tele volt nevezetes eseményekkel és szót sem ejtettem róluk. Magyarázatom lehet, azonban mentségem semmi esetre sem. Hol van már az a két hét szabadság, amire Messiásként vártam? Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül, megérintett csupán. Pedig mikor benne voltam úgy éreztem, hogy enyém a világ összes ideje, amelyet terv szerűen és szám íze szerint osztok be. Tartottam is magam, ahogy elterveztem, de előbb-utóbb a világ összes idejének is egyszer csak vége szakad és az ember ott toporog vasárnap a másnapi munka ajtajában. No nem azért toporog, mert jaj, de nagyon menne, hanem mert maradna jóval inkább, mint menne. Két hét szabadság már egy embörös mennyiség, nagy idő, éppen elegendő, hogy beleszagoljak a szabadságba és feledni tudjam, mi munka s kényszer. Éppen ezért különösen fájdalmas a visszatérés a munkás hétköznapokba, az ember akkorát zökken bele, hogy attól kódul. No meg az élet sem állt meg mialatt nem voltam, a problémák ilyenkor kifejezetten szeretnek a pihent ember nyakába zúdulni, úton-útfélen meg is találnak. Két nap sem telik bele, feledni vélem, hogy egyáltalán szabadságon voltam. A hét végére meg már éppoly fáradtnak érzem magam, mint annak előtte. Ha nem emlékeznék a kertre, a teraszra, a fákra, nem hallanám a madarak csicsergését, még talán azt találnám gondolni, hogy a két hét álom volt csupán.
Tizenhatodikán visszagondolok hatodikára, amikor Kolja ünnepelte hetvennegyedik születésnapját. Illetve dehogyis ünnepelte, csak én gondolom, hogy ilyenkor ünnepelni illik, de Kolját vallása nem engedi ünnepelni születésnapját. Ennek ellenére küldtem neki egy latin betűkkel oroszul írt köszöntőt, amelyben jó egészséget, boldogságot, hosszú életet kívánok neki. S dnjom rozdenija, Kolja! Zelaju tebe zdorovja, schastja, dolgie godi zizni! Nem tudom, hogy megkapta-e üzenetemet. Az örmény, ukrán e-mail-ekkel valahogy úgy vagyok, mintha sötét, mély kútba dobtam volna őket. Válaszra nem is számítok. Aztán ha mégis érkezik egy válasz féle, az maga a csodás jelenés. Úgy megörülök neki, hogy el sem tudom mondani.
Hetedikén volt húgom ikreinek, Flórának és Robinak tizennyolcadik szülinapja. Nevezetes dátum. Ilyenkor szokott a gyerek autót, lakást, meg egyéb nagyobb értéket kapni, ha sikerrel végezte el az iskolát és magasabb iskolába, osztályba lépett. Jelen esetben minderre még várni kell, ha egyáltalán... Mert a családunkban nem dívik a teljesítmény ilyetén díjazása. És különben is, Flórának még egy osztály van hátra a bűvös iskolacseréig, Robinak pedig egy-két évvel is több, mert ő Amerikába utazott el napokkal ezelőtt egy éves ösztöndíjra. Szélesebb körben nem volt idő, lehetőség ünnepelni, aznap érkeztek egyik helyről, hogy a család - pár nap különbséggel - Olaszországba menjen üdülni. Sok egészséget, boldogságot, sikert születésnapotokra, teljesüljenek kívánságaitok, vágyaitok, elképzeléseitek, drága Flóri és Robi!
Kilencedikén nálam járt a barátnői társaságból a meghívottak egy része. Zsuzsa barátnőmhöz többeket hívtam, de csak kevesen érkeztek, úgy is mondhatnám: a kemény mag. Ott volt Judit, aki a legrégebbről, még a gimnáziumból ismeri Zsuzsát. Eljött Kata, aki férjeik révén egy baráti társaságban találkozott Zsuzsával. És persze itt voltam én, akit Zsuzsa tanított meg mindenre, amit angolból tudni kell s illik. Huszon-, harminc éven túli kapcsolatok ezek, melyeket vihar, mérföldek ezreinek távolsága nem fúj el. Beleépül az emberbe, akár minden egyes nevetéssel a ránc a szemek körül és éppoly természetes is. Mondják a lányok, hogy ez a találkozó a maga kamaraiságában volt jó. Ez a kör érteni vélte a ki nem mondott gondolatok másik felét is, ismerni vélte a lélek rejtett régióit. És értékelte anyám ízletes fasírtját, tökfőzelékjét, ecetes uborkasalátáját - Zsuzsának ez különösen ízlett -, imádta Kata zöldbabos fasírtgombócát, répás salátáját, másik salátáját paradicsomból, paprikából, uborkából. Ketten adták össze az asztalra, bendőbe valót, ennél jobban ki sem lehetett találni. A tejhabos cappuccinot kis kézi tejhab mixerrel hárman adtuk elő. Kata adta az ukázokat, Tiborral ketten összeszerencsétlenkedtük a tejhabot, amit akkor készítettünk először. Zsuzsa pedig jót mulatott produkciónkon, de azért sikerült a végeredménnyel örömet okoznunk neki. Annyi, de annyi minden tehet emlékezetessé egy estet.
Tizennegyedikén a hajnal Zsuzsa barátnőmnél talált bennünket a Tiborral. Negyed hatra kellett kiérnünk a Frankfurtba tartó Lufthansa járathoz, amely kevéssel később Dallasba folytatja útját. Nem mondom, hogy könnyen megy a korai fölkelés, de az évek óta tartó hajnali munkakezdés érezteti a hatását, amikor minden probléma nélkül magam nyomom le az ébresztő gombját és hozzá még fel is kelek. Üres az ilyenkor még szuszogó város: kora reggel van és ezen felül még szombat. Zsuzsa váltig le akart beszélni arról, hogy kivigyem a reptérre, de sehogyan sem sikerült. Magamnak vindikáltam a fogadás jogát, érthető módon nem mondhattam le a kikísérés öröméről sem. Tudom, hogy mennyit jelent az utolsó közös óra magyar földön a repülőtér felé haladva és a reptéren beszállókártyáért tülekedve. Tudom azt is, hogy milyen jó, amikor az ember nem az arctalan tömegbe érkezik és nem az arctalan tömegből távozik, Zsuzsa most saját bőrén érezhette mindkettőt. Nekem meg kifejezetten örömet okoz minden plusz perc, amelyet a fehér hollónál is ritkábban látott barátnőmmel tölthetek. Újabb egy évet kell várnom rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése