jobb, mint anélkül, és ez a mai volt eddig a legfinomabb.
Most éppen boldog vagyok. Anyám diót tör a teraszon, a dióhéj röpül szerteszét, hallom, ahogy földet ér. Majd söpörhetem föl az egészet. Nem baj. Csak hadd törje. Közben megkérdezi, hogy a leves az magától fő? És a krumplit beletettem-e már? Mert ha nem foglalkozunk vele, akkor fél óra múlva minden pépes lesz és mehet, ugye, tudom, hova. Így aztán mi mást tehettem, kimentem a konyhába a krumplileves után nézni, amely eddig jobbára tényleg magától főtt. Megnéztem, a csontokon a hús puha-e már. Elkészítettem a tejfölös habarást, fölaprítottam egy csomag petrezselymet, ilyen sorrendben bele is zuttyantottam a magától fővő levesbe. A krumplileves egyből kifehéredett, majd nyomokban bezöldült.
Úgy ennék egy kis levest, hallom anyám hangját kintről, csak levest, semmi mást, az elég lesz.
Anyám a tányérjában még kicsit utánsózza, de nem győzi dicsérni, mennyire finom. A királynak nyugodtan főzhetsz ilyet, a szája szélét is megnyalja majd utána. Nem tudom, pontosan, milyen királyra gondol, igaz, nem is oly rég írtam valamit egy királyról, lehet akár az is. Mikor harmadszorra is szed anyám a merőkanállal, addigra jut el hozzám, hogy tényleg ízlik neki. Boldog vagyok, látva jókedvét, étvágyát, élni akarását, amely, tudom, tart vagy néhány percig, hogy megint előjöjjön valami olyan megállapítással, hogy tudod, az a jó a meghalásban, hogy aki meghal, az nem is tud róla, hogy ez történik vele. Akkor te sem leszel tudatában, teszem hozzá. És nem félsz tőle, kérdem. Ééééén? Már hogy félnék. Csak azon drukkolok, hogy a betegség ne fájjon nagyon soká, mert azt nem bírom.
Két kanál krumplileves között effélékről folyik a szó. Anyámnak étvágyát meghozza, az enyimének meg egy repeta pont elég. Anyám azután három órán keresztül alussza ki a krumplilevest. Tudod, az a baja, hogy túl finom. Az sem jó, ha valami túl finom, mert akkor nem bírok magammal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése