(Miklós talán a legkobbkor elmélkedett az utazásról, éppen akkor, amikor Annele és Elza utazási kedvtelései említődnek meg az Araratban. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy Miklós maga is nagy utazó. Volt legalábbis. Ezt onnan tudom és elsőkézből állítom, mert tudhattam bizonyos útjairól, jóval később pedig abban a szerencsében részesülhettem, hogy nem is egy diavetítéses útibeszámolóján vehettem részt. Hogy előbb volt-e meg életében hobbiként a fényképezés, vagy éppen fordítva az utazás, nem tudhatom, de egy biztos, az egyik gerjesztette, fejlesztette, sarkallta a másikat újabb és újabb uticélok, fényképezendő tárgyak, tájak, személyek felé. Mára odáig jutott, hogy egy lépést sem kell tennie ahhoz, hogy szinte az egész világ odavarázsolódjon szobája egyik falára a kivetítőn keresztül. Utazni tényleg jó a maga fizikai valójában, de a képzelet szárnyain is kezünkben egy útleírással, a magunk által készített felvételeket újra élve, valakinek utibeszámolóját elképzelve átélve, vagy a tévé által sugárzott, briliánsan összeállított, a leglehetetlenebb szögekből fényképezett, felvett filmeken keresztül, amelyek tényleg karnyújtásnyira hozzák be életünkbe az egész világot. Kalandra fel!)
Utazni jó! Megismerni a nagyvilágot, amely kiskorunktól fogva folyamatosan ingerli fantáziánkat fényképek, könyvek, filmek, ismerősök elbeszélése alapján! A vasfüggöny éveiben különösen csábítóak voltak az úgymond „szabad világ” nevezetes helyei, hiszen csak keveseknek adatott meg, hogy látogatóként eljussanak oda.
Aztán egyszer csak eltűnt a szögesdrót, az aknazár, később a határőrök is és szinte észre sem vettük, hogy most már mi is ennek a szabad világnak részét képezzük. Többé már nem a hatóságok jóindulatán, vagy nyugaton élő rokonunk szolgálatkészségén múlik, hogy eljutunk e az egyiptomi piramisok lábához, az inkák ősi fővárosába, az Eiffel torony tetejére, New York felhőkarcolóinak tövébe, a Picadillyre, vagy éppen egy korallzátonyra, vagy egyenlítői esőerdőbe, esetleg a szavannára. Ez ma már kizárólag pénzkérdés.
Az utazás iparággá fejlődött. Ügynökségek ajánlatok özönét zúdítják az állampolgárra. Ki-ki pénztárcája szerint választhatja ki magának a megfelelő utazást. Ma már nehéz olyan városi háztartást találni, ahol ne lapulna a családi fényképalbumban felvétel tengerpartról, delfinekről, katedrálisról, égbe nyúló várromról, tevegelésről, óriáskígyó simogatásról, vízisíelésről.
Gondoltuk volna ezt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben? Legmerészebb álmainkban sem! Ki is használjuk a lehetőségeket, idén irány Málta, jövőre, ha semmi nem jön közbe, Amerikába repülünk és tervbe vettük Kínát is. Örvendetesen gyarapodik az utazási fényképgyűjtemény is, bár kézbe már nemigen vehető, csak számítógépen lehet megcsodálni, viszont minden ismerősnek el lehet küldeni.
Ám miközben következő utunkat szervezzük, vagy éppen a korábbiak termését nézzük át látogatóink kedvéért, időről időre kénytelenek vagyunk elnyomni magunkban egy csúfolkodó hangot. - Mitől vagy olyan nagyra ezekkel a fotókkal? Nem veszed észre, hogy ezt már mindenki megcsinálta, csak mások még sokkal jobb minőségben? - Na és! – vetjük oda dacosan – Nekem akkor is szép élmény, mert a sajátom, én éltem át és nem cserélném el senki máséval! - Aztán a vendégek elbúcsúznak és esti magányunkban egyszer csak váratlanul ránk telepszik valami nehezen megfogható szomorúság.
Szembe kell néznünk azzal, bármennyire is kiábrándító, hogy az utazásokról szőtt ifjúkori álmaink nem váltak valóra, hiába jutottunk el mindenhová, sőt még olyan helyekre is, amelyekre akkor nem is gondolhattunk. Egy kicsit becsapva érezzük magunkat. Mintha az a hatalmas távolság, amely egykor elválasztott bennünket úti célunktól, egyszeriben összezsugorodott volna.
A távolságot valójában nem kilométerben érzékeljük. Abban az időben Bécs messzibbnek tűnt nekünk, mint ma Buenos Aires. A távolságot azoknak az akadályoknak a sokaságával mérjük, melyeket le kell küzdenünk ahhoz, hogy célunkhoz eljussunk. Vágyainkat egykor ismereteink korlátozottsága táplálta. Eleget tudtunk a külvilágról ahhoz, hogy érdeklődésünket felcsigázza, de nagyon keveset, hogy valós képet alkothassunk róla. Mára az egykori problémák nagy része elhárult, a légitársaságok jóvoltából a távoli kontinensek is a „szomszédba” költöztek. A kábeltévé hálózatok utazási csatornái és az internet a világ legeldugottabb részéről is annyi képet, filmet, napra kész információt szállít a lakásunkba, hogy ha alaposan tanulmányozzuk őket és egy kicsit megmozgatjuk a fantáziánkat, előbb-utóbb olyan érzésünk támad, mintha már jártunk volna ott, sőt, mintha napunk egy részét ott töltenénk. Néha álmodunk is erről és megdöbbentően hitelesnek érezzük.
Természetesen semmilyen fénykép, DVD, plazma tévé képernyője nem kelhet versenyre a valóságban átélt élménnyel, de a különbség sokkal kisebb, mint elsőre gondolnánk. Amikor teljes fizikai valónkban jelen vagyunk, három dimenzióban látjuk a világot és az összes többi érzékszervünkkel is megragadjuk. Ugyan mit nyújthat ehhez képest a két dimenziós kép, ahol a látványon túl csupán a hangokat tudjuk még korlátozott formában felfogni? Igen ám, de meddig tart a valóságos élmény? Mennyi időnk jut turistaként arra, hogy a páratlan látványt élvezzük? Legtöbbször egy óra sem, legjobb esetben néhány nap. Ugyanakkor a filmet, fényképet korlátlan ideig nézhetjük, számtalanszor elővehetjük. Az ilyen élmény intenzitása csekély töredéke a valóságosnak, ám a hozzá tartozó idő versenyképessé, a valóságos élménnyel összemérhetővé teszi.
Nem véletlen, hogy sokan úgy teszik teljessé utazási élményeiket, hogy az utazásból visszatérve még számtalanszor előveszik a fényképeket, megnézik a videó felvételeket, újraolvassák a naplófeljegyzéseket, már ha készítettek ilyeneket. Így orvosolják azt a hátrányt, hogy a valóságos élmény, bármennyire is intenzív, csak röpke pillanatokra jut a legtöbb turista osztályrészéül. Csak így éri meg annyi pénzt kiadni, annyit fáradozni, hogy a helyszínre eljussunk.
Nem kell persze mindenhová elutazni, hogy jól megismerjük a világot. A hasonló klímájú és kultúrájú országok közül elég egyet felkeresni, hogy a többit is hitelesen elképzelhessük, ha látunk egy filmfelvételt róla. Arról se feledkezzünk meg, hogy egy világ lényegének csupán töredékét teszi ki a felszín, mely utazásaink során megmutatkozik. A lényeg, ami mögötte rejtőzik, az csak sokkal szívósabb munkával tárulkozik fel. Ezt a munkát pedig nem annyira a helyszínen, hanem otthonunkban, vagy egy könyvtárban végezzük.
A ma emberét már egyre kevésbé ösztökéli utazásra a vágy, hogy számára idegen világot ismerjen meg, hiszen a technika „behozza” a lakásába az egész világot. Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából, kiszakadni a borongós őszi, hideg téli napok sorából és élvezni a trópusi napfényt és párás meleget, a látóhatárt beszűkítő nagyvárosi építményeket felcserélni a tenger, vagy a hegycsúcsok végtelenbe vesző horizontjával, ismeretlen ízeket kóstolni, új barátságokat kötni, egy induló kapcsolatot elmélyíteni, rég nem látott ismerősökkel újra együtt lenni, ezek képezik a legfőbb motivációját manapság egy utazásnak.
A huszonéves korosztály pedig már úgy kel útra, hogy nem csupán körülnézni akar, hanem hosszabb-rövidebb ideig munkát is vállal, tanulmányokat folytat és évekig távol van. Persze csupán fizikai valójában, hiszen a Skypon naponta többször is társaloghat otthon maradt szeretteivel. Hittük volna ezt akár negyven évvel is ezelőtt? Nagyon közel az idő, amikor az embereket újra a mi fiatalkorunkhoz teljesen hasonló utazási vágy keríti hatalmába. Csupán a célpont változik. Ők a világűr, egy másik égitest megismerésére indulnak útnak majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése