Ki kérdezett?

(Karinthy Frigyes írása helyett igazából annak beszélt, Fodor Tamás által előadott változatát szerettem volna az Araratba úgy beemelni, hogy annak vélhetően olyan hatása legyen, mint amennyire engem ragadott magával egy héttel ezelőtt élőben. Azóta a YouTube-on többször is újra hallgattam Fodor Tamást, s miközben szuggesztív előadását hallgattam, libabőrős lettem, bele-bele borzongtam, újra éltem az ismerős katarzist. A hangot egyelőre nem tudtam úgy ide varázsolni, ahogyan szerettem volna, beszéljen hát magáért az egyáltalán nem könnyű szöveg.)
Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...
– Ki kérdezett?
Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.
Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Márta

Márta születésnapi ebédje ma nálunk paradicsomos leves, tojásos fasírt majonézes krumpli salátával volt, a legvégén almás-papayás poharas piskótával. Fejedelmi. Márta ezt kapta volna, ha nálam ünnepli születésnapját, mely arra emlékezteti, hogy megint és milyen gyorsan telt el egy újabb év. Biztos vagyok benne, hogy ő nem ül egy elfüggönyözött, leeresztett redőnyökkel elsötétített szobában és nem mélázik azon, hogy most mi legyen. Későn kel ezen a vasárnapon, kimegy a konyhába, ereszt egy pohár hideg vizet a víz automatából, egy szuszra megissza, megereszt egy hangyányi fintort a világba, aztán hangosan ki is mondja, amit gondol:
- Ezt is megérted, Öreglány.
Ha késői a reggeli, akkor késői az ebéd is és ha családi ünneplés, akkor pont ma, a vasárnap tálcán kínálja fel magát. Benépesül majd a ház Peti fia családjával vagy nem. Ennyire nem vagyok otthon Mártáéknál. Azt sem tudom, hogy így történt-e. Azt viszont tőle tudom személyesen, mert felhívott, hogy hajnalban kelt, hogy az előző nap olvadni kitett leveles tésztából túrós batyukat süssön. Így ehettek az unokák, Miki és Robi meleg túrós táskát reggelire, mielőtt együtt indultak volna a Padlás délelőtti előadását megnézni. Huszonhat éve Padlás, ez olyan szilárd és állandó valami, mint a Vígszínház a Margit-híd pesti oldalán, mely születése óta ad helyet az előadásnak. A gyerekeimmel mi is ott láttuk ezelőtt vagy tizenöt éve. Volt az már egy híján húsz éve is, hogy a Mártával az Autóklubban találkoztunk, ő a marketingen, én meg az idegen nyelvi levelező osztályon. Munkailag nem lett volna semmi közünk egymáshoz abban a két és fél évben, amit ott töltöttem, ha nem kellett volna megszerveznem egy nemzetközi konferenciát az Autóklubban, nekem, akinek addig gőze sem volt arról, hogy az ilyet eszik-e vagy isszák, miből áll az egész szervezés, milyen apró részletekre kell odafigyelni, hogy vendég s vendéglátó egyaránt jól érezze magát. A két napos konferencia minden valószínűséggel nagyon jól sikerülhetett, mert a főnököm képes volt személyesen bejönni a szobánkba, hogy nyilvánosan megdicsérjen és megköszönje a zökkenőmentes, európai színvonalú lebonyolítást. Annamari kolléganőm arra kért, hogy úgy könyveljem el ezt a dicséretet, hogy ő bizony mióta az eszét tudja nem emlékszik rá, hogy a főnök valaha is megdicsért volna valakit. A dicséret persze Mártának járt kitűnő marketinges ötleteiért, és Schöncinek a vendéglátás szállás és kaja részében nyújtott segítségéért. Visszagondolva, ez az a forrás, amelyből négyünk barátsága táplálkozik, mondhatnánk úgy is, hogy nem jöhetett volna létre, ha nincs az Autóklub. Később ehhez a körhöz csatlakozott Anikó. Évek óta találkozunk kinél-kinél viszonylagos rendszerességgel. Mártánál abban a házban, mely az eredeti régi kis házra épült rá, megbonthatatlan harmonikus egységet alkotva. És a kertben, mely meredek, teraszos művelésű és megtalálható benne minden, mely tavasztól őszig nő, él, virágzik, megterem. Ettünk már nála a sütőjében készült halas egybe sült tésztát, bográcsban főtt gulyáslevest és világbajnok halászlét, sajnos még nem volt szerencsénk a fa fűtésű kerti kemencében kisült, már hallomásból ismert méltán híres sóletéhez. Bármit csinál, mind finom és emlékezetes, mindegy, hogy a konyhában fogyasztja el az ember, vagy kinn a teraszon kilátással az ereszkedő kertre és a szemközti lombos erdőre. (Folytatom…)

Ahogy lesz, úgy lesz

Azt hittem, hogy ez a hónap is termékeny lesz az Araratban, az utolsó igazán szabad hónapom. Tévedtem a bejegyzéseim gyakoriságát illetően, de abban is, hogy mennyire volt szabad ez a január. A jelen a magam szabta elfoglaltságokról szólt, amelyek között ott volt/van a rendszeres munka, tetemes részét foglalta a napnak Ha majd vissza kell gondolnom erre az időre, szerencsére könnyen találom majd meg a kulcsszavakat, melyek annyira  jellemzik majd a kegyelemnek ezt a furcsán és váratlanul előállt időszakát. Felemás érzéseim voltak közben. Örültem, hogy benne lehettem, pedig előszörre hihetetlennek tartottam, hogy velem egyáltalán ilyesmi megtörténhetett, most meg sajnálom, hogy egyszer csak véget ér. Szándékosan beszélek virágnyelven, talán megbocsájtja, aki nem érti, csak érzi, aki pedig mélyebben részese életemnek, annak nem kell semmit sem magyaráznom. Véget ér a szabadság egy bizonyos foka életemben, amely tűnékeny volt a maga nemében, s mely tartott bár elég soká. Öröm volt benne lennem, nem tartoznom sehová, mint önmagamhoz, szűk családi környezetemhez. Revelációs érzés volt nem lenni egy kemény hierarchiában, nem függni szervezettől, nem elindulni és nem megérkezni, órák múlva sem visszaindulni, hogy napom kiindulópontjára érkezzem. Magam ura lehettem egyéb függésekkel, kötődésekkel, érdeklődésekkel, célokkal, tervekkel. Sok terv torzó maradt, ebben nagy vagyok, ám a legfőbb cél mégis megvalósult, lett légyen bármilyen nehéz, keserves és időigényes a kivitelezés. Ennek eredményeként pontosan az lesz majd most életem egyik legfőbb része, melynek hiánya eddig nagy-nagy örömömet okozta. Furcsa az ember lelke, az enyém legalábbis ahelyett hogy repesne, ugrándozna örömében, mert olyan álma vált valóra, amely amúgy majdhogynem kivitelezhetlennek, lehetetlennek tűnt egy bizonyos koromon túl, mire megvalósult, lelkem elbizonytalanodott, félig-meddig örül csak és homályos elképzelésekkel, feltételezésekkel küzd. Nincs még itt az ideje a maradéktalan örömnek, nem is tudom lesz-e ezzel kapcsolatban valaha. Mondják, jobb is, hogy az ember bizonytalan, csöndes, alázatos, szerény, nyitott arra, ami jön és annak nem meghatározója, diktálója. Elfogadója helyzetnek, ügyeknek, környezetnek, melyet emberek töltenek meg. Belül persze majd szétvet az optimizmus, reménykedés, jókedv, mintegy fő mozgatórugói bensőmnek, tartásomnak, hogy az ahogy lesz, úgy lesszel majd jól megférjünk a hattyúdalomban.

Gondolatok a válságról

(Miklós írta és én egyetértek vele, még ha a racionális érvelésével az ember néha-néha vitatkozna: de..., közbe szúrna valamit: szerintem... Mire a végére jutottam írásának olvasásában, az összes "kényelmemet", eddigi megszokott életszínvonalamat, szokásaimat védelmező megjegyzésemet veszni hagytam. S ez így van jól. A valódi, a számomra igazán fontos értékek pénzért nem vehetőek, értük a mindennapokban kell tenni és nem is keveset.)
Válság, államcsőd, teljes összeomlás! Ettől hangos most a média.
Vajon mennyire vesszük komolyan a veszélyt, egyáltalán, érdemes e túl komolyan venni? Végül is miről van szó? Tízegynéhány évig tartó folyamatos növekedés után a világgazdaság megtorpant, néhány évig stagnálásra, időnként akár 3-4 százalékos visszaesésre is lehet számítani.
Ez volna olyan nagy katasztrófa? Harminc százalék növekedés után öt-tíz százalék visszaesés? Visszasüllyed a gazdaság az öt évvel ezelőtti szintjére? Olyan borzalmasan rosszul éltünk öt évvel ezelőtt?
Nem így emlékszem. Miért kéne hát akkor annyira aggódni? Vannak is szép számmal, akik egyáltalán nem foglalkoznak a válsággal. Nincsenek részvényeik, vagy államkötvényeik, nem vettek fel devizahitelt, munkahelyüket a válság alapjaiban nem fenyegeti. Talán csökkenni fog a reáljövedelmük néhány százalékkal, de van, aki nem is igazán érti, mit is jelent pontosan a reáljövedelem és hogyan kell azt kiszámítani. Hasonlót már többször is megéltek, ha legalább húsz éve munkavállalók.
A szüleikkel együtt élő fiatalok annyira el vannak foglalva saját önmegvalósításuk problémáival, hogy a válság el sem jut a tudatukig.
A nyugdíjasok többsége sem szentel túlzott figyelmet a válsággal foglalkozó híreknek, részint mert nem igazán tudják követni a szakemberek és politikusok vitáját, részint pedig úgy érzik, semmi lehetőségük, hogy a politikába beleszóljanak. Túl sok vesztenivalójuk nincs, a nyugdíjukat csak nem vehetik el és hosszú életük egyik legfőbb tanulsága az, hogy akármekkora is a válság, valahogy mindig csak megleszünk.
Az egyetlen csoport, amelynek valóban van miért rettegnie, az a potenciális és tényleges munkanélkülieké.
Mióta kapitalizmusban élünk, hozzászokhattunk, hogy az aktív korú lakosság legalább 5-6 százalékának nincs állása. Igaz ez akkor is, ha éppen konjunktúra van és dübörög a gazdaság.
Válság idején azonban hirtelen megnő az állástalanok száma. Olyanok vesztik el hosszabb-rövidebb időre munkájukat, akik ilyesmit korábban elképzelni sem tudtak volna. Bármennyire is tragikus ez a jelenség, de nálunk legrosszabb esetben is 150 ezer embert érinthet, vagyis száz aktívan keresőből csupán kettőt. Messze nem olyan sok, hogy tömegjelenségnek tekintsük.
Egy ilyen egész világra kiterjedő és várhatóan évekre elhúzódó válság viszont jó alkalom arra, hogy egy kicsit kritikusabb szemmel nézzük életvitelünket és céljainkat.
A világot, vagy legalábbis annak gazdaságilag fejlett részét a fogyasztás növelése mozgatja. Az egész társadalom azon erőlködik, hogyan lehetne még többet termelni és persze elfogyasztani. Valóban ettől lennénk boldogok, ha egész életünk során egyre többet fogyasztanánk? Egyáltalán, képesek vagyunk egy bizonyos határon túl még fogyasztani? Magunkba szállva és alaposan átgondolva, melyek azok a dolgok, amelyek nélkül valóban nem tudnánk élni, rájönnénk, hogy akár harmadával is csökkenhetne a családi büdzsé, akkor sem dőlne össze a világ. Másképpen kellene élnünk, de egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul éreznénk magunkat.
Egy dolog valódi értékét csak akkor tudjuk felfogni, ha elveszítjük. Válság idején kiderül, mennyivel kevesebbet érnek valójában olyan használati tárgyak és szolgáltatások, melyekre jövedelmünknek jelentős részét költjük.
Érdemes kritikusan szemügyre venni a kínálatot is. Elképesztő választékát találjuk az anyagi javaknak és különféle szolgáltatásoknak, viszont éppen a legfontosabb szükségleteink egy része hiányozik, mint a barátság, a szerelem, képesség a művészetek, a szépség befogadására és hasonlók. Pedig ezekért a dolgokért bármit megadnánk. Csillagászati profitra tehetne szert az a vállalkozás, amely megbízható minőségben lenne képes ilyen termékeket piacra dobni.
Úgy tűnik hát, hogy a fogyasztói társadalmak teljes termékkínálata valódi szükségleteinknek csupán egy kisebb hányadát képes kielégíteni, viszont ezekben a kategóriákban értelmetlen túlkínálattal okoz időnként feszültséget. Egy válság során nem történik más, minthogy a gépezet lelassul mindaddig, amíg ez a már kezelhetetlenné váló felesleg fel nem szívódik.
Ez lenne olyan nagy tragédia? A számunkra igazán fontos dolgok jelentékeny része pénzért nem kapható. Más módon kell hozzájutnunk.
Egy ilyen válság nem hiányzott senkinek, alig várjuk, hogy túljussunk rajta. Ám ha már nyakunkba szakadt, annyi hasznát mégis csak vehetjük, hogy segít megtalálnunk az utat a valódi értékekhez, segít helyre állítani eltorzult értékrendünket, ráébreszteni arra, hogy van élet a plazmatévén, okostelefonon túl is.

Orosz krémes pite a la Tort Napoleon

Örömmel és párásodó szemekkel fogadott a legutóbb anyám:
- Megtaláltam a Tort Napoleon receptjét! Tudtam, hogy megvan valahol, de most végre volt időm végignézni az összes szakácskönyvemet.
- Biztos, hogy ebből a receptből majd az jön ki, amire Xenia konyhájából és a gyerekkorodból emlékszel? - kérdezem félig-meddig hitetlenkedve.
- A leírás összetevőiből annak kell lennie - válaszolja határozottan.
Lassan, óvatosan nyitja az 1965-ös kiadású Mann Endre: Sütemények és édességek karcsú kiadványát, amely hiába karcsú, mégis helyenként lapjaira esik már szét a gyakori forgatástól, meg az idő is erőteljesen eljárt felette. Orosz krémes pite fedőnév alatt bújik meg hát anyám kedvenc sütije, melyből majd egy harapás visszaröpíti őt a múltba, gyerekkorába, Ashabadba.
És már diktálja is.
Dolgozzak össze 150 gr vajat , 125 gr tejfölt, 1 tojássárgáját, 360 gr lisztet és tegyem el 2 órára hűvös helyre pihenni. A tésztából 6-7 db nagyon vékony lapot kell kinyújtanom és jól kikent pléh sütőformában vagy annak hátán kell világos sárgára sütnöm.
A krém elkészítéséhez 1,5 l tejet, 300 gr cukorral, fél üveg vaníliával kell összefőznöm. Emellett keverjek össze kis hideg tejet 4 ek liszttel, majd lassan öntsem, folytonosan keverjem bele a cukros tejbe, s addig kevergessem, amíg a krém rotyogni nem kezd. A félig kihűlt krémbe keverjek még 80 gr vajat, az így összeállt krémmel kell majd a kisült tésztalapokat megtöltenem.
A 6 lapot töltsem meg a krémmel úgy, hogy a hatodik lappal zárjam le, melynek a tetejére tegyek valamilyen nehezéket, amellyel a pite így egy éjszakán át áll össze. Másnap a hetedik lapot törjem, morzsoljam el kisebb darabokra és a fennmaradó krémbe belekeverve kenjem a hatodik lap tetejére.
Még sohasem csináltam Orosz krémes pitét, nem sütöttem ennyi lapot sem formában, sem sütőforma tetején. Nem kevergettem egy krémet óvatosan, lassan, mindenre körültekintően odafigyelve. Nem töltögettem lapokat és nem vártam a másnapot türelmetlenül és a legfelső lap tetején nehezékkel egyetemben. Nem feszített szét égető kiváncsiság, hogy vajon milyen lesz a kész sütemény és ami a legfőbb, ízlik-e majd drága anyámnak. Felismeri-e benne a Tort Napoleon ízét, alakját, illatát, emlékezteti-e valamiben, akár csak egyetlen morzsájában a gyerekkori kedvencre? Félve és csendben árulom el, hogy holnap állok neki a nagy tervnek, amelyben lelkiekben segíthetnének az általam ismert, elismert, mélyen tisztelt olyan házitündérek, mint Lakat, Fazék, Van, Bencsik Marika, Ájrííín, Bea, Vera (és a többiek), akik nem is egyszer, számtalanszor mutatták meg nekem, mire képesek, amikor süteményt nem is készítenek, hanem alkotnak.

Vaddisznó-vadas

Nem emlékszem, hogy ettem-e valaha vaddisznót. És hogy láttam-e élőben. Azt talán el tudnám képzelni, hogy milyen lehet a maga valójában. Vagy azt sem teljesen, hiszen a valóság messze felülmúlhatja a képzeletet. A Frildivel mindenesetre kiválasztottuk a magunk fáit a gyöngyöstarjáni szállásunk körüli erdőben, amelyekre majd gyorsan felmászunk, amikor vaddisznó közelít. Feltéve, ha mi gyorsabban tudunk mászni, mint ahogy a vaddisznó szalad. Nem is szalad, hanem rohan vagy száguld. Nekem egyik ige sem tetszik és a gyorsaság sem, amelyet sugallnak. De a kiválasztott fákban sem lehetek biztos. Mert mi van akkor, ha a jó előre megjegyzett fára a pánik hevében még valahogy felkapaszkodom, csak az éppen nem tart meg, mert nem bír. Túlsúlyos vagyok a fának, de nem a disznónak, amely így majd könnyen ledönt lábamról. És mi van akkor, ha fel sem tudok mászni a fára, mert sem erőm, sem időm nem bizonyul elegendőnek hozzá. Ekkor is a vaddisznó a nyerő. Nem így az a vaddisznó, amely vaddisznó-vadasként végzi a tányéron. Tudom, hogy a vadételek között szerepel. A Tibor már biztosan választotta étteremben, hiszen ő igencsak előszeretettel viseltetik a vadak iránt, úgy is mondhatnám, ha nincsen vadétel - őz, szarvas, vaddisznó - a menün, akkor akár be se tegyük a lábunkat a vendéglátóipari egységbe. Bea ezt persze nem tudhatta, ösztönösen készített olyat, ami a Tibornál nagyon bejön, hogy nekem is, ezt meg én nem gondoltam volna. A társaság mindenesetre udvariasan bevárta a legkésőbben érkezőt, hogy mind a nyolcan egyszerre tudjunk a vacsorához leülni. Ebben nagy szerepe volt a Zolinak is, aki önmagához képest elhanyagolhatóan, alig érzékelhetően késett. A konyhában úgy ültük körbe az asztalt, hogy kellemesen volt hely karoknak, könyököknek. Addig nem tudtam a menüről semmit sem. Erre mondják, hogy hagytuk magunkat meglepni, elvarázsolódni. Vaddisznó sült, vadas mártással, zsemlegombóccal, aszalt szilvás göngyölt csirke krumplipürével, kompóttal. Nekem már a vadas önmagában is elég lett volna. Arra sem emlékszem, mikor csináltam utoljára vadast, egyszer már biztosan életemben. Vaddisznóból viszont sosem.
- Majd mondd el a Panninak, hogyan csináltad! - így Tibor, aki seholsem bírná kihagyni továbbképzésemet.
- Nem egyszerű jó vaddisznót szerezni - meséli Bea -, frissen lőtt állathoz kell hozzájutni, legalább két napon át kell pácolni, végül négy órán át sütni.
- Látod, nem véletlenül kell ilyen sokáig sütni, attól lesz ennyire puha és omlós - oktat ki türelmesen Tibor.
Abban reménykedik szegény, hogy fogok neki valaha is vaddisznóból vadast készíteni. A Beáé valóban puha és az isteni vadasmártással, zsemle-zeppelinekkel harmonikusan, akadálytalanul omlik szét a szájban, a még-még, soha nem elég ízét hagyva maga után. Zsemle-zeppelineknek neveztem a zsemlegombócokat, melyek most zeppelin formájúra sikeredtek és zöldelltek a beléjük kevert zöldségektől. Amikor ilyen elementáris kulináris gyönyörben van részem, mint ez a mostani vaddisznó-vadas, semmi ingerenciám, kedvem és bátorságom azt saját konyhámban, szegényes fantáziámmal, a kötelező lépések betartásával, a rejtett titkok szinte törvényszerű kihagyásával megismételni úgy, hogy már eleve tisztában vagyok azzal, hogy a megismert tökéletes étel árnyéka lehetek csupán. Egyszer s mindenkorra meghagyom a vaddisznó-vadast Beának és ezt semmi esetre sem a kényelem, a lustaság mondatja velem. Annál inkább az elismerés és a tisztelet.

A Tarjányi

Még azt sem tudom, jól írtam-e le a nevét, azt viszont előre eldöntöttem, ha majd írni fogok róla, éppen a neve lesz a címe. Sosem hívom így. Nekem ő Janó vagy becsületes nevén János, és sohasem Jani, ez utóbbi ui. nagyon nem illik hozzá. Ő magát sokszor - félig viccesen, félig komolyan - Ördögnek hívja, ő tudja, miért. Amikor olyan társaságba készülök, ahol ő is ott van, előre nem gondolok rá, amikor meg már ott vagyok, sajnálom, hogy nincs nálam egy diktafon. Jánosnak minden szavát már-már kötelezően kellene ui. felvenni, változtatás nélkül begépelni a PéCébe, ha nagyon muszáj, egy szerkesztővel átolvastatni, azután úgy ahogy van kiadni sok-sok példányban, hadd terjedjen a nép egyszerű gyermekének méltán híre és szava. Ömlik belőle a szó, történetek, viccek végeláthatatlan folyama, elegendő hozzá egy témacsökevény, egy elejtett gondolat, vélemény, egy magára hagyott mondat, olykor egy szó önmagában. János nem rest utána szaladni, fölvenni a megkezdett, félbehagyott gondolatfoszlányt, kicsit megforgatja, leporolja és a maga történetével egészíti ki, gazdagítja, koronázza. Azt is mondhatnánk, hogy story-zik, l’art pour l’art, csupán a történetek mondásának kedvéért öncélúan beszél, de nem így van. Minden meséje, vicce ül, éppen jól kapcsolódik az előzőleg szólóéhoz. Ez valami fantasztikus. Ha nem hallottam, nem láttam, nem éltem volna át ezerszer, amint János megszólal, felkapja az elejtett fonalat, ott folytatja a magáéval, ahol az őelőtte szóló abbahagyta, akkor nem hiszem el, hogy ilyen létezik a világon. Hallgatom, amit mond, figyelem, ahogy beszél, próbálom eszembe vésni, megjegyezni csattanós vicceit, hasztalan, különösen annak, akinek minden vicc egyenesen az újdonsága erejével hat. Hálás közönsége lehetek Jánosnak, hinni vélem, hogy lankadatlan ébren tartója élete megtörtént eseményeinek, történeteinek kimeríthetetlen tárházának örökös csobogásának. Mesélése vegyesen simogat, elképeszt, elborzaszt, helyben megnevettet, a történetek tartalmától függően. Nem tudom, hány életet élt meg János és nem csak a sajátjáét. Az idegen történetek az ő száján autentikusan szólalnak meg. Csüggök a száján, elmerülten figyelem meséjét, néha azt mondom magamban, no innen már nincs tovább, nem tudja folytatni, mindig tévedek, hiszen egyik mondatba öltött gondolat úgy követi a másikat, mint ha évek óta várta volna felszínre kerülését. Jánoshoz kevés a két fülem, amikor a diktafonról, mint elengedhetetlen kellékről beszéltem. Sosem jutok oda, hogy ezt meg is valósítsam, torzónak marad az elképzelés, sosem kerül könyvbe hangja. A felesége, egyben barátnőm, Frildi persze mosolyog rajtam, ahogy azon is, amikor nem túl gyakran János történeteinek ismétlésébe botlik. Nekem persze az is újnak tűnik. A társaságban lévő másik két „mesemondót” szoktam egy kicsit sajnálni, akik persze nem szorulnak erre rá. Gabro és a másik János is el vannak jó kis beszélőkével eresztve. Gabronak még vidékies íz is keveredik szavai közé, amelyet különösen jól esik a kincstári beszédhez szokott fülnek hallani. Három ilyen beszélő között nagyon jó csöndben maradni, csilingelően nevetni, hahotázni és néha odaszólni:
„Az asztalon a túrós sütim, egyetek.”