2015. július 31., péntek

Van az úgy...

Van az úgy, pedig egyáltalán nem szokott velem előfordulni, hogy kivételesen ma négy után, mikor hazaérek, betámolygok, kiesik táska, szatyor, nejlon, ritikül a kezemből, miközben jó hangosan bekiáltok a lakásba, hogy hallja az, aki ott van, és az is, aki már rég nincs: csak én vagyok, megjöttem, s mikor üresek lesznek vállaim, kezeim, kibújok a szandimból, körbe nézek, puszit adok, rájövök, hogy nem vagyok éhes, viszont annál inkább fáradt, valami olyan ólmos fáradság vesz rajtam erőt, amihez foghatót ritkán élek meg, talán az egész héttől, a munkától, a mindennapoktól, a problémáktól, a magasodó kihívásoktól, a még elvárásoktól, a már be nem teljesülésektől, a naptól, a hűvöstől, a rövidülő napoktól, a nem tudom, jól csinálom-e, amit csinálnom kell, meg az életet, pedig annyi, de annyi okosságot kapok innen-onnan, leírva, fényképpel, s anélkül, fogadjam meg ezt,  gondolkodjam így, tegyem amúgy, a jó pap is..., hát még én, de elfog, nagyritkán elfog ez a letaglózó fáradság, amely nem hagy helyet új tetteknek, gondolatoknak, csupán a fáradság lenyomó érzésének, és azt mondja: feküdj le, menj, menj aludni, aludj, azután meglátjuk..., minden megvár.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése