Márták

Tegnap volt Márta, de még ma is a hatása alatt vagyok.
Ami nem megy nekem vagy csak részben, ill. light-osan meg szerényen, az annyira nagyvonalúan és gazdagon, találékonyan és sokszínűen ment Mártának itt benn az irodában, aki két nappal később ünnepli a neve napját, mint az Annák. Mert ő tényleg ünnepli is. Megadja a módját és belead apait-anyait. Így kívülről legalábbis ez jön le. Az általa megterített asztalról pontosan ez látszik. Az asztalról szinte lecsorognak a sütemények – egy sós-sajtos és mennyi édes is, már nem is tudom. Egy biztos, ha csak mézes krémesét hozta volna tonnányi mennyiségben, akkor sem hozhatott volna eleget. A mézes krémes az már csak olyan, hogy kicsi, kétszínű – barna tésztarétegek között fehér krém -, és olyan ízű, de olyan ízű, hogy eteti magát, észrevétlenül és furmányosan és nagyban. Az ember azon veszi észre magát, hogy ki tudja, hányadikat eszi, és még mindig nem érzi, hogy elég volna. Vannak ilyen jó értelemben vett alattomosan, észrevétlenül az ember bőre alá kúszó sütemények, amelyek ha már egyszer belénk ették magukat, onnan ki nem másznak, így is van rendjén.
A fantás-túrós szelet szintén mutatós volt és finom és azt sugallta, hogy csak egyetek belőlem, ameddig ehettek, aprólékos munkával, nagy odafigyeléssel, szeretettel készültem.
A gesztenyés szívet – Márta szerint – semeddig sem tart összerakni, és garantáltan nagy siker. Mindenhol. Minden körben. Ebben az igazi, cukrász művészeti szinten készült süteményekhez nem szokott, azt ritkán megélő társaságban különösen. Fel is fogjuk, észre is vesszük, meg is állapítjuk, ha valamilyen különlegességgel, A minőséggel találkozunk külsőleg-belsőleg egyaránt, és lelkesedni is tudunk érte, de még mennyire.
Márta görögdinnye szelete éppen ezt példázta. Görögdinnyére megtévesztésig hasonlatos kekszes sütiben varázsolta Márta játékosan az asztalra a görögdinnyét icipici golyó negyedekben. Még a magok is látszottak benne. Az ember szinte várta, hogy a dinnyelé végig folyjék az állán.
Míg Márta süteménye az irodában az utolsó csöppig elfogyott, addig másik Mártám otthon ebéd utáni álmát aludta. Névnapi köszöntésemmel ébresztettem, jó egészséget kívántam neki. Álmos hangját is megnyugtató volt hallanom, hogy megvan, s jól.

Furulyás G.Katalin: Nagy esők jönnek és elindulunk

Szeretem Furulyás G.Katalin írásait. Olyan lélek- és testközeliek. Számomra legalábbis. Az az érzésem támad olvasásuk közben, hogy mindez velem is megtörténhetne, annyira hétköznapi eseményekről, érzésekről szólnak. És ha már ennyire közel kerülnek hozzám, akkor meg is érintenek. Elolvasom egyszer, majd elolvasom még egyszer. Már a második közben tudom, hogy az írás bekerül az Araratba, egyáltalán nem tart sokáig ennek az eldöntése. Hiszen tetszik az írás, az életérzés, amelyet belőlem kicsalogat, a hangulata, s amire asszociálok, sokszor az aktualitás és a csettintéses felismerés, hogy de hiszen ezt én is megírhattam volna. Igaz, hogy nem úgy, ahogyan ő. Azt csak ő tudja és bizony nagyon.

"Óriási cseppekben kezd esni, ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.

           Rövid vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni, a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni. Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok. 

            A hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben, ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak. Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni, feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt, hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs, mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is alapélelmiszerek hiányoznak.

            Egykori ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen. A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt vergődnek, próbálnak boldogulni.

-          Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?

-          Nem, nem, igen.

-          Mikor végez?

-          Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?

-          Bonyolult…., nagyon bonyolult.

-          De itthon vannak?

-          Otthon és itthon, nem mennek ki.

-          Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás, hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.

-          Miért nem megy ki?

-          Nem akar. A Tieid?

-          Ők sem, talán a középső?

-          Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.

-          Ők se nagyon.

-          Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most erőltessem? Én?

-          Ne, de mi lesz velük?

-          És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?

-          Nem itthon is lehetnek.

-          Persze van, akinek jól megy.

-          Van, az jó. Te, te nem mész?

-          Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.

-          Mosogatni?

-          Nem tudom. Mondjuk.

-          Hová?

-          Ha valahová, Anglia, London.

-          Biztos?

-          Dehogy…

-          Ja, jó…

-          Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, …. de lassan,… igen

Inkább combot veszek, legyen pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még tejfölért.

            Elállt az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat. Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső az van, gőz is…."

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja

Druszáimnak

Holnap nem leszek, csak magamon kívül, és azt is halkan egy teraszon, amikoris már nem az előző napi tüzet keresem bográccsal és társasággal, hanem feltehetőleg fákat, bokrokat, lombokat, mindent, mi zöld nézem, szemeimmel a kertet kutatom rigók, verebek, ritka véletlenként mókus után, fentebb, kicsit távolabb az égen a köröző galambcsapatot figyelem és a csöndet, mely harapható és annyira magával ragadó, mintha más sem volna mint ez a csönd, meg az ugráló, tipegő-topogó, szaladó, szálló állatsereglete ennek a mikróvilágnak, melynek kicsit nagyobb állatmegfelelője volnék magam is emberszabásúban, idomulva helyhez, társakhoz, zajhoz, környezethez, mely semmivel sem különlegesebb másokéinál, csak az érzés, mely hozzáfűz, de az nagyon, éppen úgy, ahogy név szerinti druszáimhoz, az Annákhoz, az Anikókhoz, akiknek ebből a maroknyi vagy talpalatnyi zöldből kívánnék boldog, szép, feledhetetlen napot névnapjukra holnap, ha volna ott internetem, de minthogy nincs, ezért ma teszem.

Katinak

Az ember agyon is hallgathatná, hogy a húgának születésnapja van. De minthogy nagyon szeretett emberről, a testvéremről van szó, ezért a kicsi világomnak suttogva kikiabálom, remélve, hogy ő is meghallja: sok egészséget, boldogságot kívánok neked, Kottim, maradj meg olyannak, amilyen vagy, amilyennek szeretünk, és teljesüljenek élő vágyaid.
Elég rövid és velős voltam talán, meg halk is. Alig hallotta meg valaki. Egy valaki biztosan.

Másnap

Kimentem a teraszra. Sötét volt. Direkt nem kapcsoltam lámpát. Este és így a sötétségben próbáltam magam elé képzelni a tüzet. Bogrács volt fölötte, melyben gulyásleves főtt. A tűzrakóhelytől jobbra négy asztal összetolva eggyé, huszonegynéhány embernek nyújtott helyet. Néhányan már ott ültek, talán a levesre várva, talán egymással beszélgetve múlatták az időt. A hintaágyon ketten ültek jó rálátással a bográcsra, megállapították, hogy a leves még nem kész. A cseresznyefáról hosszú kötelen lelógó hinta íve - szerencsére és Tibrom műszaki kalkulációjának köszönhetően - a tűz mellett vezet el. A benne ülő elhaladtában éppen belelát a bográcsba. Látja a levesben a húsdarabokat, sárgarépát a vízben zubogni. Reméli, mire leugrik a hintából, utána kezében a tányérban a levessel ülhet jól időzítve az asztalhoz.Többen állnak az asztalok körül, beszélgetnek. Végül minden megfő, a bográcsgulyás elkészül. A vendégek egymás után járulnak a takarékon hunyogató tűzön függő bográcshoz mélytányérukkal a levesért. Az utolsó vendégek éppen jókor érkeznek a kertbe, az asztalhoz, a bográcshoz.
A sötétben veszem így ki a teraszról az előző nap történéseit. Az asztaloknak mára nyomuk sincs. A hintaágy üresen tátong. A tűz kihúnyt, hamukupac seljik a bazaltkockákkal kirakott körben. A hinta elhagyatottan csüng le a fáról. Hangok, duruzsolás, nevetés, össznépi zaj a fülemben cseng. Arcok hol élesebben, hol elmosódottan tűnnek föl hintában, asztalnál, a kert különböző pontjain, a házban.
Képzeletem működik és az erős érzés, alig egy napja, hogy mindez megtörtént. Még annál is jobb volt, mint ahogy itt a sötétben a teraszon újra élem. Tudom, nemcsak hiszem.

Születésnaposok

Volt bennem egy jó adag drukk, hogy a ma születésnaposok megengedik-e, hogy az ő legnevezetesebb napjukon egy valamikori munkahely máig tartó baráti körének találkozót szervezhessek Tahiban. Tartottam ui. attól, hogy Lakat és F.Laci jobban ragaszkodik a számukra megszokott ünneplési formákhoz, mintsem belemennének egy ilyen rendhagyó eseménybe éppen a születésnapjukon. Bevallom, csodálkoztam is, hogy mennyire vita, vajúdás, rosszalló megjegyzések nélkül ment át és valósult meg az ötlet és villámgyorsan. Ilyen szülinapjuk még amúgy sem volt, mondták, ez legalább más lesz, mint a többi. Gyanítom, hogy nagyon más lett végül. Sűrű volt és mozgalmas, eseménydús és találkozásokkal, várva várt viszontlátásokkal teli, nagy vájling bográcsgulyással, szülinapi parfétortával színesítve, ragyogó idővel, baráti közegben melegen tartva.
Remélni tudom csak, hogy érezték a szeretetet, az odafigyelést, a személyre szóló gondoskodást, mely nekik szólt, Lakatnak és Lacinak, akiknek sok egészséget, jókedvet, boldogságot, a mai naphoz hasonló szép, érdekes, emlékezetes, fájdalom mentes napokat, napokból összerakódó éveket kívánok.

Anikó Kőszegi tarjája

Azért jó, ha az ember tudja, hogy Kőszeg egy imponálóan szép, fejlődő város Nyugat-Dunántúlon, valamint a tarjának valamiképpen köze lehet a sertéshez, annak esetleg valamelyik része. Továbba az sem utolsó, ha tudja az ember, hogy amikor hagymás rostélyost eszik, akkor az nem a Kőszegi tarja. És a cigánypecsenye sem az, de nem ám.
Amikor az ember a Kőszegi tarját választja a menüből, akkor tulajdonképpen egy hallgatólagos quiz-játékon vesz részt. Oda teszi az ikszet ugyanis, amiről igazándiból azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák, ill. ködös-homályosan derenghet valami icinyke-picinyke a kétes múltból, melynek sajnos már bottal sem üthetjük a nyomát. Az meg, hogy Kőszeg miképp kerül a levesbe, jobban mondva egy második fogásba, de legalábbis egy ételnévbe, és ez a kettő így talányosan együtt: Kőszegi tarja mit is takar, azt még sűrűbb nemtudás fedi, amiről itt jobb szót sem ejteni, ha az ember nem akar agyilag egészen alulműveltnek látszani, pedig...
Anikó Kőszegi tarjája nem más, mint egy alufóliába csomagolt időzített bomba, amelyet az ember a tányéron sült krumpli és csemege uborka közé szorosan beágyazva kap meg. Óvatos kicsomagolás után kerül egyszerre napfényre a titok és a hagyma-, húsos szalonnahalmok alatt rejtőzködő egybesült párolt tarja. Az éhes ember nem sokat vacilál, fogja a fóliás csomagocska belső tartalmát hagyma-szalonnás tarjástul, szaftostul a krumpli és uborka közé borítja. Mit érdekli, hol van Kőszeg és miért kőszegi az étek, ami előtte tornyosul, úgy ront rá az egészre, mintha hetek óta kiéhezetten erre a pénteki Kőszegi találkozásra várt volna a tarjával és sült társaival.
Amikor az ember szembesül a Kőszegi tarja alufóliában előállítódott fenséges ízével, illatával, melyeknek nem volt menekülésre lehetőségük ebben a hermetikusan zárt világban, kénytelenek voltak a húsban átlényegülni, önzetlenül átadva fizikai megjelenési formájukon kívül minden lehetségeset, tetemesen javítva a hús ízén, amely vajpuhasága mellett lett Isteni, egyedi, ritka élménnyé.
Valami ilyesmi lehet Anikó Kőszegi tarjája, ha megpróbálom szavakba önteni, amit egyébként józan ésszel nem lehet, gyanítom, hogy nyögvenyelőssé sikeredik. És ha ezek után valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mégis mi, milyen is az a Kőszegi tarja, akkor habozás nélkül vágnám rá: hát az éppen olyan, mint az Anikóé.

Sándor Erzsi: A szabadság tere (Sza­bad­ság tér ’89. 2014. ja­nu­ár 29. – m1.)

Nagy, vö­rös ven­ti­lá­tor a fal­ba süly­­lyeszt­ve, a stú­di­ó­ba le­ül­te­tett né­zők fe­je fö­lött, las­san, kí­mé­le­te­sen, avagy ir­gal­mat­la­nul te­ke­ri a la­pát­jai kö­zé ke­rü­lő le­ve­gőt. Szel­lőz­tet va­jon? Ér­te­nem ké­ne. Ta­lán csak for­gat­ja a föld­ alat­ti alumínium-be­ton-fém bun­kerar­chí­vum­nak épí­­tett stú­di­ó­ban a rend­szer­vál­to­zás előt­ti pál­lott le­ve­gőt. Nyil­ván azért vö­rös. Bár né­ha le­las­sul és le is áll. Ko­mo­lyan ag­gó­dom a stú­di­ó­ban ülők egész­sé­gé­ért. Amúgy sem tu­dom, ho­gyan ke­rül­tek oda – nyil­ván ők sem, mert rez­ze­nés­te­le­nül ül­nek, és né­ha, min­den ér­te­lem nél­kül, tap­sol­nak. Egyet­len do­log biz­tos: csak az le­het eb­ben a mű­sor­ban stú­dió­kö­zön­ség, aki leg­to­vább ké­pes ül­ni úgy, hogy két ke­zét az ölé­ben ös­­sze­fog­ja. Nincs olyan sze­mély a stú­di­ó­ban, aki ne így ül­ne. Ez le­he­tett a sú­lyos meg­fe­le­lé­si teszt; aki ezen túl­ju­tott, az kap­hat­ja meg Rákay Philipet, mert ma­ga az MTV in­ten­dán­sa és tö­meg­szám­lá­ló mű­vész ve­ze­ti a talkshow-nak ne­ve­zett adá­so­kat. A né­zők egyéb­ként an­­nyi­ra ér­dek­te­le­nek, hogy az in­ten­dáns ese­ten­ként pro­fil­ból és (ope­ra­tő­ri le­le­mény) a mel­let­te lé­vő üres fo­tel­nek be­szél. Ez is van an­­nyi­ra ért­he­tő meg­ol­dás, mint a vö­rös ven­ti­lá­tor. A mű­sor ele­jén egy fér­fi­ma­nö­ken grá­ci­á­já­val és su­gár­zó in­tel­lek­tu­sá­val in­dul el, majd bú­jik elő az egyik já­rat­ból a stú­dió­tér­be, ke­zét ha­nya­gul zseb­re dug­va, és la­zán meg­kér­de­zi a be­ve­zé­nyelt né­zők­től: re­mé­lem, nem bán­ják, ha jó szo­ká­sunk­hoz hí­ven ma is ki­nyit­juk a rend­szer­vál­toz­ta­tás 25 éves ak­tá­it.

Nem tud­ni, hány szö­veg­író dol­go­zik az MTVA-ban, vagy ma­ga az in­ten­dáns en­­nyi­re la­za, de ezt sem tu­dom fel­ér­ni és­­szel, mint a pi­ros ven­ti­lá­tort. Re­mé­li, hogy nem bán­juk! A ke­zü­ket az ölük­ben ös­­sze­fo­gott stú­dió­né­zők nem bán­ják, mert meg­van a va­cso­rá­ra va­ló­juk, a né­ző, aki ezt néz­ni akar­ja, szin­tén nem bán­ja, mert azért kap­csolt oda, én va­gyok az egyet­len, aki ve­szet­tül bá­nom, de csak a kép­er­nyő­be tu­dok ki­a­bál­ni, mint an­nak ide­jén a szom­széd Ro­zi né­ni a Var­ga Jós­ká­nak, hogy ne pis­log­jon any­­nyit. Jó szo­ká­sunk­hoz hí­ven – mond­ja Rákay in­ten­dáns, és nem be­szél a le­ve­gő­be, mert ugyan még csak a ne­gye­dik adás­nál tar­tunk, de az is­mét­lé­se­ket is hoz­zá­szá­mít­va az év vé­gé­re ez bi­zony szo­kás lesz, mint a pa­ran­cso­lat, be­ír­ják az alap­tör­vény­be is. Az MTVA újab­ban be­ve­ze­tett kre­a­tív né­ző­szá­mo­lá­si mód­sze­ré­be be­le­szá­mol­ják a köz­mé­dia adó­in az ös­­szes is­mét­lés min­den né­ző­jét, így az­tán ki is fog jön­ni az egy fő­re ju­tó mi­ni­mum két Rákay Philip.

Talkshow per­sze nem tör­té­nik, mert ah­hoz ke­re­set­len­ség, rög­tön­zés, vá­rat­lan­ság, eset­le­ges­ség ké­ne, úgy­ne­ve­zett élet, ami tá­vol esik et­től a mű­sor­tól – amely­nek egyéb­ként a cí­mé­ben ben­ne van a sza­bad­ság szó, de azt szé­les ív­ben igyek­szik el­ke­rül­ni.

Eb­ben nagy se­gít­sé­gük­re van Re­vicz­ky Gá­bor, aki­nek el­fe­lej­tet­tek szól­ni, hogy most nem a Mac­kó­test­vér 2-ből a Mo­só­med­vét kell szink­ro­ni­zál­nia, ezért az­tán ti­zen­két el hang­zó­val sú­lyoz­za na­gyon el­len­sé­ges­sé az el­len­for­ra­dal­mat.

A fő­cím ké­pei, az em­lé­ke­ink­ben jól meg­őr­zött fo­tók egy fosz­lott, mál­lott, gusz­tus­ta­lan irat­cso­mó ké­pé­re fut­nak ki, amely le­zu­han a por­ba, ha­tal­mas fel­hőt csap­va ma­ga kö­ré, mint­ha csak Indiana Jo­nes ba­kan­csos lá­ba előtt ér­ne föl­det. A szétesőfélben lé­vő, meg­ne­vez­he­tet­len, nagy­mé­re­tű ak­ta­cso­mó eszem­be jut­tat­ja azt a na­gyon is meg­ne­vez­he­tőt, a so­ha ki nem nyi­tot­tat, az örök­ké le­ha­zu­dot­tat, ame­lyet a rend­szer­vál­to­zás hő­sei egy­más pi­ti­á­ner ki­nyí­rá­sá­ra hasz­nál­nak fel a mai na­pig. Köz­ben az egész mi­liő azt su­gall­ja, hogy egy tár­gyi­la­gos, ob­jek­tív, hi­deg he­lyen já­runk, ahol a kar­to­té­kok és dos­­szi­ék kö­zé most majd be­vág a tud­ni vá­gyás éles fé­nye. De mit ke­res ott és fő­leg mit ka­var a pi­ros ven­ti­lá­tor?

Azt sem tu­dom, hogy egy negy­ven­öt per­ces mű­sor­ban mi­ért le­het két­szer is el­mon­da­ni azt a kí­nos köz­he­lyet, mi­sze­rint ki­sza­ba­dul a szel­lem a pa­lack­ból. Előbb Re­vicz­ky Mo­só­med­ve Gá­bor sej­tel­mes elő­adá­sá­ban, majd az in­ten­dáns is el­is­mét­li, mi­u­tán fér­fi­ma­nö­ken-sé­tá­já­ról meg­ér­ke­zik a la­pos zseb­rá­di­ó­nak ha­tó pul­pi­tu­sa mö­gé. Meg­tet­szett ne­ki. Még min­dig van­nak, akik­nek tet­szik.

A mo­só­med­vés fel­ve­ze­tő szö­veg­ben re­mek mon­da­tok van­nak. „Egy nép új­ra azt mond­ta, elég volt. Hu­szon­öt éve egy nem­zet meg­vál­toz­tat­ta a vi­lág tör­té­nel­mét” – alig le­het ma olyan em­ber Eu­ró­pá­ban, aki ezt hall­ván ne a Szov­jet­unió né­pé­re gon­dol­na. Hi­szen ki más, ha nem Gor­ba­csov in­dí­tot­ta el azt a do­mi­nó­sort, amely­nek egyik tag­ja­ként Ma­gyar­or­szág is el­dőlt kész­sé­ge­sen, ta­gad­ha­tat­la­nul hoz­zá­já­rul­va ez­zel a fo­lya­mat di­na­mi­ká­já­hoz és vég­ki­me­ne­tel­éhez.

Er­ről per­sze nem esik szó. Ez nem fér be­le ab­ba a rend­szer­vál­to­záskép­be, ame­lyet a mű­sor su­gall­ni vágy: mi győz­tünk, mi is fo­gunk, még ak­kor is, ha sem­mi­fé­le harc sin­csen. Aki a Sza­bad­ság tér ’89 né­­ző­je, az tud­ja, hogy egy győz­tes kis nép még an­nál is győztesebb té­vé­mű­so­rát né­zi.

Rákay Philip is alél a büsz­ke­ség­től, és mé­zes han­gon ol­vas­sa a sú­gó­gé­pet. Az­tán fo­gad­ja a já­rat­ból elő­jö­vő ri­port­ala­nyo­kat. Az ál­ta­lam lá­tott epi­zód­ban Tőkéczki Lász­ló tör­té­nészt, aki­nek ide­o­ló­gi­ai el­kö­te­le­zett­sé­ge most pont olyan jól tud­ha­tó, mint a Ká­dár-kor­szak­ban, ami­kor az if­jú­ság nem meg­fe­le­lő­en mar­xis­ta ne­ve­lé­se mi­att ag­gó­dott. Lát­hat­tam az­tán Pozsgay Im­rét, aki nél­kül tény­leg nem lett vol­na a rend­szer­vál­to­zás az, ami, és aki 2005 óta az Or­bán Vik­tor ál­tal ve­ze­tett Nem­ze­ti Kon­zul­tá­ci­ós Tes­tü­let egyik tag­ja. Is­te­nem, sok­fé­le­kép­­pen le­het meg­öre­ged­ni. Jött Fo­dor Csa­ba, a Né­ző­pont In­té­zet elem­ző­je, és elem­zett az in­té­ze­te ál­tal elő­írt né­ző­pont­ból, mi­kép­pen az Echo té­vé­ben is szok­ta, meg­erő­sít­vén hi­tün­ket az alap­tör­vény múl­ha­tat­lan tör­té­nel­mi szük­sé­ges­sé­gé­ben és mel­les­leg a köz­mé­dia és az Echo té­vé meg­bont­ha­tat­lan, örök ba­rát­sá­gá­ban.

Bár Fo­dor Csa­ba leg­in­kább vá­lasz­tás­ku­ta­tó, nem esett ne­he­zé­re az alap­tör­vény szük­sé­ges­sé­gét mél­tat­ni. Az ak­kor ös­­sze­tá­kolt al­kot­mány hu­szon­öt évig gúzs­ba kö­töt­te a mi szép de­mok­rá­ci­án­kat, mond­ta az in­ten­dáns, és en­nek Fo­dor Csa­ba nem mon­dott el­lent. Szép is len­ne! Vé­gül meg­ér­ke­zett Kö­vér Lász­ló, az Or­szág­gyű­lés el­nö­ke, akit Rá­kay Philip úgy ve­ze­tett fel, mint a Fi­desz ala­pí­tó­ját és az egyes szá­mú tag­könyv tu­laj­do­no­sát.

A stú­dió­tér­be va­ló be­ju­tás meg­kom­po­nált moz­gás­so­ro­zat. Min­den­kit ne­ki­tá­masz­ta­nak a bun­ker-ar­chí­vum hi­deg fa­lá­nak, és na­gyon előny­te­le­nül, alul­ról, skurc­ban fo­tóz­zák, mint nagy tör­té­nel­mi idők nagy gó­le­mét. Eköz­ben jól ki­ve­he­tők a bun­ker­hez épí­tett tér hát­só trak­tu­sá­nak pol­ca­in a ra­gasz­tott ta­pé­tá­ból ál­ló ak­ta- és do­bozmat­ri­cák, ame­lyek az ar­chí­vu­mi ha­tást kel­te­ni len­né­nek hi­va­tot­tak. Ehe­lyett vi­szont rö­he­je­sen és le­lep­le­ző­en két­di­men­zi­ó­sak. Köz­ben egy női hang fon­tos­sá­go­kat mond a ven­dég­ről. (A mű­sor­ban idő­ről idő­re író­gép­kat­to­gás­sal alá­hú­zott szó- és fo­ga­lom­ér­tel­me­zé­se­ket ol­vas­ha­tunk a kép­er­nyő al­só ré­szén; ezek jó hos­­szú­ak, és né­ha tel­je­sen jel­leg­te­len­né is te­szik a be­szé­lőt. An­­nyi baj le­gyen, úgy­sem kel­te­nek meg­le­pe­tést.)

Egé­szen Kö­vér Lász­ló­ig.

Mond­juk, egyet­len szó sem szól a ház­el­nök MSZMP-tag­sá­gá­ról – is­te­nem, az em­ber nem em­lé­kez­het min­den pisz­li­csá­ré ap­ró­ság­ra, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha jó­ízű­e­ket mo­so­lyog­va a ba­ju­sza alatt, hun­cu­tul össze­vont szem­öl­dök­kel anek­do­tá­zik az MSZMP-ta­gok bor­nírt­sá­gá­ról, és me­sé­je köz­ben jól hal­lat­sza­nak az in­ten­dáns felkaccanásai. Hát tény­leg, te­le­ví­zi­ós ru­ti­nié le­gyen a tal­pán, aki ilyen jó szto­rik hal­la­tán ké­pes hig­gadt ma­rad­ni.

Ám egy­szer csak, be­le­len­dül­ve az 1988. már­ci­u­si Fi­desz-ala­pí­tás tör­té­ne­té­be, az ak­ko­ri – két­ség­te­le­nül tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű – saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó szer­ve­zé­sé­ről me­sél­ve, Kö­vér Lász­ló azt ta­lál­ja mon­da­ni: Nem­zet­kö­zi saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó volt, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió ott is volt, és a Reu­ter vagy Reuters, nem tu­dom, me­lyik a ket­tő kö­zül, mert ak­kor még ket­tő volt.

Egy nor­má­lis or­szág nor­má­lis té­vé­stú­di­ó­já­ban ilyen­kor az tör­té­nik, hogy a szer­kesz­tő ös­­szenéz a ve­ze­tő­ope­ra­tőr­rel a ve­zér­lő­ben, kons­ta­tál­ják, hogy a ma­gas ál­lá­sú ven­dég va­la­mi ol­tá­ri ba­rom­sá­got ke­gyes­ke­dett mon­da­ni, ezért az­tán le is ál­lít­ják a fel­vé­telt. A szer­kesz­tő le­bal­lag a stú­dió­tér­be, fél­re­hív­ja Kö­vér Lász­lót, és a szá­já­ba rág­ja, hogy va­la­mit nyil­ván fél­re­éret­tek ők ott fönt, de olyan mon­dat ke­rült föl­vé­tel­re, amit ok­vet­le­nül ki ké­ne ja­ví­ta­ni. Reutersből ugyan­is nin­csen ket­tő, Reu­ter­ből sem. Ezt ad­dig ma­gya­ráz­za, amíg Kö­vér meg nem ér­ti, és úgy nem tesz, mint­ha min­dig is tud­ta vol­na. Min­den­ki vis­­sza­megy a he­lyé­re, a fel­vé­tel a reuter­ses köz­já­ték előttről foly­ta­tó­dik, mint­ha mi sem tör­tént vol­na.

Csak­hogy.

Vagy az van, hogy sem az in­ten­dáns, sem a szer­kesz­tő, sem a ve­zér­lő­ben sen­ki nem tud­ja, hogy Reutersből csak egy van, és ak­kor a le­épí­té­sek­kel tény­leg el­ér­te az MTVA azt, amit akart, hogy egyet­len szak­em­ber sin­csen már az épü­let­ben, aki van az mind fel­fúj­ha­tó, sí­po­ló gu­mi­té­vés.

Vagy az van, hogy tud­ják, és nem mer­tek szól­ni.

Akár­me­lyik a va­lós hely­zet, egy­től egyig meg­éret­tek ar­ra, hogy mind­an­­nyi­an a nagy vö­rös ven­ti­lá­tor la­pát­jai kö­zött vé­gez­zék.

---

Sza­bad­ság tér ’89. 2014. ja­nu­ár 29. – m1

Forrás FaceBook / Mozgó Világ Online

Sándor Erzsi - FaceBook - 2014. július 16-án:
jó nagy ráhagyással kerül ki az online-ra, de most legalább sokáig ott lesz, így lehetőségem van elnézést kérnem, mert Kövér László nem volt MSZMP tag. Ez csak egy szép városi legenda, aminek boldogan felültem. Jajdesajnálom!

Anikó tökfőzeléke fasírttal

Volt előtte egy tésztaleves is, amely ha történetesen nem a tökfőzelék mellé kerül, akkor az érdekessége, egyedisége, ritkasága folytán akár a két fogás közül az első helyezésre is pályázhatott volna. Így csak szerényen meghúzódhatott a második fogás árnyékában, ill. megágyazhatott a nagy tökfőzeléknek, amely behömpölygött a maga kényelmes, alig folyós állagában a tányéron, etette magát nem is kicsit, nem is keveset, és úgy győzött - megkoronázva a fasírttal -, ahogy csak kell.
A tökfőzelék vízválasztó, senkit nem hagy hidegen, bár melegen azért sokkal jobb. Van, aki imádja, és van, aki utál még rágondolni is. Jöhet ez a gyerekkorból, begyöpösödött szokásokból, zsigeri érzésekből, valamint elemi, szűnni nem akaró szimpátiából. A tökfőzeléket - példának okáért - én nemcsak hogy szeretem, hanem egyenesen imádom. Az anyámét, a nagyimét, a Mackóét, az anyósomét, a Lakatét, a Zsuzsáét - félig meddig panoptikumba illő felsorolás, hiszen közülük egyesek élnek és virulnak, mások, a kevesek sajnos már nem. És azt hiszem, hogy imádom az Anikóét, akinek a tökfőzelékévél fasírttal ma esküdtünk egymásnak örök hűséget, miszerint ha mindig ennyire finomra csinálja, akkor sosem lesz kétséges a menüben a választásom.
Anikó tőkfőzeléke narancssárgás pirosba hajlott a megfelelően adagolt pirospaprikától, amelyen kellemesen tetszett át a kaporszálak zöldje. Halmazállapota inkább hajazott a majdnem szilárdra, mint félig folyékonyra, a rántást disztingváltan oldva fel magában. Ízében benne volt a gyerekkorom nyarainak friss tökből készült főzeléke, meg az ifjúságoménak, és mindazon konyhaművészekéinek, akiket fentebb felsoroltam.
Ez a mai tökfőzelék, Anikó tökfőzeléke olyan hívogató volt, olyan magához csalogató, mint aki azt mondja, hogy gyere csak, ülj ide mellém, légy velem, kóstolgass, kanalazgass, ne siess, élvezd minden pillanatát az időnek, ízeimnek, illatomnak, na jó, közben egyél hozzám egy kis fasírtot, tudom, méltó hozzám.

Anikó csirkemellcsíkjai salátával

Ha ezt olvasom a heti menüben, hogy csirkemellcsíkok salátával, akkor pontosan az jelenik meg a szemeim előtt, amit olvasok: vékony csirkemellcsíkok salátával. Erre amikor megkapom az ételt, alig ismerek rá. Úgy változott meg, mint Hamupipőke a királyi palotában megrendezett éjszakai bálokra lett kecses, elegáns hölggyé otthon piszkos, kopott, szegényes gúnyában szolgáló lányból.
A csirkemellcsíkok nem is olyan keskenyek, mint eredetileg gondoltam volna, és nem csupaszok, hanem valamiféle zöldségegyveleggel, talán paprikával, uborkával barna mártás társaságában töltötték ki a tányéron a fél teret. A saláta pedig nem egyszerű zöld saláta, hanem kínai kel, uborka, lilahagyma, uborka keveréke, amelyet a rálöttyintett kapros tejfölös mártás emelt ki és tett ízben gazdaggá.
Sem a csirke, sem a saláta nem hagyja az ember állkapcsát nyugodtan, lassú, kimért ritmusban rágni, ez az ételpárosítás szabályos indulót fújt és ébresztőt olyan harsogó rössel, ami nem hagyta az embert egy pillanatra sem a friss hús és a ropogós saláta fölött elmélázni, elbóbiskolni, szunnyadón az étel fölött merengni, az éppen materializálódott élményben dagonyázni. Az ébresztő-jellegű ételek már csak ilyenek. Nagy kedvteléssel, örömmel habzsolja őket az ember, jóval később meg azon gondolkozik, miféle étel viharfelhő söpört rajta keresztül ebédidőben, amely gyors is volt, meg viharos, ám annál kellemesebb érzetű letaglózó emlékeket hagyva maga után.
Anikó csirkemellcsíkjainak salátával éppen ezt a ritka természeti jelenséget sikerült produkálnia.

Sándor Erzsi írta

Azt hiszem, hogy nagyon megköszönöm Sándor Erzsinek, hogy ezt a fontos gondolatot megírta, Csöppnek pedig, hogy megtalálta, és a FaceBook-on velem is megosztotta éppen akkor, amikor már magam is rájöttem, keservesen, de rájöttem, hogy tényleg nem szabad annyira akarni, és el kell tudni engedni, nem szabad annyira ragaszkodni, annyira erőltetni semmit és senkit sem, mert valóban megbosszulja az erős akaratot, szándékot, és hagyni kell alakulni, hagyni kell magára hagyni a dolgokat, embereket, viszonyokat, hadd alakuljon szinte magától, köszönet érte mindkettőjüknek.

"Nem szabad mindent megpróbálni, nem szabad annyira akarni. Mert minden jóakarat képes a visszájára fordulni. Hagyni kell valamit a természetnek is."

Sándor Erzsi

A nagy síkság

Én nem tudom, mi tetszhet valakinek annyira a nagy síkságban. Mindenfelé csak a nagy pusztaság, telis de teli napraforgómezővel, vagy kukoricával, vagy valamilyen ismeretlen harmadikkal, vagy a nagy semmivel, mert nincs is olyan sok variációja a mostanság errefelé megtermelődő haszonnövényeknek, pedig hely volna elég. Ahogy azon a pár birkanyájon, gulyán túl is legelhetne sokkal több juh, meg marha, meg ló, elférne a sík tájban, ahol a fű meghálálná az állatok általi természetes nyírást, csak még dúsabban nőne újra.
Én nem tudom, hogy mi tetszhet valakinek a sík végtelenben, elszórtan megszakítva fákkal, facsoportokkal, bokrokkal, itt-ott tanyával, amely vagy él és virágzik, vagy elhagyatott és dülöngél, nem is tudni, mi tartja össze. A tájban olykor valamikori téeszekhez illő nagyságú termény-, valamint állattartó nagy, fehérre meszelt épületek, amelyek vagy üresen tátonganak, vagy terményt, vagy állatokat rejtenek.
Nem tudom, mi tetszhet valakinek a lekaszált, hengerekbe föltekercselt szalmabálákban, amelyek a végtelenbe nyúló síkság törvényszerű és pamacsokként sűrűn, ám elszórtan ott hagyott tartozéka, láttukra az ember elégedetten nyugtázza, hogy lesz elég takarmány az állatoknak télire, meg a pajtákba az állatok alá elég szalma vagy széna, így messziről nem is látszik, melyik melyik.
És ahogy megállok a nagy pusztaságban, a nagy síkságban, a végtelenbe nyúló tájban a tájat ketté szelő autóút mentén, a gólyát is meglátom benne a jellegzetes mozgásával, amint hasát nyújtja ki, hosszú nyakát es kanyarban formázza, majd csőrét nyújtja előre, pocakját lendíti hátra, hosszú pálcikalábait hajlítja magasba s előre, váltogatva úgy halad. Valamit nagyon keresőben észre sem veszi, hogy őt nézem, lencsevégre igyekszem kapni abban a tájban, ami sík, lustán nyújtózkodik ki messzire, a végtelennél is tovább, lomhán terebélyesedik, ügyet sem vet semmire és senkire, nem törődik azzal, hogy azt gondolom róla, látszólag semmi sem történik benne, ha más nem is, mint hogy a föld összeér ehelyütt az éggel. És itt mégis ő a minden.

Garában a vacsora

Tegnap majdnem lemaradtunk az Isteni édes-savanyú csirkecombról (üdvözletem a Gara Hotel főszakácsámak). Elképzelni is rossz, amint kesernyés mosoly ült volna ki az arcomra a veszteség érzetén, ami éles ellentétben állt volna azzal az elégedett mosollyal, amivel az édes-savanyú csirkecomb leges legutójának az elfogyasztását, mit disztingvált elfogyasztását..., sokkal inkább bekebelezését, behabzsolását nyugtáztam. Merthogy igen finom és emlékezetes volt az a három darab fél csirkecomb édes-savanyú mártással. Most reggel, a füzesgyarmati Gara Wellness Hotelben a mindjárt időszerű reggeli tájékán is erősen emlékszem rá. Volt mellette persze még egyéb húsos étel, finom is, bőven is, amiből még többször is lehetett volna repetázni, mindjárt túráztatom az agyamat, hogy legalább részben visszaemlékezzem rájuk.
Ízlett még a sült hús  (üdvözletem a Gara Hotel főszakácsámak), mely egyszerű volt, bárki kivitelezheti magának otthon, csak hús kell hozzá, meg alá kis zsír, víz a locsolgatáshoz és szabad sütő kapacitás, ami órákon át biztosítja a hús alapos át- és megsülését. Én úgy szeretem, ha nem olyan száraz, mégis ropogós a külseje, hát a Garában éppen ilyen volt. Csak azért ettem belőle két icinyke-picinyke falatot, mert helyet kellett hagynom a bendőmben a többi ételkülönlegességnek. Tetszett a sajttal töltött csirkemell sörtésztában is (üdvözletem a Gara Hotel főszakácsámak). Pedig már jócskán rájöhettem volna, hogy ne akarjak sokat, többet, annál is többet, mint amennyit normál esetben is meg bírnék enni. És ne akarjak mindent feltétlenül kipróbálni. Ha egy vagy két étel különösen ízlik, akkor egyek, repetázzak azokból és ne fájjon szívem, gyomrom a többi - mondjuk - tízért, mert itt a Garában ilyen gazdag a választék, és éppen ezt tettem. Konstatáltam a csili-vili tetejű jókora fémedények darabszámát, hogy mennyi finomság lehet és melegedhet bennük, és kitartottam azon két-három étel mellett, amelyek ránézésre, ízre, színre, állagra, összhatásra nekem nagyon bejöttek. Nem éreztem hiányát a többinek. Érdekes.

Füzek Gyarmaton

Nem tudom, hogyan vannak és hogy egyáltalán vannak-e füzek Gyarmaton. Úgy szeretném, ha lennének és jó sokan. Együgyű örömmel tölt el, amikor a település neve összecseng a településsel, miszerint Füzesgyarmaton a fő fa a fűz. Eddig még egyet sem láttam közülük. Azaz találkoztam a füzek egyik ritkásabb fajtájával, de az Vésztő egyik utcájában történt. Kérdeztem is Tibromtól, nem fűz ez, miközben a közepesen lenyúló ágain a leveleket simogattam. De fűz, csak nem az a hagyományos, ennek rövidebbek a szárai. Ebben maradtunk, és lefényképezkedtem  a különleges fűz alatt, hogy legyen végre egy füzes képem is.
Füzesgyarmaton továbbra sem láttam füzet. Annál több fenyőt, tuját, nyárfát, meg különféle gyümölcsfákat. Biztos lesznek füzek is, ugye? Az nem lehet, hogy éppen Füzesgyarmaton ne lennének. Olvastam valamelyik netes okosítóban, hogy a határban sorakozó füzekről kapta Füzesgyarmat nevének elejét. A határban. Ennek nagyon olyan a hangzása, hogy az messze lehet. Gyalogosan biztosan. Autóval meg nem járkál az ember csak úgy a határban. Esetleges lovas kocsival, vagy lóval, amikor a ló viszi az embert és nem fordítva. Vagy traktorral, jó magas és széles mezőgazdasági abroncsokon közlekedő traktorral. Amikor ilyen böhöm nagy mezőgazdasági járműmelákokat látok az országútakon, mindig megdobogtatja a szívemet egy lehetséges defekt és a majdani javításhoz szükséges abroncsjavító anyag mennyisége és forgalmi értéke. Merthogy javítani még mindig sokkal jobban megérte annak idején, amikor ezzel a témakörrel foglalkoztam szőke nő létemre, mint felújított vagy új abroncsra cserélni a defekteset. Mindez egy múltbéli munkahelyemhez kapcsolódik, míg a fűzfakeresés Gyarmaton amolyan szabadságos hóbortnak is betudható.
Hogy kimegyek-e a határba, ha van út arra és normális és kivisz, kimegyek én, persze, hogy kimegyek, hogy fizikai közelségben bizonyosodhassam meg az itteni füzek létéről.
Egyébiránt ha gyarmati lennék és pont füzes, akkor a város minden utcáját fűzfákkal ültetném tele, ékes bizonyítékul arra, hogyha valaki átmenő forgalomként, vagy véletlenül, merő eltévelyedésből, ritkán célzatosan errefelé jár, már csak ránézésre is tudhassa, hogy Füzesgyarmaton van, és nem, mondjuk, Békéscsabán, ahol békés Csabaiakat illik keresni. Nemdebár?

Napraforgók

Szeghalmon túl, Vésztőn innen, mondhatni a Senki földjén áll a Szent László Temetőkápolna. Bejárat a temetőbe, ahol sírok, dûlöngélő keresztek, színes virágokkal frissen beültett sírhalmok, a sírokon túl meg maga a rónaság nyúlik a végtelen látóhatár felé, az, amelyet Petőfi oly sokszor megénekelt, és magam sem képzeltem volna, hogy egyszer majd ennyire megszeretem. Persze nem úgy, mint a hegyeket, de valamilyen mágikus erőnél fogva a síkság mégis újra meg újra magához húz. Ennek a csinos, karcsú kis temetőkápolnának a bejáratánál van egy fa híd, amelynek a másik oldalánál, még a külvilág felé eső részén pedig egy hatalmas napraforgó mező. Jól kifejlett példányok, egyenként is jól megtermettek, de így együtt egy valóságos napraforgó hadsereg (a kínai agyaghadeseregről jutott a hasonlat az eszembe). Mikor ott jártunk, a lenyugvó naptól el, éppen félém fordultak. Félelmetes egy érzés a mellemig érő aranysárga naprafogó sereggel szemben lenni, mely még áll. Még csöndes. Nyílt arcát fordítja felém, kitárulkozik, semmit sem titkol el. Vár. Vár valamire. Az aranysárga felkelő napra. Meg talán egy szóra. Egy nógatásra, egy biztatásra. A napraforgók egyetlen, bármely következő pillanatban megmozdulni kész tömegbe merevedtek. Perceken át ott állva és szembenézve velük azt éreztem, hogy ura lehetnék egy seregnyi napraforgónak, ha megtalálom azt a bizonyos szót, mondatot, magatartást, ugyanakkor ha kedvük tartja, akár el is taposhatnának. Hátborzongató érzés volt, önkéntelen bizsergés futott végig a hátamon a gyönyörűségtől, ugyanakkor meg a félelemtől egyszerre.
Mintha mindez meg is történhetett volna ott a Szent László Temetőkápolna előtti izzó sárga naptaforgóréten háttérben a lemenő nappal. Ki tudja? A képzeletem viszont annál inkább játszott élénken velem.

Anikó töltött csirkecombja

Anikó zöldborsólevese eddig biztos befutó volt nálam a leves és a második fogás közül, szinte vakon, gondolkodás nélkül tettem le mindig mellette a voksomat. Úgy látszik, hogy éppen Anikó töltött csirkecombjával kellett egy menüsorban lennie, hogy az étkezést közvetlenül követő értékelésnél az első helyet a mai nappal átadja a töltött csirkecombnak.
A csirkecomb töltelékének ízvarázsa, a ropogósra sült comb bőrkéje, a combból és a töltelékből összefolyó szaft együttesen olyan helyzetet, olyan ízvilágot teremtett, ami eleve tudható, hogy Anikóra olyannyira jellemző, reprodukálni pedig egyenesen képtelenség. Szerencsés lehetett az az ember, aki bizalmat szavazott a mai menünek, s talán éppen a töltött csirkecomb miatt rá befizetett.
A töltött csirkecomb mellé persze járt külön egy kis töltelék megsütve, megpirítva, nem l'art pour l'art töltelékként töltve ki a helyet a tányéron, hanem gazdagítva a fogást, mely ma mindenképpen jó fogás volt ínyenceknek, átlagos fogyasztóknak, Anikó ételeiért lelkesedőknek egyaránt.
A töltött comb karakteres ízvilága szinte érdektelenné teszi a köret milyenségét, hiszen társulhatna mellé szinte bármi, rizs, krumpli, röstli, vegyes zöldköret, az ízkavalkád, az aranyat érő szaft még a legszimplább köretet is felemeli maga mellé. Ma ebben a kivételes szerencsében részesülhetett a petrezselymes krumpli. Az egyszem uborka viszont igencsak árvának, magára hagyatva érezhette magát tányérom peremén, semmiképp sem bizonyult elegendő savanyúság-szputnyiknak Anikó lehengerlő töltött csirkecombja mellé. Szívem szerint most nem azt kérdezném Anikótól, hogy kapunk-e eggyel több uborkát a világbajnok töltött csirkecomb mellé legközelebb, hanem hogy ugye holnap is a töltött csirkecombod lesz?

A "szépség" és a "szörnyeteg"

Hét egyre kapott ki a brazil öncélú, magamutogató, nem hatékony, hiábavaló, maga magáért való "szépség" a német lehengerlő, nagy hatásfokú, látványos és nem látványos között egyensúlyozó "szörnyetegtől". Már a harmadik gólnál végtelenül együttéreztem a "szépséggel", s onnan fájt minden egyes újabb "szörnyeteg" által rúgott gól, de az este úgy látszik, nem volt megállás, a meccs, a találkozó, a kedd este, éjszaka a német "szörnyetegé" volt.
Persze ez szépségesdi, szörnyetegesdi nem fedi teljességgel az igazat, de valamiért ez az asszociáció jutott eszembe a két csapat játéka láttán. Mert ahhoz kétség nem fér, hogy a brazilok szinte labdával a lábukon már az anyaméhben fejlődnek, dekázgatnak oly ügyességgel, hogy köldökzsinór, méhlepény nem sérül, az anyát is csak nagyritkán zavarja meg napi életében a labda sűrű benti pattogása. A német-brazilon tegnap este is látványosak voltak elegáns labda le- és átvételeeik, pontos passzaik, azonban a szépségért való túljátszás visszájára fordult és fájdalmasan, mi több, keserűen bosszulta meg önmagát.
A németek játékát sokkal inkább a gyorsaság, hatékonyság, célratörőség jellemezte. Nem törődtek a labda cicomázgatásával, támadásaik szépségével, sokkal inkább azok eredményességével, mely tegnap este a fényesebbnél is fényesebben sikerült, esetükben a szép, kisasszony-focit játszó, helyenként lebénultnak, rövidzárlatosnak látszó brazilokkal szemben.
Néha ekkora pofonra van szükség, hogy valami jobbra forduljon.

Zsuzsa gipszben

Jobb lábfeje alsó lábszár középig gipszben. Alul a fehér abroncsból narancssárga ujjak. Zsuzsa már el is mondhatja, hogy lentről egész kínai, a további sárgulás majd ezek után következik. De addig is inkább beledagad a lába a gipszbe, egy bizonyos idejű állás után úgy érzi, mintha fokozatosan felpumpálnák a lábát, a gipszet ilyenkor csak levágni lehet róla, ha egyáltalán valakinek a szándékában állna.
Fürödni nejlonzacskóban lehet. Ezúttal nem belehányunk, nem húzzuk a megfullasztani kívánt egyén fejére, nem vágunk bele lyukakat, hogy tovább tartson, hanem a nejlonzacskóval beborítjuk a gipszelt testrészt, hogy víz ne érje, azután jöhet az önfeledt tusolás.
Zsuzsa most kicsit árnyéka fénykorabeli magának, miszerint fogyott vagy X kilót, vagy valami hasonló érzete támad az embernek, amikor ránéz. Pedig ránéz, hova máshova nézne, amikor hetek óta lesi az alkalmat, hogy meglátogathassa. Arca kicsit beesett, karján az izom kicsit ráncos, a ruha lehet, hogy egy számmal kisebb rajta a sok fekvéstől, pihenéstől, a szükségesnél kevesebb evéstől. De a szeme, a szeme a régi. Úgy csillog és nevet rád, mint valaha. A kacagása sem változott, pontosan ezt érzed, amint felharsan a nevetése egy viccesnek talált megjegyzéseden, bemondásodon. Márpedig ez gyakran megtörténik vele, meg veled. Ragadós.

Torkolat Panzió Tokajban – hátulról

Nem ismétlem magam, hiszen ma így eltávolodva, otthagyva, visszaadva a Torkolat Panziót saját magának, az utánam következő újabb vendégeknek, visszatérve és lassacskán rátalálva régi életemre, csak ajánlani tudom Tokajt, a várost úti célnak, benne a Torkolat Panziót szállásnak. Egy éjszakára, kettőre, háromra, attól függően mennyi örömünk telik benne és a környékben.
Nincs mese, Tokaj meg én egymásra találtunk. Pedig ha objektíven belegondolok, a város nem egy nagy durranás. Van benne egy fő utca, amely jelen esetben Bethlen Gábor nevét viseli, és éppen a Torkolat Panziót köti össze pár perces andalgós sétával a város szívével, a Kossuth térrel (főtér), rajta a Római-katolikus templommal.  Fut mellette a Bodrog oldaláról még egy utca, meg a hegy felől hol itt, hol ott kanyargó másik utcák, melyek borozókat, boros pincéket, szőlőfajtákból készült borokat hirdetnek. Talán egy nap is elég volna Tokaj elnyújtott, párhuzamosan futó utcácskáinak, főterének, elszórtan felbukkanó apró terecskéinek felfedezéséhez.

Belefér ebbe még a Bodrog-Tisza torkolatában való gyönyörködés, a Tisza hátának megfigyelése, amint a Bodroggal felhizlalva távolodik lomhán a várostól. Nagyon más teendő nincs is városban. Mondaná az olyan ember, aki gyors pipákat helyez a megnézettnek vélt város mellé, hogy rohanhasson tovább.

Tokaj egyetlen andalgós, kanyargós utcája azzal a pár perccel, míg az ember bekacsáz, belibben, beszédeleg rajta a város főterére, fogja meg az embert és húzza rendre magára, hogy minduntalan neki induljon éppen a Torkolat Panziótól, az út egyik végétől a macskaköves picinyke tér felé. A három nap-két éjszaka alatt, bevallom legalább tízszer, nem kevesebbszer, mint tízszer vonzott magához mágnesként a parányi tér a magasba törő templomával, rajta a hanyagul, félig elfekvő, az ivástól megrészegült Bacchus szoborral, az aljában csapokból folyó hűsítő friss (borával?) vízével, egy másik magas szoborral, talán Szent Lászlóval a csúcsán, talapzatán Tokajt dicsőítő idézetekkel.

 Ahogy nem untam meg két éjszakát a Torkolat Panzióban eltölteni, pedig sajnos nem találtam elég fogast, törülközőtartót törülközőinknek, úgy nem ment agyamra ez az ide-oda ingázás a Bethlen utcán. Erőm lehetett elég, hiszen a Torkolat Panzióban gazdag, bőséges és sokféle volt a reggeli. Kis croissant vagy valamilyen édes péksüteményt még elviselt volna a svédasztal gazdagsága, bevallom, belém is fért volna, nem beszélve egy piros gyümölcslekvárról, amely jól megfért volna a baracklekvár mellett plusz kínálatként. Talán többet kellett volna innom, de a családi tumultuózus jelenetekben, a teáért, a kávéért, a gyümölcsléért folytatott békés küzdelemben, hol a gyümölcslé, hol a forró teavíz fogyott el éppen előttem. Pillanatokkal később persze pótoltam, helyre is állt a kozmikus rend.

Mindezzel együtt, ha rajtam állna, még most is ott rónám a köröket a Bethlen utcán a Torkolat Panziótól a főtérig és vissza, vissza, hogy aztán újfent éghetetlen vágy támadjon bennem megnézni, megvan-e még a főtér éppen úgy, ahogy az előbb otthagytam.  

Egyedül a jóleső fáradság késztetne megállásra, lefekvésre, megpihenésre, a Torkolat Panzió kényelmes ágyaiban alvásra. Másnap a várva várt reggelinek megadva idejét, elnyújtott élvezetét, amíg az ember kipróbál mindent, mi szem-szájnak ingere, hogy azután kezdetét vegye az aznapi ingázás a Torkolat Panzió és a főtér között. Tudom, hogy hihetetlen, és hülyén hangzik, de nekem megunhatatlan. Úgy láttam, hogy ezzel messze nem vagyok egyedül.

Torkolat Panzió Tokajban

Nem feltételezem, hogy direkt feküdne a Torkolat Panzió három utca - Bethlen, Vasvári, Bodrogkeresztúri - találkozásánál, de a Bethlen és Vasvári utcák úgy folynak össze és folytatódnak a Bodrogkeresztúri útban, ahogy Tokaj város Bodrog és Tisza folyói egyesülnek és folynak tovább a megerősödött Tiszában.
Nyugati színvonalú, ízlésesen berendezett két-három-négy ágyas, tágas szobákat kényelmes ágyakkal, szobáknak beillő előszobákkal, pazar fürdőszobákkal kínál a Torkolat Panzió kellemes színekben, ötletes kiegészítőkkel, oda illő fali képekkel.

Őt szobát is láttam, amikor népes, nagy családomnak osztottuk el a szobákat a barátságos tulajdonossal, Ajtay-Horváth Dezső úrral.
Szobák földszinten, emeleten, külön-külön mégis együtt a belső udvarral, mint egy köldökzsinórral összekötve.
A belső udvaron fehér vas kerek tonett asztal körül tizenöten is elfér sok jó ember kis helyen.
Az asztal mellett egy fekete vas darupár, amely mozgás észlelésekor engedi ki a vizet a csőréből egy parányi medencébe.
Bevallom, hogy nekem annyira tetszettek, hogy képes voltam körülöttük rohangálni, ezáltal gyakori vízköpésre késztetve őket. Az asztal felett egy sűrű, vad citromfa leveles ágai nyújtottak biztos oltalmat a tűző nap elől, létét, hasznosságát így bizonyítva, hiszen termése inkább kesernyés, mint édes, lédúsnak pedig egyáltalán nem mondható. Parkolni lehet a belső udvarban, talán négy autó is elfér. Ugyanitt állnak az ingyenesen kikölcsönözhető csónak, tandem és négyüléses biciklik. Fa szaletliben fa asztalon, fa padokon enni, olvasni, levelet, beszámolót írni, mint ez, lehet, nem beszélve az ártatlan tartózkodásról, amikor csak ül az ember és onnan néz ki a fejéből.
A Torkolat Panziót, ha szobái, kényelmes ágyai, intim, barátságos, belső udvara, madár formájú vízköpő vas szobrai eddig még nem tették volna messzi földön híressé, vonzóvá, vendégcsalogatóvá, akkor a reggelijei minden bizonnyal pótolják ezt a nem csekély mulasztást. Sváb sonka, dán, osztrák édes, magyar paprikás szalámi, többféle sajt, kemény tojás, rántotta, virsli, zöldségek, lekvárok sohasem kifogyó svédasztalos megoldással - szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ne találna magának bőséggel megfelelő ételt. Kávé, tea, rostos gyümölcslé biztosítja a falatok zökkenőmentes célba érkezését. Pont ugyanúgy, ahogy az itt tapasztaltak a magam legközelebbi visszatérését a Torkolat Panzióba.

Tokajban

Kész csoda, hogy teljesült húgomék, öcsémék kívánsága és Tokajba is eljutottunk úgy, hogy még két éjszakát is töltünk ott, ami nagyon nem egyzerű tizenegynéhány ember szállásának egy helyen való megszervezésében. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a Torkolat Panzió.

Tokajról eddig nekem csak azok a sztereotípiák voltak meg, hogy tokaji bor, Tokaj-Hegyalján a szőlő, Tokaj-hegy, nincs messze Sárospatak, ezen kívül nagyon több nem is. Tokaj valóban a bor egyik markáns, tradicionális hazája, mégpedig a fehér boré, a Fourminté, a Hárslevelűjé, a Sárga muskotályé, meg az Aszújé. Mától ezt már onnan tudom, hogy a Paulay Borházban nyolc féle bort volt szerencsém a száraztól, a félszárazon, félédesen át egészen az édesig kortyokban kipróbálni. Utána nem igényeltem különleges bánásmódot, sem külön odafigyelést, mentem a saját lábaimon, nem dülöngéltem, nem gajdoltam hangosan és még az út szélét sem díszítettem kitaccsolásommal. Magamnak is feltűnt harsány hahotázásom, melyet a nyolc kortnyi különféle jó Tokajinak tudtam be, amely csak emelni bírt a hangulatomon, bár nem tudtam hova még fel, amikor eredetileg sem volt lenn.

Tokaj nagyon jó választás nagy családdal, kis családdal, barátokkal, egyedül. Bármilyen felállásban Tokaj gyönyörű. Az ember igazán nem is érti, miért, de a Főtérre vezető utca a térrel együtt úgy fogja meg, hogy nem engedi el. A Kossuth térnek elnevezett Főtéren a Jézus Szíve római katolikus templom bár a kicsiny tér fölé emelkedik, mégsem nyomja agyon a környezetét.

Tőszomszédságában Kós Károly emlékére kerek nagy vas érem dombormű. Mellette Tokajt dicsőítő szavakat, a Himnuszból Tokajra vonatkozó Kölcsey-idézetet tartalmazó szobor talapzaton valamilyen szobor, amelyről az jutott eszembe, hogy nem kell mindig tudnom, mit és kit is ábrázol. Utána jön a Coop szerény boltja, meg Arnold Gym, azaz Arnold edzőterme.A körben őt követi az egész teret átlátó Bacchus Étterem kiülős asztalaival, székeivel. A sonkával, füstölt sajttal töltött csirkemmellét petrezselymes krumplival csak ajánlani tudom, melegen.

A Tokaj Hétszőlő pince zárja előtte a Bacchus szoborral a templom mellé érve a körkörös teret. Kicsiny a tér, de erős és kedves és macskaköves és kicsit dimbes-dombos, és éppen olyan, mint amilyennek egy Főtérnek lennie kell egy olyan városkában, mint Tokaj.