Annele

Nem, de nem azért nem merült föl, hanem mert a papa rögtön mondta, hogy az ő anyukája olyan beteg, nélküle nem lehet meglenni, nekünk ide kell jönni. Olyan beteg az ő anyukája, aki utána még száz évig élt, (nevetünk) és mindenkinek rontotta a közérzetét.
- Annelének neveztem el a nagyit a blogban, de tudsz róla valami jót is mondani? Elég negatív kép alakult ki itt róla.
Ha röviden kellene jellemeznem Annelét, akkor azt mondanám, hogy egy jól főző szerencsétlen asszony volt. Ezt tudom mondani. Ugyanis a szerencsétlensége abból adódott, hogy két férje volt, és egyikkel sem volt boldog.
- Az egyiktől elvált, a másik meghalt?
Az egyiktől elvált, a másikat pedig elvitték munkaszolgálatra. A Szegő Andortól elvált, az Alt Albertet pedig elvitték munkaszolgálatra és ott halt meg. Ő volt a Sári néni testvére. Emiatt az Annele egy megkeseredett asszony volt, de hát ab ovo, ab start otthonról sem egy könnyű természetet hozott magával. Ő nem igazán akart senkihez sem alkalmazkodni, sem a Szegő Andorhoz, sem az Alt Alberthez. Tehát ő nem úgy viselkedett, mint egy asszony, mint például én, akit az anyukám úgy nevelt, hogy a férjemet, aki szeret engem és akit én szeretek, azt a tenyerünkön kell hordani.
- Ez nem az Annele és a testvére neveltetéséből származott, hogy ők már iskolázottak voltak?
Nálam nem voltak iskolázottabbak, egyikőjük sem, én voltam a legiskolázottabb.
- Te egyetemet végeztél.
Ők pedig polgáriba jártak. Hat osztályosba, négy osztályosba, nem tudom pontosan. De hát ők nagyon önérzetes asszonyok voltak, ők nem tudtak a férfiak előtt meghunyászkodni, egy férfit kiszolgálni, meg ilyesmi, tehát elég boldogtalanok voltak.
- Az Elza férjhez sem ment.
Így van. Ja, azt nekem az Elza elmesélte, hogy annak idején az ő férjhez nem menetelének az volt az oka, hogy minden alkalommal ahányszor férjhez akart volna menni, először leültek az Annelével és megbeszélték, hogy az Elzának és a férjjelöltnek mennyi a fizetése. Összeadták és kijött, hogy a potenciális jelölt kevesebbet keres, mint az Elza, és a kettőjük fizetése nem elég semmire sem. Így aztán az Elza nem ment férjhez. És ez a matematika többször is előfordult.
- Holott az Elzának lehetett volna egy jó házassága.
Akár. Az Elzának sokkal jobb természete volt, mint az Annelének. Az Annele egy becsületes, rendes ember volt.
- Ismert híres magyar írókat.
A Népszava szerkesztőségében Mándy Iván, Örkény István és még sok író műveit gépelte. Annele tudott velük bánni és ezek szerint ők is kijöttek vele, mert ott nem voltak konfliktusok. De a családi életben ő mindig konfliktusos volt. Engem is egyszer-kétszer kiutasított a szobájából.
- Mars ki! – parancsolta, és akkor nem volt apelláta.
Mert képes voltam azt mondani, hogy kvázi hülyén csináljátok a dolgokat. (nevetek) Például egy kályhát fűtünk egy négy szobás lakásban, Panni, hát gondolj bele.
- Az Akácfa utcában?
Igen. Egy kályhát.
- Mert így legalább nem kerül olyan sokba a fűtés.
De mi akkor már ketten dolgoztunk a Péterrel. Egyesíteni lehetett volna az erőket. Én nem voltam annak idején olyan meny, mint amilyen menyek, vők mostanában vannak. Én azt mondtam, dolgozik az Elzuska, dolgozik a Mama, van neki nyugdíja, mi ketten dolgozunk, fogjunk össze, ebből a lakásból palotát csinálunk.
- Nem sikerült?
Nem.
- Mindenki külön gazdálkodott?
Mert mindenki a sajátját féltette. Aztán a végén összejött nem tudom úgy negyvenezer forint és abból lett a Tahi. Azt mondták, hogy legalább azt a pénzt nem fogják elkótyavetyélni és megveszik rajta a telket, mi pedig építsünk rá házat.

"Korrupció" a la Xenia

- Volt Türkmenisztánban bűnözés?
Volt, volt.
- Például betörések, rablások?
Nem, rablások nem voltak, inkább kisebb lopások, de korrupció – na, az magas fokon. Ha valamit el akartál érni, akkor egy jó csomó lóvé kellett hozzá, de az anyám például azzal ért el nagyon sokat, hogy a gyerekek szülei imitt-amott dolgoztak és ő ezt a maga módján ki is használta. Amikor bement az osztályba, akkor azt mondta, hogy
- Valecska, holnap hozol nekem öt kiló lisztet. Misenka, holnap hozol nekem öt kiló cukrot. Mert ennek a gyereknek itt dolgozott, amannak meg ott dolgozott a szüleje. Meghozták, kifizette, az egész osztály előtt fizette ki, aztán az egyiknek adott egy egyest, majd a másiknak is adott egy egyest, amikor nem tudták a leckét.
- Nem volt kivételezés.
Jön másnap valamelyikőjüknek a szüleje és azt mondja:
- Hát mugalim (tanár), tegnap küldtem magának öt kiló cukrot.
- Miért, nem fizettem ki? – így anyám -, kifizettem.
A szülő reklamálta, hogy miért adott a gyerekének egyest. Más volt a világ, Pannikám. Én a Tibornak, a te férjednek is mindig azt mondom, hogy bár én egy provinciális városból, egy kisvárosból származom, de a koszon kívül énrám azért a világon minden ragadt. Mert én úgy járok a világban, hogy nekem mind a két fülem, mind a két szemem nyitva van. Minden ragadt rám, mert én tényleg csak egy kisvárosból jöttem, hiába élt ott 160 ezer ember Adhabadban, ami az akkori Moszkva kettő, majd később négy milliójához képest valóban egy icipici kis semmiség volt. De hát minden ragadt rám Ashabadban is, később Moszkvában is, majd azután itt Budapesten.
- Az fel sem merült, hogy Ashabadban éljétek az apuval az életeteket?

Aranygaluska

Anyám, született Aszlanova Margarita Nyikolajevna egyébként sem Margitkor, sem Ritakor nem ünnepli névnapját. Mindez onnan jut eszembe, hogy Rita éppen ma van. Kicsit cukkolva mondom neki, hogy sok boldogságot névnapodra. Előre tudom, mit fog mondani: tudod, hogy nem ünneplem. Menjünk le a szomszédos cukrászdába, javaslom, te mész, ahogy tudsz, kicsit meghajolva, kicsit sántítva, a fájdalomtól olykor felszisszenve, én meg melletted lassan a két mankóval, szép pár lehetünk mi így kívülről, anya és a lánya, még ma odaérünk, ha időben elindulunk. Eszünk valamit, mondom, te is egy valamit, én meg egy más valamit, mondjuk, fagyit előkelőn fagylaltkehelyben, amúgy is pár napja már fagyira vágyom, a vendégem vagy. Anyám mosolyog és olyan határozottan rázza meg a fejét, amiből egyértelműen kiderül, hogy sem ma nem lesz cukrászda, sem holnap, sem semmikor, kár is a szóért.
Helyette neki állunk az aranygaluskának. Zsolti, húgom legkisebbje pont azon a napon született, amikor apám tizenkét éve május tizenkilencedikén meghalt. Anyám megkérdezte tőle, hogy drága Zsoltikám, mit főzzek neked szülinapi ajándéknak. Gulyáslevest, valamilyen húsos kaját másodikként, a legvégére aranygaluskát, mondja fel szinte azonnal a menüt Zsolti. Aranygaluskát a családban anyám készíti egyedül, jó helyre érkezett a szülinapi kérés. Különleges, ritka alkalmakkor csinálja és akkor, amikor minden feltétel adott hozzá: frissek az összetevők, az élesztő megkel, a megkelt élesztő révén és a jó melegben az egész tészta megdagad. Bármelyik is hibádzik, a végeredmény látja a kárát, mint ahogy most is, amikor a kelleténél kevesebb tej került a tésztába, amely emiatt fele akkorára kelt meg. Nekem így is jó, nagyon jó, egyenesen szuper, már az is óriási, hogy aranygaluska lesz az édesség ezen a májusi Rita-napon. Még így is csak jobb lehet, mint bármely cukrászati édesség.
Azt nem tudom, hogy Imi barátom, kétszeresen is volt kollégám barátnője tartja-e a névnapját, ő is Rita. Viszonylag kevés Ritát ismerek, de akivel eddig találkoztam, talán nem véletlenül, általában szimpatikus volt. A név kötelez. Az anyám nevét viselőknek - bevallom -, az átlagosnál több figyelmet szentelek, számomra is meglepetésként, észrevétlenül lopóznak szívembe. F.Ritának neve napján sok boldogságot és nagyon szép napot kívánok.

A múltat nem sírjuk vissza

- Veled élvezet a múltról, jelenről, jövőről beszélgetni. Miért van az, hogy ez nekem élvezet, de a következő generáció ezt nem így éli meg?
Nem válaszolok.
- Pedig lehetnének ötleteid.
No comment.
- Ahhoz ilyesmi lelki beállítottság kellene, mint amilyen nekem van?
Feltétlenül.
- Egy bizonyos fokú érzékenység?
Te ne felejtsd el, hogy mi milyen emberek voltunk a papával? Péter egy szerencsétlen családból származott, egy olyan ember, aki már 16 éves korában eldöntötte, hogy neki szuper családja lesz. Én viszont azt láttam, hogy az anyám a világon a legjobb anyuka volt, aki két gyereket, egy családot saját keresetéből tartotta el, mert az én apám nem sokat adott bele a háztartásba, ugye.
- A fizikai erejét.
Azért abból sem volt olyan sok, mert öregember volt, amikor összeházasodtak. A saját birkáival, tyúkjaival foglalkozott igazából, tehát nem lehet azt mondani, hogy jaj de sokat adott volna a háztartásba. Én azt láttam, hogy ennek ellenére viszonylag ideális család voltunk annak ellenére, hogy a papa ilyen volt.
- A mamádról egy ideális kép rajzolódik ki előttem, azért ő megérdemelte volna, hogy boldog legyen.
Igen, ő megérdemelte volna, de azt ne felejtsd el, hogy az ő boldogságát a két gyermeke jelentette. Az biztos, hogy neki ez volt az élete célja, ezt akarta, két-három gyereket akart felnevelni, amiből kettő jött össze, ez volt az élete értelme és ő nagyon boldog volt a két gyerekével. Ne felejtsd el, hogy nem voltak más feladatai az életében. Nem volt ez a borzalmas stressz, nem volt ez a rettenetes rivalizálás senkivel. Bement az iskolába félkilencre, kijött az iskolából félkettőkor, hazajött, megebédelt, amit a papa főzött vagy nem főzött, amikor mi tudtunk főzni, akkor már mi is főztünk, megebédelt, leült az asztalhoz, nem tudom, hány órát dolgozott, korrepetált, megint kereste a lóvét, ami csak gyűlt-gyűlt a skatulyában. Nem kellett neki moziba járni, színházba járni, bennünket küldött mindenhová, mert amikor ő Szentpéterváron tanult, mindent megnézett, amit akkor meg lehetett nézni.
- Nem vágyott kikapcsolódni a napi rutinból?
Nem, nem. Voltak neki barátnői, akikkel ő nagyon sokat találkozott. Azért ő is ment egyszer-kétszer moziba, színházba, én nem azt mondom, hogy egész nap otthon ücsörgött volna és nem csinált semmit. De nem volt az az életstílus, mint most, hogy mindenkinek valamit bizonyítani kell: föl kell öltözni, fodrászhoz kell menni, ide kell menni, oda kell menni. Anyámnak olyan haja volt, hogy kontyba fontuk, oszt jó napot, egy csomó időre el volt a "frizurája" intézve.
- A kontyára emlékszem. A mákosra, később a teljesen őszre.
Tehát nem volt ilyen, mint most egy asszonynak. Fölkel reggel, sminkelnie kell magát, fodrászhoz kell menni, föl kell divatosan öltözni. Anyukám egy ruhában járt nem tudom, mennyi ideig.
- És akkor most azt mondjuk, hogy azt az időt visszasírjuk?
Én nem.
- Az az idő jobb volt, mint amilyen most az élet?
Jobb, sokkal jobb.
- Akkor nem sírjuk vissza?
Én azért nem sírom vissza, mert én nem akarok még egyszer fiatal lenni, nem és nem.
- Nem is a fiatalságot firtatom én itt megismételni, hanem azt a stressz mentes, viszonylag puritánabb, békésebb, csöndesebb életet.
Nem tudom, Pannikám, mert én akkor voltam gyerek, akkor voltam fiatal, és akkor nem foglalkoztam olyan kérdésekkel, hogy demokrácia. Most foglalkozom. Most érdekel az, hogy ha itt hazudnak, és arra azt mondom, hogy le van szarva mindenki, akkor nem fognak börtönbe csukni. De ha Ashabadban kiálltam volna az utcára és azt mondtam volna, hogy a Sztálin nem jobbra nézett, hanem balra, akkor kész, végem lett volna. (nevetek) Ez nem ugyanaz, tehát én egyáltalán nem sírom vissza azt az időt , fiatal sem akarok még egyszer lenni, csak mások voltak a körülmények, másképp lehetett gyereket nevelni, másképp lehetett családi életet élni.

A technika ördöge

Blogom olyan törékeny, mint jómagam, akit hét éven belül kétszer is el kellett ahhoz törni, hogy később sokkal jobb legyen. Azért ezt nem gondoltam volna. Mindeddig a technikában vakon hívők fanitizmusával írtam a blogot, veszélyre nem gondolva, pontosan úgy, mint aki kőbe vés és amit belevésett, - úgy gondolja -, egyszer s mindenkorra ott marad. Anyám történetét persze elmentettem valameddig, hogy legyen egy biztonsági másolatom, de aztán megfeledkeztem az ösztönös óvintézkedésről, és bevallom, egy kicsit el is lustulhattam. Most a technika sajátságosan figyelmeztetett: először a frászt hozta rám, hogy aztán két kézzel nyugtasson, simogasson, mindent feledtessen.
Történt ugyanis, hogy az Araratba belépve a május 12-i bejegyzésemnek hűlt helyét találtam. Ezt fokozandó, 13-án a rendszer nem engedett a kulisszák mögé, azaz blogot szerkeszteni. 14-ére virradóan ismételten dolgozhattam, ráadásként az elveszettnek hitt Trapper farmer is visszakerült a helyére, amelynek irtóra megörültem. A cirkuszban a varázsló dolgozik így: Csiribi-csiribá, csak a kezemet figyeljétek, mert csalok. Nem muszáj mindenről tudnom, nem kell mindent értenem, de egy pillanatra, éppen két napra megállt bennem az ütő. Hallgatnék az egészről, ha nem lennék egy kicsit dühös. No nem azért, mert a rendszer átmenetileg és bizony tetten érhetőn bizonytalankodott, hanem mert emiatt nem sikerült a blogomba az egyik legkedvesebb napomon, péntek május 13-án beleírnom, pedig úgy, de úgy elhatároztam. Tudom, hogy nagyon szőkésen hangzik, ám engem mégis bosszant. Az meg még szőkésebbnek tűnhet, hogy mindezt nem mulasztom el másnap, azaz ma az első adandó alkalommal itt lejegyezni.
A Blogger-ek Istene legyen a jövőben velünk!

Trapper farmer

Nem volt egyáltalán, én legalábbis egyáltalán nem éreztem semmiféle hajszát a pénz után. Én tudtam, hogy amikor kocsira gyűjtöttünk és ti is jól tudtátok, hogy milyen lepedőket készítettem és ezek szerint, mit engedhettünk meg magunknak.
- A háztartási bevétel-kiadás kimutatásokat, terveket érted ezek alatt a lepedők alatt, amelyeket nagy alakú franciakockás papírra írtad.
Igen-igen. Ezeken lehetett látni, hogy mennyiből gazdálkodhattunk, mik voltak a kiadásaink, a bevételeink és mennyiből lehetett gazdálkodni, félrerakni. Soha nem hajszoltuk. Amennyi jött, azt próbáltuk beosztani úgy, hogy félre is tudjunk tenni, viszont meztelenül sem járt senki.
- Emlékszem, volt egy hosszabb zsíros kenyeres időszakunk.
Igen, akkor nem ettünk nagyon mást, mint zsíros kenyeret.
- A fülünkön folyt ki, de valahogy megértettük és érdekes, hogy nem sikerült mára megutálnom, most is szívesen eszem házi zsírt friss fehér kenyérrel, sózva, paprikázva, paradicsommal, ropogós paprikával. Nincs annál finomabb vacsora. Egyszer Barcson az egyik rokon megkérdezte, hogy vendéglátás címén mit adhat enni. Mondom, zsíros kenyeret friss kenyérből. No, az annyira ledöbbentette őket, hogy nem kértem rántott húst, vagy pörköltet, vagy egyéb tartalmasabb ételt, hogy onnantól fogva rajtam ragadt a zsíros kenyér.
Finom is. De azért sok volt annak idején belőle. És olyan is volt, amikor szegény Katika azt mondta tizenhat éves korában, hogy
- Van egy olyan osztálytársam, akinek tizenhárom nadrágja van. Vegyél nekem egy farmert.
És akkor vettünk neki egy farmert tizenhat éves korában ezerhatszáz forintért. Soha nem felejtem el. Azt viszont már elfelejtettem, hogy hívták azt a lányt, akinek tizenhárom farmere volt.
- Trapper farmer. Volt egy ilyen márka. Katinak farmere nem volt egy sem. Szoknyái, blúzai, kockás ruhái voltak, amelyeket szinte kivétel nélkül tőlem örökölt, vagy velem egyformán viselt, úgy néztünk ki akkortájt, mint két iker. Nem számított a majdnem négy év korkülönbség.
Na és akkor vettünk a Katinak, arany drága gyermekem, egy farmert. De ki az akinek 13 farmere volt?
- Mondjuk, az Sz.Gyuri nem lehetett, mert az fiú.
Nem, egy lány volt, akinek ennyi farmere volt, a szülei jóval tehetősebbek voltak, és azt hiszem, még rivalizáltak is egy kicsit mindig ezzel a lánnyal. És 13 farmere volt ennek a lánynak. (azóta anyám eszébe jutott, hogy a lányt V.Editnek hívták. A húgom megkapta a Trappert, amely - szerinte - lógott rajta, ha nem is úgy mint a tehénen az a bizonyos gatya, de nem állt jól neki és nem is érezte valami jól magát benne. Hordta, persze hogy hordta, de mégis. Kati azóta is nagyritkán visel hosszú nadrágot, a szoknyákra, a műfajon belül is a hosszú, slankított szoknyákra esküszik, melyekben egyszerűen gyönyörű. Én legalábbis a magam szubjektív módján így látom.)
- Azért nehezen tudom elképzelni, hogy a Kati valakivel is rivalizált volna, mert egy nagyon karakán, öntörvényű valaki volt.
Nem tudom, mit rivalizáltak, de nekem volt egy ilyen érzésem.
- Ő amolyan forradalmár jellem volt. Ha valamilyen igazságos ügyért kellett harcolni, akkor ott kő kövön nem maradt, még a tanárral szemben is igyekezett megvédeni igazát, vagy azét, akiért kiállt. Voltak ügyek, voltak emberek.
Igen, igen.
- Problémás egyéniség volt, de aki szerette a Katit, az szívvel-lélekkel szerette.
Mi szerettük, mi szeretjük, velünk nincsen semmi gond.

Frildi & Lexi

A két embert egy nap, sok-sok év és mérföldek ezrei választja el egymástól. Frildinek ma, Lexinek holnap lesz a születésnapja. Egyikőjük a barátnőm, bérlettársa lehetek a Vígben a Bal Négyes Páholyban, Túrkevén évek óta töltjük együtt szabadságunk egy részét, hogy csak egy-két közös programot emeljek ki az amúgy sokból. Lexi pedig, aki amúgy a Rhaya Alexandra névre hallgat, Sanyi öcsém kisebbik lánya, négy éves lesz és Amerika nyugati partján lakik. Az ő korát még bátran ki lehet mondani. Kérdeztem Frildit ma reggel, aki szintén nem Frildi, de úgy tűnik zokszó nélkül tűri névadásom, hogyan ünnepli szülinapját ezen az esősnek indult májusi napon. Nem lesz ünnepi ebéd, mondja, hanem vacsora és az is egy kézilabda döntő után, amire sikerült ingyenjegyet kapnia a munkahelyétől. Kétszeresen örömteli ez a nap: a májusi esővel, mely önmagában aranyat ér és ezzel a kézilabda programmal a nap vége felé, emlékezetes és rendhagyó. Lexi szülinapja holnap családi körben telik, a lakás díszítése, a menü elkészítése anyukáját, Nancyt fogja dicsérni. Ezt azért mondhatom, mert már láttam fényképeket náluk készült szülinapi bulikról.
Frildinek, Lexinek égtájtól, kortól, az egymás mellé eső napoktól függetlenül kívánok egészséget, boldogságot születésnapjukra, s hogy teljesüljenek vágyaik éppen úgy, ahogy szeretnék.

Gondolat a szeretetről

(Miklósnak a múltkoriban gondolatai támadtak a tehetségről, most meg a szeretetről. Ha az ember valami felől az átlagosnál mélyebben gondolkodik el, akkor az már legyen magvas és örökérvényű, meg - ha lehetséges - egyetemlegesen érvényes majd' mindenkire nézve. Megszokásból, szinte becsukott szemmel olvasom végig újabb írását a blogjában, hogy azután automatikusan és alaposabb meggondolás nélkül vegyem át, tovább adva barátaim, olvasótáborom számára. Általában egyet értek vele, azzal, amiről ír és ahogyan megfogalmazza mondanivalóját, illetve amilyen tömören foglalja össze azt, amiről máskülönben értekezések, könyvek íródnak a végső megfejtés leghaloványabb reménye nélkül. Osztom Miklós véleményét, miszerint önmagunk elfogadása, szeretete nélkül bizonytalanok, kiegyensúlyozatlanok, olykor örömtelenek vagyunk, s ezt tudat alatt vetítjük rá a környezetünkre, amely ösztönösen és adekváltan felel.)
Szeretet nélkül nem lehet élni. Hányszor hallottuk ezt már, vagy mondtuk ki magunk is, hol szenvedélyesen, hol kétségbeesetten, hol nyugodt bölcsességgel, hol rezignáltan belenyugodva.
A szeretet éppen olyan fontos eleme életünknek, mint a víz, a levegő, a napfény, a termőföld. Ezért is csodálkozom, hogy a tudomány az utóbbiakról már szinte mindent felderített, ám erről a fontos dologról még jóformán semmit sem tudott megállapítani.
Pedig a szeretet ügyében súlyosak a gondok. Egyre több ember szenved a hiányától, másoknak meg túl sok jut belőle és ezt fojtogatónak érzik. Ha sikerülne a szeretetből mindenkinek elegendőt juttatni, egy csapásra megoldódna az emberiség minden nagy problémája.
Hatalmas jelentőségű dologról van tehát szó, mégsem hallottam még egyetlen kutatóintézetről, melynek kizárólagos kutatási tárgya a szeretet volna. Egyedül csak Baksa Soós Jánosnak, a Kex egykori legendás frontemberének, a ma Január Herceg nevet viselő képzőművésznek a szájából hallottam, hogy óriási feladat vár a szív mérnökeire, akik betanítják a szíveket, megtanítják az emberiséget szeretni és ezzel átmenteni az űrkorszakba. A mai kormányzatok azonban ügyet sem vetnek erre, inkább finanszírozzák új típusú fegyverek kifejlesztését, vagy még hatékonyabb védelmi rendszerek kutatását. Mi pedig tovább szenvedünk a szeretet hiányától.
Mentségére szóljon a modern tudományoknak, hogy a szeretet bármennyire is fontos számunkra, eléggé megfoghatatlan. Számtalan formában ölthet testet, de el is tud rejtőzni. Olykor a bolondját járatja velünk, felkínálkozik nekünk, de amint kinyúlunk érte, máris értéktelen salakká válik kezünkben. Máskor meg arra döbbenünk rá, hogy hosszú időn keresztül ott volt mellettünk, miközben mi lázasan kergettük valahol máshol, de hiába.
Bármilyen nehéz is a feladat, az ügy jelentősége megkívánja, hogy az emberiség legjobb elméi foglalkozzanak vele. Távol álljon tőlem, hogy magamat is közéjük soroljam, de bennem is kialakult egy feltevés, amelyet talán érdemes továbbgondolni és alaposabban megvizsgálni.
Nekem úgy tűnik, hogy minden élőlény számára a szükséges szeretet forrása benne, önmagában van. Csak úgy juthat szeretethez, hogy a bensőjében lévő „szeretet központ” energiát sugároz ki egy másik lényre, amely ennek hatására szeretethullámot bocsát ki az ellenkező irányba. Vagyis a bennünk lévő szeretetet csak úgy tudjuk a magunk számára "fogyaszthatóvá" tenni, ha másokkal kölcsönhatásba lépünk.
Legelőször is tehát a saját „szeretet központunkat” kell fejleszteni. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, ez lehetne a közös kutatómunka tárgya. Első ránézésre úgy tűnik, hogy először saját magunkat kell megtanulni szeretni, megtanulni elfogadni magunkat olyannak, amilyennek a Teremtő megalkotott és meglátni magunkban a valódi értékeket. Csak ezután remélhetjük, hogy a szeretet a fentebb említett módon áramlani kezd felénk.