2016. október 29., szombat

A galambdúcból - a kirepülés

Azt hittem, hogy örökké tart. A dúc melege. A sűrűsödő, de még valamennyire ismerős légkör. Jó volt tudni, hogy merre hány és mennyire kevéske méter. Elrúgtam magam a székkel és a hátam mögötti jómadárba ütköztem. Vagy ha beszélni akartam átellenben egy magába fordult galambtársammal, elég volt fél métert odébb csúsznom a közelébe.
Meleg volt, mindig túl meleg, sosem éppen annyi fok, hogy minden egyes galambkollégának jó legyen. És hatalmas volt a galambzaj, zúgás-búgás, a burrogás, a surrogás, a süvítés, helyenként alig lehetett koncentrálni a saját bokros galambos ügyes-bajos teendőinkre.
Egy váratlan napon, egy előre nem látott pillanatban a két legidősebb galambbal, a galamb-munkatársammal és velem közölték, hogy mennünk, dehogyis mennünk, repülnünk kell a galambdúcból kifele. Máshol, innen messzebb lett ránk szükség. Az egyik galambabb részéről történt bejelentésre, amely nem vitát nyitott, hanem végleges döntésnek hallatszott, galamszívem nagyot dobbant egyre szűkülő ketrecében. Három hét még az élet, gondoltam magamban, a dúc jól ismert közegében, melegében. Egyszeriben vált fullasztóvá a dúc a csöppnyi szabad folyosóival, sűrűn telerakott asztalai mögött látszatra barátságos galambokkal.
Nem bírtam sem a látványt, sem a fájó érzést, ki kellett azonnal menekülnöm az udvarra, felrepülni a magasba mélyeket szippantani, s megpróbálni ellátni az új helyünkre, amely közel sem volt annyira távol, mint amennyire képzeltem. Szívem riadtan repdesett burkában, lélegzetem szakadozni látszott, csőreim görcsösen csukódtak egymásra. Izgultam, féltem az ismeretlentől. A mástól. Az újabb változásoktól. A közeli, már-már kézzel fogható megpróbáltatásoktól és megmérettetésektől.
A nagy kirepülés a tervezettnél korábban történt, mondhatni, egyik napról a másikra, amikor is a galambabbak legközelebbike közölte, hogy akkor már másnap repülünk. Adva volt egy egész munkanap a ténykedéseknek, bokros teendőknek, alig egy-két óra a motyónk összepakolására. Sok ideje nem volt érzékszerveinknek érezni a galambtársak reakcióit, érzékelni pillantásaikat, venni sutyorgásaikat előttünk, de leginkább a hátunk mögött, mindez túl gyorsan történt.
Azóta, ahogy a teendőim megkívánják, visszamegyek a dúcba. Szárnyaim lenyesve egy raktár mélyén pihennek. Lábaimon újra tanulom a járást, a lépcsőzést, észre veszem mindet, mind a tizenhatot. A dúc megvan, a helyemen egy friss galamb ténykedik, jövetelemre épphogy felnéz, majd újra belemélyed teendőibe. Idegenné vált a dúc pár röpke nap leforgása alatt. Egyedül, akit sajnáltam otthagyni, ő repdes mellettem, hogy néhány szót válthassunk. Ne sajnáld, ne fájjon, mondja, hogy a dúc nem a tied többé. Ugyan még az enyém, de nézd mivé lettem benne. Belenézek elgyötört szemébe, fájdalmas pillantása érteti meg velem, hogy valami más, élet van a galambdúcon túl.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése