2013. október 13., vasárnap

Mögöttünk a hegyen

Az nem lehet, hogy csak azért mentem volna ma fel a hegyre, mert meg akartam tudni és nézni, hol is   lakik a Rózsi Évája. Délutánra gyönyörű lett az idő az éjszakai esőt követő reggeli köd, borús, barátságtalan hűvösség után. Pedig el sem akartam hinni, hogy lesz még nap, meleg, húsz körülre kúszik fel a hőmérséklet. Ebben a csakazértis indián nyárban indultunk fel Tibrommal és maradék erőnkkel a hegyre.
Meredek és enyhe emelkedő váltotta egymást, kanyargó és egyenes az út felfelé. Az út mentén házak, valóságos erődítmények, kacsalábon forgó kastélyok, mind-mind a Dunára, a Duna kanyarulatára, a szemközti falura, messze átellenben Vácra, Naszályra, Vác hegyére kívánnak rálátni, a látványból akár egy csipetnyire is részesedni. Fényképeztük az elénk táruló pazar látványt, amelyet persze egy fénykép, egy panoráma kép sem ad vissza, mi mégis unos-untalan próbáltuk megörökíteni a lehetetlent. Tibrom nem volt rest egy bokor csupasz ágát fényképezőgép útjából eltakarítani, hogy a látványba ne zavarjon bele. Mondom, azért ki ne irtsd az egész bokrot, annyit nem ér az egész.
Ekkor lépett be a képbe a szomszéd ház tulajdonosa. Gyönyörű a panorámájuk, mondom, ugye van ideje élvezni? Abból indultam ki ugyanis, hogy a sok tennivaló, házimunka, a napi robot bizony elfeledtetheti az itt lakóval a környék szépségét. Azért marad idő a tájban gyönyörködni, mondta az itt lakó hölgy. És télen fel tudnak idáig jönni? Nem is tudom, meddig takarítják az utakat, nem lehet egyszerű a havas, jeges úton felvezetni. Most éppen nincs autóm, így a hölgy, de akiknek van, azoknak olyan van és nem jelent gondot a meredek megmászása. Ne haragudjon, de nem tudja véletlenül, merre lakik a Rózsi Évája? Itt az utca végében az utolsó ház az övé. Megismerik, mert az övé a legmagasabb ház és neki van a legszebb kilátása.
Nem azonnal rohantunk oda a házat szemügyre venni, először még megmásztuk a hegyet, felmentünk a legtetejére. Ki tudja hányszor fotóztuk le az elénk táruló tájat. Szürkülni kezdett mire Rózsi Évájának a házához értünk. Valóban a legmagasabb ház volt a környéken, valóságos palota millió ablakkal a világra, a szemközti panorámára, oldalával a Visegrád felé néző tájra. Kutyája ugatása csupán perceket engedett időzni, mely elegendő volt arra, hogy magamban egyet értsek az utcában lakó hölggyel, Rózsi Évájáé a legszebb kilátás és talán nem teljesen véletlenül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése