(Miklós írta és én egyetértek vele, még ha a racionális érvelésével az ember néha-néha vitatkozna: de..., közbe szúrna valamit: szerintem... Mire a végére jutottam írásának olvasásában, az összes "kényelmemet", eddigi megszokott életszínvonalamat, szokásaimat védelmező megjegyzésemet veszni hagytam. S ez így van jól. A valódi, a számomra igazán fontos értékek pénzért nem vehetőek, értük a mindennapokban kell tenni és nem is keveset.)
Válság, államcsőd, teljes összeomlás! Ettől hangos most a média.
Vajon mennyire vesszük komolyan a veszélyt, egyáltalán, érdemes e túl komolyan venni? Végül is miről van szó? Tízegynéhány évig tartó folyamatos növekedés után a világgazdaság megtorpant, néhány évig stagnálásra, időnként akár 3-4 százalékos visszaesésre is lehet számítani.
Ez volna olyan nagy katasztrófa? Harminc százalék növekedés után öt-tíz százalék visszaesés? Visszasüllyed a gazdaság az öt évvel ezelőtti szintjére? Olyan borzalmasan rosszul éltünk öt évvel ezelőtt?
Nem így emlékszem. Miért kéne hát akkor annyira aggódni? Vannak is szép számmal, akik egyáltalán nem foglalkoznak a válsággal. Nincsenek részvényeik, vagy államkötvényeik, nem vettek fel devizahitelt, munkahelyüket a válság alapjaiban nem fenyegeti. Talán csökkenni fog a reáljövedelmük néhány százalékkal, de van, aki nem is igazán érti, mit is jelent pontosan a reáljövedelem és hogyan kell azt kiszámítani. Hasonlót már többször is megéltek, ha legalább húsz éve munkavállalók.
A szüleikkel együtt élő fiatalok annyira el vannak foglalva saját önmegvalósításuk problémáival, hogy a válság el sem jut a tudatukig.
A nyugdíjasok többsége sem szentel túlzott figyelmet a válsággal foglalkozó híreknek, részint mert nem igazán tudják követni a szakemberek és politikusok vitáját, részint pedig úgy érzik, semmi lehetőségük, hogy a politikába beleszóljanak. Túl sok vesztenivalójuk nincs, a nyugdíjukat csak nem vehetik el és hosszú életük egyik legfőbb tanulsága az, hogy akármekkora is a válság, valahogy mindig csak megleszünk.
Az egyetlen csoport, amelynek valóban van miért rettegnie, az a potenciális és tényleges munkanélkülieké.
Mióta kapitalizmusban élünk, hozzászokhattunk, hogy az aktív korú lakosság legalább 5-6 százalékának nincs állása. Igaz ez akkor is, ha éppen konjunktúra van és dübörög a gazdaság.
Válság idején azonban hirtelen megnő az állástalanok száma. Olyanok vesztik el hosszabb-rövidebb időre munkájukat, akik ilyesmit korábban elképzelni sem tudtak volna. Bármennyire is tragikus ez a jelenség, de nálunk legrosszabb esetben is 150 ezer embert érinthet, vagyis száz aktívan keresőből csupán kettőt. Messze nem olyan sok, hogy tömegjelenségnek tekintsük.
Egy ilyen egész világra kiterjedő és várhatóan évekre elhúzódó válság viszont jó alkalom arra, hogy egy kicsit kritikusabb szemmel nézzük életvitelünket és céljainkat.
A világot, vagy legalábbis annak gazdaságilag fejlett részét a fogyasztás növelése mozgatja. Az egész társadalom azon erőlködik, hogyan lehetne még többet termelni és persze elfogyasztani. Valóban ettől lennénk boldogok, ha egész életünk során egyre többet fogyasztanánk? Egyáltalán, képesek vagyunk egy bizonyos határon túl még fogyasztani? Magunkba szállva és alaposan átgondolva, melyek azok a dolgok, amelyek nélkül valóban nem tudnánk élni, rájönnénk, hogy akár harmadával is csökkenhetne a családi büdzsé, akkor sem dőlne össze a világ. Másképpen kellene élnünk, de egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul éreznénk magunkat.
Egy dolog valódi értékét csak akkor tudjuk felfogni, ha elveszítjük. Válság idején kiderül, mennyivel kevesebbet érnek valójában olyan használati tárgyak és szolgáltatások, melyekre jövedelmünknek jelentős részét költjük.
Érdemes kritikusan szemügyre venni a kínálatot is. Elképesztő választékát találjuk az anyagi javaknak és különféle szolgáltatásoknak, viszont éppen a legfontosabb szükségleteink egy része hiányozik, mint a barátság, a szerelem, képesség a művészetek, a szépség befogadására és hasonlók. Pedig ezekért a dolgokért bármit megadnánk. Csillagászati profitra tehetne szert az a vállalkozás, amely megbízható minőségben lenne képes ilyen termékeket piacra dobni.
Úgy tűnik hát, hogy a fogyasztói társadalmak teljes termékkínálata valódi szükségleteinknek csupán egy kisebb hányadát képes kielégíteni, viszont ezekben a kategóriákban értelmetlen túlkínálattal okoz időnként feszültséget. Egy válság során nem történik más, minthogy a gépezet lelassul mindaddig, amíg ez a már kezelhetetlenné váló felesleg fel nem szívódik.
Ez lenne olyan nagy tragédia? A számunkra igazán fontos dolgok jelentékeny része pénzért nem kapható. Más módon kell hozzájutnunk.
Egy ilyen válság nem hiányzott senkinek, alig várjuk, hogy túljussunk rajta. Ám ha már nyakunkba szakadt, annyi hasznát mégis csak vehetjük, hogy segít megtalálnunk az utat a valódi értékekhez, segít helyre állítani eltorzult értékrendünket, ráébreszteni arra, hogy van élet a plazmatévén, okostelefonon túl is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése