Ajánlott jókedv

Messze még a Szilveszter, mikor a naptárra nézek, a kötelező és az ajánlott jókedvnek nincs itt az ideje. Holnap elutazom és január elseje sem itthon köszönt rám, ezért kicsit előre szaladva kívánok hát mindannyiunknak egészséget, boldogságot, sok szerencsét, jókedvet az Újévben és persze alakuljon az év kinek-kinek kedve szerint.
Ha számba venném, mi minden volna pótolandó, mit idén már befejezettnek tűnőn elmulasztottam akár csak ezen bloggal kapcsolatban, mindaz csak csökkentene jókedvem intenzitásán. Mindenek előtt adós vagyok a régen beígért fényképekkel, melyeket ott illesztek majd be, ahol a téma értelemszerűen megkívánja. Hátra van egy újabb interjú anyámmal, mindig egy újabb mindaddig, amíg megtehetjük, hogy időt szakítunk rá, kivonulunk a megszokott hétköznapokból, teendőkből, és kellőképp eltávolodva mindennapos önmagunktól beszélgetünk múltról, régen eltávozott szerettekről, szokatlannak tűnő országokról, kultúrákról, világokról - Örményországról, Türkmenisztánról, Oroszországról, Ukrajnáról, Magyarországról -, mindezeken keresztül önmagunkról, családunkról, bennünket foglalkoztató kérdésekről.
Jókedv ajánlott annak kapcsán is, hogy az Ararattal egyáltalán idáig eljutottunk, az egyéves évfordulónkat - bizonyos érdeklődés mellett - megérhettük és addig folytatjuk, amíg erő, kedv, készség, muníció meglesz hozzá.
Viszontlátásra kettőezertizenegyben a blogban és személyesen.

Karácsony, Újév itt meg ott

- Ünneplik-e a Karácsonyt Örményországban?
Azt nem tudom, de hogy Türkmenisztánban nem, az biztos. Mohamedán ország, megvannak a saját ünnepeik és a Karácsony nem tartozik közéjük.
- Lehet, hogy kapitális hülyeség, amit kérdezek, de az oroszok nem irigylik a többi népektől, hogy nincs náluk Karácsony, ez a több napos ünnep, amikor családok jönnek össze, megy a sütés-főzés, folynak a közös étkezések, nagy zabálás, beszélgetések, s az egészet nem utolsó sorban fenyőfadíszítés, ajándékozás fogja keretbe?
Nem irigylik. A Galja barátnőm például nem irigyli, s aki hozzá hasonlóan elég intelligens, az sem irigyli. Galja úgy gondolja, hogy ha ez az ünnep olyan nagyon hiányozna neki, akkor a maga módján és a saját körein belül meg is valósítaná. Galja a maga részéről szereti és meg is tartja a Karácsonyt annak ellenére, hogy ez nem hivatalos ünnep Oroszországban, Moszkvában és a Moszkva környéki faluban, ahol ők élnek.
- Annál zajosabb, hangosabb, parádésabb a Szilveszter Oroszország, Ukrajna, Türkmenisztán szerte. Mintha ezzel pótolnák a kimaradt Karácsonyt, az Óév búcsúztatóval és az Újév köszöntővel akarnók a "hiányát" túlharsogni. Emlékszem még a harkovi egyetemi éveimből, hogy Szilveszter éjszakáján mekkora de mekkora bulik voltak a koleszokban. Egymást érték a kolesz szobákban rendezett legkülönbözőbb partik. Lampionok, szerpentinek, papír-, kartondíszek, kereplők, trombiták voltak az elmaradhatatlan díszítési és használati kellékek meg a váltakozó színű, intenzitású fények  fényszórókból és zenedobozokból áradó elmaradhatatlan hangzavar, amire jókat lehetett táncolni, rázni, lötyögni és amelyet majdnem elnyomott a szomszéd szoba hasonló irányoltságú programja. Egyik szobából többek között Jimmy Cliff zenéje áradt, a másikból másik bulizós zene harsogott, meg lehetett süketülni. Hál' Istennek ilyenkor ebből semmi baj nem kerekedett, a gyezsurnaja, a kolesz felügyelője, a kolesz úgymond tiszteletbeli anyja nem nyüzsgött és nem fenyített, folyhatott alkohol, zaj, zene, étel számolatlanul. Kajákat saját magunk, mi lányok, szobák, szobák egymással összefogva készítettünk. Fasírtgombócok, malachús, virsli, vinyigret (céklás, káposztás, krumplis, stb. saláta), krumplis köret biztosan volt, de az ukrán barátnők derékaljából, böröndjéből előkerült egy-egy féltve őrzött ritkaság: ikra, szeljodka, sprotni Szilveszter tiszteletére.
A mostani Szilveszterek vegyes képet mutatnak. Az utóbbi évek barátokkal eltöltött Szilvesztere - ifjúságoméval összevetve - erősen kiszámítható, különösen sok meglepetés nem érhet bennünket egymással, ételekkel, hangulatokkal kapcsolatban. Túrkeve eddig kétszer, míg Gyöngyöstarján most először ad otthont közös Szilveszterünknek. Nagy izgulni való mindössze azon van, hogy miképp érünk le: egészben és viszonylagosan akadálymentesen, vagy hótól, jégtől, szelektől kísérve kalandos, helyenként úttalannak tűnő utakon.

Musza Dagh

- Mik a mohamedán vallás jellemzői a mindennapokban?
Hogy aki nem mohamedán vallású, azt hitetlennek tartják, azzal mindent lehet csinálni, meg is lehet ölni csak azon az alapon, mert más vallású.
- Pontosan erről szól a Musza Dagh negyven napja című regény. A törökök elfoglalták Örményország nyugati részét, a perzsák pedig a keleti részét. A nyugati részen a törökök azt csináltak, amit csak akartak, mert azt mondták, hogy Törökország a törököké, melynek keretében irtani és deportálni kezdték az ott élő örményeket már csak azon az alapon is, hogy az örmények nem mohamedánok, hanem keresztények voltak, tudva levő, hogy őnáluk alakult ki legelsőnek a keresztény vallás. Ennek következtében mészároltak le, semmisítettek meg másfél millió örményt a törökök és űztek ki Törökörszágból. A regény, Franz Werfel regénye rendkívül valósághűen, hitelesen és ugyanakkor elképzelt, kitalált szereplőkkel meséli el öt-hat falu, mintegy hatezer örmény történet. Ez a maroknyi csapat fogta magát - hadat üzenve a sorsnak - költözött föl, ásta be és barikádozta el magát Musza Dagh hegyén a törökök elől. Hogyan alakult életük, sorsuk, mi lett az eredménye összefogásuknak, áldozatuknak, harcuknak, ezt beszéli el Franz Werfel empátiával, magával ragadó természetességgel, tényszerűséggel.
A grúzok és az örmények között az a különbség, hogy a grúzok pravoszláv vallásúak, az örmények keresztény vallásúak, de nem pravoszlávok. A kettő vallás között minimális különbség, de van. Nem tudom, hogy mi, mert sohasem voltam vallási szakember, valami van. Egyszer utána lehetne nézni, sőt talán az interneten is megtalálható erről valami értekezés.
- Az azért nem furcsa, hogy ott lent délen a Kaukázusban Örményország az egyedüli keresztény vallású ország?
Nem csak ők keresztények, hiszen ahogy mondtam, a grúzok is azok. Csak ők a kereszténység egyik ágát, míg az örmények a másik ágát kultiválják. A grúzok a nem is tudom milyen, talán az orosz pópához tartoznak, míg az örmények Ecsmiadzinhoz tartoznak, mely a vallási központjuk és Jerevántól harminc kilométerre található.
- Te jártál Ecsmiadzinban, voltál a Szevan-tónál? (Ezeken a helyeken én is voltam kora egyetemi éveim alatt. Ecsmiadzin nekem az időtlenséget jelentette tömör, masszív falaival, éppen megfelelő méretével, kellemes elhelyezkedésével. Belső kincseire nem emlékszem, ami az én hibám. Nekem a kincsek, értékek, jobbára írásos értékek a jereváni Matenadaranhoz kapcsolódnak. A Szevan-tóról meg az jut eszembe, hogy milyen fantasztikus kéken símult bele a tájba.) 
Én mindenhol jártam. Ott is.
- Mire emlékszel?
Ecsmiadzinben a mérhetetlen gazdagságra, ahol a katolikosz – a római pápának hozzávetőlegesen megfelelő egyházi személy – székel. Egyszer ott voltunk a Péterrel, a férjemmel. A katolikosznak a titkára, aki egy tanult ember európai intelligenciájával mutatta meg nekünk a kincseket, erklyéket. El sem tudod képzelni, mennyi érték volt ott felhalmozva. Meg vagyok győződve, hogy akinek ott hozzáférése van a kincsekhez, az tesz róla, hogy ötven-száz év múlva nem lesz már semmi, mert mindent kilopnak onnan (nevet). Nem vagyok valami nagy bizalommal a saját véreim iránt.
- Mondtad, hogy az örmények, az örmény férfiak nem nagyon szeretnek dolgozni. De akkor miből élnek meg? Ezt nem véletlenül kérdezem, hiszen amikor a magam huszas éveinek legelején jártam  Örményországban, ami ugye nem tegnap volt, akkor nekem az örmény férfiakról az az emlékem maradt, hogy vendégül látni, mulatni és falat támasztani, azt nagyon szeretnek. A szőkeségemmel eléggé kiríttam a vastag szemöldökű, dús, mélybarna, fekete hajú örmény nők közül, így aztán lehetett részem a gáláns, az egész világot - engem? - magához ölelő örmény macho vendéglátásukban, melyet egy "köszönöm, nem, köszönöm, nem fogadhatom el-lel" kikerülni nem lehetett. Az örmény férfiak a maguk módján udvariasak, rámenősek, már-már levakarhatatlanok voltak. Egyedül csak úgy menekülhetettem meg előlük, hogy futásnak eredtem és annyit már nem értem meg nekik, hogy plusz szaladgálással fárasszák magukat. (nevetünk)
Igen, el tudom képzelni, hogy így lehetett, mert az örmény férfiak valóban így viselkednek, de kereskedni, jaj, kereskedni, azt nagyon szeretnek. Szokták is mondani, hogy „egy zsidó kitesz tíz görögöt és egy örmény kitesz tíz zsidót.” Ami annyit jelent, hogy egy örmény kitesz száz görögöt. Nahát akkor most el lehet képzelni, hogy a görög is kereskedő nép, a zsidó is és az örmény is kereskedő nép, ebből akarnak élni, slussz.

Eszter

Egész nap nem jutottam hozzá, hogy beleírjak a blogba valamit, pedig fényesebbnél aligha ragyoghatott volna a nap: ma van ugyanis Eszter lányom huszadik születésnapja. Kerek az évszám, Eszter még jól viseli, meg sem kottyan neki az évzizedváltás. Nem volt felvirágzott, feldíszített lakás, nem volt étterem rendelt ebéddel és több tízezrekben mérhető ajándék sem. Eljött viszont a NAGY család teljes létszámban, ezúttal csak azok hiányzottak, aki fizikailag távol élnek tőlünk. A családi ebéd kelbimbó krémleves volt, amely - mint az elejtett reakciókból kiderült - már nem is akkora sláger, hiszen a kereszttűzön már egyszer átesett egy másik nevezetes esemény alkalmával, viszont annál inkább ízlett. A levest húgom illetve Mackó barátnőm - egymástól függetlenül mindkettőjük repertoir-ján szerepel - sajtos csirkéje követte krumplipüré és rizsel társaságában, melyhez kelbimbós saláta társult. Igen, éppúgy kelbimbós, mint a leves. Így van ez, ha egyszer túlteng lakásunkban a kelbimbó. Az ebéd fénypontját azonban egyrészt Vera szolgáltatta saját kezűleg készített joghurtos barackos tortájával, melynek barackdarabkákkal telehintett joghurtos törzse olyan fehéren, finoman és büszkén tartotta maga magán a sárgán áttetsző zselatinba ágyazott őszibarackokat, mintha profi cukrász készítette volna; másrészt meg Kotti húgom hozott több féle cukrászdai süteményt abból a Somfa közi Cukrászdából, amely anyám lakóhelyének közelében valaha gyenge gesztenyesütőként sem üzemelhetett volna a futotta-még-süteményeket meghazudtoló termékeivel, ám mostanra az új seprő, az új tulajdonos olyannyira kitűnőeket alkot, hogy az ember törzsvásárlóvá szelídül a réteges krémes, Eszterházy és egyéb újkeletű minőségi sütemények láttán és fogyasztásuk mellett.
Girbe-gurba girland, csavarintos szerpentin, névre szóló torta, nagyértékű ajándék nélkül is érezhette Eszter azt az óvó-féltő szeretetet, amellyel a kis és NAGY család ezen a napon körbe vette. Eszter egy kedves, barátságos, nyílt szívű lény, egy olyan valaki, aki akár a levegő, jelen van, olykor észre sem veszed, ám annál inkább van szükséged rá.
Drága, egyetlen Eszterem! Kívánom, hogy minél tovább érezd az emberek szeretetét. Szorítok neked, hogy teljesüljenek vágyaid. Mindehhez nem árt, ha el vagy látva kellő mennyiségű egészséggel, vidámsággal, szerencsével, kitartással, türelemmel és boldognak is érzed magad.

Sziszifusz

Szintén fontosnak tartom AM-nek ezt az írását is - blogjából elkérve - az Araratba beilleszteni. AM-nek éppen ma van a névnapja, merthogy Miklós. Ehelyről kívánom, hogy adassék neki elég egészség, sok boldogság, elegendő idő, megfelelő erő, határtalan energia mindahhoz, amit maga és családja számára a jövőre nézve eltervezett. (Sanyi öcsémet is szeretettel üdvözlöm második nevének napja alkalmából. Millió puszit küldök neked.) AM blogjában időben egymástól messzi helyeken foglalkozik a boldogság, az élet értelme, saját magunk helyének megtalálása, önmagunkkal való megelégedettség komplex témakörével két külön írásában. Bennem mégis értelemszerűen csengenek össze a Sziszifusz és a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem? című elmélkedések, a bennük taglalt gondolatok, érzések, mintegy egymásra felelve.
Ki ne hallott volna már Sziszifuszról? Mindenkinek olyasmi jut eszébe e név hallatán, mint a reménytelenség, a hiábavalóság, az értelmetlen energiapocsékolás, a lúzerség. (azoktól most eltekintek, akik egy kellemetlen nemi betegségre asszociálnak ilyenkor). Jóval kevesebben vannak, akik közelebbi információkkal is rendelkeznek erről a mitológiai személyiségről. Én is csupán csak arra emlékeztem, hogy Zeusz arra ítélte, hogy az örökkévalóságig egy követ görgessen egy meredek lejtőn felfelé, de karnyújtásnyira a csúcstól mindig csússzon vissza a mélybe és kezdje elölről az egészet. Hogy ki volt ő és miért kapta ezt a büntetést, arról már fogalmam sem volt, ezért utána néztem a lexikonban. Sziszifusz király volt és híres agyafúrtságáról. Mikor a halál istene, Thanatosz eljött érte, akkor egy ügyes csellel egy hordóba csalta, amit rázárt, ettől kezdve a világ rendje felborult, senki sem halt meg. Zeusz ezt nem tűrhette, kiszabadíttatta Thanatoszt és megbüntette Sziszifuszt. Sok éve már, hogy láttam egy zseniális rajzfilmet, Jankovics Marcell alkotását Sziszifuszról. Mélyen bennem maradt az izmok csodálatos játéka, a mozgás szaggatott ritmusa és úgy vettem észre, hogy minden újabb kísérlet a kő feljuttatására egy kicsit más, mint az előző. El tudtam hinni Sziszifusszal együtt, hogy ez most sikerülni fog. Persze nem sikerült, de ettől kezdve számomra már nem volt egyértelmű, hogy Sziszifusz a reménytelenség, a hiábavalóság jelképe, korunk született lúzerének ókori elődje, egy sajnálatra méltó sors, egy intő példa, amit kerüljünk el messziről. Még erősebb lett bennem a kétely, amikor leszereltem a katonaságtól. Egy teljes éven át vártam sóvárogva a napot, mikor végre visszakaphatom civil státuszomat és mikor eljött a nap, bosszúsan tapasztaltam, hogy nem is vagyok annyira boldog, mint képzeltem, egy hónap múlva pedig már egyenesen boldogtalannak éreztem magam a bőrömben, hiába választott el egy világ a laktanyától. Aztán múltak az évtizedek, váltogatták egymást az örömök és csalódások, a sikerek és kudarcok és egyszer csak ráébredtem, hogy Sziszifusz nekem lelki testvérem és egyáltalán nem olyan boldogtalan és sajnálatra méltó, mint amilyennek a közvélekedés tartja. Leginkább akkor érezzük boldognak magunkat, ha keményen dolgozunk és látjuk, hogy munkánknak köszönhetően egyre közelebb jutunk a kijelölt célhoz. Mikor elértük a célt, boldogságunk forrása gyorsan elapad és addig nem leszünk újra boldogok, míg nem találunk valami hasonló feladatot. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy talán jobb lett volna, ha az a cél egy kicsit távolabb van és még jó ideig dolgozhattunk volna, míg elérjük. Szerencsés az, aki úgy hal meg, hogy még csak útban van a célhoz, hiszen elmondhatja, hogy egész életét boldog harmóniában élte le. Sziszifusz hisz benne, hogy egyszer sikerül a követ a csúcsra juttatnia. Ha nem hinne benne, csak mímelné az erőfeszítést, mint a fegyencek a kőtörést. Ha valóban tudná, hogy sohasem sikerülhet, inkább a halált választaná. Még Zeusznak sincs akkora hatalma az emberen, hogy rábírja arra, hogy teljesen értelmetlenül kínozza magát. Ha viszont Sziszifusz hisz a munkájában, akkor boldog ember. Olyan erős a hite, hogy ezer, meg ezer kudarc sem tudja megingatni, mert mindig képes valami újat, valami biztatót látni a kísérletben, amit azelőtt nem tapasztalt. Fejlődik a technikája, variálja a sebességet, másként osztja be az erejét és így tovább… Mindig próbál valami újat, ami sikert ígér. Mi történne, ha egyszer csak felérne a hatalmas kővel a csúcsra? Egy darabig ujjongana az örömtől, élvezné a kilátást, aztán elkezdene unatkozni. A végén saját kezűleg taszítaná vissza a követ a mélybe és másnap kezdené újra, mert hiányzik neki a célirányos munka, a mindennapi értelmes erőfeszítés. Sziszifusz annyira agyafúrt, hogy még a hatalmas Zeusz eszén is túljárt, sikerült eltitkolnia, hogy amit büntetésként kirótt rá, az számára ajándék. Ha valakiben felmerülne a gyanú, hogy gondolatmenetem nélkülözi az eredetiséget, tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem olvastam Albert Camus Sziszifuszról írt esszéjét. Csupán ezen sorok írása közben találtam egy bejegyzést az Interneten, mely említést tesz róla és idéz belőle.

Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem?

A mai bejegyzés szervesen kapcsolódik a tegnapihoz, amelyben egy igen kedves ismerősömnek, Magdi néninek kívántam nemtől, helytől, kortól, időtől függetlenül sok boldogságot születésnapjára. A kívánság írásos alakba öntését szinte percek választották el attól, amikor az alábbi írást egy barátom (AM) blogjában megtaláltam. AM rendszeres és lelkes olvasója vagyok hónapok óta. Azt bánom csupán, hogy igen ritkán vet fel egy-egy újabb, általános érdeklődésre számot tartó témát blogjában. Mentségére legyen mondva, hogyha megtalálta a fogára való, illetve tollára illő témát, akkor azt aztán tőle telhetően alaposan körbejárja, kivesézi és olyan utolérhetetlenül olvasmányos, közérthető, már-már az egyszerűségig lecsupaszított stílusban adja a többiek számára közre, hogy nehezen tudok hozzá hasonló kvalitásokkal bíró író előadót ismeretségi körömben és azon túl is találni. És most következzék tehát - remélhetőleg mindannyiunk örömére - AM a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem címet viselő értekezésével.
Több mint háromezer méter magasban, az Andok egyik fennsíkján, Cuzco-tól 80 kilométerre egy kis falu indián lakosai a meredek hegyoldalban kialakított medencékben fogják fel egy forrás sós vízét. A nap a vizet elpárologtatja és a visszamaradt sót összegyűjtik. Pontosan úgy csinálnak mindent, mint ötszáz évvel ezelőtt. Asszonyok, kicsi gyerekek is részt vesznek a munkában, amely gyötrelmesen fárasztó és a fizetség, amit az állami szövetkezettől kapnak, nyomorúságos. Az ötvennégy éves asszony, aki már öt éves kora óta végzi ezt a munkát, mégis azt nyilatkozza a riporternek, hogy ő boldog ember. Egyszerű arcának nyugodt, tiszta vonásai azt sugallják, hogy az igazat mondja.
Kényelmesen elterülve a díványon, a kellemesen fűtött szoba melegében nézem a kitűnő dokumentumfilmet és arra gondolok, hogy vajon én is ilyen természetességgel állíthatom, hogy boldog vagyok, mint ez a perui indián asszony?
Első pillantásra a kérdés szinte ostobának tűnik. Már hogyne volnék sokkal boldogabb, hiszen jó sorsom mentesít mindenfajta nehéz testi munkától, kényelmes lakásom, jó autóm megvéd a tűző naptól, jeges széltől, zuhogó esőtől, fagyos hidegtől. Az éhezést is csak hírből ismerem.
Ám hiába győzködöm magam, valami mégis kétkedésre indít. Már a puszta kérdésfelvetés, boldog vagyok e, vagy sem, azt jelzi, hogy valami nem stimmel. Aki valóban boldog, az nincs is ennek tudatában. Csak később, a nehéz időkben ébred rá. A tudat csak akkor foglalkozik a boldogság kérdésével, mikor annak hiánya jelentkezik.
De hogyan lenne képes megragadni egy ilyen tisztán érzelmi kategóriát? Mi a boldogság? Ezerféle módon leírható, nagy költők sorait idézhetjük oldalakon át. Néha egy gyönyörű palota is kevés hozzá, máskor egyetlen mosoly, egy lágy érintés, vagy egy hang a telefonban is elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába jussunk. Ha megpróbáljuk e sokféleséget megtisztítani minden egyeditől, hogy eljussunk a lényeghez, ami közös bennük, akkor a végén nem marad semmi. A fogalom kicsúszik a kezünkből, elillan.
Pedig a boldogság elérése a leghőbb vágyunk, ez minden cselekedetünk végső mozgatórugója. Ösztöneink persze segítenek, megsúgják nekünk, hol keressük. Sajnos az így szerzett boldogság nem bizonyul tartósnak és néha túl nagy árat kell fizetni érte. Ráadásul egy fejlett társadalomban nem követhetjük szabadon az ösztöneinket, hanem alá kell őket rendelni a társadalmi együttélés szabályainak, a közerkölcsöknek.
A társadalomnak is érdeke, hogy tagjai boldogok legyenek, ezért igyekszik mintát Nkínálni, hogyan jussunk el a boldogság állapotába. A középkori Európában például arra ösztönözték az embereket, hogy az isteni bűnbocsánatban, az üdvözülésben keressék a végső boldogság állapotát, oda pedig úgy juthatnak el, ha jó keresztény módjára élnek.
A természettudományok fejlődése aztán egyre jobban háttérbe szorította Istent és a boldogságra egészen más recepteket kínált. Ezek között van olyan, amely azt hirdeti, hogy kövesd mindenben a bölcs vezető útmutatásait, rendeld magad feltétel nélkül a párt szabályai alá és akkor boldog leszel az életben. Mások arra ösztönöznek, hogy ne törődj senkivel, csak saját magaddal, ne fogadj el semmit kétkedés nélkül, lépj át a hagyományokon, csak előre nézz, valósítsd meg korlátlanul önmagad. Van olyan minta is, mely azt tanítja, hogy az életben mindennek pénzben kifejezhető ára van, a boldogulás útja pedig a meggazdagodáson keresztül vezet. Boldog, aki nagy választékból korlátlanul fogyaszthat. Ugyanakkor továbbra is szerepel a kínálatban Isten követése.
Melyik mintát válasszuk? Aki diktatúrában él, annak nincs igazán választási lehetősége. Ha erőszakot tud tenni józan eszén és valóban hinni tud a bölcs vezérben és a pártban, akkor boldog is lehet. A józan ész azonban makacs jószág és ezt a történelem is igazolja. A viszonylagos demokráciákban már rendelkezünk akkora szabadsággal, hogy választhassunk a boldogulás lehetséges útjai között.
Néha éppen ez a legnagyobb probléma. Egyszerűen nem tudjuk, melyiket válasszuk? A meggazdagodás útja nagyon egyszerűnek és világosnak tűnik, de mi van akkor, ha olyan körülmények közé születünk, hogy erre semmi esélyünk sincs? És mit tegyenek azok, akik elindultak ezen az úton, jócskán meg is gazdagodtak, ám a remélt boldogság csak nagyon rövid ideig tartott, vagy teljesen elmaradt? Az önmegvalósítás útján sem biztos a siker.
Vannak szerencsés alkatok, akikben ilyen kérdések fel sem merülnek. Rábízzák magukat ösztöneikre és közösségük szokásaira és boldogan élnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ilyennek képzelem az Amazonas őserdeinek mélyén, vagy Új-Guinea hegyei közt élő kis közösségek tagjait.
Mi, a civilizált nagyvárosok lakói azonban kénytelenek vagyunk szembesülni a problémával. Mindenki számára jó válasz nincs a kérdésekre, kinek-kinek magának kell megtalálnia a helyes utat. Amiben bizonyos vagyok, csak olyan utat érdemes választani, amelyben erősen hiszünk. Ha ilyet nem találunk, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre.