepit is beteszitek? - fordult felém Lilla.
- Persze, ahogy kívánod, úgy legyen meg a te akaratod. Letelt már a hetvenhét agárra kiírt verseny, hét nap és hét éjszaka edzették őket, lám az utolsó, hetedik napon a legutolsó életben maradt agár is kidőlt, ott szedik össze szegényt. Nem gondolod, hogy haza kellene mennünk? Anyád, a Lila Királyné már biztos hullára izgulta magát. Jól tudod, hogy a hét fő bűnhöz társult bűnök egyike, hogy ne hozz frászt a szüleidre és ígéretedhez képest ne késs hét percnél semmi esetre sem többet. Arról nem is beszélve, hogy velem és kíséretemmel együtt most heten várunk arra, hogy haza kísérjünk, ami egy jó esküdtszékben is kiváló arány, azt nem is említve, hogy közülünk már mindenki pokolian éhes, alig várja, hogy az ebédlőben feltálaljanak.
- Zöldem, hetet-havat beszélsz itt össze, mi történt veled? Jól tudod, hogy hátra (bocs, hétra) van még a nagy eredményhirdetés. És különben is itt van ez a Távoli utazó, akinek egyáltalán nincs hova mennie. Mit szólnál hozzá, ha kölcsön adnánk neki az országaink határán álló ZöLila Kastélyt átmeneti, úgy hétévnyi tartózkodásra? Pont ennyi kell, hogy megszokjon itt nálunk. – kérdezte Lilla.
- Ahogy gondolod, de ne felejts el jó apádtól idejében engedélyt kérni rá.
- Te jó szagú Úristen ott fent, úgy hétezer hétszázhetvenhét kilométernyire az égben, akkor apám, a Lila király a matuzsálemi hétszáz éves öregekkel fogja ezt a hétszázhetvenhét kilós kérdést megtanácskozni és hét hétnél, de jövő hétnél előbb semmi esetre sem fog tudni dönteni, amennyire alapos. – vetette oda Lilla.
- Elleszek én a Lila Királyság hátsó (bocs, hétsó) fertályán is, etetetek én hé(já)t, (te)hé(n)t, hátas(bocs, hétas)lovat. Hétről hétre járjuk majd a legelőket, jó lesz nekünk kint a szabadban, ahol a szél, a nap, az eső, egyszóval az elemek határtalanul (bocs, hétártalanul) áradnak. Megszoktam én már, hogy magamra vagyok hagyatva, hátamban (bocs, hétamban) érzem a szelet, arcomat meg hol a nap, máskor meg az eső fürdeti. – mondja a Távoli valami.
- Akkor jó. Akkor nem kell apámnak hétszáz évesekkel hetekig törnie fejét, s idejét tölteni.
Ártatlannak tűnt ez a hátsó (bocs, hétsó) gondolat ezzel a hátsó (bocs, hétsó) fertállyal. Nem tudhattam, hogy az a bizonyos szemösszevillanás, meg a heteknek magabiztos múlása odáig fajul, hogy Lilla először jegygyűrűmet dobja el, majd országaink között kötött hitvességet illető egyezséget mondja fel. Azt nem tudhattam, hogy Lilla vajon hányszor találkozott a Távoli illetővel? Egyszer, kétszer, hétszer, hetvenhétszer vagy hétszázhetvenhétszer? De az biztos, hogy az országaink közötti csúcstalálkozó hét témája közül az egyik fő helyen szerepelt a kérdés, hogy hogyan tudnánk megoldani a kettőnk közötti szakítást mindenféle nagyobb összetűzések, rendellenességek nélkül.
- Drága fiam, tudom, hogy benned mind a heten és mint a gonoszok munkálkodnak és nem látsz a pipától, és szíved szerint karoddal, meg hétmérföldes csizmáddal törni-zúzni szeretnél, én mégis azt mondom, hogy füstbe ment frigyetek ellenére most, éppen most és hidd el, hogy itt kínálkozik az ígéretes alkalom, hogy a Zöld és a Lila Király országa mégis békés egyetértésben éljen az elkövetkező hetvenhétezer hétszázhetvenhét év alatt is. Lilla beleegyezését adta, hogy szíve választottjával elköltözik a Sas Király országába, mely olyan messze van, hogy hét év alatt sem érünk oda, és akkor még hol van a másik hét a visszaútra? Van itt még sok más szín, kereshetnél valakit például a Narancs országból, láttam, ahogy az ottani egyik hercegnővel milyen meghitten beszélgettél – kérlelt apám, a Zöld Király.
Jól mondja apám, akinek mindenre van szeme, hogy Orangina hercegnő megtetszett nekem nem is az első, hanem a hetedik pillantásra, ami annál is értékesebb, hiszen az első hatot félre is bandzsíthattam, de a hetedik úgy talált, ahogy süllyedt. Hetedhét országra szóló lakodalmat ültünk mi is Oranginával és Lilla királylány a maga lovagjával, tudják, hogy kivel. Innen nézve már nem is nehezteltem rá annyira. Igaz, most sem értettem, hogy mit eszik Lilla annyira rajta. Az izmos vállát? A magas homlokát? Az áttetsző szemeit? Ha itt kell halálnak halálával halnom is meg, akkor sem tudom. De kit érdekel, amikor a drága Oranginám itt ül mellettem! Az asztalok roskadásig voltak tömve a hét fogással. Hétszer hét hordóból folyt a jó bor. A zenét a hét törpe húzta és Hófehérke lejtette az elő táncot hercegével. Csipkerózsika is meg volt híva, de még javában aludt, az őt ébresztő királyfi útban Csipkerózsika felé az esküvői ebédünkre futott be. Piroska akkor halasztotta meg a Farkast és nagyon szedték a lábukat a Nagymamájával együtt, hogy idejében megérkezzenek. A Borsószem hercegnő nagy dunyhákon ült apám mellett, de így is megérezte, hogy pont az ő székén maradt egy kis borsószemnyi piszok. Barbie-k szolgálták fel az ételeket, amelyeket elő-előkóstoltak ugyan, de mindebből hál’ Istennek senki semmit sem vett észre.
Lilla és a Távoli visszatértek a Sas Király országába, ahol hét év alatt született nekik hét gyerekük. Én nem akarok hetvenkedni, hiszen nem vagyok egy hetvenkedő katona, de a hét gyerek nekünk is összejött. Egymást követték a hét gazdag és a hét szűk esztendők. Mondták, hogy a házasság hetedik éve lesz a kritikus, de mi a drága Oranginámmal már túl vagyunk a kétszer hetediken is és nincs semmi baj. Úgy tudom, hogy Lilláéknál is a Sas Király országában minden a legnagyobb rendben.
Hétrét görnyedem a hét meg hétszer hét mínusz két évem súlya alatt, de jó volt a színek országaira visszaemlékeznem.
Boldog hetedik születésnapot kívánok neked, Lilla. Éveid száma pont ma HÉT.
Hétmillió hétszázezer hetvenhétszer puszil: (hit-, nem (bocs, hét)) Szegő Panni
Amikor a Zöld ország Királyának fia megtudta, hogy a Lila ország Királyának lánya nem hozzá megy, ahogy hét éve a két ország királya országaik egyesítése végett ebben megegyezett, akkor a Zöld királyfi éktelen haragra gerjedt és haragjában így szólt magában:
Hét éve tudom, hogy Lilla királylány a menyasszonyom, írásom is van róla, meg hétszázhetvenhét múltbeli találkozásunk, amely hét nyelven beszél arról, hogy milyen jó lesz az eljövendő hétszer hét évünk közös életünkben. Erre itt van ez a Távoli, talán a hetedhét országon túli messzeségből érkezett valaki, akit a nép valamiért Távoli utazónak hív és talán hetediziglen rokona az ottani Sas Királynak vagy valamelyik udvaroncának. Igazándiból senki sem tudja, hogy kiféle-miféle. Azt viszont már tudjuk, hogy micsoda hátsó (bocs, hétsó) gondolattal jött. Ahogy megérkezett és meglátta Lilla királylányt az agarak éves rendes hétugrató versenyén, hát (bocs, hét) ahogy volt, úgy fogta magát és beleszeretett Lilla királylányba. Nem hinném, hogy váratlan, nagy szerelmét Lilla királylány hét zsebkendője közül leejtett hetedik zsebkendőjének felemelése váltotta ki, de hogy a szemük villámszerűen ekkor villant össze, az úgy biztos, ahogy ezt most itt mesélem, és dehogy a hét, hanem a két fiatal annak rendje és módja szerint jól egymásba zúgott. Ott voltam Lilla királylány, a jegyesem mellett, az orrom előtt zajlott le minden. Ezt a kis Távoli Utazócskát vagy kit akár ki is hívhattam volna párbajra, hozzá is vághattam volna a hét utolsó napján viselt hetedik, vasárnapi kesztyűm, de bevallom, hogy sajnáltam, hogy piszkos lesz és a heti rendes mosás pontosan hét hete már lement. Nem párbajoztam tehát (bocs, tehét) a pernahajderrel, nem töröltem le a szemtelennek látszó vigyort az arcáról, meg azt a mohónak tűnő pillantást sem, amellyel Lilla királylányt falta volna fel akkor, amikor Lilla már tízéves korunk óta, azaz hetvenhétszer hét hete az én esküvői hétfogásos ebédemben szerepelt főfogásként. Hétágra sütött a nap, beletűzött a szemembe, még jó, hogy nem láttam tovább az arénát körbevevő hetedik fánál és nem hallottam a nép kurjongatásait sem. Lilla eddig háttal (bocs, héttal) állt nekem:
- Zöldikém, megtennéd, hogy anyáddal egy rendkívüli mosást iktattok be és a következő esedékes zsebkendőmosásba, ám hét hétnél mindenképp jóval korábban ezt az összemaszatolódott zsepit is beteszitek? - fordult felém Lilla.
- Persze, ahogy kívánod, úgy legyen meg a te akaratod. Letelt már a hetvenhét agárra kiírt verseny, hét nap és hét éjszaka edzették őket, lám az utolsó, hetedik napon a legutolsó életben maradt agár is kidőlt, ott szedik össze szegényt. Nem gondolod, hogy haza kellene mennünk? Anyád, a Lila Királyné már biztos hullára izgulta magát. Jól tudod, hogy a hét fő bűnhöz társult bűnök egyike, hogy ne hozz frászt a szüleidre és ígéretedhez képest ne késs hét percnél semmi esetre sem többet. Arról nem is beszélve, hogy velem és kíséretemmel együtt most heten várunk arra, hogy haza kísérjünk, ami egy jó esküdtszékben is kiváló arány, azt nem is említve, hogy közülünk már mindenki pokolian éhes, alig várja, hogy az ebédlőben feltálaljanak.
- Zöldem, hetet-havat beszélsz itt össze, mi történt veled? Jól tudod, hogy hátra (bocs, hétra) van még a nagy eredményhirdetés. És különben is itt van ez a Távoli utazó, akinek egyáltalán nincs hova mennie. Mit szólnál hozzá, ha kölcsön adnánk neki az országaink határán álló ZöLila Kastélyt átmeneti, úgy hétévnyi tartózkodásra? Pont ennyi kell, hogy megszokjon itt nálunk. – kérdezte Lilla.
- Ahogy gondolod, de ne felejts el jó apádtól idejében engedélyt kérni rá.
- Te jó szagú Úristen ott fent, úgy hétezer hétszázhetvenhét kilométernyire az égben, akkor apám, a Lila király a matuzsálemi hétszáz éves öregekkel fogja ezt a hétszázhetvenhét kilós kérdést megtanácskozni és hét hétnél, de jövő hétnél előbb semmi esetre sem fog tudni dönteni, amennyire alapos. – vetette oda Lilla.
- Elleszek én a Lila Királyság hátsó (bocs, hétsó) fertályán is, etetetek én hé(já)t, (te)hé(n)t, hátas(bocs, hétas)lovat. Hétről hétre járjuk majd a legelőket, jó lesz nekünk kint a szabadban, ahol a szél, a nap, az eső, egyszóval az elemek határtalanul (bocs, hétártalanul) áradnak. Megszoktam én már, hogy magamra vagyok hagyatva, hátamban (bocs, hétamban) érzem a szelet, arcomat meg hol a nap, máskor meg az eső fürdeti. – mondja a Távoli valami.
- Akkor jó. Akkor nem kell apámnak hétszáz évesekkel hetekig törnie fejét, s idejét tölteni.
Ártatlannak tűnt ez a hátsó (bocs, hétsó) gondolat ezzel a hátsó (bocs, hétsó) fertállyal. Nem tudhattam, hogy az a bizonyos szemösszevillanás, meg a heteknek magabiztos múlása odáig fajul, hogy Lilla először jegygyűrűmet dobja el, majd országaink között kötött hitvességet illető egyezséget mondja fel. Azt nem tudhattam, hogy Lilla vajon hányszor találkozott a Távoli illetővel? Egyszer, kétszer, hétszer, hetvenhétszer vagy hétszázhetvenhétszer? De az biztos, hogy az országaink közötti csúcstalálkozó hét témája közül az egyik fő helyen szerepelt a kérdés, hogy hogyan tudnánk megoldani a kettőnk közötti szakítást mindenféle nagyobb összetűzések, rendellenességek nélkül.
- Drága fiam, tudom, hogy benned mind a heten és mint a gonoszok munkálkodnak és nem látsz a pipától, és szíved szerint karoddal, meg hétmérföldes csizmáddal törni-zúzni szeretnél, én mégis azt mondom, hogy füstbe ment frigyetek ellenére most, éppen most és hidd el, hogy itt kínálkozik az ígéretes alkalom, hogy a Zöld és a Lila Király országa mégis békés egyetértésben éljen az elkövetkező hetvenhétezer hétszázhetvenhét év alatt is. Lilla beleegyezését adta, hogy szíve választottjával elköltözik a Sas Király országába, mely olyan messze van, hogy hét év alatt sem érünk oda, és akkor még hol van a másik hét a visszaútra? Van itt még sok más szín, kereshetnél valakit például a Narancs országból, láttam, ahogy az ottani egyik hercegnővel milyen meghitten beszélgettél – kérlelt apám, a Zöld Király.
Jól mondja apám, akinek mindenre van szeme, hogy Orangina hercegnő megtetszett nekem nem is az első, hanem a hetedik pillantásra, ami annál is értékesebb, hiszen az első hatot félre is bandzsíthattam, de a hetedik úgy talált, ahogy süllyedt. Hetedhét országra szóló lakodalmat ültünk mi is Oranginával és Lilla királylány a maga lovagjával, tudják, hogy kivel. Innen nézve már nem is nehezteltem rá annyira. Igaz, most sem értettem, hogy mit eszik Lilla annyira rajta. Az izmos vállát? A magas homlokát? Az áttetsző szemeit? Ha itt kell halálnak halálával halnom is meg, akkor sem tudom. De kit érdekel, amikor a drága Oranginám itt ül mellettem! Az asztalok roskadásig voltak tömve a hét fogással. Hétszer hét hordóból folyt a jó bor. A zenét a hét törpe húzta és Hófehérke lejtette az elő táncot hercegével. Csipkerózsika is meg volt híva, de még javában aludt, az őt ébresztő királyfi útban Csipkerózsika felé az esküvői ebédünkre futott be. Piroska akkor halasztotta meg a Farkast és nagyon szedték a lábukat a Nagymamájával együtt, hogy idejében megérkezzenek. A Borsószem hercegnő nagy dunyhákon ült apám mellett, de így is megérezte, hogy pont az ő székén maradt egy kis borsószemnyi piszok. Barbie-k szolgálták fel az ételeket, amelyeket elő-előkóstoltak ugyan, de mindebből hál’ Istennek senki semmit sem vett észre.
Lilla és a Távoli visszatértek a Sas Király országába, ahol hét év alatt született nekik hét gyerekük. Én nem akarok hetvenkedni, hiszen nem vagyok egy hetvenkedő katona, de a hét gyerek nekünk is összejött. Egymást követték a hét gazdag és a hét szűk esztendők. Mondták, hogy a házasság hetedik éve lesz a kritikus, de mi a drága Oranginámmal már túl vagyunk a kétszer hetediken is és nincs semmi baj. Úgy tudom, hogy Lilláéknál is a Sas Király országában minden a legnagyobb rendben.
Hétrét görnyedem a hét meg hétszer hét mínusz két évem súlya alatt, de jó volt a színek országaira visszaemlékeznem.
Boldog hetedik születésnapot kívánok neked, Lilla. Éveid száma pont ma HÉT.
Hétmillió hétszázezer hetvenhétszer puszil: (hit-, nem (bocs, hét)) Szegő Panni
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)