Összefolynak a napok. Korán kezdődnek és magamhoz képest viszonylag későn végződnek. Hétköznap a munka, a munka, csak a munka, az igahúzás, Miklós mondta annak idején, éppen húsz éve: gályázás. Monoton, soha véget nem érő, nem lehet kiszállni belőle és fárasztó. Kegyetlenül. Hazajövök ilyentájt, és egyet érzek, az élethez sincs nagyon kedvem. Úgy elaludnék, de ne csak egy éjszakára, örökre. Hogy ne érezzem ezt az elemi, ezt a kozmikus fáradságot. Házimunkához semmi kedvem. Esetleg egy röpke mosogatás. De előbb eszem valamit, mert enni mégiscsak kell, fönn kell tartani a testet a másnapi gályázáshoz. Már az evés sem okoz örömet, pedig lassan az egyetlen luxus, élvezet ebben a nagy rohanásban. Lenyelek ezt-azt, jobbára valami gyorsat, ne tartson sokáig. Semmi se tartson sokáig: evés, egyéb, élet. Hogy a fenébe kaparom össze magam másnapra elfogadható munkaerőnek, kollégának, egy valakinek a sok közül?! Éppen a pihenésem idejére vagyok annyira lent fizikailag, lelkileg, hogy erőm, kedvem sincs semmihez, senkihez. Lefekszem, korán fekszem, hogy korán keljek, hogy bemenjek a gályára, ahol a hajnali órákban a magam ura lehetek egy-két órán át, csöppet hobbiból dolgozhatok. Fáradtan megyek be, magammal viszem a tegnapi fáradságot a puttonyomban, a frusztráltságot, hogy nem pihentem eleget, hogy nem tudtam egy rendeset kikapcsolódni, hogy nincs, ki fölvidítson, nincs, aki totálisan kikapcsoljon, aki után vígan mondhatnám, hogy föltöltöttem az akkukat, mehet minden tovább. Sokszor érzem úgy, hogy elég ebből, mindenből elég, hiszen magamnak kell magamat mokkáskanállal összekaparnom. Mennék valahova, hova?, máshova, mindegy hova, csak el. Aztán másnap elindulok utamon, ott folytatom, ahol abbahagytam...
P.S.: Tudom persze, hogy az élet szép. Nektek magyarázzam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése