Blogom olyan törékeny, mint jómagam, akit hét éven belül kétszer is el kellett ahhoz törni, hogy később sokkal jobb legyen. Azért ezt nem gondoltam volna. Mindeddig a technikában vakon hívők fanitizmusával írtam a blogot, veszélyre nem gondolva, pontosan úgy, mint aki kőbe vés és amit belevésett, - úgy gondolja -, egyszer s mindenkorra ott marad. Anyám történetét persze elmentettem valameddig, hogy legyen egy biztonsági másolatom, de aztán megfeledkeztem az ösztönös óvintézkedésről, és bevallom, egy kicsit el is lustulhattam. Most a technika sajátságosan figyelmeztetett: először a frászt hozta rám, hogy aztán két kézzel nyugtasson, simogasson, mindent feledtessen.
Történt ugyanis, hogy az Araratba belépve a május 12-i bejegyzésemnek hűlt helyét találtam. Ezt fokozandó, 13-án a rendszer nem engedett a kulisszák mögé, azaz blogot szerkeszteni. 14-ére virradóan ismételten dolgozhattam, ráadásként az elveszettnek hitt Trapper farmer is visszakerült a helyére, amelynek irtóra megörültem. A cirkuszban a varázsló dolgozik így: Csiribi-csiribá, csak a kezemet figyeljétek, mert csalok. Nem muszáj mindenről tudnom, nem kell mindent értenem, de egy pillanatra, éppen két napra megállt bennem az ütő. Hallgatnék az egészről, ha nem lennék egy kicsit dühös. No nem azért, mert a rendszer átmenetileg és bizony tetten érhetőn bizonytalankodott, hanem mert emiatt nem sikerült a blogomba az egyik legkedvesebb napomon, péntek május 13-án beleírnom, pedig úgy, de úgy elhatároztam. Tudom, hogy nagyon szőkésen hangzik, ám engem mégis bosszant. Az meg még szőkésebbnek tűnhet, hogy mindezt nem mulasztom el másnap, azaz ma az első adandó alkalommal itt lejegyezni.
A Blogger-ek Istene legyen a jövőben velünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése