Idén utoljára

Most azt nem tudom, baj-e, hogy nem érdekelnek már a szilveszteri külsőségek, hogy társaságban vagy sem, hogy nagy kaják mellett, vagy egy zsíros kenyér lilahagymával, egy üveg pezsgővel is megteszi, hogy a tévé bekapcsolva vagy kikapcsolva, hogy az éjfélt ébren töltöm vagy álomban szuszogva, hogy eget rengető fogadalmak születnek-e vagy egyedül az egészséget kérem, hogy kicsit azért meglegyen, hogy mindenkit felköszöntök-e vagy senkit sem vagy néhány valakit, akit fontosnak tartok, szinte semmi sem olyan már, mint volt évekkel ezelőtt, amikor fontos volt az egyik évből a másikba fordulás, a kûlsőségek és a tartalom, most az egész olyan semmilyen, olyan magától értetődő, ill. nem is annyira, hogy még megvagyunk.

Krisztina Cukrászda Vértessomlón

Gyanútlanul autózunk Környéről Várgesztes felé a Gesztesi várhoz, amikor ő Vértessomlón megszólal, találtam neked itt a közelben egy cukrászdát, ehetnél egy krémest reggelire. A gyógyszerem a panzióban nekem, s nem neki gurult el, nem tudom mire vélni a meglepő ajánlatot. Sokat bámészkodnunk sem kell, ott állunk a Krisztina Cukrászda előtt Vértessomlón. Az úton egy kávés márkahirdetés teszi gyanakvóvá az embert, hogy errefelé lehet, a Krisztina Cukrászda felirat azonban a ház falán látható.

Benn a pultban mindössze néhány fajta sütemény, azokból is csak mutatóban egy-két darab. Félve kérdezem a pultnál lévő eladót, akiről később kiderül, hogy ő a tulaj, ennyi lenne a maradék az ünnepek után? Megrendelésre szállítunk be, mondja mosolyogva, amit látok, a rendelésekből itt maradt néhány szelet, és a süteményeken bizony meglátszana a többnaposság, ahogy ezeken nem, hiszen frissen készültek, de mindjárt jönnek is ki a sütemények, amelyek most vannak felvágás, összekészítés alatt.

Franciakrémest kérek és túrótortát. Ő mézeskrémest és egy drappos árnyalatú krémmel töltött kockaalakú süteményt, amelynek a nevét most sajnos nem tudom.

Az ablaknál foglalok helyet szemben a pulttal. Az asztalon a két tányér sütemény, a hosszúkávé pedig csak azért, mert egy kis meleget szerettem volna fogyasztani, és a sütik mellé a kávé kiváltképp illik.

Elképzelem anyámat, hosszú éveink állandó útitársnőjét velem szemben. Ő ugyan nem evett volna két sütit egyszerre, de a francia krémest biztosan kipróbálta volna, és kávét is kért volna hozzá...

Biztos voltatok már úgy, hogy alig akartátok elhinni, hogy valami ilyen finom is lehet. Nem geil, nem túltupírozott, nem túllihegett, hanem egyszerűen finom. Az első falatnál finom, a következőnél még finomabb, az utána jövő összes többinél a legfinomabb. A krémesben, nálam minden cukrászdák belépőjében, itt égimeszelő magasságú krém és nem édes. Édes, persze hogy édes, de nem az a fújjjjjj, az a jajjjjj, hanem olyan normis krémes és mégsem, mert ha normis lenne, akkor a sarki cukiban is ilyen köszönne vissza.

Őneki kellett ezt a cukrászdát megtalálnia. Körbenézek. A falakon oklevelek versenyeken elért helyezésekről. Krisztina harmadik, második, első helyezései. Krisztina Mestercukrászi oklevele. Krisztina ilyen, Krisztina olyan. Egy nem akármilyen Krisztina cukrászdájában ülök és húzom egyre tovább a süteményekben való tobzódást, hadd tartson soká.

Közben egy fehér köpenyű hölgy egyre-másra hordja ki tálcákon a felszeletelt süteményeket, szépen telik a pult. Nem merem megkérdezni, távolról figyelem, hogy ő lehet-e az a bizonyos Krisztina, akiről a cukrászda és falai szólnak.

Mondom a férfinak, amikor nincs kinn a hölgy, hogy biztosan halálra untatja az ikszedik milliomodik dicséret, hogy mennyire finomak a sütik. Örmény anyámnak is ízlettek volna, elhiheti, ő aztán igazán magasra tette a mércét, pedig nem nagyon tudott sütni, véleménye viszont sütikkel kapcsolatban volt dögivel. Így vagyok ezzel én is. Semmi cukrászati képzettségem, helyenként azt sem tudom, mik a kötelező összetevők, stimmel-e a kinézet, az íze vajon olyan e, mint amilyennek lennie kell, mégis merészelek véleményezni, sőt.. Érdekes, nem sokan tudnak rólunk, hiszen egy zsákutca útvonalon vagyunk, mondja a férfi, de aki betér hozzánk, az minden bizonnyal visszatér, akárhonnan is érkezzen erre a vidékre, és ez nagyon jó érzés.

A fehér köpenyes, nagyon szimpatikus hölgyet végül csak megkérdezem, hogy ő e az a bizonyos Krisztina, aki a falakon az okleveleken szerepel, mire szerényen és széles mosollyal válaszol. A régió számos cukrászdáját tömörítő cukrászszövetségének elnöke. Sokat járt cukrászversenyekre, már egy ideje erre nincs ideje. A krémest régebben hagymányosan krémeslapokkal készítette, mostanra idomult a napi igényekhez, elvárásokhoz. Specialitásuk a krémes mellett többek között a Krisztina szelet. Süteményei igyekeznek úgy ízleni, hogy nem édesek és házi főzött krémmel készülnek. Mára már besegít a lánya, de nemrég megszületett a harmadik generációban egy bizonyos Fanni is, a pöttöm lány, aki még nem tudja, hogy miféle cukrászati cukiságok várnak rá...

Lovas Zoltán: Karácsonyaink

"Itt van megint karácsony. Minél többedik, annál nehezebb megélni. Nincsen misztérium, nincsen öröm, nincsen katarzis. Nincsen béke, nincsen család, nincsen semmi sem. Giccs van, üzlet van, görcs van, és idegesség van. Van sok fájdalom. Vannak az emlékek. Szétszakadt családok, szegények és gazdagok. Béke és háború. Félelmeink vannak. S vágyaink, sóvárgás a hópihés angyalhajas egykori karácsonyok után. Mikor kisgyermekként... álomképeinket hajszolnánk éjenként. Anyánk óvó, meleg kezét. Meg a lakást átlengő süteményillatot. Hinni a Jézuskában, egy év után újra látni narancsot. 

Itt van megint karácsony. Délután megáll az élet. A Föld keresztény felén, ahogyan körbejár az óra, ünnepelnek. Végül is hát mit? Van mit? Tán ha azt nem, hogy megértük. Merthogy az is valami, sőt! Hogy azután miként, az egy másik kérdés. Pedig azon kellene gondolkodni. Na de hát sötét van. A gondolkodásnál egyszerűbb keresni a fényt. S ha nincsen, hát bármi mécses mellé odaállni. Így van ez. Emberek vagyunk. Kicsik és esendőek, és nagyszerűek és nemes lelkűek. 

Itt van megint karácsony. Más kultúrkörök emberei csak néznek ilyenkor, már ha a szomszédságukban vannak keresztény kultúrájú emberek. Fejüket csóválhatják: mi öröm lehet ebben a pár napos selyempapírba csomagolt fájdalomban? és hát valóban... 

Itt van megint karácsony. Anyám süt, főz. A csoda hogy az idén is van béke és van karácsony. S minden baj és félelem és ellenérzés dacára van. Nem hit, s nem kultúra, s nem is a megszokás okán. Csak úgy van. S jól van úgy, hogy van. S ha nem lenne, az rossz lenne. 

... ilyenkor kívánni szoktak másoknak sok boldog ünnepet. Stb... nem teszem. Ha valaki megleli a maga karácsonyát, hát legyen úgy. S ha nem, hát meglehet: neki meg úgy a jobb."

Forrás: FB, 2016.12.23.

Lovas Zoltán: Az én Évám

"Az én Évámat Márkus Évának hívták. 1884-ben született, és 1968-ban halt meg. Őcsényben született, ott is élt, hol a faluban, de leginkább már asszonyként, és anyaként, és özvegyként is a Szőlőhegyen, Őcsény és Szekszárd háromszögében. Világszép lány volt, talán a Sárköz legszebb lánya.
Az én életemben ő volt a dédnagymama. Hegyimama, én így ismertem és hívtam. Így szerettem és szeretem. Álmodás okán néha együtt vagyunk ma is. Megvannak a hangjai még, az illata, a keze, ahogyan megsimogat. Amikor szelíden mondja Zolikám.
Amikor hegyimama elment, éppen 14 voltam. Nagyon fájt. Koranyár, későtavasz volt, érett a cseresznye, a Farkasrétről a bátyámmal sírva jöttem le a hegyről, s a kilógó ágakról téptem le a cseresznyét és könnyek közt faltam magamba. Addig tartott a gyermekkor.
Boldogak az éjjelek, mikor vele álmodok. S utána virágosak a reggelek. Éva nap. Karácsonykor... mit összenevettünk vele, hogy neki a karácsony miatt nincs is igazi nevenapja. És most, mint minden karácsonykor, rá gondolok. Már 48 éve van hogy itthagyott."

Forrás: FB, 2016.12.24.

Cohen - Hallelujah

Amit nem tudok megfogalmazni, mert zavarosan érzek, kimondanám, hogy mi is ez a kavarodás, felkavarodottság, mágikus vonzalom, odaszögezettség érzete bennem, de nem tudom, mert csak érzem, és jó éreznem, mert az érzéseknek ez a keszekuszasága hatalmasabb nálam, nem enged, fogságban tart, de úgy, hogy az nekem is jó, miközben nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, amely már nem ismeretlen, hiszen annyiszor éreztem már, mint amikor például Cohen dalait hallgatom, ezeket a bús, keserédes, pesszimizmusba, depresszióba hajló, mégis életigenlő, egyedien gyönyörű dalokat, vagy festményeket nézek, amelyek egyértelműek ugyan, mint Modigliani-éi, mégsem hagynak nyugodni, vagy tájat látok magam előtt, dimbesdombosat, végtelen látótérrel, benne falupamacsokkal, az élet egyértelmű jeleivel, elveszek bennük, vagy tavat nézek merőn, benne a környező fákat, nádast, magasban az eget, felhőket tükröződően, akkor megfoghatatlan, kimondhatatlan az érzés, amely elfog, amit pedig megfogalmazni és kimondani szeretnék, s amikor valaki mégis kimondja -, és olyan magától értetődően, hogy az már megmosolyogtató -, annak viszont végtelenül örülök.

"Nagyon különös, mert van tőle (Cohentől) úgy 15-20 kedvenc dalom, amelyeket szívesen hallgatok, de amikor ezt (Hallelujah) először elénekeltem, csak úgy otthon, magamnak (egyébként nem szoktam mások dalait énekelni), borzasztó különös érzés kerített hatalmába. Más volt, mint bármelyik másik dalnál. Ez a szám olyan, mint egy utazás. Mindegyik versszaknál behunytam a szemem, és ott termettem egy másik szobában. Elképzeltem, hogy átmegyek a szobán, és amikor a refrénhez, a hallelujához értem, mintha átléptem volna a következő szobába. Olyan volt, mint valami utazás. Most már tizedik éve éneklem, de ma is minden alkalommal más és más. Azt hiszem olyan, mint egy zsoltár, amelyet az ember egész életében énekelhet, és bár egyszer valaki megírta, senki nem gondol arra, aki írta. Mindenki énekli, és mindenki azzal azonosul belőle, amivel akar."
Kathryn Williams, angol énekesnő
Forrás: Tim Footman: Leonard Cohen: Hallelujah - új életrajz, Show Time, 2010

https://m.youtube.com/watch?v=OhjF9_Nj9PM

https://m.youtube.com/watch?v=YrLk4vdY28Q

Alig Karácsony

Alig veszem észre, hogy Karácsony van, pedig tudom, hogy most van Karácsony, a naptár, a dátum, az évről évre visszatérő érzés, amelyen egy multi, egy rázós, egy stresszes, egy problémákkal terhelt, sikerélménytől gyakorlatilag mentes munkahely elefánttalpakkal lépked át, nem érdekli, milyen lelkülettel, fizikai állapotban érkezem meg a Karácsonyba, az év végére, amikor le lehetne nyugodni, meg kellene állni, a helyükre kellene kerülniük a valódi érzéseknek, hogy itt egy fenyő-, egy beigli-, egy család illatú ünnep, mely a miénk, a családunké, távolabb a barátainké, a kollégáké, nekem speciel a nagy családom nagyobb részével külföldre szakadva, akik vagy hazajönnek, vagy nem, két gyermekem most nem, és jó képet vágok az egészhez, és feldobott hangulatot, és szeretettől túlcsordultságot kell hogy érezzek, és észreveszem, hogy milyen sokaknak még ez a lestrapáltság nyomán pislákoló örömkikötő sem jut, hanem a kilátástalanság, a reményvesztettség, pedig ez a nagybetűs ünnep a javából az évben, Karácsonyi dalokkal, zenékkel, szeretetről szóló versekkel, meglepetéseket bontogatók felragyogó mosolyával, rendhagyó, kevéssé rendhagyó ételekkel, olykor ajándék nélküliséggel, mert elég a szeretet önmagában is, az együtt eltöltött idő, az egymással elköltött ilyen-olyan vacsora, mely az első napra esik a Szentestére, s amelyen, az egész napon azt gondolom, hogy tényleg álljunk meg egy pár napra, fékezzünk le, nyugodjunk meg, figyeljünk a belső csöndre, legyünk együtt családdal, csonka családdal, egymással, jusson eszünkbe a másik, a harmadik, az ikszedik, az ismerős, az ismeretlen, itt, ott, amott, szeretettel, kedvességgel, boldogságot kívánva, meg azt, hogy egy évben lehetne akár havonta is Karácsony, ha mindennap nem lehet, s ha ez mégsem lehetséges, akkor legalább gondolatokban, elgondolásokban, érzelmekben, érzésekben, odafigyelésben, együttérzésben, és forduljon az év egy boldogabba, békésebbe egészségesen.

A vadászat

Láttam egy dán filmet. Már egy jó ideje kis népek nagy vagy átlagos filmjeit kedvelem. Nem biztos, hogy kiemelkedőek ezek a filmek, de mások, és jó, hogy mások, és annyiszor, de annyiszor ugyanolyanok, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Hiába Európa északi és fejlettebb fele, a dánok is felülnek annak, ha egy lánygyermek elejti az óvóbácsijáról, hogy meztelenül mutogatta magát neki, nem is akármelyik testrészét. Tette ezt egyfajta ösztönszerű, tudatalatti bosszúból, amikor az óvóbácsi a neki szánt komoly ajándékára azt tanácsolta, hogy ezzel inkább a szüleit, testvérét lepje meg. Egyfajta öt éves kori sértődöttség mondatta ki a kislánnyal a súlyos vádat, amelyet a felnőttvilág azon nyomban elhitt, hiszen egy kisgyermek mindig igazat mond.
Ami ezután következett megaláztatásban, megcsúfolásban, kirekesztésben, megverésben, arra mi kívülállók, a filmbéli sztorit csak átélők sem lehetünk büszkék. Pedig mindössze az emberi gyengeség, hiszékenység, az ab start rossz feltételezése a másikról működött a maga valóságában.
Egy dán kisvárosban jó, ha egy-két embert nem tévesztette meg az általános feltételezés, kábé pont ennyien gondolták úgy, hogy ilyet az ő rokonuk, barátjuk végképp nem tehetett meg.
Mikor vége lett A vadászat c. dán filmnek, minden bajom volt. Rohangásztam a lakásban, vakaróztam, nem találtam a helyemet. Mintha telibe talált volna a történet, benne az el nem ítélhető, mégis borzongató magatartásformákkal, fülledt viszonyokkal, az állandósuló, kívülről érkező veszélyérzettel, amelyek mind-mind képesek egy ember addigi kiegyensúlyozott életét a feje tetejére állítani, bennünket, szemben állókat, a másikat meg- és elítélőket önmagunkból kifordítani.
Vajon ilyenek volnánk adott esetben mi magunk is? Nem hagy nyugodni a kérdés. Sajnos tudom rá a választ...

Sándor Erzsi Geréb Ágnesről

Egyszer majd utca lesz, intézmény, és rengetegen fogják szégyellni magukat miatta. Esetleg már most is, mert van miért. Végtelen idők óta ismerem és rengeteget tanultam tőle az elhivatottságról, az akaraterőről és a szabadságról. Szemléletemet formált és bátorságra tanított. Alig van néhány ember akit tisztelnék de Ágnes Geréb köztük van. Ha már akkor Pesten lett volna amikor terhes voltam biztosan tudom, hogy vele szülök otthon. Köszönet Alindának ezért az interjúért. (a határtalan toleranciámról csak annyit akarnék itt megjegyezni, hogy aki GÁ ellen egyetlen kommentet is megspendíroz itt magának, azt simán törlöm, kedveseim.)

Forrás: FaceBook, 12.08-án

Apropó - paradicsomleves

Tudom, hogy azt kellene mondanom, anyám, hogy a tied a legjobb paradicsomleves a világon. Eddig az is volt. De mától az Anikóé feljött a paradicsomlevesed mellé. Fáradtan ültem le Anikó ételeihez. A leves felvillanyozott. Piros vérfrissítésben volt részem abban a pár percben Anikó paradicsomlevese által, amíg a forró levest kanalazgattam. Magamhoz tértem. Újra éreztem az illatokat, az ízeket. Észre vettem, hogy süt a nap ebben a hidegben. A betüremkedő külvilágot érzékeltem. Éltem.

Valaki mondta - egy öreg cherokee indián

"Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
Azt mondta: „Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz. - A düh, irigység, féltékenység, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség.
Másikuk a Jó. - Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit."
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: „És melyik farkas győz?"
Az öreg indián mosolyogva válaszolt: „Az, amelyiket eteted.""

Forrás: Facebook, 2016.11.19, szombat, BéKá-nak köszönet érte

A galambdúcból - a kirepülés

Azt hittem, hogy örökké tart. A dúc melege. A sűrűsödő, de még valamennyire ismerős légkör. Jó volt tudni, hogy merre hány és mennyire kevéske méter. Elrúgtam magam a székkel és a hátam mögötti jómadárba ütköztem. Vagy ha beszélni akartam átellenben egy magába fordult galambtársammal, elég volt fél métert odébb csúsznom a közelébe.
Meleg volt, mindig túl meleg, sosem éppen annyi fok, hogy minden egyes galambkollégának jó legyen. És hatalmas volt a galambzaj, zúgás-búgás, a burrogás, a surrogás, a süvítés, helyenként alig lehetett koncentrálni a saját bokros galambos ügyes-bajos teendőinkre.
Egy váratlan napon, egy előre nem látott pillanatban a két legidősebb galambbal, a galamb-munkatársammal és velem közölték, hogy mennünk, dehogyis mennünk, repülnünk kell a galambdúcból kifele. Máshol, innen messzebb lett ránk szükség. Az egyik galambabb részéről történt bejelentésre, amely nem vitát nyitott, hanem végleges döntésnek hallatszott, galamszívem nagyot dobbant egyre szűkülő ketrecében. Három hét még az élet, gondoltam magamban, a dúc jól ismert közegében, melegében. Egyszeriben vált fullasztóvá a dúc a csöppnyi szabad folyosóival, sűrűn telerakott asztalai mögött látszatra barátságos galambokkal.
Nem bírtam sem a látványt, sem a fájó érzést, ki kellett azonnal menekülnöm az udvarra, felrepülni a magasba mélyeket szippantani, s megpróbálni ellátni az új helyünkre, amely közel sem volt annyira távol, mint amennyire képzeltem. Szívem riadtan repdesett burkában, lélegzetem szakadozni látszott, csőreim görcsösen csukódtak egymásra. Izgultam, féltem az ismeretlentől. A mástól. Az újabb változásoktól. A közeli, már-már kézzel fogható megpróbáltatásoktól és megmérettetésektől.
A nagy kirepülés a tervezettnél korábban történt, mondhatni, egyik napról a másikra, amikor is a galambabbak legközelebbike közölte, hogy akkor már másnap repülünk. Adva volt egy egész munkanap a ténykedéseknek, bokros teendőknek, alig egy-két óra a motyónk összepakolására. Sok ideje nem volt érzékszerveinknek érezni a galambtársak reakcióit, érzékelni pillantásaikat, venni sutyorgásaikat előttünk, de leginkább a hátunk mögött, mindez túl gyorsan történt.
Azóta, ahogy a teendőim megkívánják, visszamegyek a dúcba. Szárnyaim lenyesve egy raktár mélyén pihennek. Lábaimon újra tanulom a járást, a lépcsőzést, észre veszem mindet, mind a tizenhatot. A dúc megvan, a helyemen egy friss galamb ténykedik, jövetelemre épphogy felnéz, majd újra belemélyed teendőibe. Idegenné vált a dúc pár röpke nap leforgása alatt. Egyedül, akit sajnáltam otthagyni, ő repdes mellettem, hogy néhány szót válthassunk. Ne sajnáld, ne fájjon, mondja, hogy a dúc nem a tied többé. Ugyan még az enyém, de nézd mivé lettem benne. Belenézek elgyötört szemébe, fájdalmas pillantása érteti meg velem, hogy valami más, élet van a galambdúcon túl.

Október nyolcadikán

Még egy hét és találkozom vele. Nem tudom, hol. Találkozunk és az a fő. Már időtlen idők óta nem láttuk egymást. Addig is a facebook-on chat-eltünk. Hívott a mobilomon is, hosszú perceket beszéltünk. Mindenféléről. A hangját millió közül is megismerem. Az arca bennem él. Mindez mégsem pótolja a viszonlátást. Hogy megölelhetem. Hogy hozzá simulhatok, magamhoz szoríthatom. Hogy érezhetem. Két hete mondogatom, hogy október nyolcadikán találkozunk. Jaj, de jóóó! Akkor még nagyon messze volt. El sem tudtam képzelni, hogy bírom ki addig. A szívemmel alig bírtam. Csak verdesett, jobban vert, mint addig bármikor. Már azt hittem, hogy kiugrik a helyéből. Az egész a gondolataimba is befészkelte magát. Vajon hol? És hogyan? Mit fogunk egymásnak mondani? Annyi mindent szeretnék neki elmondani. Csak nem szedhetem pontokba a mondanivalómat, hogy el ne felejtsem. Mindegy is. Majd lesz valahogy.

Hét nap még és újra láthatom. Azt nem mondom, hogy már az agyamra megy, annyit látom. Mert nem. Így hetekkel előtte belövődik egy nap, és én ünnepibe öltöztethetem a lelkemet. Gondolhatok sokat rá. Amúgy is, de ilyenkor még többet és célzottabban. Elképzelhetem előre, milyen lesz, amikor újra megpillantom. Vajon olyan-e, mint amilyennek magamban őriztem. Vagy egy kicsit más? És ha más, akkor miben? Úgy örül ő is nekem, ahogy én neki? Mit fogunk előszörre egymásnak mondani? Vagy csak hosszan nézzük egymást? Vagy egy csók és más semmi?

Amikor ma elalszom már csak ötöt kell aludnom, hogy láthassam és a hangját halljam. Végtelen hosszúságú idő, pedig az öt kevesebb, mint a három hét, meg az egy hét. Mikor lesz már végre nyolcadika. Nem akarok türelmetlen lenni. Az időt sem akarom sürgetni, mégis jó volna azzal is foglalkoznom, hogy mit vegyek fel. Nincs egy valamire való rongyom sem. De talán mégis. Úgy kell felöltöznöm, hogy sokáig megmaradjak az emlékezetében. Egyrészt. Másrészt az sem lenne baj, ha szexis lennék, kívánatosnak találna, és nem sokat beszélnénk. Majd utána. Meg azután. És ha azután mondunk valami fontostalanságokat egymásnak, az sem lenne baj. A legvégén persze megbeszéljük, hogy mikor találkozunk a legközelebb.

November tizenkettedike nekem például megfelel. Remélem, neki is. Október kilencedikén majd újra kezdhetem a számolást: november tizenkettedikén találkozunk. Már csak alig több, mint egy hónap.

A szerző megjegyzése: valakiről szól

Lovas Zoltán: Babimami

Ma családi ünnepnap van, nem is akármilyen. Úgyhogy munkaszüneti nap van nálunk:) Anyukám, azaz Babimami ma 85 éves. Mondjuk az anyai szépapám 91 éves korában még elvégezte a tavaszi mélyszántást Őcsényben, úgyhogy az anyu lényegében még csak egy tini, száz évig él, vagy még tovább. Kora reggel már el voltunk a faluban venni az ünnepi ebédhez ezt-azt. A délutáni program kívánságára egy kiruccanás lesz Szentendrére, hol egy cukrászda teraszán vágyik időzni. Úgy is lesz hát... Nagy felhajtás egyébként nincsen csapva. Hívják az unokák, és pénteken eljönnek az egykori szocialista brigádtagok meglátogatni. 30 éve ment nyugdíjba... Anyám egy nagy nagy összetartó erő. Életerő. Sok tekintetben mindenki anyja. Olyan mintát adott és ad a mai napig, ami nehezen felülmúlható. Sok mindent tőle tanultam meg.Embert ő soha meg nem különböztetett sem a bőre színe, sem a hite, sem a politikai meggyőződése miatt. Csak az emberséget, és az elvégzett munkát nézte.
Idén az év elején a bátyám egészségi állapota lökésszerűen megromlott. Felmerült, hogy a kórházól egyenesen valamiféle intézetbe kerüljön. Anyám nem engedte. Tudván-tudta, hogy mit vállal, volt már hasonló beteg a családban. Azóta is félti, ápolja, gondozza, csempészi vissza a normális életbe. Még úgy is, hogy ez az egész az ő maradék erejét szívja el. Még úgy is, hogy sokszor élni sincsen kedve a szomorúságtól. Pedig hát a látszatnak éppen a fordítottja igaz! Nagyon is él, sőt igazi, teljes és emberi életet él mind a mai napig. Soha nem adja fel. Mindig felkel, mindig kiül a kertbe a fényre. Mindig tud mosolyogni.

Forrás: Facebook, 2016.09.28.

Sándor Erzsi Egy könyvről

Sándor Erzsi Zoltán Gábor: Orgia című könyvéről

"Igen, pokoli szöveg volt és nem ment könnyen. Ráadásul esténként olvastam, hogy aludni se tudjak rendesen. De mindennél szörnyebb a másnap volt Azon kaptam magam, hogy idegen arcokba bámulok és azt mérlegelem vajon lehettek volna-e? és lesznek-e? és szerintem simán lehetnének. Meg a nem csak idegenek hanem a kicsit ismerősök is. Ritka pillanat, hogy láthatom amint érik az idő. Kihagytam volna. (A félreértések elkerülése végett nem a könyvet, hanem a jelenidő észlelését.)"

Forrás: Facebook, 2016.09.18.

A galambdúcban - változóban

Nem tudom, hogyan is van ezekkel a fokokkal, de sosem jól. Mert van, hogy nagyon meleg van, szinte meg lehet fulladni, annyira, de olyan is van, hogy huzat van vagy hideg, és valaki mindig fázik. Mondanám a többieknek, hogy röpüljetek többet kifele, körözzetek a magasban, nézzetek fölfele, s onnan a magasból lefele, ahonnan minden olyan csöppnyinek, elhanyagolhatónak, felejtősnek tűnik, s ez az, ami igazán fontos lehet. De ahogy nézem, mindenki be van gubózva a saját galambdúcos világába.

Mert benn a dúcban minden olyan nagy s közeli. A szomszéd galamb szaga megcsap, meg a levegőtlenség is, ami tudjuk jól, hogy nekünk, galamboknak a halálunk. A friss levegő hiánya, a szűk tér, a perspektívátlanság, a beszűkült gondolkodás.

Mert mire jó ez az egész galambdúc, ha nem arra, hogy mi galambok, a szabadság madarai röghöz kötötten, bezárva, a szabadsággal nem gondolva, zokszó nélkül végezzük a munkánkat. Ne törődjünk mással, mint a saját galambdolgainkkal és azzal a szűk ösvénnyel, amely ritka alkalmakkor a kintbe, a szabad levegőre visz. Galamblelkem néha beleborzong a túl szabályos rendbe, amelyben élünk. Ki-bejár itt boldog-boldogtalan, galamb, galambabb, nem galamb. A zaj sokszor hatalmas, s a zűrzavar, a saját hangom, a gondolataimat sem hallom, amikor galambügyintézek közeli s távoli galambegyedekkel.

A galambdúcban most egy íróasztal új galambra vár. Fura rajta az üresség. Bele kalkulálható az új, a más, a valami plusz ígérete. Azonban így luxusnak tűnik az a két négyzetméter, amit a dúcból vesz el. Galambeszemnek felfoghatatlan, hogy ennyire nem könnyű a helyet, mit az egyik galubuska galambocskánk kiválása támaszt, újabb, máshonnan érkező idegennel, galambaspiránssal betölteni. Jártak itt már potenciális galambok galambdúc nézőben. Volt máshonnan jött szakember, itt galambkezdő, aki el is kezdett dolgozni, tanulni, hogy azután két nap múltával kijelentse, túl messze vagyunk a lakhelyétől. Gyanítom, hogy okos galambpotenciál lehetett, ha ilyen gyorsan átlátta, mennyire káoszosak vagyunk amott lent a gigászi nagy csarnokban, meg mi itt, a dúc és lakói. Neki elég volt két nap a tisztánlátáshoz, míg mi itt gályázunk ki tudja hány éve. Látjuk persze mi is, hogyne látnánk, ami van, mást sem csinálunk, mint észre vesszük a szemünket, az agyunkat, az igazságérzetünket bántó dolgokat, mégsem mozdulunk. Ki-kirepülünk ugyan az udvarra, egyre feljebb szállunk, beleszagolunk a levegőbe, mély levegőt veszünk, megcsap a szabadság bódító érzete, el is szállhatnánk a szélrózsa összes irányába, mégis visszatérünk a galambdúcba, a helyünkre, az egyfajta reménytelenül elburjánzott zsúfoltságba.

Mintha ez sosem változna. A dúc melege, a forrósága, a huzata, a hidege, a túl magas, a túl alacsony, a sosem éppen jó hőmérséklet. A kedélyünk is idomulni látszik a helyhez, a fokokhoz, a fojtogató, túltengő tömeghez. Mintha rendjén való volna az extrém, helyén való lenne a nem odavaló.

Pedig dolgoznak a változás szelei a mélyben, egyre a felszínre kívánkozva. Egyik galambabbunk ui. kijelentette, hogy ő egyedül az új helyünkkel foglalkozik, mert már egy ideje azt kapta meg legfőbb feladatául, egyéb pórias, napi galambügyekre nincs érkezése. Alakul valami, mely még távoli, ám egyre közelebbi. Költözünk. Hónapot, napot nincs értelme megjelölni, úgysem úgy lesz, ahogy mondják vagy mi gondoljuk, de költözünk, az egyszer bizonyos. Az épület már áll.

Lassan el kell kezdeni a búcsúzást a galambdúctól, ahova tizenhat makacs és rideg és kemény vas lépcsőfok vezet. Tizenhat fölfele és tizenhat lefele. Lyukacsosak a fokok, a magas női sarok más sem csinál csak beleakad. Megtörtént, hogy az egyik galambunk, aki miközben arra vigyázott, hogy szuper halkan csukja be maga után az ajtót, nem tudni hogyan, de a cipősarka beleakadhatott az egyik lyukba és a fele fokmennyiséget lesodródva tette meg a rideg, kemény, lyukacsos lépcsőkön. A nem szokványos zaj kikergetett mindenkit az ajtón túlra, hogy lássuk, mi történt, lehet-e, kell-e valamit segíteni. Fiatal galambunk fehérre váltan ült, a hátát a falnak támasztotta, szólni sem bírt, egyre remegett. A galambok galambistenének hála, semmi baja nem esett az ijedtségen, a kis megütődöttségen túl.

Veszélyes a galambdúcban dolgozni, láthatni. Mert megbotolhatsz lefelé, az egyszer úgy biztos, ahogy mondom. De bent sem fenékig tejfel és Hawaii, dizsi, meg szórakozás. Könnyen a fejedbe kerülhet, ha nagyobbat tévedsz vagy vétesz. Mert az tudvalevő, hogy tévedni galamb dolog, de nem mindenütt egyformán, és nem akárhol szabad. A galambdúcban a legkevesebbet.

Változóban hát a dúc benseje, meg az alsó világ, az új szele legyint. Mi galambok szeretjük, ha történik valami. Bízni is szeretünk. Abban, hogy talán jobb lesz. És csak jobb lesz végre valahára. Aztán persze meglehet, hogy felébredünk és bilibe lóg a galambszárnyunk. Akár hiszitek, akár nem, jobb helyet is el tudnék képzelni neki...

Újratervezés, a film

http://eztnezdmeg.com/dobbenetesen-jo-magyar-rovidfilm-erdemes-megnezni/

Gyorsan beírom ide, el ne vesszen. Egyszer a Sándor osztotta meg az ismerősei között, hogy nézzük meg, mert nagyon megéri, különleges valami, s nem tudni, meddig lehet hozzáférni. Persze megnéztem, rögtön megértettem, hogy mire gondol. Azután persze igaza lett, a linket levették, és a kis film már csak az emlékeimben élt. Olykor meg-megosztotta valaki, aki az ismerősöm volt a hálón, én meg önkéntelenül, akaratlanul is mindig megnéztem. Mert olyan nem fordulhatott elő, hogy Pogány Judit-Kovács Zsolt párosára, párbeszédére ne jusson idő ebben a helyenként fejetlen rohanásban, ami szimplán maga az élet. Tizenkét percben vág mellbe, hogy mi is a valójában a fontos. A másik, igen, a másik az egyre idegesítő, töpörödő, eltűnő formájában. A folytonos óva intése, előre károgása, a be nem álló csacsogása. Egyáltalán, hogy ott van, ott ül mellettünk, és mondja, mondja az úthoz kapcsolódó megjegyzéseit, megfigyeléseit, intelmeit. S bár agyunkra megy, mégis pont ez az, amire szükségünk van. A másikra. Elesetten is. Így felhúzva. Meg úgy is, amikor már csak alszik, mert a halálos kórtól gyenge, és a feje egyre a vállunkhoz ütődik, s amikor kicsit magához tér, akkor is bennünket féltőn, óvón szólal meg. Mert a szeretet az már csak ilyen. Törődő a végsőkig. Beteg burkából kilépő, a másikra figyelő. Mely persze terhes. A folytonos pilinckázásával, aggódásával terhelt. Hagyjon már végre békén, ne abalygasson az állandó odafigyelésével, nyugodjon egyszer s mindenkorra le, nem óvódások vagyunk, akit mindenkor és valamerre terelni kel. Amikor meg lenyugszik, elhalkul, eltűnik mellőlünk, akkor a hiánya magától értetődően égető, csupán a lejátszóra felvett hangjában, bennünk élő alakjában folytonos. Kábé erről szól az Újratervezés, Tóth Barnabás filmje. Tizenkét perces csoda.

Sándor Erzsi: A Pista!

Arra nem tudok magyarázatot, hogy mér szedem össze a fetrengő galambot, mér hozom haza és tárolom itthon a hétvégén, ha csak azt nem, hogy nem szeretem látni, amint éppen körülállják a varjak és sorsot húznak, hogy ki verje szét a galamb fejét. Tudom, a varjúgyerekek is korgó gyomorral várják a kaját de a galambot mégis hazahozom. Aztán ma reggel elindulok vele a Galampatikába, ami Pestlőrinc alsó-felső-középsőn van, a térkép szélétől lefelé. Félóra autózás és máris a Kisfaludy utcában vagyok, de elbizonytalanodom ezért félreállok, hogy megnézzem a térképen. Óvatosan, 10-zel haladva belekormányzom magam az árokba, amit nem láttam. Hát nem. Sztem nem is volt ott előbb, csak lett. Azonnal megáll a mögöttem levő suzukis, egy másik, és kijön az árok előtti viharvert házból egy férfi. Rám néz, aztán ugratja a gyereket vontatókötélért. Mondok, van vonóhorgom? Legyint és már a suzukisnak mondja, hogy elsőkerék meghajtású. álljon az autóm mögé. Aztán beül az autómba, a viharvert házból kijön egy tagbaszakadtabb fazon, az beugrik a csomagtartómba nehezéknek és percek alatt kihúzzák a kocsimat az árokból. Aztán még meglapogatják, hogy tényleg nem lett semmi baja. Nem lett. Sírok és köszönök. Azt mondják, ugyammá, ennyit megtesz az ember a másikért. Legalább a nevét megkérdezem, tudjam, kinek legyek hálás - Pista. Aztán leadom a galambot, veszek egy üveg bort, egy doboz csokit és visszamegyek. Óvatosan állok meg az árokkal szembeni járdán. Köszi Pista, meg a gyerek, meg a suzukis, meg a családtag. A zuhogó esőben, tegyük hozzá. Tegyük.

Forrás: Facebook, 2016.09.05.

Neve napjára (Rózsi-Csöpp)

Csöppnek marad meg már csak nekem itt bent a szívemben, pedig valójában Rózsi. Az Éva Rózsija a Rozálok családjából. Emlékszem, mikor kérdezte, miért nem adok neki becenevet, hiszen annyi embernek adtam már, éppen neki miért nem. Nem volt egyszerű, hiába próbálkoztam jó ideig, neki egyik kitalált név sem tetszett. Mit szólsz akkor a Csöpphöz, amellyel - bevallom -, szeretettel és barátsággal csöppnyi termetére utaltam? Csöpp, Csöpp, ízlelgette a nevet, a Csöpp az jó lesz, tetszik nekem, mondta azzal a fölfénylő mosolyával, amelyet mindig is annyira szerettem. Megmaradt hát Csöppnek, kettőnk között legalábbis. Csöppnek, amelyről ő tud kizárólag, meg én. Csöppként őrzi személyéhez kapcsolódóan szívemnek egy különösen kedves korszakát. Azóta is Csöpp, hogy már mindjárt három éve, hogy nem dolgozunk egy fedél alatt. Valahogy automatikusan Csöpp, mert bennem az maradt. Pedig mindjárt három éve, hogy egyre inkább Rózsi ő, aki ma ünnepli a neve napját. Rózsi, mert így hívják, mindenki ezen a néven szól hozzá, ő maga is a Rózsira hallgat. Miért is legyek kivétel ez alól, amikor azt mondom, hogy boldog névnapot, Rózsi, érezd jól magad ezen a napon. A Csöpp az Csöpp - az emlékek gazdag tárházában.

Beke Klára: 30 éve Tauril

Pont ma van 30 éve…

hogy átléptem a kapun. A gumigyár kapuján. Na nem ezen, mert ez akkoriban még nem (ilyen) volt, sőt maga a telephely sem így nézett ki, nagyon nem. De a gumigyár az akkor is gumigyár volt, a maga összes „bájával”, színével, szagával, zajával, stb. Pályakezdő mérnökként, aki akkoriban döbbent rá, hogy szíve szerint nagyműszeres analitikával szeretne foglalkozni, néhány nap alatt rájöttem, ha valamivel itt biztosan nem fogok foglalkozni, az a nagyműszeres analitika. Sebaj, maradtam! Majdcsak találok/kapok valami érdekes feladatot itt is! A pénz meg viszonylag jó volt, kb. 1000 kg kenyér ára, és ez majd’ 30 %-kal volt több, mint az évfolyamtársaim zömének a kezdő fizetése. A szomorú vicc az, hogy ma, 30 év elteltével még mindig kb. 1000 kg kenyér árát viszem haza, sajnos inkább az alsó kategóriás kenyerekét, és ez nem is tudom, hány %-kal kevesebb, mint jó néhány évfolyamtársam mai keresete. Igaz, közülük jó néhánnyal minden pénzük ellenére sem cserélnék! Mert ez a 30 év jól telt el, és nem csak az a 8, amit otthon töltöttem gyesen! 30 évet egy munkahelyen lehúzni manapság már inkább elhallgatni való, majdhogynem szégyen, az élhetetlenség, megújulni képtelenség, tanulásra való restség biztos jele. Gondoljon mindenki, amit akar, én ezt a feltételezést a magam részéről visszautasítom. A „kötelező?” váltásokat én is megcsináltam, de valahogy mindig a kapun belül. Mert mindig voltak körülöttem olyan kollégák, az asztalomon olyan feladatok, akikért/amikért érdemes volt maradni. Ha pedig néha mégsem, és elfogott a menekülési vágy, az Élet mindig produkált valami olyasmit, ami miatt akkor éppen muszáj volt maradni. Hát így! Egy mottó, ami eddig végigkísérte a pályafutásomat, az egyetemi évfolyam búcsúztató ünnepélyről származik. Akkoriban (30 éve) divat volt panaszkodni, hogy a kezdő mérnökök nem kapnak „mérnöki feladatokat”. Erre reflektálva búcsúztatta Pungor professzor úr a végzősöket azzal: kollégák, véssék eszükbe, bármilyen feladatot kapnak, végezzék el mérnöki módon, és akkor előbb-utóbb megtalálják önöket az igazi mérnöki munkák is! Igen! Amit az elmúlt 30 évben nap mint nap próbáltam alkalmazni az összes tanulmányaim közül, az ez volt! Remélem, észre lehetett venni! Talán 10 év múlva ismét gyártok valami ilyesmi posztot, de akkor már nem a Taurilnál eltöltött 40 év emlékére, hanem a nyugdíjba vonulásoméra! Persze ennek feltételei vannak: pl. hogy legyen fészbúk, legyek én, legyen nyugdíj, stb.
Talán még az első feltételt sem merné írásba adni senki!

Forrás: Facebook, 2016. szeptember 1., a szerző engedélyével

Pat lábnyomában

A kertben egy nő hajlong, a virágait gondozza. Mondom, a B1-et keresem. Ez az, mondja. Ez volna az, hitetlenkedem. Higgye el, ez a B1 apartman. A melletünk lévő az már az A6. Körbe nézek a kertben, Pat-re semmi sem emlékeztet. Ön biztosan nem ismerte az előző lakó elődjét. A Patriciát, kérdez vissza. Csak nem ismerte Pat-et, hökkenek meg. De bizony, még a lakásában is jártam, tudom milyen volt. Bejön megnézni, milyen lett? Ha megengedi, előbb lefényképezném a kertet. Középen széles füves sáv, két oldalt virágsorral a ház oldalában, ill. bokrokkal a nyugdíjas házon túli világ felé.

Emlékszem, hogy Pat kertje teljesen más volt. Tiszta dzsungel volt, mondom. Igen, én is emlékszem, teszi hozzá Éva. Középen volt egy kő angyalka. A ház felöli részen voltak a virágai, sorolom lelkesen. Volt egy boltív a kilépőnél, egészíti ki az összképet. Ja, igen, fából volt, azon át lehetett kijutni a kertjébe. Szemben bokrok voltak, alacsonyabbak, magasabbak, tiszta dzsungel volt az egész. Vannak fényképeim abból az időszakból. Fényképeztem a Pat-et a kertjében, amint büszkén mutogatja a virágait. De ketten együtt  is le vagyunk kapva.

Mi lehet vele, kérdezi. Nem tudom. Mikor visszament Angliába, a kezébe nyomtan egy papírt, rajta az összes elérhetőségemmel, még az email-címemet is megadtam. Pat, akár a kámfor szívódott fel. Pedig kerestem, utána még elég sokáig kerestem. Azóta már, néz rám Éva merőn, a hangsúlyt magasan tartja, kivár. Meg is halhatott azóta. De tudomásom szerint semmi komoly szervi baja nem volt. Talán a szíve, mondja. A csípőjével volt a gond, nagyon nehezen tudott felállni és elindulni. Hát attól még nem kell meghalni, mondja. Szerintem sem. Közben magam előtt látom a kilencvenegy éves anyósomat, akit az imént láttam a foteljében ülni a nyugdíjas ház távolabbi apartmanjában. Pat is bőven ülhetne, üldögélhetne valahol Angliában.

Jöjjön, megmutatom a lakást, rángat ki Éva hangja a merengésemből. Ilyen a nappalink. Tudom, az ő falai valamilyen bordósak voltak, elég vad színű. Az, de nagyon passzolt hozzá, válaszolom. Az ajtótól balra volt a fotelje, amelyben ült, amikor jöttem hozzá látogatóba. Előtte egy üveg tetejű dohányzó asztal. Szemben volt egy másik fotel, az volt az én helyem. Nála nem itt volt a tévé, hanem a sarokban. Kevesebb bútora volt azon a falon. Itt a háló, azt is megmutatom. Pat-nek fehér háloszoba bútora volt, két hatalmas ruhásszekrény emitt balra, középtájt egy nagy franciaágy, mellette kétoldalt éjjeliszekrények, két komód, ha jól emlékszem. Mi így rendeztük be a lányommal, aki velem él.

De jöjjön, a konyhát is megnézzük. Reménykedtem, hogy legalább a konyhában fellelem Pat fizikai nyomát a meghagyott bútoraiban. Gyönyörű konyhabútora, berendezési, használati tárgyai mind-mind kiváló ízléséről tanúskodtak, meg arról, hogy megengedhette magának. Éva konyhájában egyedül a fali csempében emlékezhettem Pat-re. Az összes bútor ki volt cserélve, át volt helyezve. Pécsről hoztam magammal, mondja, örültem, hogy legalább ennyi elfért a régi lakásomból. Nem szóltam, csupán néztem, éreztem, hogy a torkomat szorítja valami.

Visszamentünk a kis kertbe. Mi ez a nagy virágú bokor, kérdezem. Hibiszkusz, mondja, be kell tetetnem áttelelni, különben megfagy. Nézem gyönyörű, a napra ásító, hatalmas narancssárga virágait. Nagyon szép, mondom. Az a másik, a vizi hibiszkusz, mutat a virágsor végébe, az áttelel itt kinn, csak vissza kell nyírnom, és annyi. Annak meg mályva színűek a virágjai, kápráztatóak.

Jöjjön, megmutatom a fügémet. Bevallom, láttam már fügebokrokat, de mindig szeretek a közelükben tartózkodni, bírom a leveleit, és imádom a gyümölcsét nyersen és lekvár formájában. Még kicsi, kitámasztottam, hogy kisfává növekedjen, nem tudom, hogy megmarad-e. Megmarad, vágom rá azonnal, én legalább három embert ismerek, akinek van fügebokra vagy fája a kertjében. Márta, Frildi, meg a Sándor, sorolom magamban őket. Lehet, mondja, de ezek a drávai ködök megcsípik a növényeket, nehéz nekik a drávai köddel megküzdeni. Meleg kell a fügének, azért van itt, mutat a napos sarkára a kertnek. És itt van mellette ez a tuja, amelynek részben az árnyékában van, remélem, hogy a magasabban növő leveleit, a kis fügefát a tuja a drávai ködöktől megvédi. El sem tudja képzelni, hogy milyen tejfehér a kert, amikor a drávai ködök beköszöntenek, semmit sem látni és hideg van. Magam elé képzelem egy pillanatra a hideg fehérséget, de most még körbe nézek a kertben utoljára, amely most az Éváé, s mely egykor a Pat-é volt.

Megmártozom az emlékeimben. Másom sem maradt.

A sziget

Van egy zenei cédé boltos barátom. Visz egy hamisítatlan retro boltot, évek óta a fennmaradásáért küzd. Zenéi csak nagyon kis részben hajaznak a közízlésre. István megy a saját feje, a zenei értékek, a ritkaságok, a gyűjtők igényei után. Négyszer négyes boltja szinte a plafonig bepolcozva, a polcok dugig tele zenékkel cédén, az utóbbi időben bakeliten, néha még filmek is előfordulnak nála. Efféle réteg boltból lehetett valamikor a városban vagy négy, mostanra az Istváné maradt meg egyedül. Boldog, hogy megvan, hiszen azt csinálhatja, ami életben tartja: zenéket kínál minden arra járónak, hozzá beesőnek. Zenéket hallgat nyitástól zárásig, otthon zárástól nyitásig. És beszélget az emberekkel. Akivel lehet, aki szereti, ha a kötelezőn túl is szólnak hozzá. Szívesen veszi a kölcsönösséget, az érdeklődést, a természetességet, a nem megjátszást, ha a csöppnyi retró boltban a Hollán Ernő utca közepén, mindenki önmagát adja. Alig éli túl a mindennapokat, de valahogy túléli. Az egyik bevétellel tömi be az elmaradást, a következő még várhat. A folyton tikk-takkoló számlákkal, akár a sárkány állandóan újranövő fejeivel küzd. Kicsit kesernyés, mégis boldog, nem sikerült az optimizmusát kiölni belőle. Ott nyitogatja, zárogatja csöppnyi üzletét a nagyforgalmú, zajos körút szomszédságában a Hollán Ernő utca közepén balra, Bächer Iván által zseniálisan Újlipóciának nevezett városrészben. Ahol ha valamit nem találsz meg, mi szívednek-szádnak ingere, az nincs is. Évek óta tervezi, hogy összepakol itt mindent és elmegy. Elmegy valahova messzire. Oda, ahol még érték a zene, az olyan zene, ami nem kommersz, nem a napi ízlést elégíti ki, hanem valahogy örök, hiszen eltelt már annyi idő a keletkezésük óta, hogy bizonyítottak. István is. Mégis azzal nyitja ki boltját a hét hat napján, hogy csak élje túl a mai napot, legyen annyija, hogy holnap is kinyithasson. Sokszor mondta már, hogy összepakol, itthagy csapot-papot, elmegy nyugatra vagy északra, neki édes mindegy, csak emberibb legyen a közeg, élhessen úgy, hogy élni hagyják. Én meg közben azon gondolkodom, hogy kihez megyek be akkor egy jót dumálni a napi helyzetről, kivel beszélek meg könyveket, ki mesél nekem úgy és annyit József Attiláról, és kitől kapok, s veszek zenéket. Hol lesz akkor ez a csöppnyi sziget...

Parkolás a mélyben

El sem tudom mondani, hogy mennyire utálom a mélygarázsokat. Főleg azokat, amelyek szintről szintre haladnak a mélybe lefele, hogy legyen elég helye az autóknak leparkolni.

A legutóbbi esetem a mélygarázzsal csak öregbítette az ellenérzesemet a mélységgel és a garázsokkal, az ottani parkolással kapcsolatban.

Annyit már tudok magamról, hogy csapnivalóan tájékozódom. Fent. Meg lent. Lent, ha lehet, még rosszabbul. Egyáltalán mindenhol. Ha valamilyen kényszerítő körülmény mélygarázsba visz, akkor igyekszem megjegyezni a szintet, a sorszámos parkolóhelyet.

A 143-as számmal nem is volt gond, csak a szint esett ki a fejemből. Elindultam legalulra, hogy ott keressem az autómat, de csupa ötszázas kezdetű számmal találkoztam. Ez nem az én szintem, gondoltam valamiért, és elindultam volna fölfelé, ha megtaláltam volna a kijáratot a lépcsővel. Nagy nehezen belebotlottam a liftbe. A mínusz kettőn voltam már, próbálkozzunk a mínusz másféllel, merthogy itt még félemeletek is akadnak a mélyben. Mi van, itt minden szám csak ötszázzal bír kezdődni? Egy újabb szint kacifántosan felfelé, a liftet megint percekkel hamarabb bírtam megtalálni, mint a valahol havaii-ozó lépcsőt.

A mínusz valahanyadikon már a négyszázas régió is bejelentkezett a számok közé, mint aminek kell hely a nap alatt, jobban mondva lenn a sötétben.

Benn a plázában agytúráztattam kérdéseimmel egy biztonsági őrt meg egy eladót, tudják-e, melyik szinten van a 143-as parkoló szám. Ők, ugyan, ők nem tudják, de van vagy tíz szint, nyugodjak csak meg, az egyiken ott lesz. Egyébként nem akarom-e kívülről megpróbálni, mert úgy már egyszer bejöttem. Bevallom, gondoltam már rá, de hogy egy agytröszt biztonsági őrrel fogom magam úgy érezni, mintha nagy szellemek találkoztak volna, na erre álmomban sem gondoltam.

Valakit még meg kellett kérdeznem, hogy hogyan is jutok ki ebből a tetves plázahodályból, de onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. A mínusz elsőn még elszerencsétlenkedtem, hogy merre is az arra, merre csökkennek a számok 143-ig. Egyre erősödő lélekkel közeledtem a kocsimat rejtő bűvös szám felé. El sem tudod képzelni, mekkora öröm meglátni, hogy az autóm éppen ott van, ahol hagytam.

Megkerestem a fizető automatát, hogy az "aki keres, talál" játék végén a megérdemelt száz forintot bedobhassam. Azért jól az agyamba véstem az autóm helyét, hogy könnyed elegánciával találhassak vissza hozzá. A következő programomig maradt még tíz kerek percem. Csöppet fájlaltam, hogy az autós keresésem miért nem tartott kicsit tovább.

A galambdúcban - valami történt

Javában surrogtunk-burrogtunk, nyüzsögtünk és tüsténkedtünk, amikor a galambok rengetegéből az egyikünk, aki oly sokáig volt amott bent a zárt ajtók mögött, válaszolt arra a kérdésünkre, hogy mivégre, miért volt ez a nagy és hosszú ideig tartó elvonulása. Felmondtam, mondta kerekperec, keresetlen őszinteséggel és elmosolyintotta magát hozzá. Hallani, de leginkább látni kellett volna hogyan állt le a surrogás-burrogás, a nyüzsgés és a tüsténkedés. Fennakadt a hang, megakadt a szó. Egy merő csönddé vált a szoba, benne egy szobányi megnémult galambbal.

Hogyan, miért, mikor, hova - egy pillanatra veszni látszottak a távlatok. Amúgy tudtuk speciel, de legalábbis éreztük, hogy ennak a galamblánynak a szárnyai már alig bírják terheit, melyek napról napra sokasodtak. Csöppnyi galambvezetőként volt ő a toppon. Éjt nappallá téve szárnyalt fönn, kapta telibe még föntebbről a tenni-, vezetni-, kiigazítani valókat. Húzta-vonta ő a terheket zokszó nélkül, hiszen fiatal volt, telve erővel, energiával, szépséggel, csinossággal, s ha kellett még a galambközlegények, közleánykák sorát is szaporította jelenlétével, munkájával. Több galambnyelven beszélt kiválóan, könnyedén kommunikált távoli országok galambjaival. Mondhatni, a helyén volt, a galambok összességéből talán a leginkább abban a galambdúcban, mely magasról nézett le a nyüzsgő, folyton folyvást mozgásban lévő lentre, s amely az utóbbi időben egyre többször melegnek, túlnépesedettnek, mozgásra, s a távlatokra nézvést igencsak szűknek bizonyult.

Beadtam a felmondásomat, ismételte meg jól halhatóan, az izgalom szemernyi jele nélkül, s megint elmosolyodott. Tartóztattak? Ajánlottak valamit? Kérdezték, mennyiért maradnék. Mondtam, nincsen az a pénz, de szárnysegédek sincsenek, meg a legújabb szárnytechnikai megoldások, amelyek megálljra, visszafordulásra, maradásra bírhatnának. Galamblányunk arcán mosoly, meg távolba révedezés, amint döntésének hátterét sorolja. Már szombatom, vasárnapom sem volt. Éjszakáimat telefoncsörgés szakította rendre meg. Nem tudtam rendesen pihenni. Azt hitték, hogy szárnyaim egyre terhelhetőek, hogy örökké bírni fogom a repülést, a folytonosan magasodó szárnyalást. Eközben fogyott körülöttem a levegő, amelyben nem láttam magam előtt szárnyalni galambabbjainkat, sem mellettem a segítő társaimat. Nem csoda, ha egy olyan túlterhelt galamblány, mint amilyenné én is váltam az idők folyamán, fulladozni kezd. Önnön verejtékemben és az egyre fogyó levegőben.

Miközben mindezt hallgattam, magamban arra gondoltam, hogy galambabbjaink főhetnek kicsit magukban, fortyoghatnak azon, hogy ami az orruk előtt volt, épphogynem a szemüket szúrta ki, mégsem látták. Hogy történni fog valami, mert nem lehet az, hogy ilyenkor ne történjen. S amikor megtörtént, akkor hiába minden utólagos igyekezet, izzadságszagú erőlködés a galambdúc megszokott egyensúlyának visszaállítására.

Amint kinn röpködtem az udvar fölötti egyre táguló légtérben, ezek a gondolatok rohantak meg, nem bírtam tőlük szabadulni. És az érzés, hogy most már semmi sem ugyanaz és ugyanolyan a galambdúcban. Még az is motoszkált bennem, hogy menj, csak menj, galubuska, galambocskám, folytasd utadat, találd meg ennél sokkal jobban máshol magadat. S ha sikerül majd ez valamikor neked, létemben a galambdúcban, meg kinti röpüléseimben - a szívem sem fog fájni annyira.

Schäffer Erzsébet: Ajándékok név nélkül

Nagyon sok levélben sok ajándékot kapok. Idézeteket, gondolatokat, emlékeket, verseket, alkalmi köszöntőket, még recepteket is. Ezek közül azokat, amelyek valamiért megfogtak, elteszem, s néha elolvasom. Van, hogy évekig rájuk se találok. Nincs mindegyik alatt a szerző neve, nem mindig írtam oda, hogy ki küldte, csak a puszta szöveg maradt. Most ezek közül válogattam. Ha valakit megragad némelyik gondolat, őrizze tovább.

A MEGBOCSÁTÁSRÓL

Az értelmező szótár szerint a megbocsátás azt jelenti, hogy valaki bűnt, sérelmet nem ró fel többé. A szó eredeti jelentése pedig: elenged, kiürül, kiürít. S a megbocsátás valóban egy olyan változási folyamat, amelyben az egyén legyőzi, elengedi a megbántottságból fakadó jogos haragját, bosszúvágyát, s szabad döntésből jóindulattal, empátiával, szeretettel fordul megbántójához. Hangsúlyos a megbocsátásnak a folyamat jellege, mert az igazi, a hiteles megbocsátás sohasem egy pillanat műve. A megbocsátás tulajdonképpen azt jelenti, hogy szeretetet adunk akkor, amikor semmi okunk nincs rá. Amikor a rosszat jóval viszonozzuk. Aki megbocsátás helyett a megtorlás mellett dönt, elindít egy végtelen bosszúláncot. De a megbocsátásra való képtelenséggel önmagát is pusztítja. Aki nem tudja elengedni a sérelmet, az újra és újra visszatér hozzá, s azzal előbb lélekben, majd később testben is megbetegíti magát. A megbocsátani nem tudó embereknek a közösségei is megbetegedhetnek, szétszakadozhatnak idővel, s kiterjesztve így egész nemzetet is megbetegíthet a megbocsátani nem tudás. A megbocsátás ezért nem magánügy, nem csak két ember magánügye. A társadalom életében éppolyan fontos, mint az egyes emberében, olyan, mint az oxigén a levegőben. Ha nincs bocsánat, nincs megbocsátás, „megfulladunk”. …

A megbocsátást sokan negatívan értékelik, egyfajta morális gyöngeségnek tekintik, az önvédelmi képesség hiányának is. A modern pszichológia és teológia szerint viszont a megbocsátás erő, az emberséget erősítő, az egészséget védő, a stresszel való megküzdést javító erő. Nagyon komplex feladat, amit tanulni kell. Legelőször mindenki a családban, szűkebb környezetében sajátíthatja el...

Nem lehet racionálisan elemezni, értelmezni a megbocsátást, mert az valójában spirituális folyamat, amely magába foglalja az igazság és a kegyelem egyensúlyát. A zsidó hagyomány szerint Isten iránti szeretetből kell megbocsátanunk egymásnak. A keresztények tovább mennek: ellenségeinknek is meg kell (meg kellene!) bocsátanunk. Bibliai megközelítésben: a bűnt csak Isten bocsáthatja meg. Mert aki vétkezett más ellen, vétkezett Isten ellen is. A másoknak való megbocsátás tehát az Istennel való kapcsolatunk rendezése. Vagyis, ilyen értelemben az igazi megbocsátás nem természetes, hanem természetfölötti, benne egészen különlegesen gazdag erővel koncentrálódik Isten és ember szeretete. Belülről szabadulunk fel. A megbocsátás képességével Isten egy hatalmas és erős szeretetfegyvert adott az ember birtokába. Ha a megbocsátás életté válna, mi magunk is lelkileg felszabadultabbak, testileg egészségesebbek lehetnénk. (Gőgh Éva pszichiáter előadása Tihanyban)k

A FELTÉTLEN SZERETETRŐL

Olyannak szeretlek, amilyen vagy,...miközben a saját stílusodat keresed, amelynek révén kapcsolatba léphetsz a téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet. Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk.

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem voltam ott, ahol te. És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel néztem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged?

Hagylak, hadd járd az utad – nem ítélem meg a tetteidet sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot.

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed.

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy képét.

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes.

És nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én.

Anyám foteljében

Ülök anyám foteljében. Eddig föl sem tűnt, hogy nem a sarokban, hanem anyám foteljében ülök, és úgy nézek le a kertre. Mintha többet lehetne innen látni. Vagy inkább anyám érződik ki jobban a fotelből. Emlékszem, hogy mindig ebben a fotelben ült. Fölkelt az étkező asztaltól, tett egy pár sántikáló lépést, úgy huppant bele a fotelba, a fotel zokszó nélkül tűrte. Anyám körbe nézte a teraszt és a kertet. Neki ennyi éppen elég volt a természetből. Szokta volt mondani: a természet ott, én meg itt, jól megvagyunk mi így ketten.
Anyám foteljében ülök. Kinézek a kertbe. Látom a szárító kötélen libegő, száradó ruhákat. Két mosásból szinte teljesen betelik a három zsinór. A fehér mosás jól megfér a színessel egy kerti légtérben a fű fölött. A teraszon a legnagyobb kánikulában is jár a levegő. Nem sok, de valamennyi. Balról érkezik és jobbra halad tova, vagy fordítva, mindegy is, jön és megy.
Anyám a foteljében, amikor még egészségesebb volt, sosem fázott. Ott ült szoknyában vagy hosszú, kényelmes nadrágban, hozzá piros, bordó, élénk színű pólót viselt, és beszélgetett. Velem és vele. Amikor a Zsuzsa is velünk volt, a Zsuzsával. Bírta a Zsuzsát, a barátnőim közül őt szerette meg a legjobban. Nem kért rá sosem engedélyt, magától értetődően hívta föl Zsuzsát otthonából is telefonon, napjában többször, ha nem emlékezett rá, hogy beszéltek-e már aznap. Anyám szívesen beszélgetett életszagú emberekkel. Közöttük nem panaszcsere zajlott, hanem hírek, gondolatok, érzések, programok, tervek valódi kicserélése, és sok-sok nevetés hallatszott. Anyám magától értetődően állt az élet pozitív oldalán. Nagyon messziről és nagyon mélyről érkezett. Előbb vette észre a jót, sugározta és cselekedte. Szívesen  nevetett. És sokat.
Anyám a foteljében ült, beszélgetett, nevetett. És mesélt. Nem tudom, tudta-e, hogy éppen hosszasabban, összefüggően mesél, de mesélt. Annak hangzott. Úgy tudott mesélni szinte bárkiről és bármiről, hogy elvarázsolódtunk általa. Ezt onnan tudom, mert nem számoltuk az időt, és az észrevétlenül múlt el. Nem bántuk a múló időt anyám társaságában, amikor a foteljében ült a teraszon. A saroktól a távolabbikban, ahonnan több volt a kilátás a kellő távolságban elterülő kertre.
Anyám a foteljében ült akkor is, amikor beteg lett, meg egyre betegebb. Hagyta, hogy kihozzuk ide, akkor már nem vezetett. Kiültettem a foteljébe. Kérdeztem, nem fázol, de igen, mondta. A szívem kondult bele, akár a nagyharang, anyám fázása nem sok jóval kecsegtetett. Hosszú nadrág, hosszú ujjú pulóver volt rajta augusztusban, és anyám fázott. Kihoztam egy plédet, körbe bugyoláltam. Közben meg-megálltam, hogy magamhoz szorítsam, lopva, észrevétlenül. Anyám csak annyit mondott, jól van, jól van, jó lesz, Pannikám.
Anyám ült a foteljében, körbe tekerve takaróval, melegen. Nem sokat beszélt. Már az is fárasztotta talán. Néha megeredt a hangja, megint a régi volt, odaszögezve hallgattuk. Egy-egy közbeszólással löktük odébb mesélésében, nehogy hamar érjen véget. Fáradtak voltak a szemei, mélyebben ültek gödreikben az arcában. Mintha folytonosan lázas lett volna, pedig csak lefogyott. A betegség legyőzte közismert, szeretett, ragadós étvágyát, alig evett. Örültünk annak a pár kanálkának is, ami lement. Nem az étellel volt a baj, hiszen a kedvenceit főztük azzal számolva, hogy nagyobb kedve lesz hozzájuk. Az étvágya maradt el tartósan, majd végleg.
Anyám addig ült a foteljében, ameddig kedve volt kijönni, együtt lenni velünk, valamennyit beszélgetni, mesélni, csöppeket enni, magában csöndesen megállapítani, hogy a kert ott, ő meg itt, mi kinn vele együtt, s így van ez nagyon jól. Így volt ez nagyon jó.

Scottish shortbread

Nagyon nemzetközi ez a világ, telisde tele önszántukból máshova költözőkkel. Így történhetett, hogy angol tulajdonosa volt a Dorfwirt nevű hamisítatlan osztrák panziónak, és szintúgy angol vezeti a panzióhoz közeli, mintegy két kilométerre található snackbart. A Kaiserschmarrent, osztrák császármorzsát ott még hírből sem ismerik, bármennyire is nyomtam meg a dupla r-t, amire ők az angolosan murisan hangzó Kaiserschmarrent kérdő hangsúllyal ejtették ki teli bizonytalansággal. Életükben nem hallottak a kedvenc osztrák desszertemről, nemhogy csinálták volna. Utolsó reményem, hogy eszem még egyszer smarnit, mielőtt még feloldódnánk az eltávozásban, helyből holt hamvában ezen a helyen. Viszont van nekünk shortbread-ünk, Scottish shortbread-ünk, mutatja angolul a kiírást a reklámtáblán a fiatal felszolgálónő, a tulaj bőszen bólogat mellé. Kóstoljam meg, mondja és kezembe nyom egy kisebb drapp színű téglatestet, amely amikor beleharapok, nagyon is ehetőnek bizonyul. Erőnek erejével hagyom meg a felét neki (Tibromnak), hogy ő is megkóstolhassa. Meg lehet enni, mondja ő, ami annyit tesz érthető emberi nyelven, hogy finom. Erre visszamegyünk az angolokhoz, és kérünk egy adag shortbread-et, nem is akármilyent, skótot. Elém tesznek egy tányéron egy 5x7x1 cm méretűre alulnőtt valamit. Azt hittem, hogy rosszul látok, ez volna egy adag, mindez, na ne, és hozzá még két eurót kóstál. Az ár-méret aránnyal kis problémám lett mindaddig, amíg be nem kebeleztem az egész nyúlfarknyi shortbread-et. El lehet nekem hinni, már gyakorlatom van benne, hogy nem tart sokáig azt a kis nyiszlett semmiséget letornázni. Beleharapsz egyet, ropog a fogad alatt, harapsz kisvártatva még egyet, megint egyet, mert nem lehet abbahagyni, annyira vonzó az íze, meg ez az omlósan ropogás, állandóan a szájadba kívánkozik a falat az utolsó csöppig. Így aztán kettőt sem pislantottam, lenn volt az egész ötször hétszer egy centis kis szaros semmi, annál nagyobb nyomot hagyott az íz, az állag, az eladdig sohasem hallott shortbread Skóciából.

Gondoltam, megszerzem a receptjét, s egy életem, egy halálom, megcsinálom. A Márta halászta ki a netről az igazi, a hamisítatlan Skót shortbread leírását.

A titka a vaj, mind a 25 deka. Hozzá jön 8 deka vaniliás cukor, 4 deka porcukor. A vajat a cukrokkal összekeverjük. A cukros vajas gezemicéhez keverünk 25 deka sima és 12 deka kukorica lisztet, meg teszünk bele egy csipet sót. A tésztát fél órára hűtőbe rakjuk. Ne nagyon tovább, mert akkor eléggé megkeményszik, és kicsit nehezedik a nyújtása, én csak tudom. Utána lisztezett deszkán 1 cm vastagra kell nyújtani, formákkal szaggatni vagy téglatesteket formázni. 10-15 percet kell pihentetni, végül 170 fokon 15-20 perc alatt halvány aranyszínűre sütni. Ne süssük ennél tovább, mert akkor úgy jártok, mint én a szombaton készült első skót shortbread-demmel, mely a sütőből Tahiban fordult ki, hogy itt-ott kicsit odaég. Kis bosszankodással az égett részek lekaparásával járó veszteségek miatt, az íze egyszerűen isteni, az állaga omlós: mikor harapod, ropog a fogad alatt, a vajas íze meg mindegyre újabb harapások után kiált.

A Scottish shortbread számomra teljességgel váratlanul és tündöklő gyorsasággal vonult be a konyhámba, íratta be magát a receptes füzetembe, amely már kopottas, lapjai olykor kijárnak, és foglalta el előkelő helyét a rendszeresen, könnyen süthető, kiválóan fogyasztható, nagy sikerű sütik listáján.

(Köszönet érte a Kaiserschmarrent nem ismerű angol snackbarosoknak.)

A túrógombóc

A túrógombócot akkor eszem, ha magam csinálom. De leginkább akkor, amikor Anikó ritka, kivételes alkalmakkor a műsorára, azaz a menüjére tűzi. Váratlan túrógombócban, az Anikóéban akkor lehet részem, amikor egyszerre vagyok jóban egy nagyon Valakivel, akinek Anikó merő és kivételes szeretetből ma a soron kívüli túrógombócot elkészítette, valamint bizonyos protekcióm van Anikónál, aki megvendégelt e ritka csemegével. Bevallom, nem mindennap jön össze a csillagoknak ilyen szerencsés összeállása, és hozzá még péntek tizenharmadika sincsen, Anikó túrógombócából mégis úgy jött össze egy adagnyi, hogy előre tervezni sem lehetett volna jobban.
A gombócok pedig jócskán kitettek magukért. Éppen olyan jól egyensúlyoztak az ideális puhaság határán, mint az tőlük már nemcsak megszokott, hanem egyenesen elvárt volt. A porcukros tejfölbe keveredett prézlis mártás, köret, szputnyik, hivatalosan és szakszerűen egyszerűen: zacc, elmaradhatatlan kiegészítője volt Anikó túrógombócainak, és úgy tűnt el a gyomromban a gombócokkal egyetemben, mint a "férfi, aki ott sem volt". De az egy bűn rossz film volt, nem is értem, hogyan úszhatott fel viharos kulturális múltamból és társulhatott gondolatilag Anikó fantasztikus túrógombócával. Talán ez utóbbi kivételességét kontrasztként erősítendő. Úgy legyen.

Teply Tamás a jómódról

"A jómód ….

Ki hogyan éli meg korábbi szegénységét, az mindenki számára mást jelent, másképpen éli meg, fejezi ki, adja tovább érzéseit. Aztán egyszer eljön az az idő, amikor a jóból is megárt a sok.
Ilyenkor talán mindenki elgondolkodik és rájön: “Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, vedd számba az életedben azokat a dolgaidat, amit pénzért nem lehet megvenni”.

Milyen jó, hogy vannak ilyen egyszerű, de nagyszerű pillanatok…"

Forrás: Teply Tamás, FB, 2016.07.26.

A 420-as urak

A 420-as urak indiai filmet egy ültömben néztem meg, pedig 163 perces, fekete-fehér, a nagy klasszikusok közé tartozik, telisde tele fülbemászó dalokkal, ingó-ringó táncokkal, jó story-val, kiváló színészekkel, Raj Kapoor színész-rendezővel. Anyám imádta ezt a filmet. Gyerekkoromban és jóval később is rengetegszer emlegette. Mikor eszébe jutott valamelyik dallam, eldúdolta, táncot imitált hozzá, azzal az igazi indiai mozdulatokkal, amit Türkmenisztánból örményként ideérkezve a vérével együtt hozott. Kecsesen fölemelte kezeit a fejével egy magasságba, a derekával szexis körkörösen mozdult, a fejét a vállával ellentétesen mozgatta, s miközben dúdolt, türkmén-indiaiul lejtett, földön túlian elmosolyodott. Fizikailag ott volt ugyan, lelkileg egyáltalán nem. Arcán azzal az elrévedező, boldog mosolyával újra otthon lehetett. A nagyszobában ült a szőnyegen, ahol anyukája, Xenia mesélt neki és Kolja öccsének távoli világokról.

(Egy nagyon Valakinek)

Mindig van mit

Mindig van mit és van miből adni. Ma például összejött egy alig szervezett, mondhatni a véletlenre bízott váratlan vacsora. Nem voltunk sokan. Annál több volt a leves, s benne a bab. Ő imádja enni, már egy jó ideje csinálni. Ami bab, az jöhet, s tudjuk jól, ha a bableves egy kiló babból van csinálva, akkor annyi a bab, mint égen a csillag. Ma tehát bablevest kapott a csipet csapat. Meg palacsintát, amely kicsit passzentos volt. Az utolsó darabig elfogyott. Hiába volt a temérdek bab a bablevesben, repetával, hozzá friss, nagy, mondhatni óriás pogácsával a boltból - idegen tollakkal ékeskedve -, azért a palacsinta mind elfogyott. Gyanítom, nem létezik akkora palacsinta mennyiség, ami ne fogyott volna el ebben a körben. A túrós - egy álom. A lekvárosnak, meggyesnek, birsnek gyümölcs feeling-je van, de a kakaós is bőven jöhet. Az üres palacsintás tányérra meredve egyre azon törtem a fejem, mit is adhatnék még. Találomra kinyitottam a lakásunkban található saját hűtőszekrényünk ajtaját, és a középső polcról egy doboz saját készítésű szilvásgombóc vigyorgott szemtelenül rám, na, mi van, már el is felejtettél. Szóval mindig van mit adni. Az elfeledett szilvi gombi is az asztalra került.
Olykor, ha éppen nem vacsiról van szó és ehhez hasonló vendéglátásról, akkor adásképpen egy mosoly is megteszi, vagy egy jó szó. Egy odafigyelőn kutató rákérdezés. Egy röpke találkozás. Egy mondat. Telefonban elmondva. Valahol leírva. Egy simogatás. Egy ölelés. Egy szeretettel teli pillantás. Egy üzenet. Egy csoki. Egy levél. Egy gondolok rád. Mindegy, mi. Pontosabban fogalmazva: egy valami. Egy érdeklődés és annak csöppnyi jelei, melyek semmi pénzbe kerülnek. Mindig van mit adni, ami nem csak egy vacsora lehet, hanem annyi elképzelhetetlen sok minden. És mindig van rá idő. És sohasem tudhatod, hogy egy csöppnyi és önkéntelen adásoddal mikor húzol ki valakit a legmélyebb gödréből. Azt is mondják, hogy adni jobb, mint kapni. Van, aki már tudja.

Névnapomra

Amikor eljön a névnapom, az olyan munkás. Pláne, ha nem is tartom, hanem a világ ünnepelteti meg velem. Ki kell találnom, hogyan és mi lesz a vendéglátáskor. Sütök-e, s mit, és vajon sikerül-e. Megtalálom-e a mindig friss, nem fog-beletörős-pogácsa receptet, s lesz-e erőm hozzá megsütni. Tudok-e valamilyen meglepetéssel szolgálni az ünneplő kollégáknak, a szobába beszédülő vendégeknek, ami emlékezetessé teszi másoknak is, nemcsak nekem, ezt a napot.
Persze, hogy megsütöttem a "legendásnak" mondott túrósomat, kóstoltam, úgy látom, elég jól sikerült, hagytam a többieknek is belőle. Keresgéltem és találtam pogácsa receptet, pláne olyat, amihez élesztő helyett sütőpor kell, merthogy este nyolckor bírt kiderülni, hogy nincs otthon élesztő. Még tartott bennem a szufla és a pislákoló életerő, mire egyre szebben és megnyugtatóbban sokasodott a sok csöpp pogácsa az asztalon. Beviszem, s talán nem ezzel a pogácsával dobnak vissza, ha kővel dobálnék, ami nem jellemző rám. És futotta valamiféle meglepetésre is. Meglátjuk, hogy meglátják-e ők is.
Ehelyütt köszönöm meg előre is a köszöntéseket és köszöntöm minden sütő, főző, készülődő sors- és naptársamat Annák, Anikók, Annamáriák, Pankák, Pannik, és a többi Anna-félék napján, legyen szép napotok névnapunkon!

A Somló

A Tabánban sem voltam. Dolgoztam. Pedig a Tabánban kellett volna lennem. Helyette azt hajtogattam egész nap, hogy meghalt a Somló, hallottad, hogy meghalt a Somló, képzeld, meghalt a Somló, tudtuk, hogy nagybeteg és meg fog halni, most meghalt. És bármennyiszer ismételtem a mondatnak, a véglegességnek millió változatát, egyre kevésbé akartam elhinni. Mintha léteznének emberek, akiknek örökké kellene élniük. Amikor meg mégsem, akkor távozásuk olyan robajjal történik, hogy abba mindenünk belefájdul. Hát így vagyok én Somlóval. A Tamással.

Esterházy Péter - Harmonia caelestis, 245.: "Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt."
Luca Nemes-Bannak köszönet

A Péter

Tudtam, bár nem egészen hittem, hogy ilyen tré idő lesz, a legjobb otthon maradásra. Rendetlenség lebontásra. Suvickolásra. Főzésre. A fölhalmozott elmaradások behozására. Működött is a séma. Idő előtt lett készen például az ebéd. Aztán el sem hiszem, amikor az egyik délelőtti kisebb esőben azt mondom neki, hogy elmegyünk. Ilyenkooor? Ilyenkor. És mégis hova? A Petőfi Irodalmi Múzeumba. Az meg hol van? Megnéztem, a Károlyi utcában. Nézi, nézi, egyre nézi. Nincs is olyan, hogy Károlyi utca, csak Károlyi Mihály utca. Mondom, na, ezt is elspórolták. Ezután már a fene se fogja tudni, ki az a Károlyi Mihály. Károlyi meg lehet akárki is, egy Károlyból jött ember. Végül megtalálja a Károlyi utcát. És mi van ott? Láttam egy fényképet és sok mécsest. Vinnék oda én is mécsest. Csodálkoztam, mert többet nem is kérdezett.
Esett az eső, hol kevésbé, hol jobban ezen a július közepi napon. Az árkádok alatt a Petőfi Irodalmi Múzeum bejáratánál még ott áll egy fénykép kottaállványon, rajta Péter a jól ismert, vállig érő hajával. Körülötte mécsesek a földön. Néhányuk még égett. Mondom neki, tegyük oda a mi mécsesünket. Elővesz egyet, meggyújtja egy másik égőről, úgy teszi oda. Fürkészem Péter arcát. Tedd ki a többit is. Kiveszi a második mécsest, mely a földön Péter fényképe alatt egy másik ponton ég tovább. Hoztunk egy harmadik mécsest, és még keveset is hoztunk, csúszik ki nagy hirtelen belőlem. A három friss, bátran égő mécses egyenletesen oszlik el a többi között.
Nézem Péter arcát. Kutatom szemüvege mögött a pillantását. Keresem a mosolyt, a mindent tudó mosolyt, helyette egy mély rám szegeződő szempárral találom szemközt magam. Nézhetsz, fürkészhetsz, kutatgathatsz, megismerni úgysem fogsz tudni, sugallja a pillantása, de én ismerlek, átlátok rajtad. És úgy is érzem, hogy mindent tud, pedig nem kérdez, nem szól, csak egyre néz. Hiányzol, már most hiányzol, mondom, pedig nem is találkoztunk, csak a képernyő két oldalán. Te mindig bent adtál interjút valakinek, míg én kint odaszögezve hallgattalak. Minden kényes kérdésre volt valamilyen válaszod. Mindent tudtál. Mindent bőven kielemeztél. Olyan végtelenül, magától értetődően egyszerűen fogalmaztál, hogy attól voltál mélyen szántó. Ezt akár én is mondhattam volna, ha végig gondolom, ha megemésztem, ha minden mélységében érdekel a körül vevő világ. Ha lett volna elég eszem hozzá.
Most mennem kell, mondom Péternek, akinek kinn sincs a fényképén a neve, csak a végleges évszám:1950-2016. Égetően kis idő. Menj, menj, csak menj, hatol át rajtam pillantása, én még maradok. Itt. És mindörökre.

Esterházy Péter emlékére

Mondom anyámnak - Icuka

Mondom anyámnak:
- Meghalt az Icuka. Tudod, aki egy emelettel följebb lakott a házadban. Nem ma halt meg, csak ma hívott fel a fia, hogy elmondja, az anyukája kábé két hete ment el. Nem is tudom, mit éreztem a kocsiban vezetés közben, amikor egy-két percet beszéltünk. Fájást. Szomorúságot. Megbánást nem, hogy csak egyszer-kétszer találkoztam vele nála, mióta nem vagy. Valahogy megszűntél összekötő kapocs lenni, magamtól meg nem próbáltam a kapcsolatot tartani vele. Miután gyorsan letettem a telefont a kocsiban, eszembe jutott kicsit-nagyon dőlt járása a botjára támaszkodva, s hogy mennyiszer láttam, hallgattam, amikor nálad járt, és konyhádban ülve veled beszélgetett. A napi politika bosszúságait vezette le nálad. A közértbeli, az orvosoknál, egyáltalán az életben megélt pillanatait beszélte veled meg elég bőbeszédűen. Meg a múltat, amely valamilyen apropó kapcsán, de kéretlenül is ömlött belőle. Képes volt naponta kétszer- háromszor is felhívni téged mindemellett. Azután valami félreértés miatt megszakította veled a kapcsolatot. Egyik pillanatról a másikra. Két-három évig hozzád sem szólt, nem kereste a társaságodat. Te először nem értetted, mi történt, azután nem sokkal pedig már nem bántad, hogy egy sűrű, helyenként számodra terhes barátság szűnt így meg. Volt dolgod nélküle is rengeteg, a szabadnak látszó vegyértékeidet pedig az aktív család és más barátnők, barátok kötötték le telefonjaikkal, látogatásaikkal. Igaz, mondogattad, hogy a házból az Icukával tudtál igazán sok mindent megbeszélni, viszonylag kulturáltan és értelmesen. Amilyen hirtelen szűnt meg a barátságotok, olyan hirtelen tért vissza. Icuka egyszer csak rád köszönt, mintha mi sem történt volna. Onnantól kezdve helyreállt a barátságotok, amelyet azért csak megtépázott a hosszan tartó értelmetlen hallgatás, mellőzés Icuka részéről. Betegségedet, leépülésedet hatalmas aggodalommal élte meg a második emeleten. Szenvedett attól, hogy nem engeded a közeledbe és nem fogadod a telefonjait. pedig akkor már senkivel sem akartál beszélni, találkozni a lányaidon kívül. Most az Icuka is elment. Egy barátnőd ment el akkor is, amikor te csak az Editet tartottad az egyetlen magyar barátnődnek.
- Sajnálom. Sok baja volt. És ő hozzám képest nagyon ragaszkodott az élethez. Ő nem tudta elfogadni, hogy én már az életemben lemondtam az életről, és nem küzdök még halálos betegen is érte. Akkor most megint találkozunk. Beszélgetni is fogunk. Talán ott folytatjuk, ahol egészségesebb időnkben abbahagytuk. De most sem lesz sokkal több türelmem. És itt van az én Péterem, a drága anyám, az apám, az anyósom, jaj, nagyon sokan, egyre többen.

Valaki mondta - Lovas Zoltán

Ez olyan gyönyörű, annyira plasztikus, és még tisztán emlékszem, mert éppen valami efféle helyekről érkeztem, hogy nem hagyhattam elveszni az idő és az események dzsungelében.

"kertem száz virággal ékes, gyümölcsökkel roskadozik, mint megterített lakomához asztal, méhecskék, dongók, madárkák, hangyák örömére"

Forrás: FaceBook, 2016. július 3.

Padlizsánkrémtől görhönyig

Nem tudom, honnan ez a finom ételek észrevétele és szeretete. Nem minden áron és nem mindenek felett. De ha írok róluk, akkor úgy tűnik, mintha ki lennének emelve a szürkeségből, a nagy emésztési procedúrából, s egyszersmind így nyernék el az öröklétet.
Mint Ájjjrííín padlizsánkréme, amelyhez fogható finomságot nem ettem. Ájjjrííín jutott eszembe és az ő padlizsánkréme, amikor itt Telkibányán a szállásadónőnk nagy hamarjában éhünket csillapítandó padlizsánkrémes pirítóssal kínált. Az egykori padlizsánkrémes emlék elegyedett a mostanival, mely utóbbi finomságában, jelzésszerű mennyiségével ott volt az Ájjjríííné mellett, közel azonos ízvilágával gazdagítva a padlizsánkrémek egyedi és fantasztikus csoportját.
Babgulyás lehet-e vacsorára, kérdezte Terike szállásadónőnk, mint később kiderült a felszolgált ételek kigondolója -, és Tamás fia mellett -, a kivitelezője. Babgulyás, babgulyás, abban a pillanatban Csöpp babgulyása úszott emlékeim közül elő, amely valamikor egy bográcsban készült és a kertjükben egy nyári napon. Annyira gazdagon volt megrakva babbal és gulyás hozzávalókkal, hogy egymagában elment főfogásnak. Ez a mostani friss babgulyás élmény elvétve mutatott babot, ízében mégis benne volt. Annál több hús húzta alá a gulyást és zöldségekben teljesítette ki az összképet.
Túrós palacsinta jöhet-e utána, kérdezte Terike, aki azt hihette, hogy működik nálunk a gulyás és a palacsinta régi és jól bevált szimbiózisa a menüben itt is a világ vége, sokaknak közepe: Telkibányán.
Most ettünk palacsintát a héten, hallom férjem, egyúttal azonnali menü átíró válaszát. Elhűlve oszlik el bennem az itteni, minden bizonnyal Isteni túrós pali képe, íze, zamata, és materializálódik Terike plusz javaslatában a tócsni győzedelmes második fogásként. A tócsnit Lakatnál ettem életemben legelőször, onnan girbegurba emléke zöldes és egyéb fűszerrel ízesítve, melynek íze, állaga csak azért volt furcsa, hogy azután egy életre ne tudjak szabadulni tőle. Szaftos húsos étel mellé kínálta, de állagát tekintve fogyaszthattuk önállóan is éhség csöndesítőnek. A tócsniból Csöpp csinált teljes jogú görhönyt, merthogy feléjük így hívták ezt az ételt: görhöny, amire én olyan jóízűt nevettem, hogy csak na, és azóta is, pedig ő is nagyon finoman csinálta. Terike tócsnija, görhönye önálló második fogásként érkezett és állta meg a helyét az asztalon, majd a bendőnkben. Ehettük volna tejföllel vagy majonézzel, de ki törödőtt a babgulyás után egyéb folyadékkal a sörön kívül, amely jótékonyan gurult padlizsánkrém, babgulyás, tócsni-görhöny után.

Június végén

Mozgalmas a június vége, dátumokkal teli. Baráti társaságból Andrisnak volt születésnapja. Meg Csicsinek a gimiből. Julinak is, akivel rendszeresen találkozom tüntetéseken és a Béke Menetén, ritka kivétellel az előadóestjén a Spinozában. László nap volt szívemnek kedves Lászlóival, mert a Lászlók általában kedvesek, normálisak, helyesek. Ma pedig Péter van. Péter apám neve napja, s így nincs sok mit hozzáfűzni, a Péter, az Péter, olyan komoly, olyan megbízható. A Péterekre általában felnéz az ember és nagyon ragaszkodik hozzájuk, kősziklaként, mint a nevük jelentése. Apám, Péter is, aki nem tartotta névnapját, ahogy én is feledem a magamét, a világ emlékeztet rá, mint ahogy én most futólag másokéra. Egészséget, boldogságot mindannyiótoknak a nevezetes napon, annak környékén, és amúgy is általában.

Sándor Erzsi Anyavalya estjéről

Még a hónap legelején elmentem a Sándor Erzsi estjére. Ott ültem a nézőtér bal oldalán, mert akkor már csak ott volt hely, Sándornak a jobb profiljára láttam rá, meg néha a balra, amikor befordult, hogy a könyvéből felolvasó Bíró Krisztára lásson rá. Csáki Judit beszélgető társat messziről kaptam telibe, ahogy a mondatait, okos megfigyeléseit, bölcs elszólásait fogalmazta meg. Kérdéseinek felvezetéseit legalább annyira volt érdekes hallgatni, mint Sándor Erzsi válaszait, amelyek kimerítően és érdekesen voltak kerekek, és az elnyúló történetek több pontján is Sándorosan humorosak, irónikusak, megnevettetőek. Nem lehetett nem nevetni. Merényi Ágnes szerkesztő és Szűcs Miklós háttér információkkal szolgált, véleményükkel színesítették a beszélgetést. Színes volt a társaság és láthatóan jól összeszokott. Kellemesen emlékezetes este volt, amikor azzal jó érzéssel tértem haza nyugovóra, hogy örültem, hogy ott voltam, gazdagabb lettem egy újabb Sándor-élménnyel és egy dedikált könyvvel. És lassan a tartalmával..., most olvasom.

Bächer Iván: Dobozba főzés

Én krumplit soha két kilónál kevesebbet meg nem pucoltam. Soha másfél kilós húsdarabnál kisebbre hentespultnál rá nem mutattam. Soha fél kiló rizsnél kevesebbet a forró zsiradékba vagy a lobogó vízbe bele nem vetettem.

Minálunk mindig sok emberre történt a főzés. Népkonyhába születtünk bele.

Első és másfeledik életemben, mikor szüleinkkel éltünk egy fedél alatt húgommal, sógorommal, unokahúgommal, soros barátnőimmel, majd feleségemmel, és minden létező és elképzelhető és elképzelhetetlen hozzánk tartozóval, vendéggel, rokonnal, betérővel és betévedővel, természetszerűen volt ez így.

De nemigen változott a helyzet második életemben sem, amikor is kétlaki voltam. Ha falun időztem, ott vagy egyedül tengettem három-négy napot, és ilyenkor a hét végi maradékokból éltem, no meg mindig volt hova mennem vacsorálni, vagy pedig – hétvégeken leginkább – változatlanul hat-nyolc-tíz személyre kalkulálva kerekedtem kedves bolti körutamra föl.

Most kettő és feledik életemet élem éppen.

Állandóan vidéken lakom, kettecskén viszont. Pestre vendégségbe járok, esténként nemigen lepnek meg beugrók, benézők, betévedők. Ez is egy műfaj, két emberre főzni, de ebbe nemigen tudhatom belegyakorolni magam. Legtöbbször dobozba főzünk ugyanis.

Láttam már ilyent, öreg papát, aki hetente kétszer fölszerelkezett a dobozaival, nyakába vette a várost, és végigvizitálta és ellátta táplálékkal "kirepült" leszármazottait. De hát más látni valamit, és más benne lenni abban.

Dobozba főzünk manapság tehát. Nem rossz dolog ez sem, megvan a szépsége, hangulata, különösen, ha azért meglehetősen gyakorta váltakozik személyes etetéssel is.

Dobozba főzünk.

A konyhai munkapult alatti szekrény alsó polcozata színültig van mindenféle kicsi, nagy, közepes, kerek, szögletes, ovális négyszegletes, műanyag és műanyag tetejű fémdobozzal.

Ha belépek egy boltba, már rááll a szemem a jó dobozra rögtön.

A dobozba főző értője lesz a dobozoknak is. Nem minden doboz alkalmas ugyanis. Vannak vékony, eltörő, ide-oda nyeklő dobozok, vannak, amelyekre soha nem passzol a tető jól. Én például, ha ízlik nekik, ha nem, mindig Carte d'Or fagylaltot veszek. Mert annak elsőrangú a doboza. Elég merev, nem törik, s jól záródik a fedele is. Garnírungnak, savanyúnak, kisebb adagoknak megteszi a vékonyabb falú salátás, tepertős műanyag doboz, bár az elég gyorsan kopik. Persze kell tartani pár tucat igazi, komoly műanyag és fémdobozt is, a sültekhez, húsokhoz, sólethez, töltött káposztához, s más komoly dolgokhoz. Ebben az esetben az okoz komoly gondot, hogy a kiürült dobozok hogyan kerüljenek viszsza hozzánk. A levesek és a leves dolgok természetesen nem szállíthatók másban, csakis befőttesüvegekben. Meg is nő az ázsiója ezeknek egy dobozba főző háztartásban. Azelőtt utáltam az üres befőttesüvegeket, mert csak fogták a helyet a spájzban. Most viszont alig győzőm gyűjtögetni azokat, még a zacskós savanyúságról is leszoktam, pedig errefelé igen sokféle és igen kitűnő minőségű kapható, de hát kell az üveg, abban veszem a céklát, uborkát.

Ugyanúgy tucatnyi főre folyik a főzés tehát, ugyanúgy tekintetbe vétetik, hogy az egyik nem eszi a baromfit, a másik nem tűri a petrezselymet semmiben, mint azelőtt. Csak éppen nem helyben fogyasztásra készül a koszt, hanem házhoz szállíttatik.

Persze néha megfordul a fejemben, hogy vajon elfogy-e majd a küldemény vagy csak úgy ránk hagyják, hadd csinálják, hadd örüljenek a szegény öregek, de hát az anyai gondoskodás elementaritásának gátat emelni nem tudhatok és nem is akarok.

Szépen leszűröm a levest, egyik nagyobb dobozba teszek egy kis főtt répát, gyökeret, krumplit, zellergumót, másikba főtt húst, persze letisztítva minden zsiradéktól csirkemellét, tarját, szegynek a húsosát. Egy harmadik, kicsiny dobozba kerül a főtt tészta, s végül, ha kihűlt, telitöltöm az üveget is a levessel, és rácsavarom a tetejét gondosan.

Valaki mondta - Morgan Freeman

“A még több sosem volt elegendő számomra. 86 éves vagyok, és haldoklom. Dollárok milliói gazdagítják a számlám, de egészséget mégsem tudok vásárolni magamnak.

Családom van, és többmillió rajongóm a világban, de most mégis egyedül vagyok. Az utolsó pillanatokban senki sem ül mellettem. Nem szeretném, ha veled is ez történne.

Ha hallod ezt az üzenetet, ígérd meg, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy változtass az életeden. Szerettem volna, ha valaki ezt nekem is elmondja, akkor, amikor a te korodban voltam.

A pénz önmagában nem egy rossz dolog. A pénz egy papír, melyet értékkel ruháztak fel, hogy megvásárolhassunk más értékeket általa. Ha a pénz nem a rossz megtestesítője, akkor mi jelenti a rossz dolgokat? – kérdezheted most.

A rossz az a megszállottság, mellyel egyfolytában még többre vágyunk. A rossz a vég nélküli keresés, az elégedetlenség, egy olyan színaranyból készült szivárvány hajszolása, amely nem is létezik.

A rossz az, hogy feladjuk a szívünk, lelkünk és önmagunk anyagi sikereink érdekében. Majd aztán drága pénzekért próbálunk hamis boldogságot vásárolni.

Képzeld el, hogy mindened, amid van elveszíted. Képzeld el, hogy az összes pénzed semmivé foszlik. Az egyetlen megoldás, hogy meg ne bolondulj, a boldogság keresése. Azonban most nincs pénzed, hogy egyre többet, és többet akarj. Ki vagy te most?

Akiket egykor barátaidnak hittél, most nincsenek melletted. Elveszítetted az összes barátod, és a családod, mert önző voltál.

Mert a végtelen keresés, és pénzhajszolás közben letértél az igazi útról, szem elől veszítetted a célt. Nem azt mondom, hogy a pénz nem hozhat sikert. Csak úgy gondolom legyen egy sokkal nagyobb célod az életben, mint a pénzügyi siker.

A lelked azért kiált, hogy találj rá a te saját, változást hozó utadra. Még ma megváltozhatsz, ha megpróbálod megfogalmazni, mi a legfontosabb feladatod az életben. Sérült kapcsolataid helyébe, új, és teljes kapcsolatokat építhetsz, ha meg tudsz bocsátani magadnak, és másoknak is.

Az életben a legfontosabb dolog az egyensúly. Meg tudod gyógyítani a megromlott házasságod, ha hiszel abban, hogy a szeretet mindenre képes. Bármikor lehetsz a legjobb szülő, akár 86 éves korodban is, de ne várj addig.

Bármikor képes vagy arra, hogy több pénzt teremts, de időt azt soha nem fogsz tudni többet varázsolni. Egy napon, mindenki, mint ahogy én is, meghalunk. Mit szeretnél mire emlékezzenek az emberek? Mit tettél annak érdekében, hogy ez a világ jobb legyen? Mi volt a célod ezen a földön?

Mindenki meghal, mégis kevesen vannak, akik valóban éltek is.

Olyan belső erővel rendelkezel, mely által jobbá teheted a világot. Belépsz azon a kapun egyszer, ahol megérted, mi az igazi szeretet, és rájössz, hogy mindannyian az igazi szeretet érzésére vágytunk egész életünkben.

Tanuld meg és érezd, amíg még nem késő, mit jelent a szeretet, a megbocsátás, a hit, és az együttérzés, és akkor legyőzheted a legrosszabbat is.”

Forrás: Facebook, 2016.06.21.

A galambdúcban - nyár van

Beköszöntött a nyár a dúcba. Nem mintha eddig nem lett volna örök nyár a természetes fényt csak néhány csövön keresztül kapó lyukban. Mi galambok onnan vettük észre, hogy itt a nyár, hogy a klímaberendezések bemondták az unalmast, s így pillanatok alatt annyira felforrósodik körülöttünk a levegő, hogy úgy érezzük, mintha a saját verítékünkben fürdenénk. Többek között ezért is inkább röpdösnénk kinn a szabadban, a frissebbnek érzett udvari levegőn. Ha még volna mivel. Mert szárnyaink szegettek, oda vannak szegezve üléseinkhez. Székeinkre nincs szemernyi panasz, kényelmesek, szaladnak kerekeiken, jobbára állnak, benne velünk, a szabadságszerető, most szárnyaszegett galambokkal.
Sok a dolog, tenni való. Sok van, mi rendbe hozandó. Kijavítandó. Megszerelendő vagy kicserélendő. Gyakorlatilag alig van, mi ugyanúgy megtartandó. Recseg-ropog itt minden körülöttünk, lent és alant.
Bennünket pedig nem rettent a mély. Tudjuk jól, hogy a mélytől indulva menedék a fent. Röptünkben a galambdúcból szemünket először a zűrzavaros lentre vetjük, majd előre, majdnem neki a rolóajtónak, mely az utolsó pillanatban nyílik fel kicsit sértődve  és horkanva a nagy sietségtől, mely a bentről űz bennünket kifele.
A kimenekülésnek annyi, de annyiféle oka van. Apropo lehet egy megmártozás a kinti dohányfüstös levegőben, vagy csak a repülés maga. Pihenés a bentből, magunk mögött hagyva zűrt meg zavart, egybe zártságot, túlzsúfoltságot, ricsajt és zajt. Átmenetileg feledve az egy helyben ülést, az egyszerre két képernyőre meredést, ahol a műsor olyan fáradságos és nagyon munka szagú, otthagyva a karmainkkal a folytonos kipi-kopácsolást. Galambfejünkből száműzve a folytonos be-kijövést, az egyre emelkedő munkazajt, a soha le és meg nem nyugvást.
Pörgés van benn és székekhez való szegeződés. És mindig valamifelé való irányultság. Amit a galambabbak kitalálnak. Ezt meg azt. Egyszer ezt, máskor azt. Tegnap valamit, ma annak kábé ellenkezőjét, másnap ki tudja, mit. Galambabbjainkra is láthatóan hat a zűrzavar, melyben a rendvágás fáradságos, mondhatni sziszifuszi munka. Közelről és messziről ide érződik a nem elegáns izzadságszag, a kapkodás, a vagdalkozás, az idegesség, mely ragadós. Ráragad mindenre és mindenkire, falra, gépre, anyagra, műanyagra, emberre és galambra egyaránt.
Félelem uralkodik és igazgat. Lent a nagy légtérben és fenn a galambdúcban. Gyökeret vert a feszültségből fakadó félelem, vagy a félelemből eredő feszültség. Hiszen bármilyenek is a munkakörülmény-torzók, bármennyire is tisztázatlanok a folyamatok, akármennyire is átlálthatatlannak bír lenni a helyzet, teljesíteni kell. Egyedül lehetséges módon: a legjobban és mindenáron. Kerül, amibe kerül. Emitt lenn ember idegekbe. Ember egészségbe. Ember lelkekbe. Ember szívekbe. És ugyanígy a galambokéba amott fenn, a galambdúcban. Mondják, most ez van. Tart, ameddig tart, bírni kell. Eszetlen nyüzsit, stílustalan stílust, okos-okostalan munkát. És a galambdúcban mellesleg a tikkasztó nyarat.

Sajttal, pálinkával

Szombaton délelőtt Mackó belecammogott a napomba és útban elmenet valahova azt kérdezte, hogy mi volna, ha hétfőn átmennénk hozzájuk sajtos, zöldséges hidegtálas vacsorára, mert az Erdélyből hozott sajtok már el akarnak indulni, és meg kéne őket enni. Mondtam, hogy egy sajt jó még akkor, ha indulni akar, több sajt is, sőt van, amelyik akkor igazán jó. Tegnap mikor átmentünk sajttálazni, egy gyönyörűen megterített asztal várt. Kérdezem, mi történt. Máskor ui. a vendéglátás alatt áll föl az asztal, a menü, a kinézet, a rend, most meg három gyönyörűen megkreált tányér a legkülönfélébb erdélyi sajtokkal meg zöldségekkel, tányérok, poharak, evőeszközök a helyükön, még a kupicák szépen sorban odakészítve. A piritósnak a toaster egy széken Kálmán keze ügyében, aki észrevétlenül ontja a hol jobban, a hol kevésbé megpirult kenyereket. A sajtok mellé kis pácolt spanyol hal és zakuszka. Ez utóbbi anyám ízvilágára emlékeztet, hiszen anyám tudta nagyon, hogyan kell padlizsános lecsót úgy csinálni, hogy hidegen, melegen is jó legyen. Ahogy fogytak a sajtok a tányérokról, meg a hagyma, paprika, uborka, zakuszka, úgy telítődtek és ürültek a kupicák erdélyi köményes, szamócás, áfonyás pálinkával, kivételként kubaival és zárásként habzó rozé borral. Mackótól most kaptam meg szülinapi ajándékomat, mely egy textilre kasírozott fénykép volt egy jól sikerült baráti összejövetel emlékére, és ugyanerről az eseményről készült fényképalbum nem CD-én, hanem úgy hagyományosan lapozhatóan és kézbe. Látom, nagyon nem vagy jól, súgja, nem ilyennek ismerlek, de holnap elmegyünk moziba, kihasználjuk a két ajándék ingyenjegyet, amit a szülinapodra kaptál a Somitól, és akkor előtte megbeszéljük. Ebben maradunk. Én meg a szívem körül melegséggel.

Sándor Erzsi: Anyavalya

Ma elmegyek Sándor Erzsit meghallgatni az Átriumban, ahogy és amit Csáki Judit színikritikusnak mesél. Mert neki már hivatalosan is van miről. Megírta ui. közös életüket, éveiket, beszélgetéseiket, világlátásukat, bolondozásaikat, nevetéseiket az anyukájával Anyavalya címmel. Még nem olvastam, a könyvét csak most veszem meg és dedikáltatom vele személyesen is, de amiket olvastam és hallottam róla, azokból azt veszem le, hogy kábé erről szólhat. És persze a mi életünkről, akik ezen a Földgolyóbison velük együtt s mégis egy másik családban ugyanebben az időben párhuzamosan éltünk. Lehet, hogy nem ugyanolyan intenzíven, nem ugyanazokkal, hanem a saját szeretteinkkel, nem pont azokat a sztorikat, hanem a mieinket, s az is lehet, hogy nem ott nevettünk, hanem máshol, másképp, de nevettünk, akár sírva is, mégis ugyanabban a korban, egyazon években, ugyanabban a közegben, és még az ország is, ahol éltünk, s élünk, ugyanaz.

Születésnapodon - családi hangulatban

Születésnapodon mondom neked, hogy szerettem volna mára egy kis társaságot összehozni valahol. Tudod, ebben az összehozásban elég nagy vagyok. Abban, hogy embereket terelek egy kupacba. Főzök nekik valamit, nem biztos, hogy világbajnoki kaját, de valamit, biztosítom a helyet, az időt, s hagyom, hogy alakuljanak a dolgok szinte maguktól. Mert te is tudod, hogy elég egy paprikás krumpli és a te kis palacsintád, az oliadi, hogy az ember jól érezze magát a szerettei körében. És igaz, hogy nagy családi összejöveteleink alkalmával nálunk általában húsleves volt, rántott vagy pácolt sültcsirke vagy hússal töltött pirozski, amit csak én csináltam neked, valamilyen vegyes gezemice, saláta is volt a főétel mellé, mondják, hogy az isteni krumplipürémmel. Édességnek az asztalra került a legendás tészta nélküli túrós sütim vagy a tésztás túrós sütim, mert ezutóbbit jobban szeretted, és oliadi is volt, meg a Katiék mindig hoztak orosz krémtortát, a kedvencedet és sok más sütit. Több turnusban folyt az ebéd, mert egyszerre hatan fértünk el az asztalnál az étkezőben. És volt nagy hangzavar, beszélgetés, egymás szavába vágás, egymásba érő nevetés. Ebéd után te bent ültél a fa karfájú karosszékben beszélgettél, hallgattál, mosolygó, büszkeséggel telt pillantással nézted, ittad magadba a nagy családodat. Amikor nem ültem éppen melletted a nagy családi körben, mert a kiszolgálás közben ki-berohangáltam, lopva figyeltelek, meg-megkérdeztelek, jól érzed-e magad, minden rendben van-e körülötted.
- Drágám, mindenem megvan, te csak törődj a többiekkel. De fejezd már be a rohangálást és ülj ide mellém!

Születésnapodra - bóklászásaink

Mondom anyámnak:
- Emlékszel, hogy mennyire bénák voltunk a tájékozódásban?
- Nekünk el sem szabadott volna indulnunk autóval.
- Pedig mennyit túráztunk az országban, külföldre is eljutottunk.
- Világéletemben szerettem utazni. Amikor meg nem kellett dolgozni mennem, és az unokák megnőttek már, és drága Péterem is elment, akkor mentem volna egy évben többször is valahova üdülni.
- Nem volt kivel.
- Kerestem a barátnőim között utastársat. Editék jol megvannak egymással, nemigen utaznak maguk sem. Az Erzsivel elmentem egyszer-kétszer Szlovákiába, meg az országban, az elég is volt. A Ljudmilával és a férjével találtuk meg a Weisses Rössl-t a Wörther See-nél, de ott meg ők nem akartak többet utazni.
- Így kerültünk mi össze.
- Igen. A Katival és a családjával, az unokákkal sokat voltam Olaszországban a tengerparton. Idős koromban te jöttél velem. Meg később a Zsuzsa, aki a te barátnőd, de én is nagyon megszerettem.
- És mennyit kolbászoltunk összevissza.
- GPS-ünk nem volt. A térképet te még valahogy olvastad, mégis eltévedtünk.
- Emlékszem, hogy az utat többször is a benzinkutasnál kérdeztem meg. Mikor visszaültem a vezetőülésbe megkérdezted, na és most megvan, hogy merre megyünk.
- Az első lámpánál jobbra, aztán balra.
- És tovább?
- Azt már nem tudom.
- De miért nem?
- Az úgy van, tudod, hogy amikor a benzinkutas elkezdi hosszasan magyarázni, hogyan jutok el oda, ahova szeretnék, akkor az első kanyarig még tudok figyelni. Talán a másodikig is. De utána azt érzem, hogy egy masszív, átláthatatlan, sűrű roló ereszkedik le a szemem elé, és se kép, se hang.
Erre anyám úgy elkezd nevetni azzal a csak rá jellemző ragadós nevetéssel, hogy percekig meg sem bír szólalni.
- Ezzel pont így vagyok én is. Az én lányom vagy, nem hiába.
Ekkor már ketten nevetünk. A bóklászásaink, eltévedéseink, megtalálásaink fölött nevetünk, miközben magunkat nevetjük ki, hogy a roló is mennyire ugyanúgy hullik le a szemünk előtt, amikor valaki hosszasan magyarázza a merre van az arra irányt, s zárja el a jobb tájékozódás csöppnyi sanszát is.
Drága egyetlen anyám! Születésnapodon ezzel a kis történettel, jóízű nevetésünkkel emlékezem rád.

Florence Foster Jenkins

Idén májusig a fene sem tudta, hogy volt a világban egy Florence Foster Jenkins, amerikai nő, aki gazdag családból származott, zenei előképzettsége szerint zongora tanárnő volt, de ennek jobban utána kellene néznem. Jenkinstől, az első férjétől elvált, akitől a házasságuk idején szifiliszt kapott "ajándékba", mely majd jóval később Florence végét okozza.
Második férje, Sinclair élete nagy szerelme. A kettejük közös anyagi jóléte, egymásra való kivételes hangolódásuk hozza létre a páratlan helyzetet, történéseket, s adja Stephen Fry rendezőnek az ötlelet, hogy életük utolsó éveit filmre vigye.
Florence zongorista életvonalát fizikailag a kezén a szifilisz roncsolja szét. Mindez sem akadályozza meg abban, hogy zeneszeretetének elpusztíthatatlan világában és nyomására énekeljen. Közönség előtt adjon elő opera áriákat, operetteket, műdalokat, dalokat. Tehetsége, hangja, hangjának kifinomultsága, hajlékonysága, tudása nincs meg hozzá. Vannak viszont tervei, fellépési álmai dögivel. Hogy majd itt lép fel, ott ad elő, lemezfelvétele lesz, s még a Carnegie Hall-ba is eljut.
A férje lépésről lépésre, a felesége hóbortja szerint valósítja meg annak álmait. Tudja ő, látja ő Florence énekesnői tehetségtelenségét, hallja fals hangját, de mindent megtesz Florence boldogságáért.
Előadó esteket szervez Florence kívánságára, közönséget pénzel hozzá, lefizeti a sajtót a pozitív kritikáért, fiatal tehetséges zongoraművészt vesz fel felesége mellé próbálni és szerepléseikor a színpadon kísérni. A zongorakísérő alig tudja elnyomni hahotázását, elképedését Florence "művészetének", produkciójának  láttán, hallatán. A nagybecsű közönség - 1944-ben vagyunk -, soraiban ülő és az előadásokat "élvező" katonák sem süketek és vakok.
És mégis. Valami megnevezhetetlen, valami kifejezhetetlen működik, ami - gyanítom -, az amerikai elemi pozitív felfogás, hozzáállás, világlátás része. A te álmod, lett légyen bármennyire is elvarázsolt, és ha adottak eszközeid a megvalósításához, akkor csináld, működj, csak óbégass éneklés címén, bénázgass táncikaként. Mi, a nagyérdemű közönség mindezért ugyan megmosolygunk, ki is nevetünk nyíltan vagy a hátad mögött, de özönlünk a koncertjeidre, megtapsolunk, hangosan, zajosan megünneplünk, vesszük a lemezedet, a legnagyobb példányszámot éred el velünk, és a Carnegie Hall-t is megtöltjük a kedvedért.
"Maga egy kivételes komikai tehetség", mondja egy katona a Carnegie-koncert szünetében Florence-nak, aki saját magát kivételes operaénekesnőnek tartja.
A millió karakterű Meryl Streep remekel Florence-ként, Hugh Grant méltó társa az önfeláldozó férj szerepében, ahogy Florence lelkes hívőjévé váló zongoristát alakító színész is.
Megismerésre méltó életút Florence Foster Jenkins-é, aki a filmben utolsó mondatával mindent visz: "mondhatják rólam, hogy tehetségtelen vagyok és rosszul énekelek, de azt nem mondhatják, hogy nem énekeltem". A filmet majd magyarul is megnézem.

Lovas Zoltán: Megvallom... - én is

Egy barátnőm azt tanácsolta barátilag a héten, hogy ne foglaljak állást, ne politizáljak. Nem politizálok, hanem élek. S minthogy élek, vannak gyökereim. Van neveltetésem. Volt egy közeg, ahonnan érkeztem. Voltak emberek, elsősorban a nagyszüleim, a szüleim, a testvéreim, tanáraim, akik alakítottak rajtam. Vannak emberek, akik körbe vesznek és alakítanak rajtam, de legalábbis hatással vannak rám, mert összecsengünk. Mert amikor kimondja az á-t, én tudom a b-ét, ami követi. És van vérem, ami ősidők óta velem együtt pulzál. Valamint vannak értékek, amelyek bennem vérré váltak, annyira alapvetőek, hogy ha kivágják belőlem, akkor az olyan, mintha testem egy darabját csonkolnák. Mint például a ne lopj, a ne csalj, a ne hazudj, a légy önmagad, a viselkedj úgy mással, mint ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek, a segíts magadon és az Isten is megsegít, a ne csak magadon segíts. Tudom, barátnőm segítő szándékkal, féltéssel mondta, amit mondott. Mert ma ilyen világlátással, értékekkel, mint amilyeneket én hordozok a húsommal összenőve, a véremben csordogálva magamban, az ember jobb, ha meghúzza magát, elbújik, lebukik, láthatatlanná válik, mert idomulni kell, mert ha nem, akkor könnyen az utcán találhatja magát a múltjával, az értékeivel, az értékrendjével, az általa hordozott emberekkel, célokkal, álmokkal, egyáltalán a csipszaros életével egyetemben, és akkor mondhatnák, na és mire ment vele. Úgy gondolom, hogy csak él, létezik, mert egyedül így tud.

"Megvallom kifejezetten szimpatizálok a migránsokkal. Élek-halok a multikultiért. Tele vagyok zsidó, roma, és homokos-leszbikus-transzi ismerősökkel-barátokkal. A legtöbb hazai párt és civil mozgalom első vonalával kifejezetten régóta kapcsolatban állok. Személyesen is ismerem Soros Györgyöt, akárcsak ismertem ekképpen Göncz Árpádot, és atyai mentoromként tekintek Mécs Imrére. Hosszú évek óta minden lehető és lehetetlen módon küzdök a demokráciáért, az önkény, az állami túlhatalom és a zord eszmék, meg hordozóik ellen. Kifejezetten üdvösnek tartom a szabad iskolát, a sok karitatív kisegyházat, mindenem a szabad sajtó ügye. Kezd az a benyomásom lenni, hogy ennek az államalakulatnak nem vagyok értékes polgára, sőt... no de hát mit tegyek. Ez az államalakulat azon a helyen terpeszkedik, azon fetreng, azt szipolyozza, mit az őseim is laktak, s mi ekképpen az én egy szál szülőföldem. Bölcs belátással megpróbáltam, hogy elmegyek, bolond ki magának keresi a bajt, ugye... nem sikerült. Maradtam hát...
Sokan vagyunk valahogyan hasonlóképpen. Most még így-úgy tartjuk egymásban a lelket. Aztán majd szépen, lassan minden el fog múlani. Talán lesz emlék utánunk. Nem mindegy hogy milyen..."

Forrás: FaceBook, 2016. május 21.