Hét hét

Olyan furcsán érzem magam az első vegyes nap után végleg itthon. Tegnap hajnalban még anyámnál ébredtem. Időm nem volt azzal törődni, hova vezet az aznap: házimunkák, előkészületek a NAGY-családi ebédre töltötték ki minden pillanatomat. Azon voltam, ahol lehet, segítsem anyámat az ebéd elkészítésében. A reggelit lopva fogyasztottuk el, amikor egyre világosabban testet ölteni látszott az elképzelt menü. Majd újra vissza a panírozásba meg a salátakészítésbe. Szabályosan égett a kezünk alatt a munka, miközben az idő vészesen fogyott. Működött a munkamegosztás, hallgatólagosan és tettekben megnyilvánulva egyaránt. A legfeltűnőbb igenis ez kettőnk között: nem vitatkozunk, valahogy önkéntelenül tudjuk helyünket, én minden bizonnyal anyám mellett, mögött, a kezei alá dolgozva.
Még jó, hogy előzetesen összekészítettem a cuccaimat, nem kell ezzel sem vesződnöm.
Végig megyek a lakáson, megállok a fürdőszoba ajtajában, rácsodálkozom parányi szobámra, ahol az elmúlt hét hétben életem java telt, mely bútorozottan, nélkülem mégis üres. Az ágyam most rideg és pőre és kegyetlenül számot vető: hét hét – hat cucc. Mondom anyámnak, ami marad, marad, jó helyen lesz, majd egyszer elkerül hozzám. Itt folyt az életem ezen az ágyon, ahol aludtam, gyógytornásztam, pihentem, zenét hallgattam és sokat olvastam.
Eltűntek könyveim az éjjeli szekrényről, laptopom az íróasztalról, piperéim a fürdőszobából.
A nagyszobában ránézek anyám ágyára, ahol kivétel nélkül minden este ültünk – én inkább feküdtem -, és valamilyen német filmet néztünk. A nézendőben is egyet értettünk és majd’ mindig találtunk is nézni valót. A konyhában anyám visszakapta a magas barna hokedlit, amelyen vele szemben ültem reggel, délben és koradélután, közös étkezéseink alkalmával és akkor is, amikor konyhalányként egy-egy családi ebéd készítésénél volt szükség rám.
Hallani vélem beszélgetéseinket, melyeknek írásos lenyomata sehol sem maradt meg -, nem az Araratról szóltak -, és ha mégis, akkor is csak nagyon áttételesen. Pedig szerettem volna további riportot csinálni az anyámmal és mikor máskor, ha nem abban a hét hétben, amit együtt töltöttünk. Rá kellett azonban jönnöm, hogy egy működő életben, háztartásban, ahol az egyik elintézendő dolog ér a másikba, egy huzamosabb kimenekülésre, elvarázsolódásra a mindennapokból sajnos esély sincs. Hamar felhagytam a vágyakozással.
Így csöppentem bele anyám napjainak folyásába, mely hol lassabb, hol gyorsabb fordulatot vett, de mindig kiszámítható volt. Megismertem szomszédjait, sétálásaim alkalmával a folyosón távolabbiakat is. Telefon közelbe kerültem barátnőivel, amikor halló, itt Szegő Panni a Rita vonalán szöveggel vettem fel a kagylót. Tudomást szereztem problémáiról, meg arról a módról, amilyen eleganciával azokat kezelni igyekezett. Felismerni véltem, hogy anyám megnyilvánulásaiban, megszólalásaiban, vélemény nyilvánításában Xenia életszeretete, töretlen optimizmusa köszön minduntalan vissza. Talán fel sem fogom, mekkora érték ez.
Húgomék érkeznek, közös erővel segítenek le bennünket, anyámat, a fájdalmaktól gyötörtet, amikor menni, ülni, élni kell és engem, a lassan-lassan lábra állót.
Nem felejtem el felkapni a váltó cipőmet, papucsomat a bejárati ajtó mellől. Velem jön a kis csokis zacskó az el nem fogyasztott csoki-maradékokkal.
Még egyszer végig megyek a lakáson, magamba szívom hangulatát, igyekszem fülön csípni az elröppent időt. Nem is érzem könnyeimet, amint elsírom magam.
A veszteség fojtogat: soha nem lesz már több ilyen hét hét anyámnál és anyámmal.