- Veled élvezet a múltról, jelenről, jövőről beszélgetni. Miért van az, hogy ez nekem élvezet, de a következő generáció ezt nem így éli meg?
Nem válaszolok.
- Pedig lehetnének ötleteid.
No comment.
- Ahhoz ilyesmi lelki beállítottság kellene, mint amilyen nekem van?
Feltétlenül.
- Egy bizonyos fokú érzékenység?
Te ne felejtsd el, hogy mi milyen emberek voltunk a papával? Péter egy szerencsétlen családból származott, egy olyan ember, aki már 16 éves korában eldöntötte, hogy neki szuper családja lesz. Én viszont azt láttam, hogy az anyám a világon a legjobb anyuka volt, aki két gyereket, egy családot saját keresetéből tartotta el, mert az én apám nem sokat adott bele a háztartásba, ugye.
- A fizikai erejét.
Azért abból sem volt olyan sok, mert öregember volt, amikor összeházasodtak. A saját birkáival, tyúkjaival foglalkozott igazából, tehát nem lehet azt mondani, hogy jaj de sokat adott volna a háztartásba. Én azt láttam, hogy ennek ellenére viszonylag ideális család voltunk annak ellenére, hogy a papa ilyen volt.
- A mamádról egy ideális kép rajzolódik ki előttem, azért ő megérdemelte volna, hogy boldog legyen.
Igen, ő megérdemelte volna, de azt ne felejtsd el, hogy az ő boldogságát a két gyermeke jelentette. Az biztos, hogy neki ez volt az élete célja, ezt akarta, két-három gyereket akart felnevelni, amiből kettő jött össze, ez volt az élete értelme és ő nagyon boldog volt a két gyerekével. Ne felejtsd el, hogy nem voltak más feladatai az életében. Nem volt ez a borzalmas stressz, nem volt ez a rettenetes rivalizálás senkivel. Bement az iskolába félkilencre, kijött az iskolából félkettőkor, hazajött, megebédelt, amit a papa főzött vagy nem főzött, amikor mi tudtunk főzni, akkor már mi is főztünk, megebédelt, leült az asztalhoz, nem tudom, hány órát dolgozott, korrepetált, megint kereste a lóvét, ami csak gyűlt-gyűlt a skatulyában. Nem kellett neki moziba járni, színházba járni, bennünket küldött mindenhová, mert amikor ő Szentpéterváron tanult, mindent megnézett, amit akkor meg lehetett nézni.
- Nem vágyott kikapcsolódni a napi rutinból?
Nem, nem. Voltak neki barátnői, akikkel ő nagyon sokat találkozott. Azért ő is ment egyszer-kétszer moziba, színházba, én nem azt mondom, hogy egész nap otthon ücsörgött volna és nem csinált semmit. De nem volt az az életstílus, mint most, hogy mindenkinek valamit bizonyítani kell: föl kell öltözni, fodrászhoz kell menni, ide kell menni, oda kell menni. Anyámnak olyan haja volt, hogy kontyba fontuk, oszt jó napot, egy csomó időre el volt a "frizurája" intézve.
- A kontyára emlékszem. A mákosra, később a teljesen őszre.
Tehát nem volt ilyen, mint most egy asszonynak. Fölkel reggel, sminkelnie kell magát, fodrászhoz kell menni, föl kell divatosan öltözni. Anyukám egy ruhában járt nem tudom, mennyi ideig.
- És akkor most azt mondjuk, hogy azt az időt visszasírjuk?
Én nem.
- Az az idő jobb volt, mint amilyen most az élet?
Jobb, sokkal jobb.
- Akkor nem sírjuk vissza?
Én azért nem sírom vissza, mert én nem akarok még egyszer fiatal lenni, nem és nem.
- Nem is a fiatalságot firtatom én itt megismételni, hanem azt a stressz mentes, viszonylag puritánabb, békésebb, csöndesebb életet.
Nem tudom, Pannikám, mert én akkor voltam gyerek, akkor voltam fiatal, és akkor nem foglalkoztam olyan kérdésekkel, hogy demokrácia. Most foglalkozom. Most érdekel az, hogy ha itt hazudnak, és arra azt mondom, hogy le van szarva mindenki, akkor nem fognak börtönbe csukni. De ha Ashabadban kiálltam volna az utcára és azt mondtam volna, hogy a Sztálin nem jobbra nézett, hanem balra, akkor kész, végem lett volna. (nevetek) Ez nem ugyanaz, tehát én egyáltalán nem sírom vissza azt az időt , fiatal sem akarok még egyszer lenni, csak mások voltak a körülmények, másképp lehetett gyereket nevelni, másképp lehetett családi életet élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése