- Ja, a régi munkahelyeden.
Meg kellett valahogy magyaráznom, hogy én miért megyek el. Én márpedig azért megyek el, mert akkor a tizenöt százalék nyelvpótlék az nagyon, de nagyon sokat számított. Én ezt ugyan ki nem bírtam volna mondani, de akkor azt mondta a Péter, hogy nyugodtan megmondhatod, hogy több fizetést kapsz itt, azért mész el. Így mentem hát onnan el. Addigra ott már másfél éve dolgoztam és az időm legvégén már csak kimutatásokat kellett készítenem. Képzelheted, hogy a kimutatásokból mennyire elegem lett (nevetek) és elmentem a Chinoinba, ahova felvettek egyből egy üzemrészlegbe, ahol paraminoszalicionatriumot készítettek, ami egy tüdőbaj elleni gyógyszer volt. Attól fogva ott dolgoztam, tehát ezerkilencszázhatvantól hetven valameddig. Aztán engem kiemelt onnan a Váradi Ervin. Kiderült, hogy a Váradi Ervin abban a gyárban dolgozott, ahol a Péter vegyésztechnikus gyakornok volt. Váradi Ervin is zsidó volt, emlékezett a Szegő Péterre, mint zsidóra, és amikor megtudta, hogy engem Szegő Péternének hívnak, akkor behívott magához és megkérdezte, hogy én ki vagyok, meg mi vagyok, meg egyáltalán hogy vagyok. És amikor megtudta, hogy én a Szegő Péternek vagyok a felesége, akkor azt mondta, hogy
- én a maga férjét küldtem ki annak idején Szovjetunióba tanulni.
Amikor haza mentem, megkérdeztem a Pétert, aki azt mondta, hogy tényleg ő, de nem ő egyedül, hanem az Ervin benne volt abban a bizottságban, amelyik megszavazta, hogy a Szegő Péternek Szovjetunióba kell menni tanulni. Na és azóta mi nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Én dolgoztam az egyik osztályán és nagyon sokat tolmácsoltam neki, hiszen vitt engem Szovjetunióban mindenfelé. Ezerkilencszázhetvenkettőben megoperáltak, te tudod, hogy milyen nagy műtétem volt és azután a műtét után elmentem dolgozni az ÉGIS-be. Nem tudom, miért mentem el oda dolgozni, de elmentem. Másfél évig dolgoztam az ÉGIS-ben.
- Talán kellett egy kis változatosság.
Lehet, hogy azért, mert akkor megkért engem a Fodor Gyuri, hogy menjek el hozzá dolgozni. Nagyon kellett neki ugyanis egy olyan ember, aki jól tud oroszul. A Fodor Gyuri egy nagyon aranyos szakgyógyszerész volt, aki a T.E.-nek volt a barátja. Mi akkor nagyon jó kapcsolatba kerültünk, de másfél év után fogtam magam és egyszer csak eljöttem az ÉGIS-ből. Nem jöttem volna el, hanem találkoztam volna a Virág doktorral. A Virág doktor elhívott ugyanis egy presszóba, leültetett maga mellé és azt mondta
- figyeljen ide, Szegőné, jöjjön maga vissza a Chinoinba és ott fog dolgozni a vezetésem alatt.
És így is lett, nem telt bele sok idő és visszakerültem a Chinoinba. Nekem a Virág doktor nagyon tetszett, mint szakember, mint vezető és mint ember. Visszamentem és nem is csalódtam, mert nagyon jó ember volt a Virág Sanyi, igazán nagyon jó ember volt. A Virág Sanyi magával cipelt, nem azért mintha nagyon kellett volna tolmácsolnom, hanem akkor adtak nekem egy osztályt és én csináltam a magyar gyógyszerek regisztrációját a Szovjetunióban, melynek kapcsán vitt el engem mindenhova. Én bejártam mind az összes tizenöt köztársaságot. A papát is elvittem magammal mindenhova, ahova a papa el akart menni. A repülőjegyet fizettük, az ellátást fizettük, de a szobát a Chinoin állta, mert én amúgyis kétágyas szobát kaptam.
- Emlékszem, hogy Taskentbe én is veletek mentem. A piacon alumínium edénybe kaptuk az árustól a plovot - zöldségekkel, mazsolával telerakott rizses ételt -, amelyet puszta kézzel mert ki egy hatalmas lábosból. A higiénanak közel s távol semmi nyoma nem volt és mi mégsem lettünk rosszul, kész csoda. Taskentben is láttam forró, gőzölgő teát szürcsölni negyvenöt fokban árnyékban piala-ból, fül nélküli kerek, felfelé szélesedő csészéből, így oltották szomjukat és hűsöltek egyidejűleg.
Igen, erre én is emlékszem. Virág Sanyi nagyon jó főnök volt, egészen a haláláig, ill. a nyugdíjazásomig ott dolgoztam a Virág doktor keze alatt és ezerkilencszázkilencvenegyben jöttek a franciák, amikoris megvették a Chinoint.
- A Sanofi.
Igen. És akkor megkértem a Virág Sanyit, hogy mondja meg nekem, mikor jönnek a franciák, hogy előtte beadhassam a felmondásomat. Amikor eljött az ideje szólt, hogy itt vannak már és hogy velem majd csak januárban akarnak beszélni, ezerkilencszázkilencvenkettő januárjában. És akkor én fogtam magam és ezerkilencszázkilencvenegy december harmincadikán beadtam a felmondásomat.
- Te úgy gondoltad, hogy neked fel fognak mondani?
Én azt gondoltam, hogy én nem tudok angolul, nem tudok franciául, nem tudok németül.
- Oroszul tudsz.
Viszont oroszul tudok, de ez nem elég, nagyon nem elég. Magyarul és oroszul azért tudtam közlekedni az összes magyar hatósággal, mert ugye amit meg kellett mondani magyarul, azt én tudtam hogyan kell mondani oroszul. A regisztrációs ügyekben meg teljes egészében otthon voltam. De ha én elkezdek a franciákkal, mint főnökökkel kommunikálni, akkor nem tudom nekik franciául elmondani, hogy mi történt a legutóbbi út során például Oroszországban vagy hogyan áll az adott gyógyszer ottani honosítása. Érted? Úgy gondoltam, hogy nekem mindezt magyarul fog kelleni majd itthon leírnom, s akkor valakinek ezeket a magyar jelentéseket át kell utána fordítania franciára vagy angolra. Hogy ne legyen ilyen konfliktus, azt gondoltam, hogy akkor én szépen beadom a felmondásomat és elmegyek.
- Jól tetted, úgy látod?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése