Ahogy lesz, úgy lesz

Azt hittem, hogy ez a hónap is termékeny lesz az Araratban, az utolsó igazán szabad hónapom. Tévedtem a bejegyzéseim gyakoriságát illetően, de abban is, hogy mennyire volt szabad ez a január. A jelen a magam szabta elfoglaltságokról szólt, amelyek között ott volt/van a rendszeres munka, tetemes részét foglalta a napnak Ha majd vissza kell gondolnom erre az időre, szerencsére könnyen találom majd meg a kulcsszavakat, melyek annyira  jellemzik majd a kegyelemnek ezt a furcsán és váratlanul előállt időszakát. Felemás érzéseim voltak közben. Örültem, hogy benne lehettem, pedig előszörre hihetetlennek tartottam, hogy velem egyáltalán ilyesmi megtörténhetett, most meg sajnálom, hogy egyszer csak véget ér. Szándékosan beszélek virágnyelven, talán megbocsájtja, aki nem érti, csak érzi, aki pedig mélyebben részese életemnek, annak nem kell semmit sem magyaráznom. Véget ér a szabadság egy bizonyos foka életemben, amely tűnékeny volt a maga nemében, s mely tartott bár elég soká. Öröm volt benne lennem, nem tartoznom sehová, mint önmagamhoz, szűk családi környezetemhez. Revelációs érzés volt nem lenni egy kemény hierarchiában, nem függni szervezettől, nem elindulni és nem megérkezni, órák múlva sem visszaindulni, hogy napom kiindulópontjára érkezzem. Magam ura lehettem egyéb függésekkel, kötődésekkel, érdeklődésekkel, célokkal, tervekkel. Sok terv torzó maradt, ebben nagy vagyok, ám a legfőbb cél mégis megvalósult, lett légyen bármilyen nehéz, keserves és időigényes a kivitelezés. Ennek eredményeként pontosan az lesz majd most életem egyik legfőbb része, melynek hiánya eddig nagy-nagy örömömet okozta. Furcsa az ember lelke, az enyém legalábbis ahelyett hogy repesne, ugrándozna örömében, mert olyan álma vált valóra, amely amúgy majdhogynem kivitelezhetlennek, lehetetlennek tűnt egy bizonyos koromon túl, mire megvalósult, lelkem elbizonytalanodott, félig-meddig örül csak és homályos elképzelésekkel, feltételezésekkel küzd. Nincs még itt az ideje a maradéktalan örömnek, nem is tudom lesz-e ezzel kapcsolatban valaha. Mondják, jobb is, hogy az ember bizonytalan, csöndes, alázatos, szerény, nyitott arra, ami jön és annak nem meghatározója, diktálója. Elfogadója helyzetnek, ügyeknek, környezetnek, melyet emberek töltenek meg. Belül persze majd szétvet az optimizmus, reménykedés, jókedv, mintegy fő mozgatórugói bensőmnek, tartásomnak, hogy az ahogy lesz, úgy lesszel majd jól megférjünk a hattyúdalomban.