Látod, már nem is emlékszem rendesen, hogy tizenharmadikán vagy tizenkettedikén van-e a születésnapod, az a biztos, hogy a két nap egyikén. Mit számít? Emlékszem rád és nem csak március idusán. Eszembe jutsz. Mi lehet veled? Megvagy-e egyáltalán? Nem udvariatlan a kérdés. Bocs. Kilencvenegy lettél most, ha élsz és egyáltalán nem biztos, hogy virulsz.
Mikor még itt éltél Magyarországon, láttalak. Láttam, hogy mennyire másképp éled meg a korodat, mint a többi nyolcvanas. Voltak nyűgjeid, merev csípőd, fájdalmaid miatt nehezen mozogtál, és mégsem a panasz jött belőled. Az élet igenlése. Az optimizmus. A humor angol, irónikus formája.
Az angol és a magyar furcsa keverékét beszélted. Sokan nem értettek téged. Bolond angol nőnek tartottak. A magyar így reagál a nehézségekre, a fáradságra, hogy nem tálcán érkezik a megértés könnyűsége. Oda kellett volna jobban figyelni. Türelmesebbnek kellett volna veled lenni. A nyugdíjas létnek mindezek a sajátosságai, kivéve e honban.
Beszélgettünk, beszéltettelek. Imádtam, ahogy az angol-magyar keveréknyelvből folytál bele az angolodba, ahol otthon érezhetted magad. Végre. A nyelv mégis egyfajta kapocs. Az egykori életedhez. A múltadhoz. Éveid nagyobb részéhez, amelyeket angolul éltél meg Angliában, Ausztráliában, Európában Svájcban. Amint belecsúsztál az angolba, lubickoltál ismerős közegedben, eltűntek korlátok, letűntek évek, nem is láttál sem engem, sem mást, egyik emlék emelkedett ki a másik után a múltból.
Hallgattalak. Egyes nevek ismerősen csengtek, másokra rákérdeztem. Nem szeretted, ha megszakítottam meséd folyását, azt érezted, hogy kirángatlak a múlt melegségéből, biztonságából, meghittségéből. Rám néztél megsemmisítő pillantással, elhallgattam, hogy hallgathassalak. Mit számított, hogy értem-e az összefüggéseket, kapcsolatokat, ki, kinek a kije.
Lubickoltál született nyelvi közegedben. Ömlött belőled a szó, bevallom, összevissza, mindenféle kronológiát, logikát nélkülözve. Nem kell mindent értenem, suttogtam magamban, a fő, hogy beszél, emlékezik, mondja, nekem mondja.
Sok találkozásunk, efféle beszélgetéseink nyomán, a fura, bolond angol nőt, barátomnak tartottalak. Hiányozni kezdtél, azután már tényleg hiányoztál. Heti rendszerességgel hívtalak. Amikor délen jártam, meglátogattalak. Mikor megláttuk egymást, a szokásosnál erősebben öleltük meg egymást. Sokat ostoroztad hülyeségeimet, gyöngeségeimet, erődet próbáltad belém önteni, szabad, szuverén világlátásoddal fertőztél meg, a nyelven túl is érteni véltelek.
Egyszer megkíséreltél közelebb kerülni a lányaidhoz, visszamentél Angliába egy nyugdíjas házba. A próba nem sikerült, hamar visszajöttél.
Évekkel ezelőtt mégis eladtad minden bútorodat, és kiköltöztél Angliába. Az egyik foteledet megvettem, a fiaim kapták a reggeliző asztal-szék együttesedet. A konyhámban egy-két eszköz rád emlékeztet. És annyi más.
Hiába hagytam meg nálad minden elérhetőségemet, valószínűleg elveszíthetted, mert azóta semmi életjelet nem adtál magadról. Bennem élsz. Lehet, hogy már meg is haltál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése