Nyolcvan

Talán nem haragszik meg Amerikában élő barátnőm itt élő anyukája, ha elárulom, hogy éppen ma lett nyocvan éves. Repesve készültem születésnapjára. Megpróbáltam a lehetetlent: pótolni valamelyest a messzeségben élő lányát, családját, szerettem volna az udvarias helyett valódi mosolyt odavarázsolni az arcára és megéletni vele az igazi örömöt, melyet egy virág, ajándék, egy látogatás, társaságban eltöltött kellemes idő jelenthet. Tudom, hogy ezek csak vágyak, képzelgések részemről, de az őszinte szándékot elvitatni semmiképp sem lehet.
Jellemző módon a túros sütimet készítettem el, amelyet Magdi néni is nem egyszer kóstolt már és annyira finomnak talált. A túrós mellé most egy-egy rúd diós és mákos beigli is keveredett. A beigli amúgy anyám évek óta tartó örökzöld műfaja, amely így november tájékán köszönt be és eltart egészen december vége-január elejéig. Egy átlagos szezonban hatvan-kilencven darab félkilós beiglit süt meg, csomagol  folpackba, címkéz föl személyre szólóan és igyekszik a legmegfelelőbb pillanatban a megajándékozni szándékozott célszemélynek ajándékként odaadni. Az utóbbi években szóba került, hogy a receptet, a beigli sütés-ajándékozás hagyományát átveszi majd tőle valaki a családból és ezáltal viszi tovább a kedves tradíciót. Idén úgy döntöttem, hogy megtanulom anyám beiglijének fortélyait. A második sütésen vagyok immáron túl és bizony eddig minden rúd hol hosszában, hol széltében egy-két helyen megrepedt. Nos, az ilyen repedtesekből kapott most Magdi néni is ajándékba, akit arról próbáltam meg meggyőzni, hogy bár ütött, bár kopott, bár repedezett, de mégis az első sütésem, az enyém, melynek eredménye immáron az övé, és mindezzel együtt ne zárjuk ki, akár még finom is lehet. Éppen mikor nyolcvanegy lesz, akkorra a beiglim is majd megszépül és az ízletes tartalomhoz illő külső társul.
Gondolom, jó hogy vittem ezeket a finomságokat. Azt képzelem ugyanis, hogy Magdi néni is eszik belőlük és nem csak mások kínálására használja el őket. Szüksége van a kalóriákra és nem is kevésre. Magdi néni ugyanis teljesen rendben van a súlyával, neki nem kell fogynia egy dekát sem, ellenkezőleg, enni, enni és még mindig ennie kell. Mondtam is neki, ha ott lenne nála példának okáért az anyám és egyik specialitását főzné a másik után, amely egy egyszerű rakott krumpli is lehetne éppenséggel és Magdi néni érezné a készülő étel illatát, vajon akkor sem lenne étvágya? Azt hiszem tényleg erre volna szüksége: társaságra, finom ételek illatára, ízére, és a legvégén az én hányatott sorsú, repedezett beiglimre.
Jó egészséget, hosszú életet, Magdi néni. És persze boldogságot, amelyre kortól, nemtől, helytől, időtől függetlenül mindannyian vágyunk.

A jereváni rádió

Na azért ennyire bénák nem voltunk.
- Jó, most akkor teljesen hülyének tettetem magam.
Nem, sőt, Magyarországról azt tudtuk, hogy van Magyarország, hogy a magyarok azok cigane konokradi, ami annyit jelent, hogy cigányok-lótolvajok. (nevetésben török ki). Ezt nagyon jól tudtuk a magyarokról.
- De honnan jött ez a mondás?
A nép között beszélték ezt: Vengri, cigane konokradi, slussz-passz, ez volt mondva. Mint ahogy az oroszokat nagy általánosságban alkoholistáknak tartják. Példának okáért az örmények nem alkoholisták. Ugyanis akár hiszed, akár nem, az örmény az egyetlen olyan köztársaság volt a nagy Szovjetunióban, ahol nem volt detoxikáló állomás, nem volt rá egyáltalán szükség, mert ott soha senki nem volt alkoholista.
- Az örményekről nem beszéltünk olyan értelemben, hogy az örmények és a szomszéd grúzok nem nagyon bírják egymást. Vannak ilyen viccek, hogy felhívják a jereváni rádiót valami tanácsért s akkor mindig valamilyen olyan tanácsot adnak, amitől a grúzok a földön nem maradnak, úgy lemossák őket. Nem tudsz véletlenül ilyen viccet? Nem maradt meg benned ilyen vicc a múltból? Egy csomó ilyen vicc létezik, mint ahogy vannak ezek a szőke nős viccek ugye, az agresszív kismalacos viccek, és a jereváni rádiós viccek szintén egy ilyen kategória.
Nem tudok ilyen vicceket, most nem jut eszembe egyetlen egy sem. Egy valami halványan dereng, hogy egy svájci ember belekeveredett valamibe (nevet) az orosszal, az amerikaival meg mit tudom én kikkel és akkor megkérdezték tőle, hogy az orosz hova szalad, az örmény hova szalad, meg az amerikai hova szalad? S akkor a svájci azt mondta, minek nekem valahová is szaladnom, nekem már itt van az, ahova ők szaladnak. Kvázi neki már ott van „kommunizmus”, ezek meg szaladnak, hogy elérjék a „kommunizmust”. (nevetünk) Neki nem kell szaladni. Most nem tudok ilyen vicceket.
- De azért igenis létezik a jereváni rádió féle vicc kategória.
(Én sajnos nem tudom a vicceket megjegyezni, viszont annál lelkesebb élvezője vagyok a már milliószor hallott vicceknek is. Emlékszem, hogy az egyetemi éveim alatt elég sokat hallottam a jereváni rádiós viccek közül. Ilyen lehetett például anyám svájci példájára felelő eredeti vicc, amelyben megkérdezték a jereváni rádiótól:
- Lehet-e Svájcban szocializmust építeni?
Mire a jereváni rádió frappánsan így felelt:
- Elméletileg lehetne, de minek?
vagy íme egy másik
Kérdés ment a jereváni rádiónak:
- Mi a bizonyíték arra, hogy a népi demokrácia a legősibb társadalmi forma?
Mire a jereváni rádió azt válaszolta:
- Mert Isten megteremté Ádámot és Évát, majd mondá Ádámnak: menj, és válassz magadnak feleséget...!
de találtam egy újabbat
Kérdés a jereváni rádióhoz:
- Szabad-e a Pártot bírálni?
Mire a rádió válasza:
- Elvben igen, de ez olyan, mint a tigris hátsóját kinyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes.
átmenetileg utolsónak álljon itt az alábbi
Azt kérdezték a jereváni rádiótól, hogy:
- Lesz-e pénz a kommunizmusban?
Mire röviden és tömören az a válasz érkezett, hogy
- Akkor sem lesz.
Imádtam ezt a tömör, bölcsességtől, helyenként szarkazmustól átitatott, tanulságtól sem mentes vicc típust, amely jókora barackot nyomott ébresztőként a kérdező fejére, illetve mutatott olyan görbetükröt saját magunkról, hogy nem állhattuk meg nevetés, valóságos nyerítés nélkül.)
Az egyik társaságban azt kérdezte egy hölgy, hogy:
- amióta gyerekeket szültem, azóta megereszkedett a mellem. Mit csináljak?
A jereváni rádió azt válaszolta:
- Járjon négykézláb.
(anyám viccén hatalmasat derülünk)
Ezt aztán bele ne írd a történetbe, mert akkor az embereket igen csak megbotránkoztatod.
Szóval nem volt nálunk ilyen, Pannikám. Én azután tényleg csak csodálkoztam. Sőt. Ha nem is tudjátok, vagy elfelejtettétek, hogy minden köztársaságban volt ezerkilencszáznyolcvankilenc után valamiféle probléma, fölkelés a bennszülöttek és a bevándorlók között. Türkmenisztán volt az egyetlen, ahol nem volt semmi probléma a népek között mindaddig, amíg nem jött a türkmén basi. Amikor jött az a hülye, idióta türkmén basi, akkor lett aztán probléma abból, hogy te orosz vagy, te zsidó vagy, te örmény vagy, te türkmén vagy, te nem tudom, milyen vagy, addig soha senkit nem érdekelt az emberek származása. Érdekes módon, a türkmének a mohamedán vallásuk ellenére nagyon békés emberek voltak.

Katalinok

Az anyósomat persze elfelejtettem ma felhívni, aki Kató. Mentségemre legyen mondva, hogy névnapját megelőzően két napot is töltöttünk nála látogatóban Barcson és boldog névnappal búcsúztam el tőle indulásunkkor az este. Kotti húgomat még délelőtt, rendelési idejében hívtam fel szép napot kívánva neki. K.Kati barátnőmnek sms-t írtam, így a kívánságnak nyoma maradt. Írásos üzenet ment ki Tahiba is H.Kati majdnem és igen kedves szomszédunknak is. Olyan Katalinokból is van elég, akiknek sem nem írtam és akiket fel sem hívtam, csak gondoltam rájuk, elég erősen. Ilyen B-L.Kata, akivel nagyon ritkán találkozom, segítségét viszont annál jobban érzem, amikor ötleteivel férjemnek próbál meg munkát találni. A másik, aki most eszembe jut L.Kata, házunk beli szomszédunk, bár szintek választanak el bennünket lakásilag egymástól. Mindazoknak, akiket elértem, és mindazoknak, akikre csupán gondoltam, meg azoknak, akiket ezúttal kifelejtettem a sorból, kívánok ehelyütt egészséget, boldogságot Katalin-napra, meg azt, hogy aki csak teheti, legyen részese annak a varázslatnak, amelyet Fesztbaum Béla produkál a Vígszínház Házi Színpadán, amikor Kosztolányit személyesíti meg mintegy másfél órán át Kosztolányi verseivel, prózájával. Ez volna egy igazi ajándék Katalin-napra. A műsor - A léggömb elrepül (van Kosztolányinak pont egy ilyen című novellás kötete) - mindössze egyszer megy egy hónapban. A parányi teremben érkezési sorrendben lehet helyet foglalni. Mindenki jól lát és hall, az idő pedig úgy röpül el, akár a címadó léggömb, hogy észre sem venni. Engem Kosztolányi elmondhatatlanul gazdag nyelvezete fogott meg és hogy mennyire nem poros, a mára is érvényes szövegek hangzottak el, kiválasztásuk telitalálat volt. Fesztbaum Béla pedig olyan természetességgel játszotta Kosztolányit, neki elhittük, hogy itt van közöttünk. Jól éreztem magam közben, nevettem, könnyeztem, rácsodálkoztam szövegekre, bár némelyek közülük haloványan ismerősnek tűntek. Az előadás után és napok múltán is jó érzés volt az estre visszagondolnom, a szívem körül önkéntelenül is melegség támadt.
Ehhez hasonló est-érzeteket kívánok most a Katalinoknak és nem csak Katalin-napon.

Békés egymás mellett élés türkmén, örmény módra

Nem, semmit. Semmi közöset nem érzek a Koljában és bennem. Elég messze távolodtunk egymástól, messzire kerültünk egymástól, és nem csak földrajzilag. A rokonaink bejáratosak voltak a házba,  mihozzánk. A szomszédok nem voltak ám úgy bejáratosak a házba, mint a rokonok vagy a barátok, mert nekünk volt egy elég nagy udvarunk, tehát mi ott az udvaron találkozhattunk és találkoztunk is. Ez a Sztálin, Roosevelt vagy a Truman meg a nem tudom milyen Churchill találkozó a három öreg között, az is mind az udvaron történt. Mert a házakba nem jártak igazán be, senki sem. Ha nekünk valami mondani valónk támadt, akkor az egyik szomszéd odament a másikhoz és azt mondta, hogy például, Ljuba, jöjjön ki. És akkor a Ljuba kijött és ott kint az udvaron megbeszéltük a dolgokat. Aki viszont bejáratos volt a házba, barátok, azok ismerték a helyzetet.
- Őelőttük nem viselkedett a Kolja.
Nem viselkedett.
- Kicsit eltekintve a tárgyalt témától, ugye az udvart körül ölelő házban örmények és oroszok laktak Ashababadban, Türkmenisztan fővárosában. A türkmének hogyan viselték az oroszokat és az örményeket, hiszen ők voltak számukra a kisebbség?
Mi voltunk a kisebbség az oroszokkal egyetemben és a türkmének voltak a bennszülöttek. Nagyon jól viseltük egymást. Én soha, egészen az egyetemi éveimig, tehát ötvenkettőig, amikor elmentem egyetemre, én soha olyat nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna az örmények közül, hogy ez a piszkos türkmén, vagy ez a piszkos zsidó, vagy ez a büdös nem tudom ki, vagy a többiek miránk, soha ilyen elő nem fordult. Mi a legnagyobb egyetértésben és békességben éltünk egymással.
- Xenia matematika-fizika tanárnő volt, ugye. A Xenia elvette például egy türkmén matematika-fizika tanárnő helyét az iskolában?
Neeem. Hát a türkmének még írni, olvasni sem tudtak, akkor hogyan vehette volna el a helyét bárkitől is? Mire anyám elkezdett tanítani az iskolában ezerkilencszázhúszban vagy huszonkettőben, akkor még nem volt ott egy egyetemet, egy iskolát végzett ember sem. Huszonkettőben jött oda az orosz hatalom.
- Az oroszok hogy viszonyultak például az örményekhez?
Abszolút normálisan. Mi barátok voltunk, mi egymással jóban voltunk, örmények, oroszok, zsidók, türkmének, mindenki, mi teljesen normálisan éltünk egymással. Amikor itt elkezdték mondani, hogy valami türkmén basi, meg nem tudom milyen hülye diktátor lett Türkmenisztánban a főnök, hát megállt az eszem. Ilyen soha nem volt nálunk, hogy mi ottan valakivel veszekedtünk volna, vagy nem is tudom, csúnyákat mondtunk volna egymásra. Mi tényleg békességben éltünk. Az megint más, hogy a szovjet hatalom hozta ezt a békességet, vagy a szovjet hatalom következtében éltünk így, de mi békességben éltünk egymással. (Emlékszem, hogy valamelyik választási őrületben egy hatalmas utcai plakát hirdette, hogy 'Magyarország a magyaroké.' Anyám rettenetesen kiütötte magát, amikor magából kikelve kérdezte, 'és én akkor most ki vagyok, hova menjek?' Addigra megkapta már a magyar állampolgárságot, magyar volt tehát állampolgárságilag is, de egy ilyen plakát alaposan kibillentette lelki egyensúlyából. 'Éééédes láááányom, negyven éve éltem Magyarországon oroszként és mégis mindig magyarnak éreztem magam, nem kellett papír róla. Jóval később aztán mégis megszereztem.' Nem értem ezt a nagy magyarkodást, amelynek eredménye egy igen rossz szájíz, kirekesztés, még ennél is erősebb következményekkel. Belegondolni is szörnyű. Egyébként ebben az országban a felmenőiket tekintve senki sem tözsgyökeres magyar, akad itt-ott egy-egy sváb, egy-egy tót vagy egyéb nemzetiség, és nagyon jó, hogy ez így van.) 
Az iskolába jártak oroszok, zsidók, türkmének, örmények, görögök.
- Az általánost mondod?
Igen, az általánosban, a mi iskolánkban. Az én osztályomba is járt egy görög csajszi, aki most itt lakik Magyarországon.
- Fiatal korotokban, az iskolai életetekben tudtatok a külföldről, hallottatok arról, hogy léteznek idegen országok vagy Türkmenisztan határainál megállt az élet?

Parányi India a Pozsonyi úton

Ha most el kellene mondanom pontosan, mit is ettem tegnap az Autóklubos barátnői körben Anikónál, bizony bajban lennék. Pedig meg kell tudni örökíteni az arra érdemes pillanatot, nehogy mindörökre feledésbe merüljön. Most kivételesen Anikó szervezte meg a találkozót, amely úgy nagy általánosságban negyedévente ismétlődik. Arra nem gondoltam, milyen jó, hogy nem nekem kell a lányok összetelefonálásával, időpont egyeztetésekkel, helyszín kitalálásával bíbelődnöm, bajlódnom, mert szívesen teszem, tettem a múltban bármikor. De most Anikó jelentkezett és felajánlotta, hogy nála jöjjünk össze. Gondolhattam volna már, hogy itt most valami előre eltervezett elhatározásról, eltökélt szándékról, benne alaposan megkoreografált menüről lehet szó. De nem gondoltam, álmomban sem gondoltam, hogy mindaz kerekedik ki az egészből, amiben tegnap részünk volt. Meghitten beszélgettünk, hogy bevárjuk egymást az ebédidő és vacsora közé csúsztatott étkezéssel. A mélyzöld terítőn szinte világítottak az egyszerű fehér tányérok, mellettük piros szalvéták és bornak, víznek szánt poharak. Cukkini krémleves pirított kenyérkockákkal. A leves valóban krém szerűen volt folyós és valami olyan megfoghatatlan ízkombinációval birizgálta ízlelő bimbóinkat, hogy tekintet nélkül a további fogásokra, mindannyian már-már kötelezően repetáztunk. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy a ház ura már nem egyszer járt Indiában és egyéb keleti országokban. Indiába Anikó is szeretne eljutni életében legalább egyszer, vonzza a táj, életforma, filozófia, kultúra. Nem csoda, hogy másodikként a Tandori csirke következett, melyet kizárólag Tandori Dezső nevének köszönhetek, hogy megjegyeztem. Ez egy indiai sült csirke, melyet indiai fűszerek tesznek zamatossá meg mély vörössé. Garnírungként kukoricás, mazsolás rizs szerepelt az étlapon. De ami még az előbbieken is túl tesz, vagy legalábbis kiemel, a második fogásban mintegy különleges alfogást eredményezve, az az indiai kenyér volt, mely a grúz lavas-nak az indiai verziója sima, illetve fokhagymás ízesítéssel és mindehhez egy kókuszos öntet, mely a kenyér és a csirke mártogatásához szolgált. Ehettünk tehát kenyeret önmagában mártogatva, csirkét, kenyeret mártogatva, vagy csirkét a vegyes rizzsel, de mindezt akár együtt is, tekintet nélkül arra, hogy mit mivel illik társítani, mindent együtt és egymással. A különleges ételek már önmagukban külön ízvílágot képviseltek, azonban így együtt újabb és újabb meglepetésekkel szolgáltak. Nem éreztem nehéznek az ételt: húsnak, rizsnek, kenyérnek, mártásnak inkább egyedülálló kombinációját, korlátot az előzetesen már a levessel szűkített befogadó kapacitásom jelentette. Mindezt koronázta meg Anikó saját készítésű Zacher tortája. Próbáltam felidézni az eredeti Zacher torta ízét, csokis, főleg csokis, abban maradtam magammal, hogy hagyom magam elvarázsolni. A mély barna színű tésztában a baracklekvár és a csoki krém borítás tejszínhabbal olyan finom volt, hogy csak azt bántam, miért nem ezzel kezdtük, akkor nem jelentett volna problémát a vastagon vágott szelet elfogyasztása. Így a több fogásos lakoma, mert valóban az volt, lakoma, fennséges lakoma végén meggyűlt a bajom a legutolsó falatokkal.
Az ember persze nem lezavarja az ételeket, hanem beszélget közben, fennhangon, és nem illik bár, de teli szájjal dicsér, ámuldozik, valahogy nem tér magához. Nem volt nekem ez furcsa, nem is lehetett az, hiszen egy barátom révén feleségének vietnámi konyhájának ízei felett volt szerencsém a múltban többször is elámulni, elragadtatással megnyilvánulni. 
Ittunk még Taschler féle fehér bort, amelynek fajtáját azonmód elfelejtettem, ahogy sajnos nevét sem tudom annak a turmixos italnak - és ebben egyik ital sem lehet ludas -, amelyben mangó és a rózsa koncentrátum játszotta a főszerepet.
Anikónak Zacher torta ide, cukkini krémleves oda, sikerült egy parányi Indiát a Pozsonyi úton a legfelsőbb emeletre varázsolni, kilátással a Dunára és a Margitszigetre.
Hálásan köszönöm.

Takarékos meg nem is

Ez valami tragédia. Mert minden ember, akármilyen szegény ember még Oroszországban is, a volt Oroszországban is, élete során próbált úgy élni, hogy valamit mindig félre tett, hogy legyen neki az úgy nevezett fekete napokra, azokra a napokra, amikor az ember nem tud dolgozni, amikor már beteg, gyenge és amikor mások segítségére szorul, azt szoktuk mondani, hogy az ember elsősorban ezekre a napokra teszi félre a pénzt. Mi sem voltunk gazdagok, emberek, akik sok pénzt kerestünk, hiszen csak bérből és fizetésből éltünk, mind a ketten a férjemmel és három gyereket neveltünk. Ezzel együtt felépítettünk egy házat,  mindegyikünknek van lakása és egyikünk sem nyomorog. Mert mi mindig takarékosan éltünk, tehát amire muszáj volt kiadni a pénzt, azt kiadtuk és soha nem sajnálkoztunk ezen, amire pedig nem volt muszáj, azt nem adtuk ki. Ennyi. A testvérem minden olyan dologra is kiadott pénzt, amire nem kellett volna.
- Akkor ő úgy élt, szerinted, hogy nem takarékoskodott? Vagy nem eléggé takarékoskodott?
Nem tudom. Én azt sem tudom, hogy mennyit keresett. Egy időben tudtam, hogy kétszer annyit keresett, mint a felesége és a Szveta akkor furcsa tranzakciókat vitt véghez. Amikor drága dolgokat, holmikat vásárolt magának, akkor mindig azt mondta, hogy ezt az anyukája vette neki. A testvérem pedig gyanította, hogy a közös pénzükből vette meg. Hogy ne kelljen Szveta-nak azt mondania, hogy ő, aki a férjénél jóval kevesebbet keresett, ebből a közös családi kasszából tesz el annyit magának, hogy a végén briliáns gyűrűt vagy briliáns fülbevalót tudjon venni, akkor inkább azt mondta, hogy az anyukája vette neki ajándékba . Nekem a testvérem például ilyeneket mesélt. Tehát én nem tudom, hogy takarékoskodott vagy nem takarékoskodott, nem tudom, hogy hogy volt náluk a háztartás, nem tudok semmit, csak ilyen rész információkat..
- A Kolja részéről volt egy időben valami féle aktivitás: elkérte tőlünk a címünket, a Katitól és tőlem is, hogy majd ír nekünk valamit, de még eddig nem kaptunk semmit sem.
Nem tudom pontosan, nekem azt mondta, hogy leveleket fog írni, akkor azokat elviszi egy barátjához, aki majd bescanneli őket, elküldi nektek számítógépen és ti ugyanezen az úton fogtok neki majd válaszolni. A barátja majd el fogja neki olvasni az orosz szöveget, a leveleiteket, merthogy a Kolja állítólag már nem tud olvasni, írni még tud, de olvasni nem.
- Borzasztó lehet ez egy olyan embernek, aki tanult, sokat olvasott és magas végzettséget szerzett.
És aki nagyon, de nagyon sokat olvasott életében, rengeteget.
- Szakirodalmat elsősorban.
Nem, nem, nem csak szakirodalmat, szépirodalmat, verseket, nagyon sok könyvet olvasott el az életében.
- Akkor ő egy művelt, olvasott ember.
Nagyon művelt, nagyon sokoldalú, csak hát mondjuk a saját területén azt lehet mondani, hogy szakbarbár: csak azzal foglalkozott, ami igazán érdekelte, ami a szűkebb szakmáját érintette. Végül azt sem tudom, hogy vitte-e valamire vagy nem? Nem is tudom, hány - ötven?, hetven?, nyolcvan darab? - találmánya volt, de azokból nem gazdagodott meg.
- Lehet, hogy mindez azért történt, mert nem vonta bele a találmányaiba a mindenkori felettesét?
Így van. Soha nem vont be senkit, úgy gondolta, hogy ez az ő egyedüli dicsősége és az is marad.
- Miért nem vitte el a találmányait külföldre?
Pedig volt Iránban, nem is tudom, hányszor volt Iránban, mit, miket csinált ott, nem tudom. Nekem erről semmit sem mesélt. Ha beszélt volna valamit is róla, akkor többet tudnék ehhez hozzászólni.
(Ennél a pontnál az elemek először fokozatos, majd rapid lemerülése miatt - amit észre sem vettem -, a felvétel elromlott. Ezt az jelezte, hogy a szalagra anyám mondatai kérdéseimmel egyetemben részben elnyújtva, illetve olyannyira hadarósan kerültek rá, hogy a szöveg egyszerúen érthetetlenné, feldolgozhatatlanná vált. Itt törvény szerűen eshetett ki tehát valamennyi mondandó, sajnálom és elnézést kérek érte.)
- Van-e bennetek valamilyen közös vonás, érzel-e e valami közöset Kolja-val, az édes testvéreddel?