Torkolat Panzió Tokajban – hátulról

Nem ismétlem magam, hiszen ma így eltávolodva, otthagyva, visszaadva a Torkolat Panziót saját magának, az utánam következő újabb vendégeknek, visszatérve és lassacskán rátalálva régi életemre, csak ajánlani tudom Tokajt, a várost úti célnak, benne a Torkolat Panziót szállásnak. Egy éjszakára, kettőre, háromra, attól függően mennyi örömünk telik benne és a környékben.
Nincs mese, Tokaj meg én egymásra találtunk. Pedig ha objektíven belegondolok, a város nem egy nagy durranás. Van benne egy fő utca, amely jelen esetben Bethlen Gábor nevét viseli, és éppen a Torkolat Panziót köti össze pár perces andalgós sétával a város szívével, a Kossuth térrel (főtér), rajta a Római-katolikus templommal.  Fut mellette a Bodrog oldaláról még egy utca, meg a hegy felől hol itt, hol ott kanyargó másik utcák, melyek borozókat, boros pincéket, szőlőfajtákból készült borokat hirdetnek. Talán egy nap is elég volna Tokaj elnyújtott, párhuzamosan futó utcácskáinak, főterének, elszórtan felbukkanó apró terecskéinek felfedezéséhez.

Belefér ebbe még a Bodrog-Tisza torkolatában való gyönyörködés, a Tisza hátának megfigyelése, amint a Bodroggal felhizlalva távolodik lomhán a várostól. Nagyon más teendő nincs is városban. Mondaná az olyan ember, aki gyors pipákat helyez a megnézettnek vélt város mellé, hogy rohanhasson tovább.

Tokaj egyetlen andalgós, kanyargós utcája azzal a pár perccel, míg az ember bekacsáz, belibben, beszédeleg rajta a város főterére, fogja meg az embert és húzza rendre magára, hogy minduntalan neki induljon éppen a Torkolat Panziótól, az út egyik végétől a macskaköves picinyke tér felé. A három nap-két éjszaka alatt, bevallom legalább tízszer, nem kevesebbszer, mint tízszer vonzott magához mágnesként a parányi tér a magasba törő templomával, rajta a hanyagul, félig elfekvő, az ivástól megrészegült Bacchus szoborral, az aljában csapokból folyó hűsítő friss (borával?) vízével, egy másik magas szoborral, talán Szent Lászlóval a csúcsán, talapzatán Tokajt dicsőítő idézetekkel.

 Ahogy nem untam meg két éjszakát a Torkolat Panzióban eltölteni, pedig sajnos nem találtam elég fogast, törülközőtartót törülközőinknek, úgy nem ment agyamra ez az ide-oda ingázás a Bethlen utcán. Erőm lehetett elég, hiszen a Torkolat Panzióban gazdag, bőséges és sokféle volt a reggeli. Kis croissant vagy valamilyen édes péksüteményt még elviselt volna a svédasztal gazdagsága, bevallom, belém is fért volna, nem beszélve egy piros gyümölcslekvárról, amely jól megfért volna a baracklekvár mellett plusz kínálatként. Talán többet kellett volna innom, de a családi tumultuózus jelenetekben, a teáért, a kávéért, a gyümölcsléért folytatott békés küzdelemben, hol a gyümölcslé, hol a forró teavíz fogyott el éppen előttem. Pillanatokkal később persze pótoltam, helyre is állt a kozmikus rend.

Mindezzel együtt, ha rajtam állna, még most is ott rónám a köröket a Bethlen utcán a Torkolat Panziótól a főtérig és vissza, vissza, hogy aztán újfent éghetetlen vágy támadjon bennem megnézni, megvan-e még a főtér éppen úgy, ahogy az előbb otthagytam.  

Egyedül a jóleső fáradság késztetne megállásra, lefekvésre, megpihenésre, a Torkolat Panzió kényelmes ágyaiban alvásra. Másnap a várva várt reggelinek megadva idejét, elnyújtott élvezetét, amíg az ember kipróbál mindent, mi szem-szájnak ingere, hogy azután kezdetét vegye az aznapi ingázás a Torkolat Panzió és a főtér között. Tudom, hogy hihetetlen, és hülyén hangzik, de nekem megunhatatlan. Úgy láttam, hogy ezzel messze nem vagyok egyedül.