Generációk

(Nem vagyok jól. Napok óta bújkál bennem valami a rosszaságon kívül. De ma kulminált, vagy még mindig csak az általános rossz közérzetem csúcspontja felé közeledem. Megfázhattam ebben a változékony időjárásban, amikor hol éget a nap, hol felhő nyeli el, hol száraz az idő, hol meg hirtelen eső veti meg átmenetileg lábát. Valódi áprilisi idő, mely szeszélyes, ám egyértelműen egyre magasabb átlagos plusz fokokkal kecsegtető. Letehetjük a kabátot és mégsem, egy pólóban is lehetünk és mégsem. A náthámat, rossz közérzetemet az idő mellett életem jelenlegi párjának is köszönhetem, akit ugyanez az állapot tart fogva már egy jó hete. Okot tudok tehát nem is egyet erre a semmilyen közérzetemre, a minden mindegy érzéseimre. Ilyenkor az ember észre veszi, hogy az addig "észrevétlen" orra főszerepet tölt be, ahogy a homloka mögötti üreg-rész is egyre gyakrabban ad magáról életjelet. Mostanában úgy érzem, hogy testem folyadék hányada, mely amúgyis tetemes, teával, cukros teával, mézes teával van tele. Estére már olyannyira túltöltekezem ezzel a nedűvel, hogy minden mást, csak azt ne. Normál esetben az ember nem megy ilyenkor dolgozni, nem csak azért, hogy a többieket ne fertőzze tovább, hanem hogy melegben, önmaga nyomott társaságában az időt múlatva biztosítsa a mihamarabbi gyógyulást. Ez most szóba sem jöhet. Más világot élünk, amely ebben az értelemben nem is az egyes individuum boldogságáról szól, hanem a kollektív túlélésről, jelen esetben egy cégéről. Az meg egyenesen kész csodának minősül, ha az embernek mindennek - saját nyavalyája, túlélésért folytatott harc - ellenére még marad valamicske szabad vegyértéke egyébre. Például arra, hogy még emlékezzem arra, hogy április ötről ilyen hamar sikerült eljutnunk nyolcadikáig, Sanyi öcsém nagyobbik lányának, Clara Michaela, egyszerűen Mikszi születésnapjáig, a hetedikig. Tudom, hogy nem érted, Mikszi, ezt a fura nyelvet, amely csupán az ABC-jével, latin írásmódjával hasonlít az angolra, annál nagyobb örömmel köszöntelek ezen a születésnapodon. Egészséget, jókedvet, játékosan szép napot kívánok neked családod, unokatestvéreid társaságában.)

Jól érzi magát és a Sanyi jó gyerek különben, ezt a lányok is tanúsíthatják. De a két lányom azok mindig közelebb vannak az anyjukhoz. Nem az anyjuk van közelebb hozzájuk, hanem a lányok vannak közelebb az anyjukhoz, mint a fiúk, mert a feleség mindig elviszi a fiút.
- Neked még egy nagyon jó fiad van ráadásul.
Így van, Sanyinál jobb fiút nem is kívánhatnék magamnak, egyetlen rossz szót sem szólhatok rá, de a két lány az mégiscsak két lány, azok mindig közelebb vannak az anyához. Meg hát Sanyi nagyon messzire került, hiszen San Francisco alatt él egy kis városkában a családjával, ami ugye nem tizenöt kilométernyi távolság, amennyire mi lakunk egymástól.
- Te szültél volna még gyereket a hármon felül vagy éppen három volt a vágyad?
Hármat szerettem volna. Illetve negyvenegy éves koromban azt gondoltuk a Péterrel, hogy szülünk még egy gyereket és azt valahogy fölneveljük öregesen, de aztán ez nem jött össze. Maradt a három gyerek, hál’ Istennek, hogy megmaradtak és mindegyikük egészséges.
- Ha újra kezdenéd az életedet, akkor is így élnéd le, vagy változtatnál benne valamit?
Igen, igen. Egy dolgot változtatnék benne: minden napomat leírnám.
- Naplót vezetnél?
Naplót vezetnék minden napomról és akkor hetvenöt éves koromra lenne hetvenöt darab könyvem, amiből a gyerekeim kivennék a legfontosabbakat, tudnának olvasni benne, megismernék jobban – nemcsak engem -, hanem az egész családomat, mert én azért fiatal koromban, amikor Ashabadban harmincnégyben megszülettem, én egészen ötvenegyig, kettőig, amikor eljöttem Moszkvába tanulni, én tizennyolc év alatt hát rengeteg emberrel voltam kapcsolatban, saját rokonaimmal, ott is nagyon sok rokonom élt Ashabadban. És én ezekre már nem emlékszem, nem tudom, hogy nem tudom fölsorolni, hogy apámnak hány testvére volt. És mindegyik testvérnek hány gyereke van. Érted, szóval rengeteg rokonom van, most is sokan élnek Oroszországban, Örményországban.
- Ashabadban van még neked valakivel élő kapcsolatod?
Élő kapcsolatom nincsen, de ott is vannak leszármazottak és én már nem tudok róluk semmit. Nem teljesen úgy viselik a nevünket, ahogy születésükkor megvolt, hiszen ugye férjhez mentek, megnősültek innen-onnan-amonnan. Az ötödik generáció él már ott.
- Te amikor tanultál, akkor hanyadik generáció voltál, aki az egyetemet is elvégezte?
A nagyapám is tanult ember volt. Ő nem végzett egyetemet, polgárinak megfelelőbe járt. Nagymamám, Xenia édesanyja – már meséltem valahol az elején -, hogy nemes származású volt, tehát őneki kötelező volt iskolát végezni, ha nem is egyetemet, de egyáltalán iskolát. Ő gyönyörűen tudott oroszul és örményül, s miután türkmének között éltek, ezért türkménül is beszélt. Utána jött az anyám, aki egyetemet végzett. Őt követtem én, tehát ti már a negyedik generáció vagytok. Ha az egyetemet nézzük, akkor csak a harmadik generáció, ha pedig az iskolázottságot nézzük, akkor a negyedik generáció vagytok.
- A mi gyerekeink lennének az ötödik generáció.
Lennének. De hát nem akarják, tehát ők nem számítanak bele ebbe a sorba. A lényeg az, hogy nálunk ez nagyon fontos dolog volt. A Péternél úgyszintén az anyukája, meg az Elzuska, meg mindenki végzett valami polgári iskolát, amely nagyobb jelentőségűnek számított, mint egy gimnázium, hiszen a polgári nemcsak érettségit adott, hanem nyelvtudást és azon kívül valamilyen szakmát. A nagymama például tudott gépelni, az Elzuska pedig tudott mindenféle nyelveket, meg azon kívül kereskedelmije is volt. A nagypapa (szempontomból: dédpapa) hat nyelven beszélt. Kultúráltan és nem is akármilyen szinten.
- Hogy hívták?