Fáradt vagyok és még mindig beteg. Külsőre egészséges, de amikor beszélni kezdek, érzem a torkomban a reszelést. Amikor hozzá kezdenék valami hosszabb, erőt kívánó dolognak, érzem, hogy gyenge vagyok. Napközben is inkább olvasnék vagy aludnék. Feküdnék egyhelyben, mert hogy a baj nem jár egyedül, a derekamat is meghúztam, érzem, hogy van, nehezemre esik kiegyenesedni.
Gyengébbnek, elesettebbnek érzem magam a szokványosnál.
Belefáradtam a vitatkozásokba. Igazságom bizonyítgatásába. Igazságtalanságok visszaverésébe. Érthetetlen dolgok megértésébe. Hiábavalóságok helyreállításába. Fölösleges célok kergetésébe. Mások meggyőzésébe.
Hogy mindez a közelgő hatvanadik születésnapomon való számvetés törvényszerű része? Vagy anyám fájdalmas elvesztésén való nem múló merengésé? Nem tudom. Nem is érdekes.
Belefáradtam a fölösleges körök futásába. Belefáradtam olyan szekér után futni, amely nyíltan nem vesz föl. Belefáradtam időmet pazarolni olyanra, akiről úgy gondoltam, hogy megérdemli, s akiről kiderült, hogy mégsem. Belefáradtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek értelmük egy szál sem.
S mivel az ember halandó, így én is, mindig is lesznek olyanok, olyan dolgok, amelyek odacsapódnak hozzám, rajtam ragadnak, hogy aztán egy-egy nagyobb számvetésnél könnyűnek találtassanak és ne terheljenek tovább.
Anyám elvesztését még mindig nem tudtam megemészteni, gyanítom, sokáig nem is fogom. Az anyámmal a folyamatosan eltöltött közös idő, hogy utazásaiban, életének legutolsó nagy útján a társa lehettem, adott és ad egy olyan emberi tartást, nagyságot, értéket, amit soha senki sem vehet el tőlem. Elég csak anyámra gondolnom, önkéntelenül is fölmelegszik tőle a szívem, elmosolyodom egyfelől, másrészt meg olyan mérthetetlen fájdalom borít el, hogy el nem mondhatom.
Persze, jó volna elengedni, egyszer csak letenni a gyász, az örökké emlékezés terhét, de nem lehet, ha az ennyire szervesen van összenőve velem.
Kivételes anyám volt. Sokan mondhatják el ezt magukról. Én el is mondom, hogy kivételes örmény anyám volt, aki egy totálisan más világot cipelt át ide magával, amikor apámhoz férjhez ment és Magyarországra költözött. Ez a másik élete köszön most erősebben vissza az orosz, örmény, türkmén barátnői, a még élő rokonsága jelentkezéseiben, melyek anyám rendkívüliségét erősítik.
Egész életemben önbizalomhiánnyal küszködtem, csak mert egy ilyen anya, mint az anyám pár hónaposan be kellett hogy adjon Pickler Emmi hónapos bennlakós bölcsijébe, hogy visszamehessen Moszkvába megvédeni diplomáját. Mert más egyéb oka, gyökere nem lehetett ennek az értelmetlen, egész életembe belepiszkító önbizalomhiánynak, amikor mindenkit, mindenkinek a produktumait képes voltam magam elé, fölé helyezni.
Belefáradtam önmagam lekicsinylésébe, lefikázásába. Belefáradtam annyi fölösleges érzésbe, gondolatba. Belefáradtam emberek energia bombájának lenni. Belefáradtam hiábavaló próbálkozásokba kapcsolatokat, barátságokat megmenteni.
Annyi tervem van még. Hiába kerülök a hatvanasok táborába, annyi, de annyi értelmes gondolatom, célom van, amihez egészséges, kerek önmagam szükségeltetik, hogy gondolatból, ötletből valami egyéb is legyen.
És nem érzem magam annyinak, akkor sem, ha azt hatvannak hívják. Most erre jól elnevettem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése