Hatvanszor március huszonkilencedike

Ha lesz valami épkézláb gondolatom a mai napról, és meglesz hozzá az első mondatom, megírom. Ha nem, akkor nem...

Most nem jutott semmi épkézláb az eszembe a Garai Zsuzsának Amerikából viszont igen, aki évek óta olykor tesókának nevez, mivel neki alapból nincs testvére, velem kapcsolatban így érez. Az utolsó leveléből másolok ide egy részletet.

...."BOLDOG SZULINAPOT, TESOKA !!!

Merulj el a szepben es a joban.
Te aztan megerdemled. A vilag minden kincse is keves lenne ahhoz, hogy kifejezzuk, mi a barataid, mennyire ertekelunk.
Nagyon jo ember vagy, Szego Anna. Ritank es edesapad jo munkat vegeztek. Ok is velunk vannak, hiszen a kapcsolatunk nem ert veget veluk. Tovabb folytatodik csak mas formaban. Szeretjuk oket, es amikor felnezunk az egre, mind ott ragyognak: Zolika, apukad, anyu, Jutka, Rita es meg sokan masok, akiket szerettunk.

Csokollak, oreglany !!!

Mind halalig,

Zsuzsa"

Bächer napján levélváltás F.G. Katalinnal

"Szia Panni! 

Ma lenne Iván (Bächer) születésnapja. Kicsit neki köszönhetlek. Sokat gondolok rád, olvaslak.... Mindenféle jót kívánok húsvétra. Hogy is van oroszul? 

Ölellek.

Kata"

"Kedves Kati! 

Tudod, én olyan félművelt vagyok. Tudásom alig, könyvek milliomod részét sem olvastam mindannak, amit elolvasni szerettem volna. Felületesek az ismereteim, így Ivánról sem tudok sokat. Olvastam egy-két könyvét, pedig a polcomon több is van tőle, találkoztam némely írásával a hétvégi Népszabadságban. Egyszer szerencsém volt hozzá személyesen, és a Láng Téka tulajdonosnőjének hála még egy dedikált Vándorbabom is lett tőle. Talán neki is köszönhetem, hogy imádom Újlipóciát, pedig nem is ott élek, cserébe gyakran járok oda, mindig akad dolgom arrafelé. Szívom levegőjét, nézem a házakat, hagyom bőröm alá kúszni a hangulatát. Már nem is tudom, hogyan találkoztam a róla szóló írásoddal, hiszen téged, s a Varázshegy blogodat nem ismertem, de valahogy mégis belebotlottam. Iván halála hozott volna elő? A sok írás, emlékezés, amit róla írtak? Nem is tudom. Egyszer csak ott teremtél előttem az emlékeiddel, az érzéseiddel, gondolataiddal, amelyek az Ivánhoz kötöttek. Megérintettél. Mint mondtam fél-, ill. alul művelt vagyok. Lexikai tudásom, ismereteim kezdetlegesek, zavarosak, végesek. Amim van, az az érzésvilágom. Ahogyan megélem a dolgokat, ügyeket, helyzeteket, embereket. Hangulataimat, érzéseimet, megérintettségemet közvetítem. Így és csak is így kerülhettünk össze Iván kapcsán az érzelmek hatalmas golyóbisán. Azóta más írásaidat is átvettem, szerény kis olvasói társaságomban közzétettem. Ezek mind-mind valamilyen életérzést, hangulatot árasztottak, amelyeknek a hatása alól képtelen voltam és nem is akartam kivonni magamat. Mindezt azért írtam meg, hogy világosan lásd, kivel is van dolgod. Mert az érzelmek vitathatatlan kísérője nálam az őszinteség. És aki Bächerről, hozzá fűződő kapcsolatáról, barátságáról, emlékeiről így tud írni, ahogyan te, az rossz ember nem lehet, s talán engem is elfogad olyannak, amilyen vagyok. 

Köszönöm. 

Puszil: 

Szegő Panni"

Ő: "Köszönöm neki és persze Neked, hogy ismerhetlek."

Én: "Gondoltam, hogy tiszta hülye vagyok, hogy ilyeneket megírok neked, pedig valahol igaz. Bocsánatot kérek érte."

Ő: "Ne légy bolond. Jó nekem ♡"

Kelt: 2016. március 25. éjszaka

Nem önsajnálat

Összefolynak a napok. Korán kezdődnek és magamhoz képest viszonylag későn végződnek. Hétköznap a munka, a munka, csak a munka, az igahúzás, Miklós mondta annak idején, éppen húsz éve: gályázás. Monoton, soha véget nem érő, nem lehet kiszállni belőle és fárasztó. Kegyetlenül. Hazajövök ilyentájt, és egyet érzek, az élethez sincs nagyon kedvem. Úgy elaludnék, de ne csak egy éjszakára, örökre. Hogy ne érezzem ezt az elemi, ezt a kozmikus fáradságot. Házimunkához semmi kedvem. Esetleg egy röpke mosogatás. De előbb eszem valamit, mert enni mégiscsak kell, fönn kell tartani a testet a másnapi gályázáshoz. Már az evés sem okoz örömet, pedig lassan az egyetlen luxus, élvezet ebben a nagy rohanásban. Lenyelek ezt-azt, jobbára valami gyorsat, ne tartson sokáig. Semmi se tartson sokáig: evés, egyéb, élet. Hogy a fenébe kaparom össze magam másnapra elfogadható munkaerőnek, kollégának, egy valakinek a sok közül?! Éppen a pihenésem idejére vagyok annyira lent fizikailag, lelkileg, hogy erőm, kedvem sincs semmihez, senkihez. Lefekszem, korán fekszem, hogy korán keljek, hogy bemenjek a gályára, ahol a hajnali órákban a magam ura lehetek egy-két órán át, csöppet hobbiból dolgozhatok. Fáradtan megyek be, magammal viszem a tegnapi fáradságot a puttonyomban, a frusztráltságot, hogy nem pihentem eleget, hogy nem tudtam egy rendeset kikapcsolódni, hogy nincs, ki fölvidítson, nincs, aki totálisan kikapcsoljon, aki után vígan mondhatnám, hogy föltöltöttem az akkukat, mehet minden tovább. Sokszor érzem úgy, hogy elég ebből, mindenből elég, hiszen magamnak kell magamat mokkáskanállal összekaparnom. Mennék valahova, hova?, máshova, mindegy hova, csak el. Aztán másnap elindulok utamon, ott folytatom, ahol abbahagytam...

P.S.: Tudom persze, hogy az élet szép. Nektek magyarázzam?

Lear a Radnótiban

Nem is emlékszem, mikor jártam utoljára a Radnótiban. A Lear-re, hogy ott láttam és egyáltalán láttam, emlékezni fogok. Alföldi nem bír egy darabot csak úgy csöndesen, átlagosan megrendezni. Ha ő egyszer nekifog valaminek, akkor az előadás, az adaptáció mellbe böki, döngeti, vágja az embert. A gazság nála nagyon az, a jóság is. Jó emberek és gonoszak hullnak el erőszakos halállal vagy szívük szakadtában a szemünk előtt a színpadon. Ott hal bele, ég el, emésztődik föl a szó szoros értelmében László Zsolt, a színművész Lear-ként. Veszíthetné eszét és akkor sem csodálkoznék. Élete utolsó és rövid szakaszában találkozik a lányai felől a gonoszság olyan bugyraival és olyan töménységben, amibe egy átlagos ember akár bele is bolondulhatna, amitől legkisebb lánya jósága, hűsége óvja meg.
Nagyszerű színészek a partnerei kisebb-nagyobb szerepekben. Csomós Mari, mint Kent vagy Martin Márta, a szinte szótlan fölszolgálónő. Az idősebb Csomós Mariban egykori vehemenciáját, robbanékonyságát, jellegzetes hangját kerestem. A Lear-ben jöttem rá, hogy mennyire jó és pont így jó. Egyszerű színészi eszközökkel, nagyfokú természetességgel alakította a számkivetett alattvalót, barátot, aki megmaradt Lear-nek a bajban, elsősorban akkor. Csomós Marival szemben Martin Mártának szövege alig van, mondatai lehetnek csupán szerepe formálására, csöndes be-kivonulásáira, és lehet arca, arckifejezése, mely tükrözi lelkének állapotát, ki nem mondott gondolatait.
Pál Gábor Edmundként szemünk előtt válik apjának látszólagos szófogadó ifjaként csúszómászó érdekemberré, aki céljai elérésének érdekében átgázolni képes tesvérén, apján, útjába kerülő idegeneken. Arca akárha gumiból volna, hangja, hangsúlyai a bőröm alá másznak, kellemetlenül birizgálnak.
Az Edgart alakító Szatory Dávid kiválóan játssza az elárult, becsapott, meghurcolt ifjút, testvért, az ármány Edmund bátyját, aki szerepe jókora részét spenóttal összekenten egy szál alsógatyában tölti el, remélhetően megfázás nélkül.
Nagyon jó Lear mindhárom lánya, a két kapzsi, kétszínű, gonosz nagyobb nővér és a legkisebb, az áldott jó lélek. Férjeik, segédeik, kivétel nélkül mindenki kiváló. Csak győzzük a tenyerünkön tartani az agyilag bomlásnak induló Lear-t László Zsolttal, hallgatni konspirációs, korrupciós terveket, elgondolásokat, látni megvalósulásukat, tanúinak lenni a gonosz zabolálatlan örjöngésének, amely elkaszál, akit csak eltalál, látni életek kioltását, különféle gyilkosságokat premier plánban.
Színházi élménynek gyomorforgatóan és mellbevágóan hatalmas Alföldi Róbert-László Zsolt Lear-je a csöppnyi Radnótiban a szűk sorokban bepaszírozódva végigülve. Zúgó fejjel, összezavarodva jöttem ki a színházból, egy olyan fülön csíphető érzésfoszlánnyal, hogy valami átlagon fölülit, nem mindennapit élhettem át a hét első napján, a nem-szeretem-hétfőn.

Lovas Zoltán: Anyáról, kertről, vetésről

"anyám 85. évében van... ma, pont egy évre a tavalyi kiültetést követően újra nekifogott elültetni a gumókat a kertben... buzog benne a paraszti vér:) s ezt a legkomolyabban mondom, él nélkül. Bennem tegnap buzgott, fűmagot vetettem vagy 50 négyzetméteren. De persze itt és ma anyám a kunszt:) komolyan mondom csodálni való, ahogyan eruptál, kirobban belőle még mindig az életerő... 69 évesen fogta magát, s kiköltözött Pestről, és azóta vígan élvezi a falusi életet. Tul képp csak visszatért a gyökereihez. Nem akarok itt most könnyes szemű blablákat írni arról, hogy micsoda példa, meg erőadó, meg minta, meg, meg és meg... de hát ha egyszer az:)"

Forrás: FaceBook, 2016.03.20.

Tarjányi János: Te vagy az aki

Megcsinálod a világot

Lecsinálod a világot

Kicsinálod a világot

Végül majdcsak kicsinálod magad is

Herceg az én időm telik



Alakítasz, elvakítasz

Taszítasz és eltorzítasz mindent mi normális

Barátaid, szeretteid mind ahányat

Lerámolod

Kirámolod-becsapod

Herceg az én időm telik



Minden bűnben hemperegsz

Ha nincs velem hát ellenem

Ha veled van is, porba rántod

Megalázod, meggyalázod

Hatalmaddal, mint doronggal hadonászol

Gőgöd semmit meg nem gyászol

Herceg az én időm telik



Önző érdek? Kiabálod

Kiverekszem, nekem lehet, megérdemlem.

Én vagyok az Isten arca

Mindenki más csak a barma

Le a porba tespedt lelkek, itt vagyok én

Hogy ne kelljen mást csinálnom

Csak mi tetszik

Ha nem tetszik nektek itt a vég

Botomban a boldog vég-Ne…

Herceg az én időm telik



Köszönd szépen, hogyha adom

Szolgálj engem s élted hagyom

Minden-minden-minden enyém

Szolgáljon sok Isten barma

Álljon szépen be a sorba, csúszva

Másszon járuljon elibém

Könyörögjön, hogy tehessen értem,…

Értem örökké gebedjen

Egómtól kerek a világ, benne minden virág nékem

Nyíljon, értem éljen, a glóbusszal tán beérem.

Herceg az én időm telik

Tibrom, drága!

Drága Tibrom!
Tudom, te nem szereted a születésnapokat ünnepelni, a másét sem, a sajátodat nem különben, talán a gyerekkorodból hozhattad ezt a szokást, amikor nem emelték ki ezt a napot a többi közül, ugyanolyan  szürke volt, mint az összes más, amint a hatvan sem egy valami extra szám, mit kell ezen úgy elgondolkodni, elmélázni, s talán nem is örülsz annak, hogy én megünneplem, kiemelem, arra késztetlek, hogy megállj egy picit, hogy csöppet öltöztesd ünnepibbe lelkedet, örülj jobban, hogy ezt a napot is megérhetted viszonylagos egészségben, jó hangulatban, beléd nyilallhat, hogy sajnos már jóval kevesebb van előtted, mint amit már magad mögött hagytál, és nagyon nem mindegy, hogyan telnek az elkövetkező évek, s hogy igenis becsüld meg mindazt, amid és mindazokat, akik vannak, benne vannak az életedben, veled vannak, kitartanak melletted tüzön-vizen keresztül és olykor ellenedre is, és ez nagyon nem kevés: a család - a kicsi és a nagy -, némely barát, kell-e mindennél még több?, megvannak, megvagyunk, nem kell ehhez dátum, de minden év márciusában, éppen ezen a napon számba vesszük, és elmondjuk, megvagyunk, a létszám kicsit fogy, drága anyám, neked a világ legjobb anyósa, itt téged idéztelek, ezt az örömteli napodat nem érhette már meg sajnos, de biztosan fölhívott volna, mert sosem felejtette el a születésnapodat, egészséget, boldogságot kívánt volna és megkért volna arra, hogy tegyük boldoggá egymást, mert luxus a elégedetlenség, a pesszimizmus, és ahhoz tényleg rövid az élet, hogy a szeretteit ne szeresse eléggé az ember, és a szeretet elé helyezze az élet csipcsup bosszúságait, csöppnyi fontosságait, amelyekről kiderül majd persze, hogy nem is olyan fontosak, hanem a legfontosabb az igenis az unalomig ismételt, nem eleget hangoztatott szeretet.
Szeretlek, drágám, boldog születésnapot neked! Legyen nagyon szép napod születésnapodon. Érezd magad jól benne, csinálj valami őrültséget, ha nem tudnád mit és hogyan kell, fordulj bátran hozzám, ebben igazán nagy vagyok.
Millió puszi + 5 puszi:
társad, párod, feleséged,
Panni

A bocsánatkérés

Ízlelem az esemény ízét: majd bocsánatot kérnek. Nem is akárkik. Az ország két legfőbb méltósága az ő megfélemlített és megalázott népétől március 23-án éjfélig. Addig már csak nyolc nap.
Alig bírom kivárni, hogy mi lesz. Hogyan kér többek között tőlem bocsánatot Áder János meg Orbán Viktor? Megállnak előttem. Elfogódott pillantásukkal nem a szemembe, hanem a földre néznek. Nagyon lesütik a szemüket. Lehet valami furcsaság közöttünk a földön, ami ennyire odavonzza a pillantásukat. Reszelik a torkukat. Nagyon meglehetnek fázva, gondolom magamban. Kevés magasztosabb cselekedetet ismerek, amikor valaki gyöngécske hangját hosszasan keresgéli, csak hogy mondjon nekem valamit. Itt ketten magukra találnak végre, és kiböknek egy szót alig hallhatóan.
- Tessék? - kérdezek vissza, mit tetszett mondani? Egy újabb próbálkozás. A hang elveszik közöttünk valahol a fél úton.
- Mit csináljak a pofámmal? - próbálom meg tisztázni a helyzetet.
- Nem, nem, nem a pofámat - mondja a két főméltóság egyike -, hanem bocsánat.
- Jól hallottam, bocsánat?
Elég bárgyú lehet hozzá a képem, mert Áder és Orbán kórusban harsogja már, hogy
- Booocsááánaaat.
Figyelem magam közben. Keresem a nagy megkönnyebbülést és a nagy elégtételt és a nagy megelégedettséget, hogy íme bocsánatot kértek az elmúlt időkben elkövetett gazságaikért, szemétkedéseikért, törvénytelen döntéseikért, amelyek félelmeimhez, megaláztatásaimhoz vezettek. És semmi. Még csak hasonló revelációs érzéseket sem találok magamban.
Egyfajta keserűséget érzek és dühöt. Hitetlenkedést és bizalmatlanságot. Értetlenséget és csodálkozást. Hiábavalóságot és levertséget.
Ezek most idejöttek hozzám, hogy bocsánatot kérjenek, és azt hiszik, azt merészelik hinni, hogy ezzel minden el van intézve, minden el van nekik felejtve, hogy már nem fáj, ami eddig fájt, hogy újra lehet kezdeni és új lappal és nálam és ezeknek. Ezek tényleg azt hiszik, hogy a kerítésbe vert szögeket, ha kihúzzák, akkor a kerítésnek már nem is fáj, és azt a sok apró lyukat betömhetik valami kulimásszal, és akkor slussz-passz, eltűnik a csúnya megfélelmítettségem és távoznak belőlem az eddigi megaláztatásaim?
És ez komoly?

Panni 60 - előtte

Fáradt vagyok és még mindig beteg. Külsőre egészséges, de amikor beszélni kezdek, érzem a torkomban a reszelést. Amikor hozzá kezdenék valami hosszabb, erőt kívánó dolognak, érzem, hogy gyenge vagyok. Napközben is inkább olvasnék vagy aludnék. Feküdnék egyhelyben, mert hogy a baj nem jár egyedül, a derekamat is meghúztam, érzem, hogy van, nehezemre esik kiegyenesedni.
Gyengébbnek, elesettebbnek érzem magam a szokványosnál.
Belefáradtam a vitatkozásokba. Igazságom bizonyítgatásába. Igazságtalanságok visszaverésébe. Érthetetlen dolgok megértésébe. Hiábavalóságok helyreállításába. Fölösleges célok kergetésébe. Mások meggyőzésébe.
Hogy mindez a közelgő hatvanadik születésnapomon való számvetés törvényszerű része? Vagy anyám fájdalmas elvesztésén való nem múló merengésé? Nem tudom. Nem is érdekes.
Belefáradtam a fölösleges körök futásába. Belefáradtam olyan szekér után futni, amely nyíltan nem vesz föl. Belefáradtam időmet pazarolni olyanra, akiről úgy gondoltam, hogy megérdemli, s akiről kiderült, hogy mégsem. Belefáradtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek értelmük egy szál sem.
S mivel az ember halandó, így én is, mindig is lesznek olyanok, olyan dolgok, amelyek odacsapódnak hozzám, rajtam ragadnak, hogy aztán egy-egy nagyobb számvetésnél könnyűnek találtassanak és ne terheljenek tovább.
Anyám elvesztését még mindig nem tudtam megemészteni, gyanítom, sokáig nem is fogom. Az anyámmal a folyamatosan eltöltött közös idő, hogy utazásaiban, életének legutolsó nagy útján a társa lehettem, adott és ad egy olyan emberi tartást, nagyságot, értéket, amit soha senki sem vehet el tőlem.  Elég csak anyámra gondolnom, önkéntelenül is fölmelegszik tőle a szívem, elmosolyodom egyfelől, másrészt meg olyan mérthetetlen fájdalom borít el, hogy el nem mondhatom.
Persze, jó volna elengedni, egyszer csak letenni a gyász, az örökké emlékezés terhét, de nem lehet, ha az ennyire szervesen van összenőve velem.
Kivételes anyám volt. Sokan mondhatják el ezt magukról.  Én el is mondom, hogy kivételes örmény anyám volt, aki egy totálisan más világot cipelt át ide magával, amikor apámhoz férjhez ment és Magyarországra költözött. Ez a másik élete köszön most erősebben vissza az orosz, örmény, türkmén barátnői, a még élő rokonsága jelentkezéseiben, melyek anyám rendkívüliségét erősítik.
Egész életemben önbizalomhiánnyal küszködtem, csak mert egy ilyen anya, mint az anyám pár hónaposan be kellett hogy adjon Pickler Emmi hónapos bennlakós bölcsijébe, hogy visszamehessen Moszkvába megvédeni diplomáját. Mert más egyéb oka, gyökere nem lehetett ennek az értelmetlen, egész életembe belepiszkító önbizalomhiánynak, amikor mindenkit, mindenkinek a produktumait képes voltam magam elé, fölé helyezni.
Belefáradtam önmagam lekicsinylésébe, lefikázásába. Belefáradtam annyi fölösleges érzésbe, gondolatba. Belefáradtam emberek energia bombájának lenni. Belefáradtam hiábavaló próbálkozásokba kapcsolatokat, barátságokat megmenteni.
Annyi tervem van még. Hiába kerülök a hatvanasok táborába, annyi, de annyi értelmes gondolatom, célom van, amihez egészséges, kerek önmagam szükségeltetik, hogy gondolatból, ötletből valami egyéb is legyen.
És nem érzem magam annyinak, akkor sem, ha azt hatvannak hívják. Most erre jól elnevettem magam.

Patricia, Pat

Látod, már nem is emlékszem rendesen, hogy tizenharmadikán vagy tizenkettedikén van-e a születésnapod, az a biztos, hogy a két nap egyikén. Mit számít? Emlékszem rád és nem csak március idusán. Eszembe jutsz. Mi lehet veled? Megvagy-e egyáltalán? Nem udvariatlan a kérdés. Bocs. Kilencvenegy lettél most, ha élsz és egyáltalán nem biztos, hogy virulsz.
Mikor még itt éltél Magyarországon, láttalak. Láttam, hogy mennyire másképp éled meg a korodat, mint a többi nyolcvanas. Voltak nyűgjeid, merev csípőd, fájdalmaid miatt nehezen mozogtál, és mégsem a panasz jött belőled. Az élet igenlése. Az optimizmus. A humor angol, irónikus formája.
Az angol és a magyar furcsa keverékét beszélted. Sokan nem értettek téged. Bolond angol nőnek tartottak. A magyar így reagál a nehézségekre, a fáradságra, hogy nem tálcán érkezik a megértés könnyűsége. Oda kellett volna jobban figyelni. Türelmesebbnek kellett volna veled lenni. A nyugdíjas létnek mindezek a sajátosságai, kivéve e honban.
Beszélgettünk, beszéltettelek. Imádtam, ahogy az angol-magyar keveréknyelvből folytál bele az angolodba, ahol otthon érezhetted magad. Végre. A nyelv mégis egyfajta kapocs. Az egykori életedhez. A múltadhoz. Éveid nagyobb részéhez, amelyeket angolul éltél meg Angliában, Ausztráliában, Európában Svájcban. Amint belecsúsztál az angolba, lubickoltál ismerős közegedben, eltűntek korlátok, letűntek évek, nem is láttál sem engem, sem mást, egyik emlék emelkedett ki a másik után a múltból.
Hallgattalak. Egyes nevek ismerősen csengtek, másokra rákérdeztem. Nem szeretted, ha megszakítottam meséd folyását, azt érezted, hogy kirángatlak a múlt melegségéből, biztonságából, meghittségéből. Rám néztél megsemmisítő pillantással, elhallgattam, hogy hallgathassalak. Mit számított, hogy értem-e az összefüggéseket, kapcsolatokat, ki, kinek a kije.
Lubickoltál született nyelvi közegedben. Ömlött belőled a szó, bevallom, összevissza, mindenféle kronológiát, logikát nélkülözve. Nem kell mindent értenem, suttogtam magamban, a fő, hogy beszél, emlékezik, mondja, nekem mondja.
Sok találkozásunk, efféle beszélgetéseink nyomán, a fura, bolond angol nőt, barátomnak tartottalak. Hiányozni kezdtél, azután már tényleg hiányoztál. Heti rendszerességgel hívtalak. Amikor délen jártam, meglátogattalak. Mikor megláttuk egymást, a szokásosnál erősebben öleltük meg egymást. Sokat ostoroztad hülyeségeimet, gyöngeségeimet, erődet próbáltad belém önteni, szabad, szuverén világlátásoddal fertőztél meg, a nyelven túl is érteni véltelek.
Egyszer megkíséreltél közelebb kerülni a lányaidhoz, visszamentél Angliába egy nyugdíjas házba. A próba nem sikerült, hamar visszajöttél.
Évekkel ezelőtt mégis eladtad minden bútorodat, és kiköltöztél Angliába. Az egyik foteledet megvettem, a fiaim kapták a reggeliző asztal-szék együttesedet. A konyhámban egy-két eszköz rád emlékeztet. És annyi más.
Hiába hagytam meg nálad minden elérhetőségemet, valószínűleg elveszíthetted, mert azóta semmi életjelet nem adtál magadról. Bennem élsz. Lehet, hogy már meg is haltál.

Mackó 50

Mackóm!
Azért van olyan nap, amelyet nem hagyunk ki. Nem azt mondom, hogy semmi áron, de ha lehet, egyáltalán nem lépünk át rajta. Ilyen a születésnapod, amelyre amikor ötössel kezdődik és ötvennek mondják, akkor arra kicsit összerándulsz. Kóstolgatod a szavakat, számokat, negyven, negyven, negyven éves vagyok, ötven és furcsa. Annyira furcsa, hogy összerándulsz tőle és szoknod kell. Köszönöm a lehetőséget, hogy amikor a reptérről éppen megérkeztél, bemehettünk hozzád és fölköszönthettünk már tegnap, előre íva a Mackóm bőrére. A Tátracaj jól esett és utána a Grappa is, amely aznap este nem az első volt a sorban az otthon ledöntött stampedlik nyomán. Fölköszönthettünk a születésnapod előestéjén, koccinthattunk az egészségedre és a legszebbeket, legjobbakat kívánhattuk neked.
Kívánom is. Legyen nagyon szép napod. Érezd magad jól a bőrödben. Csinálj valami bolondságot, valami szokatlant, valami emlékezeteset. A többi, menni fog. Ötven, ugyan már, ezt más is megélte, túl van rajta, itt van és most éppen azt ízleli, kóstolgatja keserédes szájízzel, hogy hatvan. És ne is beszéljünk azokról, akik hetven...
Rá se ránts, lesz ez még így se. Szeretlek, akár negyven, akár ötven éves is vagy, és leszel még több, akkor is.
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!
Millió puszi:
Panni

Lovas Zoltán: Pannónia utcai Albion

Van a Pannónia utcában (Bp XIII Újlipócia), a Vígszínház mögött egy kis cukormentes cukrászda. Beugranak a népek ide, beülnek, sikk ez arrafelé, pláne hogy a színházból is átlopódznak próba közben a hölgyek, és lévén a dolog cukormentes bűnözhet kedvére mindenki. E kis csendzárvány és nassolásoázis papnőjével, a kedves ifjú felszolgálóleánnyal volt alkalmam váltani a minap pár szót. Azt hittem ha valaki hát ő aztán benne van a tutiban, olyannyira kedvesen és értő szóval teszi amit. S jól érzi m,agát a boltban, még a fizetséggel sincsen gond, mint kiderült. "De hát ez egy halott hely" - intett ki a kirakaton át a Pannónia utcán is túl... S mint kiderült még pár hét és elmegy. Londonba a barátnőjéhez, még ha az angollal ma még hadilábon is áll. S vissza sem akar jönni. Még jó, hogy a nassoláson már túl voltam, megkeseredett volna a számban a falat. Csak hallgattam az eladólányt. Az én nagyfiam már hat éve van a ködös Albionban.

Forrás: FaceBook, 2016. március 7.

Lovas Zoltán: Zoltán napon nőnapra

"Istenuccse' engem sohasem bántott, hogy anyám éppen nőnapra vezette be a nevem napjának megünneplését:) zsenge gyermekkoromtól úgy szocializálódtam, hogy a NŐNAP az van, és amellett az én névnapom csak pompom a sapkán. És hát valóban:) Anyámmal ezen a jeles napon mindig nagy vigyorogva megpusziljuk egymást... Ma is így lesz. Tegnap este óta süt-főz... indulok hozzá. Ünnepi idő van. a tavasz ontja ránk sugarait. Van amit nem lehet elrontani. Ez az."

Forrás: FaceBook, 2016. március 8.

Sándor Erzsi: Nemzetközi nő lenni volna - ilyenkor szoktam ezt. (asszem 15 éve először)

Nem csak ezt az írását köszönöm meg Sándor Erzsinek, de ezt most nagyon. Ma reggel hallottam a nőnapi írását a Civil Rádióban Sándor saját előadásában, és azon rimánkodtam magamban, bár tenné föl a facéra, hogy az Araratban végleg megőrizhessem. Szerencsém volt, itt van. Remélem, sokunk gyönyörűségére.

"Nemzetközi nő lenni volna - ilyenkor szoktam ezt. (asszem 15 éve először)

Ha nem éreznétek egy csöpp csalódást, mert lányként láttunk napvilágot, ha nem legyintenétek lemondóan a haveroknak: lány lett, no majd legközelebb.

Ha nem próbálnátok öltöztető baba helyett csúzlit a kezünkbe nyomni, ha nem akarnátok velünk birkózni, szkanderezni, ha nem néznétek vágyakozva a szomszéd után, aki vasárnaponként meccsre viszi a fiát.

Ha nem kapjuk meg az első pofont, mert cigarettaszagunk van, a másodikat, mert csókolóztunk a kapualjban, ha nem ordítanátok velünk meg az anyánkkal, aki persze visszaordít.

Ha elhinnétek, hogy nem attól jó nekünk, amitől nektek, ha nem várnátok el tőlünk a pornófilmek által belétek sulykolt üzemszerű élvezetet, ha figyelnétek, ha türelmesek lennétek, és egyáltalán tudnátok, hol jártok.

Ha nem gondolnátok, hogy nektek az élvezet alanyi jogon jár, ha bele tudnátok törődni, hogy nem lehetünk a tulajdonotok, és nem is vehettek meg bennünket.

Ha az esküvőtök - a mi esküvőnk - előtt nem pénzért vett lányokkal siratnátok el a legényéleteteket, ha egyáltalán nem akarnátok pénzért lányt venni, mert megértenétek, hogy egy test akkor sem lehet eladó, ha a tulajdonosa önként lemond róla.

Ha minket sem ütnétek meg, és utána nem kérnétek zokogva bocsánatot, nem rohannátok anyánkhoz, hogy költözzünk vissza, és ha megtettük, mert nagyon akarunk hinni nektek, nem ütnétek meg újból és így tovább.

Ha büszkék volnátok az iskolai eredményeinkre, arra, hogy milyen sokra tudjuk vinni, ha imponálna nektek, amikor több pénz van a zsebünkben, mint nektek és nem a félelem szorongatná ilyenkor a torkotokat.

Ha nem kérdeznétek meg állásinterjún, hogy mikor szándékozunk szülni, van-e állandó pasink, szedünk-e fogamzásgátlót, és nem tennénk-e meg a cég és az előmenetelünk érdekében, hogy inkább bevarratnánk.

Ha nem akarnátok minket a háztartásba kényszeríteni, szülő és nevelőgépnek tekinteni, ha elfogadnátok, hogy képesek vagyunk gyereket szülni, nevelni, dolgozni, karriert építeni egyszerre. Akár még veletek együtt is.

Ha engednétek minket előremenni, sikereket elérni, esetleg elhalványítani a tiéteket, ha mindezért meg akarnátok fizetni, és tudomásul vennétek, hogy lehetünk akár a főnökötök is.

Ha nem vetnétek meg minket azért, mert nem akarunk gyereket és esetleg titeket sem akarunk.

Ha nem hinnétek a feministákról, hogy betegek.

Ha tisztelnétek minket is, nem csak anyátokat, akit meg apátok nem tisztelt.

Ha nem gondolnátok erről a napról, hogy valami sötét kommunista ármány, amit elfelejtettek kiradírozni.

Akkor nem bánom, jöhettek egy csokor hóvirággal."

Forrás: FaceBook, 2016. március 8.

Áfonyaliget

Ugy vagyom ma'r eljutni a honap vegen egy barati hazasparral negyesben Felsoszolnokre a Lajoshoz a Julianna Panzioba. Ott toltjuk most a hazassagi evfordulonkat es szulinapunkat, az enyemet fizikailag is azon a napon. Imadom Lajos vendeglatasat, a foztjet, a beszedet, jobban mondva a dumajat, a kornyeket az Orseggel egyfelol, Szloveniaval, Ausztriaval a tobbi oldalrol.
A Panziotol nem messze Felsoszolnok fele vezeto uton jobbra a kanyaron tul van egy afonyaliget. Mikor mi jarunk arrafele igy marcius vagy oktober tajan, kihalt, ures, az afonyasorokban alacsonyak a bokrok, senki sincs, akihez szolni lehetne. Egyik latogatasom alkalmaval, talan oktoberi osszel, szerencsem volt: egy ferfi tenykedett az afonyaligetben. Megalltam, hosszasan neztem, majd vettem a batorsagot es megszolitottam. Legalabb felorat beszelgettunk, ha nem hosszasabban. En kerdezgettem, o meg turelmesen valaszolgatott. Kiderult, hogy a felesegevel tanaremberek, az ELTE-n tanitanak es fo hobbijuk ez az afonyaliget. Kies terulet volt itt, legelonek alkalmas teheneknek, de ok ugy dontottek, hogy egy szlovak tanarno baratjuk hatasara afonyaval probalkoznak. Mar nem is tudom, mennyi ev alatt, de hosszu ido kellett hozza, hogy amit itt latok, mind kialakuljon. Gondozni kell, visszavagni, ritkitani, frissiteni, beultetni, haloval vedeni madaraktol, szuretkor meg ketkezi munkaval osszeszedegetni a szemeket egyenkent, hogy belole a melyhutobe keruljon, nyersen fogyasztani lehessen, lekvar, dzsem, palinka keszuljon eladasra, sajat fogyasztasra. Romantikusan kalandos az afonya utja szuletesetol, neveltetesen at, vegso, sokszinu folhasznalasaig.
Csak alltam ott az ut szelen es hallgatam a tanar ur beszamolojat, melyben volt minden: szeretet, szenvedely egy eleten at, kifogyhatatlan erdeklodes, megujulni vagyas, mely tuz es nyiltszini langolas egy olyasvalami irant, mely tavol all a palyajatol, napi munkajajtol, megis elvalaszthatatlan tole. Alltam az ut szelen, amugy is megbabonazva az afonyaliget latvanyatol, es most kiegeszulve tulajdosonak szines beszedevel, meselesevel, melyet kivantam magamban, bar sohase erne veget. Vallon veregettem magam, megcsipkedtem magamat, hogy mindez velem tortenik meg, amikor visszefele tartottam Felsoszolnokrol a Julianna Panzio fele, mely jocskan kivul esik a telepulesen es ma'r csak ez a meses afonyaliget valaszt el tole. Ha't ilyen es ehhez foghato helyek vannak azon a videken, ahova oly erosen vagyom vissza, hogy az ma'r egyszeruen faj.

Furulyás G. Katalin: Nyéva

Egy életkép egy helyről, ahol most nem vagyunk, de nagyon szeretünk ott lenni. Egy helyé, amelyet annyira ismerünk, hogy napsütésben lehunyt szemünk mögül is élesen rajzolódik ki elénk. Egy tó, a színei, vízének hangulata. A környező táj, melyben hallatszik a vasút jellegzetes hangja, s amely összenőtt évtizedek alatt a hellyel, és az amúgy is ismerős egyéb zajokkal az életből. Furulyás G. Katalin - az idők alatt - mesterévé vált hangulatok, pillanatképek megörökítésének. Elolvasom első sorait, és máris ott érzem magam a pasztell színekkel lefestett helyszínen. Hallani, látni vélem minden egyes részletét a tájnak. Közben arra is gondolhatok, hogy ha nem akkor, amikor a Kati, én is járhattam arrafelé, és ha nem is pont ezeket a hangokat, de hallhattam napfürdőzés közepette a körülöttem lévő hangokat, zajokat, az életet létezni. Milyen jó érzés is lehetett akkor, és játszhat a képzeletünk velünk akár holnap is.

"Élesen sütött a nap. Gondolkodott, mióta nem érezte a bőrén ezt. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéján át is működött. Mondjuk, akkor ez már tényleg tavasz. Muszáj volt arra gondolni, hogy ott, azon a részen, vajon most milyen a tó színe. Zöld vagy kék? Vagy nincs is arra szó, milyen szín ez. Az ember csak eléri ezt az egyenest, és végre ott van a tó közelében, nem kell átnézni unalmas házakon, strandon, campingen, ott a nagy élő víz.
A töltés persze közbe esik. A töltés, a vasút hozzátartozik a tóhoz. Azon másznak át itt a horgászok. Stégek, mindenféle horgásztanyákat rejt a nádas. Szép.
Magas lehet a víz, úszott át a napsütötte szemhéj mögött. Gondolt arra a kis folyóra, patakra ami mellett él, jár mindennap. Döbbenetesen robogott a víz a napokban ott. Arra már nem akart gondolni, vajon ezek a vizek összeérnek-e valahol, olyan mindegy. Nem kell mindent megérteni. Az azért izgatta, hogy a víz átütött-e a töltésen, ott. Nem kéne most kinyitni a szemét, olyan jó így. Tök sötétben egy vörös korong. Gyerekkori játék, kiadós szemdörgölés után csillag tűzijáték. Ülve a kert porában a kis sámlikon játszanak, háttérben szól a Sokol rádió, Csili-Csala bácsi csodái. A porban megbeszélték a szemdörgölés után látott csillagok színét. Erre is jól emlékezett, aztán arra, hogy kislányként köveket törtek napszám, az eltört kövek felületén aztán újra ezer színben csillogott a fény. Erősen vártak arra, kincset találnak. Az egyik semmitmondó kőből egyszer csak kifordul egy elfelejtett csoda, valami titokzatos.
Ha nem is tudjuk, milyen a tó színe, de vajon, van-e csónak kint? Ha van, az jó. Ott az öbölben ez jó látvány. Látszik a szálloda is. Auróra. Ez a neve. Jó oroszos volt, de nem tanult meg igazán. Hajnalfény, ezt azért tudja. Látta a cirkálót is, az egy másik víz volt. Aztán mondták, nem kéne Nyévát mondani arra a vízre, mert az Néva idehaza.

Lassan kinyitotta az autó ajtaját, lenyomta a telefont, írt egy előre gyártott üzenetet. Tárgyalok. Aztán megpróbálta elérni a villamost."

Forrás: Varázshegy, 2016. március 4., Furulyás G. Katalin blogja

Egy kis hangulatjelentés

Nem tudom, mi ez a betegség, ami elkapott, de Katin kívül más dokinál nem voltam, ő pedig Algopyrinnel csillapította a lázamat, valamilyen szopogatós cukorkát adott a köhögésemre és jó sok forró teát itatott velem. Ezt követem mind a mai napig, amikor egy köptetővel egészítettem ki az étrendemet és negrót meg pemetefű cukorkát is fogyasztok, mert az övé már elfogyott. Persze eszem fokhagymát, mézet, rengeteg teát iszom, annyit, hogy már unom az egészet. Otthon nem maradhatok csak egy-egy napot, mert a munka az nagy úr és a cég ráül az emberre, lett légyen bármennyire is elesett, valahogy elvárják a folyamatos jelenlétet. Pedig ez a betegség dög alig akar engedni a szorításából, az általános közérzetem csapnivaló. Aludnék, rengeteget aludnék, napközben is, éjszaka is. És nincs nagyon sok erőm egyébre. Olyan minden mindegy, pedig sok van mi szép. Például a mai kora tavasz. Vagy nem is korai, csak beleszagolni volt olyan elementárisan jó a levegőbe, az időjárás lassan eldönti, hogy a hidegből merre fordul. Tavaszba, tavaszba, naná, hogy a tavaszba.

Lovas Zoltán: Túléltük

Tegnap rút tél volt, mi gonosz mód a semmiből jött elő. Mára csak a Pilis bérceit fedő hólepel maradt. Itt a faluban rigófüttyös tavasz kerekedett, szintúgy a semmiből. Az árnyékban ugyan még elkel a kabát, de a napon akár egy szál trikóban is lehetne tenni-venni. S hiába esett tegnap egész nap hol ez, hol az, a föld szomjazta a nedvességet, mára nyoma sincsen az özönvíznek. Bár mégiscsak, szinte nyáriasan kékes köd-pára van a messzeségben. A rügyek nem fagytak el. Érezni, ahogyan a mélységben duzzad az élet. Még nincsenek illatok, még nem döngenek a méhek, még semmi virág. Csak az érzés, hogy jön az év szebbik, ma úgy mondanám melegebbik része. Egy telet megint magunk mögött hagytunk. Túléltük.

Forrás: FaceBook

Sokak márciusa

Nehéz ez a hónap. Pedig gyönyörű. Eddig legalábbis annak tartottam a születésnapunkat és egyéb ünnepeinket magában rejtő márciust.

Mackónak,
Pat-nek,
Lacusnak,
Tibromnak,
Jánosnak,
Sominak,
nekem,
P. Zolinak,
Zolinak

van születésnapja ebben a hónapban (elnézést kérek attól, akit nem soroltam föl, pedig kellett volna), de a hó végére esik a házassági évfordulónk is. Sűrű a március akkor is, ha nagyrészt nem is rólam szól.

Az idei még attól is különlegesebb, hogy most fordul Mackó ötvenbe, mi meg a Tibrommal a hatvanba. Azért ezt a kort is meg kell még érni. Reméljük, hogy egészségben és inkább jókedvben, mint az évek nagyívű számán szomorkodva.

Ehelyütt kívánok minden ünnepeltnek jó egészséget, boldogságot, örömet, szerencsét születésnapja alkalmából, teljesüljenek kinek-kinek élő álmai, az olyan jóóóóó!