2013. október 3., csütörtök

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.


Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.


Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.


1939.

(Az ember valahogyan átevickel, helyenként vakon tapogatózva átbotorkál az Életen, folyton-folyvást a helyét keresi és alig találja, mert bizonytalan, mert értékét csak ködösen sejti a mindennek és az egyesnek, és nyugtalan, hiszen kevéssé hisz önmagában és másban, de leginkább saját magában, hogy a jót csinálja-e és jól-e amit, majd rábukkanok egy ilyen drágakőre, mint ez a vers, amelyet ki másnál, mint Erdős Virágnál találok meg Facebook oldalán, ott is csupán egy idézetet belőle, egy torzót, amely éppen elég arra, hogy az egészre kiváncsivá tegyen, mely egyértelmű kincset, gyöngyszemet rövid kutatásom után itt adok közre mindannyiunk, remélhetőleg, okulására és nagy-nagy örömére afféle egy életre szóló ajándék gyanánt.
Szegő Panni)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése