Shakespeare's Globe: Twelfth night

Választanom kellett egy színházi menüsorról, mit néznék meg egy baráti társasággal szívesen. Elsőnek Shakespeare Globe Színház Vízkereszt vagy amit akartok (Twelfth night) feliratozott  előadására az Urániában esett a választásom. Dönthettem volna a Macbeth mellett is, de akkor valahogyan, valamiért vígjátékra vágytam és persze a piszkos anyagiak is erősen behatárolni kénytelenek kulturális élmények iránti éhségemet. Egy alig átaludt éjszaka és erősen átdolgozott nappal után érkeztem meg a várható Shakespeare-élményhez. Csak annak drukkoltam, hogy a bele-belealvásaim mellett is jöjjön át valami, akárcsak egy kicsi is a műből, fogjak fel mit is láttam, láttam-e valamit egyáltalán.
Csupa férfi játszotta a darabot egy ház bejárati, kijárati, kocsibejáró ajtai előtt egy tág téren a hagyományokhoz, Shakespeare korához híven a színházban végig álló közönség előtt 190 percen át egy 15 perces szünettel. Azt nem mondhatom, hogy egy egészségeset pihenhettem volna a sötétben és melegben, hiszen folyton folyvást megzavartak a zenészek, a dalok, az egymásba érő dialógusok, amelyekben az adott helyzetet és a várható eseményeket, cselszövéseket ecsetélték olyan angolsággal, amely Shakespeare sajátja, és amelynek nyomán sutba dobhattam összes addigi angol szókincsem, tudásom, mely csak arra volt itt elegendő, hogy némely szót, rövid mondatot felismerhettem, örülhettem neki, ám örömöm nem tarthatott egy pillanatnál tovább, áradt a Shakespeare-kínai... Sokszor lehetett nevetni szituáción, mimikán, beszólásokon, megjegyzéseken.

Shakespeare színházában a Globe-ból láthattam, felváltva bóbiskolhattam végig egy feltehetőleg korhű előadást, kevés díszlettel, annál gazdagabb jelmezekben pompázó férfi, valamint a női szerepeket formáló, hangjukat magasabbra ívelő szintén, szerepüket nem túljátszó, nem túlpózoló férfi színészekkel. Stephen Fry, színész-rendező volt nekem egyedül közülük ismert. Az énekeket előadó színész a selymesen, balzsamos baritonos hangjával, egyszerű előadásmódjával lenyűgözött. A női szerepeket előadó férfiak pedig egyáltalán nem keltettek bennem ellenérzést.

Elindulni

Nem tudom, mi ütött belém, hogy elmentem Papp Jánost élményt beszámolni meghallgatni egy könyvesbolt kávézójában, azt a színészt, szavalóművészt, népszerű szinkronhangot, akit hosszú és nagy utazásai okán immáron egy jó ideje vándor-színésznek nevezett el útinaplói nyomán egy szerkesztője. Nagyon régen nem láttam színpadon, filmen, sehol sem, valahogy nem egyfelé járhatunk, nem egyfélét nézhetünk. Ha kérdezné valaki, ki ő, merthogy ismerősen cseng a neve, ám kötni nem tudná sehová, mondanám, tudod, az a talán legszebb, meleg, kicsit bizsergetős hangú színész, aki sokat szaval és szinkronizál, és nem a hangja bizsereg, hanem az érzés fogható ehhez, amit az emberből kivált.
Már egy ideje a messziben véghez vitt utazásairól, ezekről vezetett, később kiadott útinaplóiról szól Papp János a Centrál Színház beli szerepei mellett. Bejárta Lappföld, Skócia, Japán egyes részeit, végig járta az El Caminot Spanyolországban, volt Sierra Nevadában, Peruban, tervez Írországba, Amerika keleti partjára eljutni. Oda-visszajutáshoz vesz igénybe repülőt, vonatot, az országokon belül kitűzött célokat pedig szigorúan gyalogosan járja végig, amelyben társa a felesége, vagy fordítva.
Azt hinném, hogy egy szikár, kisportolt emberrel találkozom ma este, ezzel szemben egy kicsit pocakos valakit látok viszont, a vádlijait öltözete rejtheti, látszatra semmi különös, lehetne bármelyikünk. Papp Jánosból dől a szó. Beszél nagyvonalakban útjairól, terveiről, szeretett színházáról, ahol a bűvös hét évet, amit eddig fővárosi színházaknál általában töltött, már meghaladott, a Centrál Színházról, ahol nincsenek klikkek, sem fölfelé nyalizások, sem lefelé taposások, ahol senkinek sem zsenánt kis szerepeket eljátszani a nagyobbacskák mellett, és ahol befogadták utazásairól szóló élménybeszámolós estjeit is. Jó hangulatú, kiegyensúlyozott embernek látom, hatalmas energiákkal, mesélőkedvvel, világos célokkal. Olyan valaki, aki magával ragadja hallgató közönségét színes mondanivalójával, jókedvével, erős kisugárzásával.
A magyarországi Kék Út bejárása kapcsán említi, hogy szerinte a magyar nép, az ember nem olyan, mint amilyennek a mai politika próbálja meg beállítani. Nem buta, nem életúnt, nem célt tévesztett, nem depressziós. A 84 napos 2666 kilóméteres útja során szinte csak jóban volt része. Aki csak tudta, segítette, az emberek, akikkel csak találkozott áldozatvállalásról, segítőkészségről, nyíltságról, nyitottságról tettek tanúbizonyságot. 
A politikát szőrmentén érinti, óvatosan, ugyanakkor nyíltan és kertelés nélkül vallja be, hogy baloldali liberális érzelműnek, gondolkodásúnak tartja magát, szociális érzékenysége, hogy szegényeken igyekszik mindenféle gyűjtésekkel, akciókkal segíteni, ebből fakad. Sokban furcsálja, ami mostanság és már egy ideje az országban történik. Mindennek ellenére nem tudná elképzelni életét sehol másutt, mint itthon. Minden évben hosszabb időt tölt gyalogtúráival külföldön, de mindig hazajön írni, útinaplóit kiadni, színházban játszani, költőversenyt szervezni, menedzselni, a Visegrádi Játékoknak hangját kölcsönözni, barátokkal ultizni, unokázni és persze a következő utat az asztalnál alaposan körbejárni, megtervezni, amelyhez Papp János, a vándor-színész szerint nem kell más, mint ELINDULNI. 

Lakat túrógombóca

Lassan nem tudok választani a sikerültebbnél sikerültebb túrógombócok közül, melyik is a legfinomabb. Mostanában túrógombócokba ütközöm, velük találkozom különböző asztaloknál, mintha összebeszéltek volna, hogy így október vége táján túrógombócot illik csinálni édességnek, akár egy tartalmasabb leves után, akár csak úgy önmagában. Talán nem is olyan bonyolult az elkészítése, mint ahogy nekem tűnik annak a túró, a gríz, a liszt, a tojás kényes egyensúlyát megtalálni úgy, hogy a gombócok anélkül, hogy részeire esnének, csak nyugodtan, csöndesen omoljanak szét a szájban.
Lakatnak sikerül ezt a mágikus arányt előállítani a három egész tojás, három kanál gríz, egy kanál liszt egységével, amit a fél kiló túróhoz kever. A vizet a massza elkészültekor teszi fel forralni és az első nyers gombócokat már forrás előtt, a víz gyöngyözésekor teszi bele, hogy gombóc és víz szokják egymást, és a gombóc belseje is biztosan átfőljön. Az eredmény viszonylag kisebb méretű gombócok sokasága zsemlemorzsában meghempergetve egy nagy méretű serpenyőben. Az első körben Lakat is eszik velem, de a másodikban magamra maradok, és a hatodik gombóc után fog el az az érzés, hogy ha még egy-két gombócot megennék, minden bizonnyal a gombócokhoz válnék hasonlatossá, kissé óriásabb kivitelben.

Anikó brokkoli krémlevese

Az a bajom a frenetikusan főző-sütő barátokkal, hogy a főztjükkel örök témát adnak, amelyeket mindenképpen meg kellene írnom, hogy a napok egymást követő étkezéseiben alá ne merüljenek, el ne vesszenek mindörökre. Ilyen volt ma időrendi sorrendben Anikó brokkoli krémlevese, majd a nap záróakkordjaként Lakat túrógombóca.
A brokkoli és a belőle készült ételek vízválasztóak, mindenkinek markáns véleménye van róla. Valaki lelkesedik értük már csak a lombos-bozontos méregzöld fejű, szétágazó, rövid szárú brokkoli kapcsán is, és van, aki meg éppen ugyan emiatt utálja, de olyan mértékben, hogy sem ránézni és hallani sem akar róla. Engem a sors és az ízlés és a megszokás és az elfogadás és a megszeretés a brokkoli-fan-ek táborába terelt és ott is tart, amióta a brokkoliról csak tudomásom nem lett.
Anikó krémlevese brokkoliból hát puha, előkészített, fogadóképes talajra érkezett esetemben, egyáltalán a krémlevesek, mint a francia hagyma, fokhagyma, gomba és nem utolsó sorban a brokkoli krémleves csak nyerhet nálam. Szeretem a selymességüket, állagukat, mely a folyékonynál kicsit tömörebb, az ízüket, melyet a fő összetevő dominál, kiegészítve sóval, borssal, vegyes ételízesítővel, fokhagymával ott, ahol szükséges. Sajtot reszelve bele, pirított kenyérkockákat mellé téve meg lehet a levest bolondítani, de engem különösen, ahogy ez Anikónak a brokkoli krémlevese kapcsán megint csak sikerült.

Úton - Papp János

Míg Mackóra vártam tegnap a színház előtt, betértem a Károly krt. - Dob utca sarkán lévő Alexandra Könyváruházba. A bejáratnál Papp János útibeszámolós előadóestjére beharangozó reklámtáblába ütköztem. Eszembe jutott, hogy valamikor, talán egy-két éve a rádióban, mégpedig a Klubrádióban egy szombati beszélgetős magazinműsorban hallottam Papp Jánost épp Lappföldön tett útjáról mesélni. Ott ragadtam a rádió mellett, amelyet akkor nem csupán háttértevékenységnek használtam, mint szokásommá vált szombati főzéseim mellett, hanem füleltem, teljes odaadással figyeltem. Egyszerűen magával ragadott, nekem élmény számba ment az a közvetlenség, őszinteség, színesség, beszédének gazdagsága, ízessége, történeteinek fűszeressége, ahogyan Papp János, a színész, a vándor-színész pillanatok alatt varázsolta elém a helyeket, ahol járt, foglalta össze élményeit és úgy mesélt találkozásairól, hogy lekössön, magával ragadjon és titkon kedvet kapjak magam is útra kelni, ha nem is olyan messzire, mint ő, akár csak ide a szomszédba.

  

"Ladakh (Kis-Tibet) – Stok Kangri (6123) - Előzetes egy útinaplóból

2010. augusztus 19-20. – Budapest-Ferihegy – Istanbul – Delhi – Ladakh (Leh). - 2010. szeptember 5. - Budapest.

Térben és időben ennyi.De ami mögötte van… (mögötte?! - benne!) – megrázó, megalázó, felemelő - magamból kiírandó!!!

Amikor édesapám született, 1913-ban, még élt Görgey Artúr; amikor anyai nagyanyám született, 1901-ben, még élt Jókai Mór; amikor második unokám (aki még csak három centi és egy buborékban üldögél lányom méhében), egyetemre megy, én már, lehet, nem leszek. – És ez így van rendben.

Kezdődhet így egy útinapló? Igen, ha az ember Ladakh-ban járt, egy nyolcvan százalékban hindu ország muszlim tartományában, az Indus völgyében, ahol egy buddhista kisebbség próbálja kisajtolni az élethez szükséges minimumot egy keskeny völgyből, amelyre 5-6 ezer méter magas kopár hegyek tekintenek.

*

S hány népek élnek még ma is körűltünk

- Tekintsük által a föld részeit -,

Kik a baromság aklában hevernek,

És semmi isten nem tekint ügyökre!

Ez istenének a barmot hiszi,

Imádja a föld ocsmány férgeit,

S azoknak embervérrel áldozik;

Emez vakító papjának ganéját

Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;

Amott az odvas fákban éhezik

Az embereknek görhes istene,

S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;

Imitt hamúban kotlik a herélt szent,

S bámészkodása istenné teszi…

Berzsenyi 1815-ben az evengélikusok puritán dühével dörög, én pedig Európából érkezve, két héttel egy borzalmas természeti katasztrófa után, testközelből, a bőrömön érzem India ember-milliárdjának nyomorát, és odahaza folyton ágáló, berzenkedő énem megszégyenülten, döbbenten, csendben figyel.

*

Minden nagy gyaloglás (Másfél millió lépés, El Camino, Lappföld, Japán Alpok, Országos Kék Kör, Skócia) megérintett, formált –, de Ladakh megváltoztatott. Hogy ez javamra válik-e, majd eldől! Az biztos, hogy nem tudom a világot, benne magamat úgy nézni, mint eddig.

Megrázó volt a csúcs, és megrázó volt a völgy.

Ötezer fölött nem fájt a fejem, nem volt hányingerem, nem szédültem, de elkapott a hegyi betegség legszebbike: a hegyi mámor. Azt éreztem, hogy létezésem négy minősége, a test, a tudat, a szellem és a lélek, külön-külön él. A tudatom vigyáz a testre, hogy le ne zuhanjon – a szellemem valahol fönt lebeg, és bólint: jókor, jó helyen vagy! – a lelkem világít és melegít: élni jó! – Utolérem Zsuzsát, a feleségemet, megpróbálom elmondani neki, hogy mit érzek, néhány dadogó szó, és… a nyakába fúrom a fejem, és zokogok, átszakad bennem egy gát, ami eddig nem hagyta, hogy tudjam: mostantól minden helyzetben és viszonylatban meg kell keresnem a lényeget! – és csak azzal szabad törődnöm!

A hegyi mámor alatt is éber tudat, másnap reggel, egy két versszakos haikut szül:

Agyam, szívem kő –

Egy vagyok veled, Te Hegy!

Lassan porladok.

Szellemem lebeg

Szirtjeid fölött, Te Hegy! –

A lelkem ragyog.

Közhelyes? Banális? Gyere föl velem a hegyre, aztán a csúcsról a völgybe, nézz a szemébe az ott élő embereknek, és minden, amit az élet értelméről gondoltál: átértékelődik. A közhely visszakapja mély értelmét, a banalitásnak súlya lesz. Olyan körülmények között, ahogy Indiában élnek százmilliók, a létezés: minden és semmi. A hétköznapok kilátástalanságában csak az villant föl némi reményt, ha hiszel abban, hogy egy újjászületés megadja majd az emberhez méltó életet. Higgy, és remélj! De hiszen minden vallás erre bíztat! – Az ember hát bízik és remél, és… él, szeret és meghal, József Attilát parafrazeálva.

Többet kellene írnom a megrázó, igaz hegyekről? – Majd, ha már feldolgoztam, és meg is tudom írni mindazt, ami a völgyben megalázott, és befogta „peres számat”. Arról is kell majd írnom, hogy milyen volt nekem, a „magányos farkasnak” csapatban létezni; hogy milyen profi volt a túra szervezettsége, és hogy Szabó Szilveszter túravezetésével a világ végére is elmennék!"

Forrás: Centrál Színház műsorismertetője - Papp János élménybeszámolójával - felolvasóestjéről.

Mildinek

Belekukkantottam Facebook oldaladra és ott ragadtam. Fogva tartottak a kutyák, kutyák gazdái, társaságok, tájak, szebbnél szebb vidékek az év mind a négy évszakában. Látható, érzékelhető, szinte kézzel fogható az összeszokottság, az összhang, a barátiasság, a céltudatosság, nem utolsó sorban az egymásra felelés a környező táj és a benne helyet kérő és kapó, dolgozó, edző, teljesítő, időnként megpihenő kutyák és gazdáik között. Lett légyen bármilyen tevékenység, lejön a fényképekről a jó hangulat, a jókedv, az összetartozás, a csapat szellem. Az ember, a külső szemlélő szinte ellenállhatatlan vonzást, vágyat érez, bárcsak ott lehetne csak bele kóstolni a szabadság és a kötöttség, a kutyák, a csapat világa által adta végtelen szabadság érzetébe a végtelen és felejthetetlen környezetben. Egy kortynyit, egy slukknyit, egy harapásnyit, hogy aztán felébredjen révedezéséből.
Örülök, hogy megtaláltad magad a mindennapok szabad perceiben, hétvégék, szabadságok idején, szinte minden szabadidődben a kutyák, gazdáik, barátaid társaságában. Erről tanúskodnak már eddig elkészített és még elkészítésre váró filmes élményeid, mintegy újabb térként alkotó vénád, bizonyítottan kreatív vágyaid kiéléséhez.
Hosszú évek óta együtt hát az a Mildi, aki közös múltunk idején csupán körmeit reszelgette, hogy karmokat növesszen. Ide vezettek hát az akkori, gyerekcipőben tipegő próbálkozásaid egyéb területen. Mondanám vagy csak tovatűnő gondolatnak adok csöndesen hangot, hogy ebből a szempontból érteni vélem a múlthoz tartozó társaság, barátok feledését, amelybe én is bele tartozom.
Születésnapodra ezt a kis írást adom neked, hogy az eszembe jutsz, hogy beszélek veled, ha kell, hiszen egy tárcsázás az egész, hogy jó egészséget, szép napot kívánjak neked születésnapod alkalmával, egy évben egyszer mindenféleképpen.

https://www.facebook.com/ildiko.mozes.9?ref=ts&fref=ts

Félig felsülve

Nem kell ahhoz jól tudni főzni, hogy egy baráti összejövetel sikeres és szinte megtörténte pillanatától emlékezetes legyen. Mert a mai az lett köszönhetően a félig megsült mézes-mustáros csirkecombnak. Mielőtt kitettem volna az asztalra fogyasztásra, megszurkáltam villával, nem is egyszer. A helyenként visszapattanó effektust a villa tompaságának tudtam be, és reménykedtem, hogy csupán a képzeletem játszik velem, amikor félig puhának, félig keménynek éreztem az ujjaim alatt a jól megtermett combok némelyikét. Mert milyenek is legyenek ilyenkor, a vendéglátás speciális alkalmával a csirkecombok, ha nem jó nagyok, hogy hat darab elhelyezése egyenként elfelezve is nehézségekbe ütközzön az új üveg tálban, amelyet sütés szempontjából még eddig nem ismertünk, viszont porfogásra annál inkább használtuk, de mit tesz Isten, éppen most kellett kipróbálnunk. Persze a baj sosem jár egyedül, csak egy másik bajjal kézen fogva. Ahol pedig kettő baj van, bőven elfér a harmadik, negyedik, meg a többi is. Már mellékesen jegyzem meg, hogy az eredetileg négy-öt óra helyett fél hatkor kerültek be a spéci üveg edényben egymás fölötti két sorban helyet foglaló  jól megtermett csirkecombok bőven körbe, át és befedő mézes-mustáros lében tocsogva a sütőbe. Az alufólia borítás egy órán át fedte ezt a tüneményes éteknek remélt és gondolt és kívánt fogást, de utólag pontosan annyit segített, mint a halottnak a csók vagy halottnak hideg elől a halotti lepel.
Hét óra tájban azt gondolhattam, hogy talán itt volna az ideje az ínyencség feltálalásának és hogy nincs is akkora zsebem, amekkora dicséretet majd ennek nyomán bezsebelhetek. Oda tettem főhelyre a szépen gőzölgő, mézes-mustáros lében lubickoló csirkecombokat, hozzá a rizsköretet. Szétszedésnél, kiosztásnál ásta magát belém még jobban a gyanú, mely semmi perc alatt vált bizonyossággá, hogy míg kis, töredék része a csirkének tökéletesen megpuhult, addig többsége nem adta meg magát és félig nyers maradt. Ne tudjátok meg, milyen blamázs és fiaskó érzés, amely egy komoly, illusztris társaságban katasztrofális érzeteket ébreszthetne és joggal, vendéglátóban és vendégében egyaránt. Itt viszont a félig fel- és megsült csirkecombok villámgyors összeszedése nyomán támadt hamisítatlan jó hangulat, általános jókedv, pajkos nevetés, baráti biztatások, miszerint ismerünk téged, éppen ezért és ilyennek szeretünk Csücsök, Rita, Imi, Lacika általi kimondása és nemcsak érzékeltetése nyomta le bennem az egyértelmű megszégyenülés érzetét.
Még szerencse, hogy ott volt a másik ugyanolyan üvegtálban elkészült tejfölös-sajtos sült csirkecomb előfőzött combokból, amellyel biztosra mehettünk, amikor azt mondtuk, hogy senki sem marad éhes, van bőven másik. Így is lett, finom is volt. Eszter zabpelyhes keksze csak még emelt az addigra kellően feldobott hangulat fényén, a magam kis túrós fánkocskáit már csak az est teljességéhez említem.
A mézes-mustáros csirkecomb pedig még most is sülne, sülne, egyre csak sülne a sütőben, ha további két óra alatt a vendéglátás majdnem végére ki nem sült volna végre Tibor minden szándéka ellenére, aki igen gyakran ki akarta kapcsolni a sütőt, hogy a saját hőjében süljön készre tovább, a teremburáját...
És Csücsök - saját bevallása szerint - régen érezte ilyen jól magát.

Októberi születésnaposok - Dani

Sűrű ez az október így tizenhetedike és huszonnegyedike között. Neked és neki van születésnapja ma ill. tizenkilencedikén. Egy-két barátnőmnek éppen huszonharmadikára, a jeles nemzeti ünnepre esik a szülinapja. Mackó neve napjával indul ez az ünnepi maraton, amit Mildi születésnapja zár le huszonnegyedikén. Az ember csak kapkodja a fejét, figyelmét egyikőtökről a másikára.
Drága Dancsim! Ebben a sűrű októberi hétben kívánok neked jó egészséget, elképzelhető legszebbeket, legjobbakat, teljesüljenek vágyaid és érezd magad jól ezen a számodra különleges napon. Az esti színház, remélem, méltón zárja le majd a napot.
Millió puszi:
Anyula

Anikó szilvával töltött sertésbordája

Igazándiból lövésem sincs a kulináriához. Egyszerű fogyasztóként lelkesedem az egyszerű és bonyolult, a finom és finomabb, a gyakori és ritka ételekért. Mivel lelkesedésem természetes és elementáris, az étkek fölött érzett meglepődésem, elképedésem, örömöm valós, veszem a bátorságot, hogy a bennem maradandóbb hatást kiváltó ételeknek ehelyütt, az Ararat messzire érő hatósugarában állítsak emléket. Nem szobrot magas talapzaton és elérhetetlen távolságban, hanem afféle mérföldkavicsokat, amelyeknél meg-meg lehet állni, ha szükséges és úgy hozza a belső kényszer, de minden további nélkül át is lehet lépni rajtuk.
Már egy ideje Anikó boszorkánykonyhája adja kulináris témáim nagy részét. Hálás alany, szorgalmas kezekkel, kreatív aggyal, jól ki- és megpróbált receptekkel, fortélyokkal, konyhájából kikerülő változatos és szinte egytől egyig kitűnő ételekkel. Ha nem egy kőbányai cég konyhájában alkotná a menüsor szerint emlékezetes ételeit, gyanítom sokkal szélesebb kör lelkesedését bírná, messzebbre terjedne a híre. Nézetem szerint viszont az sem rossz, hogy egy cég dolgozóit, oda bevetődő ügyfeleket, külföldi tárgyaló partnereket, kamionsofőröket, építőmunkásokat kápráztatja el ételeivel és köti a lelkes, a jó ételre fogékony közönséget magához hétről hétre.
Most pénteken is bajban voltam a kötelező osztályozásnál, amikor a leves és a második fogás között helyezésekkel szavazom meg a jobbat.  Anikó már el is várja, játékos csillogással a szemében várja döntésemet, amelyet aztán szinte kivétel nélkül jó ízű nevetéssel nyugtáz. Zöldborsólevese mellett általában nehéz bármely főfogásának labdába rúgnia, eddig ez a levese vitte el nálam az adott napon az elsőnek kijáró pálmát. Ám ezúttal a szilvával töltött sertésborda krumplipürével valóban feladta a leckét. Miközben Anikó zöldborsólevese a megszokottnál is finomabban sikeredett, az eddigieknél is jobban és meghittebben vitt vissza régmúlt idők, gyermekkorom családi asztalaihoz, ahol anyám keze alól kerülhetett csak ki ezzel az ízvilággal a zöldborsóleves, addig a menüben először szereplő szilvával töltött sertésborda aratott, hozva az egy-egyes döntetlent. Puha volt a hús, átitatódott a gazdagon megrakott szilvával és a mutatóban előforduló szalonna ízével. Sós és édes, hús és gyümölcs esetében Anikó nem számíthatott egyértelmű, automatikus és magától értetődő sikerre, hiszen e kombináció közel sem mindenki által kedvelt. Nálam annál inkább nyitott kapukat döngetett, hiszen mindig is oda voltam, ill. bármikor bolondulok a hús és gyümölcs együttes és mesés és különleges párosáért. Nem okozott hát Anikó semmi esetre sem csalódást, annál inkább a tőle immáron megszokott, elvárt meglepetést, ízorgiát ezúttal a szilvával töltött sertésbordájával, amelyhez a krumplipüré kitűnő választásnak bizonyult.

Születésnapodra

Ma olyan valakinek van születésnapja, akit nagyon régen nem láttam, viszont az eltelt időben elég sokszor gondoltam, gondolok rá.
Nem hívtalak fel, nem írtam neked, sehogyan sem jeleztem, hogy nem felejtettelek el, mivel egyszerűen nem tudlak elfelejteni, hordozlak magamban és gondolok rád. Egyre csak reménykedem, hogy életed minél inkább úgy éled, ahogyan szeretnéd. Elképzelem, hogy idővel teljesülnek vágyaid, ha a sok nem is együtt, nem is egyszerre, de magabiztos apró lépésekről lépésekre.
Olyan valakinek van ma a születésnapja, aki a hosszú kihagyás után is bír nekem hiányozni. A lénye talán mindenekelőtt, az érzésvilága, a stílusa, igen, ahogy és amit beszél, a megjelenése, az ember, a maga valójában. Nem, mint barát, bár miért is ne lehetne az, ha ő is szeretné, hanem mint a szívemnek a múltban oly kedves lénye.
Azt hiszem, hosszú hónapok, majd' egy év távlatából elmondhatom, hogy egy olyan valaki ünnepli ma születésnapját, akit annak idején nagyon szerettem. Nem tudom, tudta-e világosan, érezte-e akkor nap mint nap, hogy nem is kicsit szeretem? Érdekes az érzelem, hiszen a szív tüneményes, furcsa, örök kohójában a szeretet kiöntve és képlékenyen egyaránt mind ezidáig bennem megmaradt.
Ennek a valakinek kívánok hát sok egészséget, boldogságot a születésnapjára, legyen számára felejthetetlen a mai nap, és a menthetetlenül rohanó idő ellenére érezze magát nagyon jól a bőrében.
Sok szeretettel üdvözöl és puszil:
Szegő Panni
(SzV)

Túl a temetésen

Nem szeretem a temetéseket. Vidéken maga a protokoll, társadalmi kötelezettség, esemény, ahol nemcsak az elhúnytnak adják meg a tiszteletet, hanem alkalom az összetalálkozásra, összenézésre, futó beszélgetésre. És utána a halotti tor, mely a temetés méltó folytatása a szűkebb-tágabb család, rokonok, távoli rokonok, szomszédok, az eltávozott életében jelentősebb szerepet játszók társaságában. Sem az emberek erre az alkalomra összejött, összehívott csoportja, sem a református búcsúztató, sem az étteremben felszolgált pazar étkek nem tehettek arról, hogy belül, legbelül rosszul éreztem magam és üresnek, kedvetlennek és lelkileg megereszkedettnek. Kívántam, bár ne került volna erre a temetésre és halotti torra ilyen gyorsan és váratlanul sor, de azt is tudtam, hogy egy idős, kiváltképp nagyon idős ember életében minden nap ajándék, amelynek örülni kell és lehet, s amelyet egy jelentéktelenebbnek tűnő történés, mint egy esés, vagy egy betegség, mint egy tüdőgyulladás megpecsételhet, végérvényesen visszafordíthatatlanná tehet.
Ha lehet ilyet mondani, a temetés szép volt, bensőséges, behozta az eltávozott szellemét, alakját, ugyanakkor méltósággal útjára is engedte. A közös ebéd pedig összehozta mindazokat a rokonokat, ismerősöket, akikkel esküvők, temetések alkalmával találkozik az ember, és akikhez rövid ismertető kell, hogy ki kicsoda, kinek a révén is lett meghíva.
S mindezenközben ki a fenét érdekel, hogy közben mi zajlik a lelkemben. Nem is ezért írtam.

Mögöttünk a hegyen

Az nem lehet, hogy csak azért mentem volna ma fel a hegyre, mert meg akartam tudni és nézni, hol is   lakik a Rózsi Évája. Délutánra gyönyörű lett az idő az éjszakai esőt követő reggeli köd, borús, barátságtalan hűvösség után. Pedig el sem akartam hinni, hogy lesz még nap, meleg, húsz körülre kúszik fel a hőmérséklet. Ebben a csakazértis indián nyárban indultunk fel Tibrommal és maradék erőnkkel a hegyre.
Meredek és enyhe emelkedő váltotta egymást, kanyargó és egyenes az út felfelé. Az út mentén házak, valóságos erődítmények, kacsalábon forgó kastélyok, mind-mind a Dunára, a Duna kanyarulatára, a szemközti falura, messze átellenben Vácra, Naszályra, Vác hegyére kívánnak rálátni, a látványból akár egy csipetnyire is részesedni. Fényképeztük az elénk táruló pazar látványt, amelyet persze egy fénykép, egy panoráma kép sem ad vissza, mi mégis unos-untalan próbáltuk megörökíteni a lehetetlent. Tibrom nem volt rest egy bokor csupasz ágát fényképezőgép útjából eltakarítani, hogy a látványba ne zavarjon bele. Mondom, azért ki ne irtsd az egész bokrot, annyit nem ér az egész.
Ekkor lépett be a képbe a szomszéd ház tulajdonosa. Gyönyörű a panorámájuk, mondom, ugye van ideje élvezni? Abból indultam ki ugyanis, hogy a sok tennivaló, házimunka, a napi robot bizony elfeledtetheti az itt lakóval a környék szépségét. Azért marad idő a tájban gyönyörködni, mondta az itt lakó hölgy. És télen fel tudnak idáig jönni? Nem is tudom, meddig takarítják az utakat, nem lehet egyszerű a havas, jeges úton felvezetni. Most éppen nincs autóm, így a hölgy, de akiknek van, azoknak olyan van és nem jelent gondot a meredek megmászása. Ne haragudjon, de nem tudja véletlenül, merre lakik a Rózsi Évája? Itt az utca végében az utolsó ház az övé. Megismerik, mert az övé a legmagasabb ház és neki van a legszebb kilátása.
Nem azonnal rohantunk oda a házat szemügyre venni, először még megmásztuk a hegyet, felmentünk a legtetejére. Ki tudja hányszor fotóztuk le az elénk táruló tájat. Szürkülni kezdett mire Rózsi Évájának a házához értünk. Valóban a legmagasabb ház volt a környéken, valóságos palota millió ablakkal a világra, a szemközti panorámára, oldalával a Visegrád felé néző tájra. Kutyája ugatása csupán perceket engedett időzni, mely elegendő volt arra, hogy magamban egyet értsek az utcában lakó hölggyel, Rózsi Évájáé a legszebb kilátás és talán nem teljesen véletlenül.

Halász Péter: Az orvos és az emigráns

Az orvos leült az íróasztalához, levélpapírt készített maga elé, kezébe vette a tollat, de nem kezdett el azonnal írni. Töprengve nézett maga elé. Még mindig nem volt bizonyos abban, hogy lesz-e ereje megírni a levelet, s ha megírja, akkor elküldi-e? Hetek óta halogatta ezt a lépést, pedig hozzátartozói és barátai mind türelmetlenebbül unszolták: „Mire vársz? – kérdezték tőle. – Magad sem vagy már fiatalember, látszik rajtad a fáradtság, pihenésre van szükséged. És ugyan miért volna kegyeletsértés, amit teszel? Nem őmaga volt az, aki felhatalmazott, sőt egyenesen kért reá?” Igen, ez igaz. Az orvos jól emlékezett arra az estére, amikor az emigráns szóba hozta a dolgot. Először azt kérdezte, hogy van-e följegyzése arról, mióta nem fizeti orvosi honoráriumát s hogy összesen mennyi a tartozása. Ő akkor legyintett, kitérő választ adott, valami olyasmit mondott, hogy igen vannak följegyzései, otthon tartja az íróasztalában, majd megnézi. Az emigráns azonban nem az az ember, aki megelégszik az efféle válasszal. A nagy karosszékben ült, az ablak mellett és a fejét csóválta.

– Kedves doktor – mondta –, pillanatnyilag kevés reményem van rá, hogy hamarosan rendezni tudjam, a tartozásomat, de gondoskodnunk kell arról, hogy önt károsodás ne érje.

– Miért szükséges most erről beszélünk? – kérdezte akkor ő. – Nem volna helyesebb, ha pihenne vagy kellemesebb gondolatokkal foglalkoztatná szellemét? Nem vagyok gazdag ember, de nincsenek szorongató anyagi gondjaim sem. Vannak pácienseim, akik jól megfizetnek. Nos, tőlük, e szerencsésebbektől és módosabbaktól, olyan honoráriumot kérek, amely kárpótol azokért a tiszteletdíjakért, amelyeket egyhamar nem remélhetek. Úgyhogy ez ne nyugtalanítsa.

Az orvos akkor már hatodik esztendeje volt háziorvosa az emigránsnak. Az elmúlt hat esztendő során volt néhány kemény küzdelme az emigráns életéért. Az első időkben nem sejtette, hogy orvosi szolgálataiért járó fizetsége ily tartósan elmarad. Nagyrabecsülte az emigránst, de ha sejti, akkor talán el sem vállalta volna a háziorvosi feladatot. Az orvos nem volt anyagias ember, pénzéhséggel senki meg nem vádolhatta, de a honorárium ügye végső soron etikai kérdés.

Aztán ahogyan teltek az évek s ő mind több és több időt töltött az emigránssal, bizonyos meglepetéssel észlelte, hogy eszébe sem jut már a honorárium kérdése, akkor is az emigráns orvosa akar maradni, ha soha nem kap egyetlen fillért sem. Órákig hallgatta, amint az emigráns, ha éppen jól érezte magát és beszédes hangulatban volt, kifejtette véleményét a világ dolgairól, demokráciáról és elnyomásról, társadalmak és hatalmi csoportosulások világméretű viadalairól. Hangja ilyenkor fiatalos színt és erőt kapott, szemébe fény költözött. Az emigráns ekkor már tudta, hogy élve nem fog hazatérni többé. Holtan? Talán. Az orvos érezte, hogy különleges dráma közelébe került, olyan dráma közelébe, amely korokon ível át. Az emigráns is a jövőt fürkészte. Az orvos ismert más politikai emigránsokat is, de azok nagy többsége a múlton rágódott, mit, hol és hogyan hibáztak el, és kik felelősek az események kedvezőtlen alakulásáért. De ez az emigráns, ez az ő páciense, a jövő lehetőségeit mérlegelte, mennyire életképesek a demokrácia erői, s hogy országokban – s az ő hazájában – ugyan meddig lehet késleltetni a szabadságjogok általánossá válását, a törvény előtti maradéktalan egyenlőséget, ugyan mikor jön el az ő hazájában a nap, amikor embernek többé nem kell félnie emberektől, idegen érdekek, az idegen hatalmak szolgálatában nem élveznek elsőbbséget, szemben az ország szabadságának, függetlenségének eszményeivel. Az emigráns nem volt álmodozó. Nem volt különösebben derülátó sem, mert ismerte az embert és a nagypolitika manővereit. Az orvost éppen az tette páciense hívő és odaadó barátjává. Illúziók nélkül vállalni az emigrációt, gondolta ahhoz nagy erő kell.

De azon az estén az emigráns tovább firtatta az évek óta elmaradt orvosi tiszteletdíjak problémáját:

– A pénzéhez kell jutnia, doktor – mondotta –, ahhoz nem férhet kétség. Ha életemben nem rendezhetem tartozásomat, akkor holtomban fogom rendezni. A vagyontárgyaimat természetesen önre hagyom.

Az orvos nem válaszolt. A kijelentés meglepte. Tudomása szerint az emigránsnak nem voltak „vagyontárgyai”.

– Sejtem, hogy mire gondol most – nevetett az emigráns. – Bizonnyal arra, hogy ugyan milyen értékeim vannak nekem, öreg emigránsnak. Nos, azért akad egynéhány: Nézze csak ezt a házisapkát a fejemen. Egykor még sajátságos becsre tehet szert: az emigráns házisapkája. Aztán a pipám, látja, ami ott fekszik az asztalon, érett meggyszínre szíva. S tán még a dohányzacskó is, ami az évek során őrzött hazai verpelétit, amerikai virginiát, kentucky-i burley-t, török dohányt, kisázsiait, mit Kutahiában vágtak. Aztán őrzök abban a szekrényben egy jó flóbert puskát, Amerikában kaptam ajándékba, még arra is emlékszem, hogy Charleston városában. És végül? – az emigráns nevetett –, legutolsó kihúzott fogamat megőriztem. Mindez az öné, doktor. Az emigráns hagyatéka.

Az orvos akkor nem volt bizonyos benne, tréfál-e az emigráns vagy komolyan beszél. Milyen különös az, hogy személyi tárgyak relikviává lépnek elő, amikor a tárgyak használója még él. Házisapka. Még ott ül a sapka a fején, de máris múzeumi tárgy. Meggyújtja pipájában a dohányt, szürke füstfelhőt ereget, elgondolkodva szívogatja a borostyán szopókát, de már az ember üveg alatt látja azt a pipát, felirattal, címkével ellátva, s alatta az intő figyelmeztetés. „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.”

Ez a beszélgetés esztendőkkel ezelőtt hangzott el az emigráns szobájában. Az orvos hátradőlt, letette a tollat és behunyta a szemét. Elvillantak előtte az emigráns utolsó betegségének napjai… a halál órája… a nagy temetés. Csodálatos dolog az, hogy vannak emberek, akiknek csak holtukban tud igazságot szolgáltatni a világ. Életük során egyik igazságtalanság a másik után éri őket, csalódások, kiábrándulások, megrendülések, tervek összeomlása… s haláluk után mintha gyásszal könnyítene lelkén az emberiség, könnyebb gyászolni, mint követni, sírni és fölpanaszolni, mint következetesnek maradni.

Az orvos újra fölnézett. Íróasztalán ott hevertek egymás mellett az emigráns tárgyai. A házisapka. A pipa. A dohányzacskó. A flóbert. És kis dobozkában az emigráns foga. Az utolsó fog. Amikor megkapta örökségét, az orvos arra gondolt, hogy egy napon majd odaajándékozza egy múzeumnak. De most pénzre van szüksége. Tegnap megvizsgáltatta magát egyik kollégájával. Az sokáig hümmögött (ő is szokott néha így hümmögni, s ez nem jelent sok jót), s végül azt mondta:

– Kolléga úrnak délre kellene utaznia, kellemes éghajlat alá, ott egy-kettőre javulna az állapota…

Az orvos azonban ekkor már szűkösen állott anyagi dolgokban. Délre utazni, ott gyógykezeltetnie magát, arra már aligha futja. És ekkor jutott eszébe barátai, hozzátartozói tanácsa: kínálja föl eladásra az emigráns hagyatékát. Az egyik barátjának az ötlete különösképpen életrevalónak tűnt: az amerikai magyarság tudtára adni, hogy az emigráns e néhány hátrahagyott személyi tárgya megvásárolható a – honoráriumot sohasem látott – egykori háziorvosától. Az ára? Az orvosnak sejtelme sem volt arról, hogy milyen árat kérhet, milyen árat remélhet… A leghelyesebb lesz, úgy szövegezni a felhívást, hogy abban az érdeklődők ajánlatát kéri, aki a legmagasabb árat kínálja, az természetesen előnyben részesül. Barátja megszerezte neki az amerikai magyar újság címét, hová a felhívás szövegét mielőbb el kellett juttatnia.

Az orvos köhögött, szúrást érzett a hátában. Eszébe jutott kartársa tanácsa. Délre utazni! Felsóhajtott, előrehajolt, tolla után nyúlt, s most végre írni kezdett:

„Igen tisztelt Szerkesztő úr. Alulírott, dr. Basso-Arnoux orvos, felhívással fordulok az Amerikában élő magyarokhoz. Hét esztendőn keresztül háziorvosa voltam egy magyar emigránsnak, kinek e hét esztendő alatt nem állott módjában honoráriumot fizetni szolgálataimért. Reám hagyta azonban néhány személyi tárgyát, amelyek listáját ide mellékelem, s minthogy immár magam is öreg és beteg vagyok, e hagyatékot eladásra felkínálni kényszerülök. Páciensem házisapkája, pipája, dohányzacskója és egyetlen foga, utolsó foga van birtokomban. Ez képezte összes vagyonát, ezek voltak földi kincsei… azok, akik a világ boldogulásáért, sorsa jobbulásért áldozzák életük munkáját, gyakorta hagynak maguk után mindössze ennyit, olykor még ennyit se…”

Az orvos ismét köhögött. Megtörölte párázó homlokát. Aztán folytatta az írást:

„Páciensemet úgy hívták, hogy Kossuth Lajos”…

Az olasz orvos felhívása 1896 augusztusában megjelent az Amerikai Magyar Népszavában. Éppen ebben az újságban.

Akadt-e vevő? Arról nincs adat.

(Forrás: Amerikai Magyar Népszava, 2013.október 11.)

Eszter nagy napja

Eszternek ma volt a diploma osztója. Még két héttel ezelőtt nagyon úgy nézett ki, hogy senki sem tud elmenni, addig pár nappal előtte összeállt a család, a NAGY család képviselői és a legjobb barátnő. Tolongtunk a talárba, bírói szerelésbe, kalapba öltözött Eszter körül. Ma délután néhány órára ő volt a sztár, boldog volt, mosolygós volt, kedves volt, jókedvű volt, az esemény különlegessé, kivételessé tette számára a napot. Mi meg csüggtünk rajta, örültünk örömének, sütkéreztünk a jókedvében és kinn a napon ezen a kivételesen meleg októberi napon. Majdnem azt mondtam, hogy Eszter elballagott, pedig nem, csak valami hasonló történt, lezárult számára egy korszak, diplomát kapott, tovább léphet.

Oktogonon van egy hely, egy bisztró, ahol ehet az ember, amennyit csak bír és kedve tartja. A határ tényleg csak a bendő méret, a pénztárca nem is annyira, mert az egy főre jutó ár egy másik étterem egy főfogása árának a fele. Az italokat kell megfizetni, de ez egyéb all-you-can-eat helyen is így van. Személy szerint éhes voltam, hiszen kimaradt az ebéd és valószínűtlen messzeségbe úszott az egy szem rozskenyeres szendvics reggeli. Nekem gyakorlatilag bármilyen kajálda bejött volna, de ez a gazdag ételkínálatot felvonultató bisztró külön megtette a hatását. Esztert jöttünk a szűk családdal, legjobb barátnővel ide ünnepelni, jobban mondva a diploma osztója kapcsán együtt lenni és együtt enni. A Frankfurti leves nagyon ízlett, ugyanez érvényes a currys csirkére, olaszos pulykamellre. A rántott hekk is nagyon finom volt. Nem hagyhattam ki a rántott csirkeszárnyat, amelyet bármilyen körülmények között, minden apropót nélkülözve meg tudok enni. Voltak valamilyen pudingos krémes falatkák édesség gyanánt, de az már tényleg erőn felül, pusztán kíváncsiságból csúszott le. Most is tele vagyok, kész csoda, hogy lelassult agyammal, pincébe esett vérnyomásommal még emlékszem mindarra, ami ezelőtt két órával történt. Köszönet Daninak az ötletért, kivitelezésért.

Valaki elment

Nincs ma valami jó kedvem, amióta megtudtam, hogy egy olyan valakim ment el, aki fontos volt számomra és a földrajzi távolság ellenére is viszonylag közel állt hozzám. Várható volt, hogy ez a pillanat is eljön egyszer, és amikor tényleg eljött, akkor mégis váratlanul és fájdalmasan. Erre valahogy sehogyan sem lehet rákészülni. Most és mindössze ennyit mondok.
(TE)

Nem értem

Egyszerűen nem értem. Ebben az országban nagyon sok ember van, aki tiszta fejjel gondolkozik. A kialakult zavaros helyzeten, országunk állapotán, diktatúra felé sodródásunk vagy már benne levésünk közben is világos fejjel a lehetséges kivezető utakon, megoldásokon töri a fejét. A Galamus maga egy ilyen Műhely, a körülötte kialakult, már egy jó ideje stabilan megnyilvánuló szakértők (politikusok, közgazdászok, újságírók, lelkészek, nyelvészek, filozófusok, vállalat vezetők, olvasók, stb.) csomópontja, találkozó- és szabad megnyilvánulási helye. Én, a laikus, csupán valamennyire olvasni tudó, gondolkodni próbáló olvasó, szimpatizáns, erős empátiával megáldott, az ország sorsával globálisan, külön az egyes emberi csoportokkal, ügyekkel törődő, semelyik párthoz sem tartozó, felfogom ezt a tényt, és az egyik cikket, értekezést, tanulmányt, hozzászólást, vitát olvasom a másik után, bennük a világos, közérthető gondolatokkal, beszéddel, a járható, de legalább kipróbálandó utak, ösvények, csapások felvázolásával, megfogalmazásával, megmutatásával.

És nem értem, hogy az országunkban a legutóbbi években kialakult világot alapjaiban megváltoztatni akaró - magukról legalább is ezt hangoztató - politikai pártok, erők mintha szándékosan nem vennének tudomást a Galamusban felgyülemlett szürkeállomány meglétéről, annak produktumairól, elemzéseiről, amelyek éppen arra volnának valók, hogy pont ők, akiknek hatalmában áll, valós lehetőségük van, valamiképp használják, vagy legalább hajlandóságot mutassanak és ne önös érdekből, de éljenek velük, építsék bele lehetséges stratégiájukba, ha egyáltalán vennék hozzá a fáradságot és valóban akarják is a változást.

Nem értem, hogy miért nem használják ezeket a rendelkezésre álló, világosan gondolkodó, az ország helyzetén valóban változtatni, jobbítani akaró szakértőkben kiérlelt, megfogalmazódott, a Galamusban megnyilvánult véleményeket, tanulmányokat, eszmefuttatásokat, amelyek nem ide-oda sodródó, egyik nap erre, a másik nap amarra mutató véleményeket, hanem mióta csak az eszemet tudom és a Galamust olvasom, egy világos értékrendet, koherens egészbe rendeződve, amitől képviselt eszmeiségük, gondolatviláguk számomra egyértelműen hiteles. Megszámlálhatatlan használható, épkézláb gondolat, kivezető javaslat mondódik ki ehelyütt újra meg újra, ismételten egy másik síkon, majd egy újabb szemszögből akarva-akaratlanul, kéretlenül, szándékoltan, csupán azon okból, mert a Galamusban és környékén egybe gyűlteket nem hagyja hidegen az ország, az egyes ember sorsa, a tapasztalt jelenségek, az ügyek alakulása, rendelkezésre álló eszközeikkel tesznek érte.

Élni kellene mindezzel és használni mihamarabb, akár tegnaptól, mert azzal már nem lehet takarózni, hogy nem tudtam róla, hogy van és létezik és le van írva, hogy senki sem hívta fel rá a figyelmemet.

Szilvás gombóc Anyeginnel

Eddig azt hittem, hogy csak akkor szeretem a szilvás gombócot, ha más csinálja. Akkor ugyanis nem tűnik olyan bonyolultnak, körülményesnek, macerásnak, minden olyasminek, ami az embernek a szilvás gombóc készítése kapcsán, közben eszébe jut. Ezidáig ha csak rágondoltam, hogy szilvás gombóc, a sok tenni való, a hosszadalmas elkészítési folyamat úgy vette le azonnal a napirendemről a szilvás gombócot, ahogy kell.
Ebben az évben viszont másodszor kaptam ajándékba szilvát Mackótól, és másodszor tapasztalom magamon a tüneményes változást:
- Aha, ha szilva, akkor gombóc, naná, hogy szilvás gombóc.
És nem sokat teketóriázom, felteszem a krumplit főzni, míg megfő sétálok egyet a napfényben. Nézek valami focinak látszó játékot a mellettünk lévő sportpályán. Mikor rájövök, hogy ez mégsem az, haza megyek. Megpucolom az addigra megpuhult krumplit, megtöröm, liszttel, tojással, olajjal tésztát gyúrok. Kicsit pihentetem, nem mintha kellene, de nekem kell egy kis idő, míg a szilvát hozom olyan helyzetbe, hogy tovább felhasználásra alkalmas legyen. Még mindig kivárok egy kicsit, hogy a prézli elkészüljön. Újabb kis türelem, amikor odateszem a vizet a majdan, egykor, egyszer csak szilvával megtöltött gombócok kifőzéséhez.
Ezután már gőzerővel indul be a szilvás gombóc gyártás, készítés, alkotás, hívja ki minek akarja. Közben azon gondolkozom, hogyan leszek én így friss, fiatalos, kipihent az esti Anyeginhez, az operához, amely sem nem könnyű, sem nem egyszerű, a maga módján és a szárnyaló fantázia adta összevetés révén méltó párja a szilvás gombócnak, mely előadás a Metropolitan-ből négy órán át tart.
Másodszor sikerült egy szuszra 63, írd és mond hatvanhárom szilvás gombócot megcsinálnom, elkészítenem, gömböckékbe formáznom, megalkotnom.
Talán jó hír vagy rossz, eldönteni nem akarom és nem tudom, de maradt még a tésztából és a bele való szilvából. Most egyelőre rá sem bírok gondolni. Majd egyszer. Az Anyegin után.

































Anyegin: Mariusz Kwiecień 
Tatjána: Anna Netrebko 
Olga: Okszana Volkova 
Lenszkij: Piotr Beczała 
Gremin: Alejszej Tanovickij 

Azt meséld el, Pista!

Bárki lehet, akit Pistának hívnak és történetesen mesélhetnékje van. De ez a Pista Örkény István író, aki Mácsai Pál színész megformálásában egy kis szusszanásnyi szünettel két órán át mesél. Társa a színpadon egy karosszék, amelyben az időt tölti, szemben a zsúfolásig telt színházterem közönségével. Ritkán áll fel, talán csontjait kicsit megmozgatni, szavainak teljes nagyságában nyomatékot adni vagy amikor nézőitől  búcsúzik.

Szóval ott ül Mácsai a karosszékben és mesél, mesél, szép lassan elmeséli élete történetét megszületésétől haláláig. Teszi ezt színesen, humoros és szomorkás történetek egymást érintő váltakozásában úgy, hogy míg egyik pillanatban még dől a közönség a nevetéstől, addig a másikban a hangya menetelését is meghallani a hirtelen támadt néma csöndben. Minden szem rá szegeződik, minden fül rá figyel. Semmi sem maradhat rejtve, nincs ki és nincs mi mögé bújnia. Ilyen ez az egyszemélyes színház műfaj. Óriási a felelősség, mely a siker és bukás magját egyarànt magában hordozza.
Mácsai elmeséli, hogy a gangos házban hogyan mutogatták körbe a pólyás Örkényt születésekor,  ezzel aratta első osztatlan sikerét. Hetedikesként a budapesti piaristáknál nagy trauma érte, megbukott, nem másból, mint éppen irodalomból, amikor már eldöntötte, hogy nagy magyar író lesz. A korrepetálás végnélküli óráiban a sötétedő napközis terem lehangoló látványa, hangulata maradt meg benne. Mikor először beállított, József Attila nagy lelkesedéssel fogadta az ismeretlen írót a Szép Szónál, de a kitűnőnek hitt első novelláját keresztül-kasul, a felismerhetetlenségig javította ki. Adjál új címet az egésznek és írd át, tanácsolta József Attila az ifjú titánnak. Örkény nem kerülhette el a világháborút, a munkaszolgálatot, amely során egy mellé rendelt zenepedagógus társával a hozzáértés abszolút hiánya mellett kellett például fát fűrészelniük. A fűrész természetesen elsőre beragadt a fába, se ki, se be, erőltették, mindhiába. A zenetudósnak viszont nagy èlvezetet okozott a beszorult fűrész lapjának pengetésével előcsalogatott zenei hang.
Egyik történet követte a másikat, hogyan talált rá a groteszk, az abszurd nyelvezetére, stílusára, mennyire és hány éven át volt tiltott író a szocialista rendszerben és csak a kultúráért felelős mindenható Aczél Györggyel való hosszabb beszélgetés után kapott nyomdai, darabjainak, mint a Macskajáték, Tóték színházi megjelenési lehetőséget. Innentől aztán persze megállíthatatlan volt a siker. A Macskajátékot a világ negyven országában játszották színpadokon. Az Egypercesek időszűke miatt lettek egypercesek, ugyanis keletkezésük pillanataiban az írónak polgári, gyógyszerészi foglalkozása mellett nagyon nem volt ideje hosszabb lélegzetű novellákat írni. Ezt az addig nem létező egyperces műfajt, ahogy a groteszket az irodalomban ő teremtette meg.
Mácsai-Örkény végig szuggesztíven, egyszerű gesztusokkal, eszközökkel ragadta magával, mindenek előtt a briliáns, máig friss, gazdag, humorosan komoly szöveggel, mindvégig hallgatólagos párbeszéddel a közönséggel bilincselte le hallgatóságát. A zömében fiatal és csupán kis hányadában élelmedett korú közönség lankadatlan figyelemmel követte az író szakmai pályafutása mellett privát életének eseményeit, három házasságát, a másodikból egy fia  és egy lánya született.
Színvonalas, tartalmas este, értékes, kitűnő szórakozás volt, felejthetetlen élmény. Aki csak teheti, ne hagyja ki a darabot a volt Madách Kamarában, most Örkény Színházban, ahol Örkényt mesél Pista, alias Mácsai.

P.S.: Az élmény nem jöhetett volna létre, ha a jegyiroda vezetője, Zsuzsa nem hívja fel rá a figyelmemet és lelkesen nem ajánlja. Hálás köszönet érte.

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939.

(Az ember valahogyan átevickel, helyenként vakon tapogatózva átbotorkál az Életen, folyton-folyvást a helyét keresi és alig találja, mert bizonytalan, mert értékét csak ködösen sejti a mindennek és az egyesnek, és nyugtalan, hiszen kevéssé hisz önmagában és másban, de leginkább saját magában, hogy a jót csinálja-e és jól-e amit, majd rábukkanok egy ilyen drágakőre, mint ez a vers, amelyet ki másnál, mint Erdős Virágnál találok meg Facebook oldalán, ott is csupán egy idézetet belőle, egy torzót, amely éppen elég arra, hogy az egészre kiváncsivá tegyen, mely egyértelmű kincset, gyöngyszemet rövid kutatásom után itt adok közre mindannyiunk, remélhetőleg, okulására és nagy-nagy örömére afféle egy életre szóló ajándék gyanánt.
Szegő Panni)

Két fél életem

Mostanában mindennél jobban érzem, hogy két fél életem van. Egyik felem anyámnál telik. A hét első felében együtt vacsorázunk, egymással beszélgetünk, együtt nézünk meg valamilyen német filmet valamelyik német csatornán, egy légtérben két szobában együtt alszunk, hogy másnap hajnalban, mikor anyám még javában alszik az átolvasott álmatlan éjszakája után, a vigasztalan, tömény sötétségben magam ébredjek, elkészüljek, munkába menjek. Korántsem kellene ilyen korán benn lennem, azonban vannak ügyek, szokások, igények, amelyek felülírnak minden fajta racionalitást. És a megszokás, a belső igény, óhaj és akarat, jól tudjuk, milyen nagy úr.
Életem másik felében haza érkezem. Úgy érzem legalábbis. A megszokott hangulat, felfordulással határos helyzet fogad. Igyekszem felvenni az otthoni lét ritmusát, amely e késő délutáni órákon jobbára a fáradságról szól, meg arról a hiábavaló igyekezetről, amellyel rendre széteső magamat igyekszem összakanalazni és másnapra formába hozni.
Életem két fele ebből a jól elkülöníthető, jól kivehető két részből áll össze eggyé. Egy ideig biztosan.