Nem emlékszem, hogy ettem-e valaha vaddisznót. És hogy láttam-e élőben. Azt talán el tudnám képzelni, hogy milyen lehet a maga valójában. Vagy azt sem teljesen, hiszen a valóság messze felülmúlhatja a képzeletet. A Frildivel mindenesetre kiválasztottuk a magunk fáit a gyöngyöstarjáni szállásunk körüli erdőben, amelyekre majd gyorsan felmászunk, amikor vaddisznó közelít. Feltéve, ha mi gyorsabban tudunk mászni, mint ahogy a vaddisznó szalad. Nem is szalad, hanem rohan vagy száguld. Nekem egyik ige sem tetszik és a gyorsaság sem, amelyet sugallnak. De a kiválasztott fákban sem lehetek biztos. Mert mi van akkor, ha a jó előre megjegyzett fára a pánik hevében még valahogy felkapaszkodom, csak az éppen nem tart meg, mert nem bír. Túlsúlyos vagyok a fának, de nem a disznónak, amely így majd könnyen ledönt lábamról. És mi van akkor, ha fel sem tudok mászni a fára, mert sem erőm, sem időm nem bizonyul elegendőnek hozzá. Ekkor is a vaddisznó a nyerő. Nem így az a vaddisznó, amely vaddisznó-vadasként végzi a tányéron. Tudom, hogy a vadételek között szerepel. A Tibor már biztosan választotta étteremben, hiszen ő igencsak előszeretettel viseltetik a vadak iránt, úgy is mondhatnám, ha nincsen vadétel - őz, szarvas, vaddisznó - a menün, akkor akár be se tegyük a lábunkat a vendéglátóipari egységbe. Bea ezt persze nem tudhatta, ösztönösen készített olyat, ami a Tibornál nagyon bejön, hogy nekem is, ezt meg én nem gondoltam volna. A társaság mindenesetre udvariasan bevárta a legkésőbben érkezőt, hogy mind a nyolcan egyszerre tudjunk a vacsorához leülni. Ebben nagy szerepe volt a Zolinak is, aki önmagához képest elhanyagolhatóan, alig érzékelhetően késett. A konyhában úgy ültük körbe az asztalt, hogy kellemesen volt hely karoknak, könyököknek. Addig nem tudtam a menüről semmit sem. Erre mondják, hogy hagytuk magunkat meglepni, elvarázsolódni. Vaddisznó sült, vadas mártással, zsemlegombóccal, aszalt szilvás göngyölt csirke krumplipürével, kompóttal. Nekem már a vadas önmagában is elég lett volna. Arra sem emlékszem, mikor csináltam utoljára vadast, egyszer már biztosan életemben. Vaddisznóból viszont sosem.
- Majd mondd el a Panninak, hogyan csináltad! - így Tibor, aki seholsem bírná kihagyni továbbképzésemet.
- Nem egyszerű jó vaddisznót szerezni - meséli Bea -, frissen lőtt állathoz kell hozzájutni, legalább két napon át kell pácolni, végül négy órán át sütni.
- Látod, nem véletlenül kell ilyen sokáig sütni, attól lesz ennyire puha és omlós - oktat ki türelmesen Tibor.
Abban reménykedik szegény, hogy fogok neki valaha is vaddisznóból vadast készíteni. A Beáé valóban puha és az isteni vadasmártással, zsemle-zeppelinekkel harmonikusan, akadálytalanul omlik szét a szájban, a még-még, soha nem elég ízét hagyva maga után. Zsemle-zeppelineknek neveztem a zsemlegombócokat, melyek most zeppelin formájúra sikeredtek és zöldelltek a beléjük kevert zöldségektől. Amikor ilyen elementáris kulináris gyönyörben van részem, mint ez a mostani vaddisznó-vadas, semmi ingerenciám, kedvem és bátorságom azt saját konyhámban, szegényes fantáziámmal, a kötelező lépések betartásával, a rejtett titkok szinte törvényszerű kihagyásával megismételni úgy, hogy már eleve tisztában vagyok azzal, hogy a megismert tökéletes étel árnyéka lehetek csupán. Egyszer s mindenkorra meghagyom a vaddisznó-vadast Beának és ezt semmi esetre sem a kényelem, a lustaság mondatja velem. Annál inkább az elismerés és a tisztelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése