Egy jól működő étteremnek, mint az Anikóé, az a legnagyobb baja, ha bezár. Akár átmenetileg is. Mondjuk, két hétre a legnagyobb nyári kánikulában. Nem mondom, elismerem, hogy Anikónak is szüksége van egy kis kikapcsolódásra, pihenésre. Távolságtartásra helytől, emberektől, viszonyoktól, iszonyoktól, de mindenek előtt megszabadulásra az ételkészítés folytonos nyomása alól. Menjen csak el, ha lehet, utazzon jó messzire, hagyja maga mögött fizikailag és lelkileg az üzemi konyha mind a száz fokát, az örökös koránkelést, készenlétet, a megfelelés kényszerét. Az illatokat, amelyek mostanság szagokkal keverednek, és a fürdést izzadságban. És reménykedjen, hogy két hét múlva majd ugyanaz a lelkes és éhes csapat várja vissza, testben, lélekben nem megfogyatkozva, mint eddig.
Ehhez a viszontlátáshoz gálánsan megelőlegezett búcsúebéd ma igazán fényesre, ünnepire sikeredett. Hideg parapicsomleves - ma is eggyel több pét találtam a betűtészták között bé helyett - vezette be a sajtos bundában érkező rántott csirkemellet krumplipürével és paradicsomsalátával.
Én nem tudom, hogyan lehetséges, de Anikó mai ételeiből sem maradt egy csöpp sem a tányéromon. Sőt, képes voltam még plusz adagokat is megvásárolni, hogy a mai élményt anyámnak, Tibromnak és Zsuzsa barátnőmnek szombati asztalunknál nyújthassam át, ételein keresztül képzeletben jelenítve meg Anikó alakját.
Ahogy annak idején a népdalok, az utcán szavalt versek szájról-szájra terjedtek és maradtak a nép ajakán fönn, ugyanúgy adódik át Anikó ételeinek élvezete, főztjei iránti lelkesedés, új nap új menüsorai láttán érzett izgalmas várakozás.
Nincs új a nap alatt. Csak ez a tikkasztó hőség enyhülne egy csöppnyit, lehetne éppolyan hűvösen kellemesen tökéletes, mint Anikó parapicsomlevese.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése