Vasárnapos kedd délután

Kedden egykor még munkanapnak éreztem a napot. Négytől azt gondoltam, vasárnap, de legalábbis szombat van. Álltunk a Csillaghegy és Üröm határában meghúzódó valamikori kőfejtőben, amit nemes egyszerűséggel katlannak neveztem el. Fentről is az, lentről ugyanúgy az, egy katlan, mely elszórtan bokros, fás tisztást sziklafalak vesznek körül. A meredek sziklákon vájatok, bevágások, emberi kéz által keletkeztetett lyukak, fém pöckök fogódzkodóknak sziklamászás gyakorlásához. Az út a katlan széléhez meredeken, csúszós köves, homokos talajon vezet, nem kockáztattam, lent vártam be a túrázni vágyó társaságot, amely ezen a hétvégi hangulatú kedd délután úgy szökellt köves talajról sziklásra és így tovább, mint aki ki tudja, mióta, erre az alkalomra várt. Míg ők emberi bakkecskékként haladtak fölfele, addig a tisztást jártam be és a mobilommal fényképeztem. Nem tudtam betelni a napban fürdő katlannal, a zölddel, a fénnyel és árnyékkal, a katlan pereme fölött elszórtan megpihenő felhőkkel. Ezen a vasárnapos kedd délután kedvezni látszott az idő, mert nem volt szeszélyes, eső nem esett, sőt a nap igyekezett egyre teret elhódítani az összesereglett felhőktől. Csend volt. Kósza társaság a távolban törte meg csupán a csöndet. A visszaérkezett csöppnyi csapat még hosszasan taglalta a körülöttünk lévő fákat, bokrokat, viragokat, melyiknek mi a neve és mik az ismertető jegyeik. Szabadtéri biológia vagy botanika órán érezhettük magunkat kózbetlen kontaktusban a természettel.
Hat óra már az Ürömi Hütténél ért bennünket.
Folytatom...

Még vannak emberek az országban

Ezt meg kell, hogy írjam.

Hosszú várakozási idő után június 13.-án szombaton a Barcsi Járóbeteg Rendelőintézetbe kaptam időpontot a szürke hályogos szemem operációjára. Vonattal mentem 6:15-kor Pécsről. Az állomástól mintegy 2 km-re van a Rendelőintézet ahova gyalog mentem. Minden rendben ment, a regisztráció után vártam a soromra. Észrevettem, hogy egy idősebb úriember sétálgat az Intézetben. Meg is jegyeztem magamban az úri mivoltját sugárzó egyéniségét. Közöltem a felvételt intéző nagyon kedves hölggyel, hogy a műtét után nem tudom, hogy hogy tudom a 14:12-kor Pécsre induló vonatomat elérni mivel aggódok azon, hogy frissen műtve ebben a nagy melegben sok lenne az állomásra a gyaloglás.
Semmi gond uram, mondta a hölgy, ha megvan a műtét és az op. orvos is elengedi akkor gondoskodok arról, hogy önt autóval levigyék az állomásra. Előre megköszöntem a kedvességet. Minden rendben volt komplikáció mentesen sikerült a műtét mehettem haza.
Szóltam a hölgynek, hogy akkor igénybe venném a felajánlott lehetőséget az állomásra utazásra.
Természetesen mindjárt szólok annak aki önt elviszi.
Láttam az Intézet előtt a vöröskeresztes szolgálati autót gondoltam azzal fogok az állomásra utazni.
Az az úriember benyomását keltő idősebb úr szólított meg, hogy mehetünk Ő visz engemet az állomásra.
Kiléptünk az Intézetből és én az ott álló szolgálati autóba akartam beszállni. Az Úriember azt mondta nem ezzel az autóval megyünk, hanem a sajátommal ami a parkolóban áll.
Gondoltam, hogy ez az Úriember azért van itt, hogy "maszek" fuvarban egy kis térítés ellenében vállalja a frissem műtött betegek szállítását. Jól van gondoltam magamban ez így rendben is van.
Az Úriember nagyon kedvesen kért, hogy szálljak be a kis mercijébe. Elindultunk az állomás felé. Szóba elegyedtünk és megjegyeztem, hogy egy kis plusz jövedelem biztosan jól jön a nyugdíj mellé az alkalmi fuvarokból.
Azt mondta, hogy Ő ezt teljesen ingyen vállalja a rászoruló betegeknek. Volt már arra is példa, hogy 30 km-re is elvitte a frissem műtött beteget természetesen térítés nélkül.
Időközben meg is érkeztünk bemutatkoztunk egymásnak.és megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik.

Szülész-nőgyógyász orvos vagyok a nevem DR. KISIMRE LÁSZLÓ és az Intézet igazgatója.

Írta: Donáczi György

Forrás: Facebook, Fok Mártinak köszönöm

... én egy álmodozó ember vagyok (eFHá)

"Tudod, én egy álmodozó ember vagyok ... szeretnék történelmet írni ..., szeretném, ha a nevem nem merülne feledésbe ..., ma jöttem rá, mikor beszélgettünk, és nagyon kérlek, ne vedd nagyképűségnek, hogy sikerült ..., sikerült nem egy háborúban, nem egy felkelésnél, nem egy kávézóban ..., hanem a munkahelyemen, mert büszke vagyok magamra, hogy csupa olyan emberekkel vesznek egy kalap alá, akik agyon vannak iskolázva ..., és nyomot hagyok magam után (amit nem értek, hogy miért) ..., ez nem búcsúbeszéd akar lenni ..., de rohadt jó érzés ...
ui.: ... és Karinthynak (jól írtam??) nem volt igaza, mert egy nő és egy magamfajta férfi között igenis lehet barátság."

A fenti üzenetet eFHá-tól kaptam az aznapi maratoni beszélgetésünk után június tizennyolcadikán sms-ben.

S amikor megkaptam, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt nem egy percre, hanem sokáig, mert többször is elolvastam egymás után, egyrészt hogy megbizonyosodjam, hogy nekem írták, másrészt hogy újra és újra lássam, hogy ő írta, ő, akitől nem is vártam, hiszen aznap már több mint egy órát beszélgettünk telefonon, mert szüksége volt rá, és mert nekem is szükségem lett rá.

Popper Péter: A boldogság csöppnyi írására, valamint Karinthynak íme a nagyon is földi válaszunk hétköznapi kivitelben egy férfitől és egy nőtől, akik a kőbányai aszfalton egy jó kis barátságot mondhatnak magukénak, amely immáron éveken ível át. Kib.szottul jó érzés!... És köszönöm neked, eFHá!

Pémnél

Össze kell szednem gondolataimat, majd holnap... Ezt írtam be még szombat éjfél előtt a blogba kutyafuttában, hogy lefoglaljam az esemény pontos dátumát. Többre már nem voltam képes. Különben is tele voltam élményekkel, zúgott a fejem, mind-mind olyan friss volt, arra várt, hogy lenyugodjam, kicsit letisztuljon mindaz, amit azon melegében és dömpingben éltem át.

Azt hiszem, hogy az ember sokszor nem is tudja, mit hagy ki, ha nem megy el találkozóra, nem megy el baráti összejövetelre, nincs ott valamiért valamikori gimnáziumi osztálytársakkal egy kupacban nem egy hivatalos helyen, egy étteremben vagy rendezvény központban, hanem laza, kötetlen hangulatban az egyik osztálytársunk kertjében, jelen esetben Pémnél. Nem tudja, mert annyi minden más fontosabb lehet. És nagy hirtelen közbe is jöhetett valami. Mit ahogy a fejemben, érzéseimben egyáltalán nem volt teljes egyetértés azt illetően, hogy el kell-e mennem akkor, amikor az elmúlt két alkalmat már ilyen-olyan okok miatt amúgy is kihagytam, és különben sem rezonálok most lelkileg annyira rá. Azután persze eszembe jut az az örök igazság, hogy ez az összejövetel éppen ma van, épp a Pémnél van, és nem máskor, az ilyen eseménynél nincsen esőnap. Esett ugyan egy kis eső, de nem a fejünkre, hiszen sátortető biztonságában ültük a két otthonosan megterített hosszú asztalt körül. Volt tér, volt szabadság, nyugalom is volt és a megelégedettségnek olyan foka, amit - bevallom -, már régen nem éreztem. Minden stimmelt. A helyszín, a vendéglátók kedvessége, maximális odafigyelése, humora és komolysága, amivel kezelték ezt az összegyűlt maroknyi csapatot, az osztálylétszám kicsivel több, mint harmadát. Isteniek voltak a kaják, a sült, göngyölt, töltött husok egytől egyig, kíséretként a saláta, bónuszként és kései órán az újabb sült, s mindennek koronájaként a marhapörkölt, kis túlzással, "marha" lehetett, ki csöppet sem evett belőle.
A körítés tehát a távoli kerítések között oly nagyvonalúan, gálánsan, barátságosan volt odaadva, felszolgálva, megmutatva, megélve, amilyent régen nem tapasztaltam amúgy erős társasági életet élve. Ez a csöpp, maroknyi, tucatnál három fővel több - plusz Marika néni osztályfőnökünk - egybegyűlt társaság tegnap betöltötte a teret, méltón volt társa vendéglátóknak, felejthetetlenül ízletes ételeknek, helyszínnek. Jó volt mindenkin végig néznem. Jó volt hallgatnom és megszólalnom. Jó volt elcsípnem beszélgetés foszlányokat. Jó volt újra meg újra fényképeznem arcokat, csoportokat, osztálytársakat a múltból jelen megjelenésükben. Van, aki semmit sem változott. Van, aki előnyére. Van, akit alig ismertem meg. Van, aki, akár a jó bor, érett be.
Szóba kerültek, akik nem voltak. Nem pletyka szinten, nem a kibeszélés végett, hanem hogy arra a pár percre, míg róluk folyt a szó, addig is velünk legyenek. Hiányzott mind. Akár igazolt volt hiányzásuk, akár nem, és reménykedve hangzott el, hogy majd következőre... A következő alkalommal éppen hatvan évesek leszünk, leírni is furcsa, de kimondva Pémnél, Pém házának kertjében az immáron egy hosszú faasztal körül helyet foglalt társaságban nem is egyszer fajsúlyosan szállt, lebegett fölöttünk a szó, a szám, a kor: a hatvan.
Az egy asztalt körül ülve járt körbe egy zacskó versidézetekkel. Marika néni hű volt szenvedélyéhez, a magyar irodalomból gyűjtött ki idézeteket, hogy megfejthesse, aki még emlékszik és tudja, vagy érzi vagy egyszerűen csak kitalálja. És gyönyörködjön költőink drágaköveiben. Bevallom, nem sok verset olvasok mindennapjaimban,  regényekre van talán inkább időm, de ez a verselő egy óra különös gyönyörűséggel töltött el. Ismételten szembesültem irodalmunk verses értékeivel, nem túlzó a megfogalmazás, ha azt állítom, hogy slágerekkel, de kevésbé ismertekkel, már-már elfeledettekkel is. Felüdítő, ismereteket hordozó szórakozás volt, amely ha egyáltalán lehetséges, még jobban összehozta a társaságot. Azután még az is tetszett, hogy volt, aki komolyan vette Pém felkérését, és maga is elhozta szívének kedves versét, hogy a többiekkel itt és mosz ossza meg. Így hallhattunk Erdős Virágot Lőrinctől, Popper Péter gondolatait Csicsitől, Mici pár soros intelmeinek is megvolt a helye.

Egy szó, mint száz, te osztálytárs, aki nem lehettél együtt velünk, efféle hangulatból maradtál ki, amelyet csak azért örökítettem meg egy vakuvillanásnyira, hogy ha elfelejteném, mert az emberi emlékezet bizony fura dolgokra képes, még véletlenül se felejtsem el és mindenkinek - legalább kóstolói szinten -, de mindenféleképpen megmaradjon.

P.S.: Pém és Pémné (Etus) hálásan köszönöm. És mindazoknak, akik Tibrommal és velem együtt ott voltak.

Lászlóknak, Laciknak, Lacusoknak

Még javában tart az éjszaka, aludnom kellene, általában alszom is. De most nem. Helyette itt ülök kis olvasólámpám fénykörében és olvasom a barátságos figyelmeztetést, hogy június 27., szombat, László nap. Mire elolvastam, már ott sereglett előttem a sok László, Laci, Lacus, akiket életem során megismerthettem. Közülük is mindkét sógorom László.
Lászlók, Lacik, Lacusok között vannak tehát sógorok, rokonok, volt, valamint jelen kollégák, és nagyon kevesek, kiket barátaimnak tekinthetek. Ott van Gyöngyi testvére, Zsuzsa barátnőm fia, Csöppnek férje, és olyan valakik, akikről csak később esik le a tantusz, hogy ők is ezen a napon ünneplik névnapjukat, s hogy ez nekem miért is nem jutott időben az eszembe...
Ezen a számotokra, így nekem is, kedves, nevezetes napon, a névnapotokon Lászlók, Lacik, Lacusok, szeretettel gondolok rátok. Kívánom, hogy úgy alakuljon a napotok, ahogyan szeretnétek, érezzétek magatokat jól benne.
És az sem ártana, ha ezen a napon, nevetek napján hamisítatlan lenne a nyár, sok fénnyel, napfénnyel, végre jó idővel. Hogy később azt mondhassuk legalább, hogy idén a nyár szép volt, jó volt, rövid volt, László-napra esett...

Török Mónika: Elindultunk

Mondjuk, elindulok, mert muszáj - volt már ilyen a történelemben, félek, lesz is még. Összepakolunk, végiggondoljuk, megtervezzük. Nekivágunk. Nem könnyű, de nem mondjuk menet közben, csak szó nélkül segítjük egymás feje alá a pulóvert, ha elalszik a másik. A legkisebb nyilván többet kap enni, mi, nagyok, kibírjuk.
Hogy ne unatkozzunk - és főleg ne őrüljünk bele -, beszélgetünk. Lehet, hogy Kantról, lehet, hogy népmesékről, lehet, hogy az ornitológiáról, vagy ami az eszünkbe jut.
Én, mondjuk, biztosan azon parázok, hogy nem veszítettem-e el az összes pénzt, papírt és telefonszámot, a fiam biztosan azon parázik, elfogy-e a víz, a lányaim meg azon, hogy lehet-e normálisan pisilni, van-e térerő és milyen lesz a kecó, ahova megérkezünk.
Előveszem az otthonról hozott befőttet, de nem adom oda az egészet, mert be kell osztani. Eddig soha nem kellett, de most itt nem olyan helyen vagyunk.
Félúton járunk. Oké, nem túl kényelmes a kamion, tiszta szerencse, hogy ki lehet szállni kicsit, kinyújtani a lábunkat.
Esetleg felidézzük, hogy a nagypapának menyivel rosszabb volt, amikor...
Most itt egy pár tíz kilométert gyalog kell menni, ott már le van vajazva, hogy jön értünk az autó, megyünk tovább.
Megyünk.
Sötét van. Ismeretlen növények. Az utat a gps-szel talán tudjuk követni. Sietünk. A kicsi nyűgös, lehet, le kéne pihenni.
Akkor elénk ugrik egy Irénke néni és veszett, vakítottpatkány-hangon elkezd sikítozni.
Mondom a gyereknek, hogy ne ijedjen meg, bennszülött, mindjárt elmegy.
Közben megvirrad. Megmosakodunk. Oké, otthon volt folyóvíz vagy nem, itt csak folyó van, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nagyon válogassunk.
Akinek a legilyenesebb a ruhája, bemegy a városba kávéért, mert az eddigi eltelt életünkben el nem tudtuk képzelni anélkül a napindítást. Nem túl civilizált ország ez, ahol vagyunk, de talán ha elég tagoltan mondjuk, megértik, hogy tejet is kérünk bele és cukrot.
Nem biztos, de most épp nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erről hosszasan vitatkozhatnánk.
Nagyon kínos, de néha bizony félre kell vnulnunk könnyíteni magunkon - emberek vagyunk.
Egy nagy kék plakát alatt van egy kis csalitos, ott elvégezzük a szükségünket - közben elgondolkodunk, milyen érdekes ország lehet ez, gyakorlatilag nem jelzik a térképen, a nyelvét senki nem ismeri, de nagyon büszként mond valamit.
Kár, hogy nem értjük, megyünk tovább.
Ha szerencsénk van, nem akadunk fenn egy kerítésen.
Amikor tanítottunk a helyi egyetemen, szóba hozta az egyik hallgató, hogy vannak ilyen országok, szögesdróttal, kutyákkal, határvadászokkal - kedvesen rámosolyogtunk, mert még fiatal, nem tudja, mit beszél. Ilyesmi biztos csak túlzás.
Megyünk tovább. A kicsi közben nagyon álmos, őt vinni kell. Betakarni kabáttal, bármivel, ami van - más itt az éghajlat.
Ha szerencsénk lesz, ezek a civilizálatlan bennszülöttek nem lőnek minket szitává.
Már csak pár kilométer, ott állítólag tisztességes emberek élnek.

Forrás: Nem ebben állapodtunk meg - Török Mónika blogja, 2015. június 26.

Anyám szerint a világ - kicsit elviselhetőbb

tegnap este óta. Kilenckor jutott eszébe ugyanis, hogy úgy enne egy kis rántott húst. Mondom, rántott húsunk nincs, de van egy adag fokhagymás sertésszelet steak krumplival és csalamádéval, az Anikó készítette. Hozhatom? Látom elmerülő, elrévedező arcát. Jó, de az egésznek csak a felét. A német film cselekményileg éppen kibontakozóban, mikor kimegyek melegíteni az ételt. Bevallom, izgulok, ízlik-e neki, hiszen hetek óta nem eszik rendesen, nincs kedve semmihez, már alig főz magának, jobbára hideggel is beéri. Míg kinn vagyok a konyhában, anyám bentről kiabálja ki, mi történik a filmben, hogy le ne maradjak valamiről. Nem tart soká távollétem, a húst, a krumplit is falatnyi darabokra szelem, hogy könnyű legyen a fogyasztása, mellettük tornyosodik kis kupacban a csalamádé. Az első falat eldönti majd, ízlik-e, és amúgy is meglátom a reakciójából. Nézem a filmet, igyekszem felcsippenteni az események folyását. Hallom közben anyám sóhajtását. Mélyről jön, a csodálkozásé és nem a fájdalomé. Finom, mondja. Tudom, azért vettem neked. Tovább eszik. Nagyon finom, közli újabb falatok után. Te, én ilyen finom, jól ízesített húst még életemben nem ettem. Kezdek megkönnyebbülni. Anyám szeme könnybe lábad. Most mit sírsz, kérdezem, mintha nem tudnám előre a választ. Már nem is emlékszem, mikor esett valami ennyire jól. Mutatja az üres tányért, amin csöpp nem sok, annyi nem maradt a kis adagból. Mondd meg az Anikónak, hogy köszönöm. Köszönöm ezt a fantasztikus ételt. Zabolátlan szívem ügyetlenül ugrál kalitkájában, miközben magam is az érzéseimmel küszködöm. Eszembe jut, hogy talán most találtuk meg a megoldást anyámra. Fokhagymás szelettől mustáros szeletig, mustáros szelettől currys húsig, currys hústól sajtmártásosig löknénk anyámat odébb, előre, valamerre - féladagról féladagra. És az összeset Anikó konyhájából. Akkor talán anyám étvágya mellett életvágya is kicsit visszatérne arra az öt percre (a halála előtt).
Ennél nagyobb sikerélményt, eredményt, elismerést egy szakácsnő aligha kívánhatna magának. Ugye, Anikó?

Anikó fokhagymás szelete meggylevesével

Nem javallott csókolózni, ha az ember fokhagymát eszik. Élénken se vitatkozzon. Azt se állítsa sűrűn, hogy reggel mennyire alaposan mosott fogat, hol van már a fokhagyma előtti hó… A fokhagymás ételeknek, ha csökkentetten is, de hasonló a hatásuk: az ember marhára egészségesebb lesz tőle, és ha olykor levegőt vesz, még véletlenül se fújja ki - másra.
Anikó fokhagymás sertésszeletét steak krumplival mégsem hagyhattam ki. A fokhagyma a húsra nem ráreszelve, hanem valamilyen kellemesen barnás színű szósz álruhában tetszelgett. Akár fokhagyma hercegnő is lehetett, mert a belőle előállt szósz túltett eddig megélt szószokon és elképzeléseimen. A szósz oly annyira finom volt, hogy friss fehér kenyérrel a legutolsó csöppig felitattam. A hús omlósan volt puha. Hús falatka, steak krumpli szelettel Anikó fokhagymás szószába mártogatva, csalamádéval tökéletes falategységenként leltek utolsó előtti pihenőre, megállóra a gyomromban. Anikó minden bizonnyal jól érti a fokhagymák és hercegnőik nyelvét, folyékonyan olvas az étkező sokaság szívében, amikor ennyire egyedi, megkockáztatom, megismételhetetlen ízű fogásokat képes elénk varázsolni.
Az utána következő meggylevessel – hiszen én fordítva, második fogásként eszem a gyümölcsleveseket – már tényleg nem tudtam mit kezdeni. Anikó meggylevese friss meggyből készült, előző este még az egyik piacon magasodott a meggykupacon. A leves frissességét, üdeségét annak is köszönhette, hogy szedett meggyből készült és Anikó ízesítette. Anikó – saját bevallása szerint – a készülő ételbe beletesz mindent, ami belevaló és nem kapkodja el, megadja azt és az idejét, ami az ízesítésnek jár. Kóstolja, mindig megkóstolja, amit készít, így a meggylevesét sem bízza a véletlenre, de még a szerencsére sem. Előállhatott hát ma az a helyzet, hogy Anikó fokhagymás szelete csak azért kerülhetett bele a gyomrom mellett jobban a szívembe, mint Anikó meggylevese, mert elsőnek ettem. Anikó meggylevese lett volna az első, ha azzal kezdtem volna az ebédet. Egyszerű a képlet.
Van az úgy, hogy ha az ember nem tudja, melyik ujjába harapjon, akkor egye Anikó fokhagymás szeletét vagy meggylevesét, édes mindegy milyen sorrendben, egyformán ízleni fog. Nem is keveset.

Bächer Iván: Énértékelő

Mi lehetne annál autentikusabb és bensőségesebb és Bächerhez közelebbi, ha az Iván napot Bächer Iván írásával köszöntjük.

"Megint eltelt egy év, megint itt állok Önök előtt, hogy számot adjak arról, mennyit teljesítettem az elmúlt időszakban, honnan indultunk és hova jutottunk.

Nyugodt lelkiismerettel jelenthetem: sokat teljesítettünk, nagy és nehéz út áll mögöttünk. De volt erőnk és volt bátorságunk belevágni, és most láthatjuk: volt eredménye is az erőfeszítésnek. Jók voltuk, vagyis és tehát: jó voltam. Ebben az évben is én voltam a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de jó voltam. Legjobb meg nem volt.

Én vagyok a legjobb unortodox író, tárcaíró, hírlapíró e honban, sőt Európában, még ha ezt Európa pillanatnyilag nem is látja be, nem kis részben itthoni elleneim külhoni ármánykodásának köszönhetőn.

De a kutya ugat, a dakota halad. Írói, hírlapíró munkásságom töretlenül fejlődött ebben az évben is, olyannyira, hogy nyugodtan beszélhetünk már művészi tökélyről. Kitűzött célomat elértem: hétről hétre írtam és hétről hétre jobbat. Célkitűzéseimtől nem hagytam magamat eltéríteni egy pillanatra sem. Az országgal, a nemzettel együtt törtem fölfelé és a nemzet egy emberként követett.

Csak úgy, mint az országos feladatainkat megoldó programok, a cigányság felemelkedését célzó Ku-Klux-plan, a vasút és hídépítést elősegítő Matuska-terv vagy a múzeumok és könyvtárak ügyét egyszer s mindenkorra megoldó Néró program, a szegénység problémáit rendező Nemzeti Tiborctestület, a hajléktalanokat gondozó Nemzeti Diogenész projekt, vagy a hosszú távú nemzetstratégiát kidolgozó Nemzeti Pávatanács, úgy az én működésemet is vezérlő Zsenizsinór is tökéletesen bevált; írásművészetem beérett, mondataim mívesek, híján vannak minden modorosságnak, s ha hébe-korba mégis lelnénk ilyest, azt téveszthetetlen stílusjegyként kell nyugtáznunk csupán.

Jó úton haladok. Igaz ugyan, hogy pénzem nincs, adósságaim tetemesek, meglehetősen kis példányszámban fogynak könyveim, a lapok pedig, amelyekben még publikálhatok, napi gondokkal küzdenek, de megőriztem függetlenségemet. Így van ez még akkor is, ha általában azt teszem, amit mondanak nekem, mire költsem a pénzemet és mennyit, hova menjek, kihez és mikor. De én teljesen a szabad akaratomból engedelmeskedem. Nem vagyok gyarmat! Az én szavam nem eladó. Csak ha rendesen fizetnek érte.

És tudom; ahogy mind több szegény magyar embernek jut mind nagyobb kenyér, mind több szegény, de tehetséges magyar fiatal részesül a mind színvonalasabb ingyenes magyar oktatás áldásaiban, aminthogy dús kalásszal ringanak már a felcsúti tökmagmezők, úgy szárnyal mind magasabbra művészetem.

De ahogy a szegény ember csak akkor érzi, ha kap, ha előbb megfosztjuk mindenétől, úgy nem is kell fát vágnom, kisebb bérmunkákat vállalnom néhanap, hogy ha eljön az ideje majd, művészi munkásságom végkép kiteljesedhessen. De már most is: nem egyszerűen jó vagyok, de nagy. Lehet, hogy ezt itthon még nem mindenki látja, lehet, hogy Európa sem hisz még a szemének, de Kelet-Ázsia, Közel-Kelet már fölfigyelt rám; mind több azeri és iráni toll- és baltaforgató veti hátra igekötőit, és szegődik nyomomba.

Természetesen tudjuk, sok idő kell ahhoz, hogy beérjenek, de nekem van időm, van türelmem, van önfegyelmem is. A közkeletű irokéz közmondás szerint is: nem abból lesz a törzsfőnök, aki összehúgyozza a wigwamot, hanem, aki vissza tudja tartani. Gondolkodom, hogy hol követtem el hibát. És őszintén, töredelmesen meg kell vallanom Önöknek, oda jutottam: sehol. Nem bírtam hibázni. Mindent tökéletesen csináltam.

Kedves barátaim, e szavakkal búcsúzom Önöktől, abba kell hagynom, ugyanis nem tudok már mit mondani, egyszerűen nincsen rám szavam. Döbbenten állok magam előtt. S alig hiszek a szememnek. Ilyen van? Ilyen lehet? Ilyen tökély, ilyen magabiztosság, ilyen erő? És bólintanom kell: igen van. Csak rám kell nézni. Nem tudok már javallani végül csak ezt: kövessetek! Hajrá dakoták! Hajrá én!"

2013-03-02 NOL-Hétvége, Kultúra

Forrás: Facebook, 2015.06.24, az írást Bächer Annának köszönöm

Bächer Anna írta Ivánnak a Facebookon:

"Biztos más is így van ezzel, ahogy én…
Múlnak az évek, az évtizedek és egyre több olyan névnap van a naptárban, ami mellett már nincs kis felkiáltójel. Már nem kell felhívni az illetőt, nem érdemes kis sms-t írni neki, telefonáláson sem kell gondolkozni, mert a név tulajdonosa, elment életünkből.
Nekem is egyre több ilyen névnapom van. Szerencsés esetben, egy kedves névhez több ember is tartozik, ilyenkor, ha valaki kiesik, marad helyette más, és marad a kis felkiáltójel is. Ilyen az én életemben a Mihály név. Nem csak a személyt szerettem, aki viselte, hanem magát a nevet is. Mikor a fiam megszületett, apám már nem élt, így nem volt akadálya, hogy megkapja, ezt a számomra oly kedves nevet. Érdekes szerkezet az ember… Soha bennem e két Misi nem keveredett, a két névhez, két személy, két lélek, különböző érzelmek, különböző kapcsolat társult - igaz- sok hasonlósággal.
Van, hogy a név megmarad egy családtag, egy barát, vagy barátnő kapcsán, ehhez csak egy aránylag szoros kapcsolat szükségeltetik, és van, hogy a név, felkiáltójelestül, végleg eltűnik az ember életéből. Így nincs nekem már évtizedek óta Erikám…
Illetve persze, van. Mert a nevek átvezetésre kerülnek. A notesz helyett, a szívben és a lélekben kapnak örökre, tiszta, hófehér lapot. A felkiáltójel helyére meg apró pont kerül. Ahogy ez történt, a szívemhez szintén nagyon közel álló, mai névnapos esetében is.
Egy általam igen kedvelt írásával kívánok nagyon boldog névnapot Neki."

Ili vasárnapi vacsorája

Nem először szerettem volna hozzá eljutni. Másodszorra sikerült. Nem is tudom, mi ragadta meg benne a figyelmemet a börzsönyi tájon kívül, amelyet már ismertem. Lila akácnak hívta a Vendégházát, amely a valóságban egy ház a Fő úton. A kapu szépen faragott, mögötte vadregényes kert rengeteg virággal, köztük bordó, piros muskátlival. A lakás külön szobákból áll, kényelmesen nyolc ember is elfér benne. Körbe járható. A konyha előtt terasz, odébb kiülős hinta. A kerttel akkor szembesül az ember, amikor a teraszon ül, Ili házi bodzájájból készült szörpét szürcsölgeti. A napot a terasz korlátait beborító muskátlik fogják föl, ill. szűrten engedik tovább. Az ember akkor szürcsölget szörpöt ilyen békésen és a teraszon, amikor már túl van egy jóízűen elfogyasztott vacsorán.
Fasírt pogácsa volt zöldborsó főzelékkel. A vacsorát közösen álmodjuk meg még reggel az Ilivel, az Ili pedig estére megalkotja. Mert a finom vacsorák igenis csöppnyi csodák, egyfajta alkotások, amelyekben minden a helyén van, minden úgy stimmel, ahogy kell. A zöldborsófőzelék a folyós-nem folyós közepén foglalt állagban helyet, ízben hozta a zöldborsótól megszokottat. A fasírt megvalósította azt a kényes állapotot, amikor a külső ropogós borítás átsült belsőt takart. Nem gondoltam volna, hogy három fasírt labdaccsal megbirkózom, de sikerült, és még csak túlevettnek sem éreztem magam.
Süteményként Ili túrós pitéje szolgált. Ropogós volt a teteje, egyenletesen megsült, nem szalonnás tésztája az alja, melyek között fehérlett az ízletes túrótöltelék. A sógorom szerint biztos lehetett volna benne dupla vagy tripla vastagon a túró, de ez most nem az a műfaj volt. Három a magyar igazság, három szeletet ehettem volna meg Ili túrósából, de csak egyre futotta a maradék erőmből. Hiába hát, nem volt szükség várvédelemre, a hétköznapin túlmutató hőstettekre, a törökkel sem kellett Szondi kapitány oldalan megvívnom, megmaradt a két szelet másnapra. Nem baj, kétszerre örülök majd Ili túrós sütijének.

Jut eszembe – Nagy Magyarország

Sokat látom a Trianon előtti Nagy Magyarország térképét autós matricákon, rendszámtáblákon, házszámtáblákon, emlékművek részeként, méretesre vágott füves rajzolatban, se vége, se hossza ötleteknek, megjelenési formáknak. Nem érzem magam jól tőle. Összerezzenek. A lelkem elnehezül. Lemondás féle vesz rajtam erőt. Kilátástalanság, kiúttalanság. A hiábavalóság érzete. Szomorúság. Hogy ez még téma lehet ma. Itt és most. Reménykedik a népem. Nagy országra vágyik, óriás hatalom szeretne lenni. Szóval, döntéssel akar bírni. Mások felett kíván ítéletet mondani, pálcát törni.

Nem tanult meg semmit, nem tanult semmiből, legfőképp önnön hibáiból. Nem fogta föl, hogy ami most van, azt magamagának, elődeinknek köszönheti. És ugyanazok utódainak, végső soron saját magunknak.

Sohasem volt muszáj a vesztes oldalon állni. Nem volt muszáj annyira nagyra vágyni. Azután keserűen csalódni.

Vajon a környező országrészek, melyek valaha hozzánk tartoztak, vissza vágynak most hozzánk? Részünk szeretnének lenni? Szimpatizálnak azzal, amilyenek, és akik vagyunk? Szeretik a nemzetiségi politikánkat? Szeretik nagy magyarkodásunkat? Szeretik az idegenekhez fűződő viszonyunkat, és ebbéli megnyilvánulásainkat? Kedvelik a múltba révedezésünket, a múlton való rágódásunkat?

Ha visszakapnánk az elcsatolt részeinket, bírnánk-e velük? Jobban kezelnénk egy még több színű, nagyobb lélekszámú országot? Eredményesebben managelnénk egy a mainál jóval nagyobb gazdaságot? Hinnénk magunkban annyira, hogy erre képesek vagyunk, küldetésünk is van rá?

Izzó, fájó, húsba, lélekbe maró kérdések egy csomó égbekiáltó, önmagából kifordult kérdőjellel, megnyugtató, biztató válaszok nélkül.

Miközben tenni kéne dolgunkat a meglévő, nehezen kiküzdött kilencvenháromezer négyzetkilométeren, el- és egymással valahogyan megférve rajta. Jól-rosszul. A magunk szennyesével törődni. Hibáinkat orvosolni.

Elfogadni, hogy akkora hibákat követtünk el a múltban, meg a jelenben, amelyek kihatnak a mára és a holnapra.

Szembe nézni saját magunkkal. És a másikkal. Végre.

Akkor talán tünedeznének ezek a Nagy Magyarország-jelképek. Felejtődne a sok irreális, légből kapott, fájdalmas vágyálom.

Azzal foglakoznánk, ami a miénk. És ugyanannak örülnénk is. Mert a miénk.

Ili cseresznyés pitéje

Nem könnyű a sütő ember élete. Elvárják, hogy süssön, hogy jót süssön. Hogy mindig sikerüljön. Ne égesse oda az alját és ne kapja oda a tetejét, de a belseje is süljön át rendesen. A piskóta féle magasodjon meg. Ha gyümölcsös, legyen benne elég gyümölcs. Éppen elég. Pont annyi, amennyit a piskóta vagy a kevert tészta elbír. Minden harapáshoz mondjuk egy szem cseresznye, úgy a jó. A tésztája aranylóan sárgálljon, emlékeztessen, hogy falusi tyúk valódi tojásainak sárgáiból készült. Ne legyen agyon cukrozva, mert az nem jó, hiszen akkor akár pár kanál cukrot is megehetne az ember magában, és nem kellett volna hozzá a fáradságos sütés. Legyen benne cukor, de olyan moderato mértékben. Éppen moderato. Zeneileg csöndesen. A piskóta se emelkedjen, milyen magasságokba. De hiszen akkor ki tudja akkorára kitátani a száját, hogy egy harapással beleférjen a piskóta darab a benne hordozott cseresznyével? Valóságos szájmunka. A piskótatészta legyen is meg nem is. Hasonlatosan a szegény lányhoz, aki a király parancsára hozott ajándékot meg nem is. Ebből is látszik, hogy mennyire nem egyszerű példának okáért egy cseresznyés pite elkészítése akár itt a fővároshoz közelinek számító Drégelypalánkon, akkor is ha Ili készíti. Tudatában volt ő az összes nehézségnek. Mégis nekiállt. Dacolt elemekkel, elvárásokkal, állagokkal, halmazállapottal, ízekkel, magasságokkal, ki tudja, mi mindennel. A végén elhozta nekünk. Oda tette asztalunkra. Szeretettel. Láthatóan, érzékelhetően szeretettel. Mi pedig szépen megköszöntük, megettük volna Ili összes cseresznyés pitéjét, annyira finom volt, persze, hogy megfelelt a magasságos elvárásoknak, ha nem lettünk volna már előtte hullára jól lakva Ili paprikás csirkéjével meg Ili nokedlijével. De minderről majd máskor.

Drégelypalánk Szondija

A világ négy tájáról érkezhet ide az utazó, a főutak kereszteződésében a település hősébe, Szondi György várkapitányba botlik.
Egy álló szobor mellett az ember minden további nélkül elsuhanna. Rávetheti pillantását futólag, talán a nevét is elkaphatja, ha  rá van írva.  De ez a fekvő alak annyira megragadja az ember figyelmét, hogy lefékez, megáll és alaposan szemügyre veszi. És ha már az ember ott áll Szondi szarkofágjánál, akkor az nem egy-két pillanat. 
Nézem Szondit fektében. Mintha aludna. Fejpárnája a fejének bal felénél túl kitüremkedik. Békés, komoly az arca, bajusza alatt semmi mosoly. Páncélzat borítja a testét, mégsem védte meg. Térde kicsit behajlítva. Épp lábon lőtték, de ő még térden állva is védte maroknyi csapatával a Drégely várat a török túlerővel szemben. 

Egy pap árulta el a töröknek a vár gyenge pontját. Eladta a titkot annyi aranytallérért cserébe, amennyi a bőrébe varrva beleférne. A pap elnyerte végső jutalmát, megnyúzták, a bőrét telerakták arannyal és a vár melletti tóba hajították. A török tudta, hogy kinek mi jár. Szondinak az őt megillető temetés a várral szemközti hegyen. 

Vesztes helyzetből győztesként küzdött a várért százötven emberével nyolcvanszoros túlerővel, a tizenkétezres török sereggel. A lányokat, asszonyokat még időben kimenekítette a várból rejtett járatokon, alagutakon keresztül. Ili, mikor a mesélésében ideér, megkönnyezi az ezerötszázas évekbeli eseményt. 

A község azt várta volna, hogy Szondit állva, magas szobor képében örökítse meg a szobrász az itt élők örömére, büszkeségére. Erre Kő Pál alkotásában itt fekszik egy átlagos magasságú, inkább alacsony Szondi, és láthatóan nem alszik. A térde kicsit behajlítva, mint aki rögtön feláll, de legalábbis feltérdel, hogy az itt lakók védelmére keljen.
Ott van mellette a lova, a buzogánya, és a
hozzá nőtt két apródja. A török próbálta őket is behálózni, magához csalogatni, a két apród azonban mindvégig kitartott az ura mellett. A két apród, akikről ballada is szól, a hűség jelképévé vált, iker alakokként tartják Szondi "alvó" alakját. Mert miért is ne aludhatna csupán Szondi, meg is pihenhetne a soros csata után, hogy bármikor készen álljon egy újabb ütközetre. Drégely, a vár, a haza védelmére.

Amikor beér az utazó Drégelypalánk fő útvonalainak kereszteződésébe, ahol a Stop tábla is megálljt parancsol az autósnak, a leges legjobb helyen lát egy fekvő alakot. Kíváncsiságból megáll, odamegy. Ott találja a fekvő, alvó, nem alvó Szondit. Ugyanott találkozhat azzal az érzéssel, amit a szarkofágja, Szondi maga, helytállásával, viselkedésével nekünk jelenthet és mindenkor jelent.

Másik befejezés:

Itt létem alatt amikor csak meglátom, oda megyek hozzá. Elbeszélgetek vele, mintha értené. Hogy vagy, Szondi, hogy telt az éjszakád? Jól aludtál? Nem nyomott nagyon a fekhely? Hogyan telt a napod? Mi mindent láttál egész nap? Milyenek vagyunk? Ugye nem olyanok, mint az emberek a te idődben...

Popper Péter: A boldogság

" A boldogsághoz talán valamiféle tehetség is kell.

Vannak emberek, akiknek nincs tehetségük az örömre, a boldogságra sem. Akik számára csak a “rossz”-nak van valóságértéke, ezért is keresik mindenben a negatívumokat.

S legvégül, de nem utolsósorban, a boldogsághoz nélkülözhetetlen az ember belső szabadsága.
Az, hogy feloldja az életét és viselkedését gúzsba kötő kényszereket, vállalva azt a kockázatot, amely az önmegismeréssel jár, és azt is, hogy: “mit szólnak mások?”
Végül is az embert annyi ellentétes várakozás és szükséglet veszi körül, hogy nem felelhet meg mindegyiknek, nem lehet rokonszenves mindenkinek, legföljebb hamisságok és főként saját boldogtalansága árán."

Popper Péter
( A boldogság)


Forrás: Facebook, Váradi Rózsinak köszönöm

Anikó görög gyümölcslevese

Annak üzenem, aki ma meg szerette volna kóstolni Anikó görög gyümölcslevesét, kár sajnálnia, kár minden erőlködés, mert nem volt jó. Egyszerűen annyira nem volt jó, hogy azt már ragozni sem lehet lefele. Mert ugyan mi a fene jó van abban, ha valaki összelapátolja az éppen megvásárolható érő gyümölcsöket és összevegyíti a konzervben kaphatóakkal. Nagy kavalkád lesz belőle meg zsongás meg összevisszaság. Márpedig Anikó ezt tette. Szóval felejtős az egész.
Aztán ki a fene szereti az ilyen tej fehérségű, rózsaszínbe hajló nedüt, amely olyan bugyi és babarózsaszín egyszerre, hogy az már durva, nyúlós-nyálas-csöpögős színű, ruhában föl nem venném.
Na és az íze. Anikó görög gyümölcslevesének fel- és megfoghatatlan az íze, ki szereti ezt. Az emberek szeretik a bizonyosságot, a világos megfogalmazásokat, az érthető dolgokat, ez meg itt valami titokzatos és sejtelmes, olyan, amiről az ember, ki más, mint az átlagember már-már azt hinné, hogy itt van, megvan, nyakon van csípve az íze, aztán mégsem, ahogy volt, úgy lógott meg, csúszott ki az ember keze közül, ill. a torkán lefele. Szegény zsiráf...
Szóval, jó barétom, azt mondom neked, hogy ne is keresd Anikó görög gyümölcslevesét, mert nem találod. Ma volt, úgy dél és három között,  azután mintha elvágták volna, nyissz, neki és neked annyi. Másmilyent, másvalakiét, máshol persze ohne zsinór megtalálod, de olyant, mint az Anikóét, ne is keresd, kár is rá ácsingózni.
De ha mégis, akkor talán legközelebb. Esetleg úgy egy év múlva. Ha jól ismerem Anikó esze és keze járását. De akkor vedd meg azt a kis ficni ebédjegyet, menj oda időben, állj sorba, és akkor neked is jut, hogy tudd, hogy mi a francról beszélek. Mert ahhoz, hogy megtudd, mit is hagytál ki ma, kanalaznod kellene Anikó görög gyümölcsleveséből, nem is keveset, és csak csöndben, és csak kettesben a gyümölcslevessel, hogy senki meg ne lássa, meg ne hallja, de te premier plánban szembesülj azzal, hogy ilyen ká finomat még életedben nem ettél. Érted már?

Aszfalttörténetek a kilenckerből - másodszor

Az aszfalton megrekedt a meleg. Az udvaron kibírhatatlan volt. A hullámpala tetejű raktárban, iroda helységekben szintén. Ropogás szerű hangzás kísérte a hő tágulást. Mintha sorozatlövőből lőttek volna, és azt is folyamatosan. Az ott élők megszokhatták, én sohasem. Összerezzentem a ropogásra.

A benti italozás mellett nem ártott enni, hogy legyen minek fölszívnia a tütükét. eN is valahogy így lehetett ezzel az egyszerű képlettel. Mindenki szerencséjére imádott és nagyon tudott főzni. Kávépénzből, meg összedobott forintokból mindig összegyűlt a húsra vagy a halra való. Halat egyébként hoztak a horgászó kollégák nem is egyszer. Egy jó marhapörkölt vagy halászlé, de kolozsvári káposzta is kikerült eN kezei közül és a konyhájából születésnap, névnap, Karácsony alkalmából. A konyhájából, mondtam, ill. a cégéből, mely a valóságban eNné volt, olyannyira uralta, és ebben a témában, ahogyan a többiben sem, nem tűrt ellentmondást, megnyikkanást maga körül.

A marhapörkölt látott vörös bort és eN is. Hogy a maradék ne menjen kárba és ne a hűtőajtóban állva várjon következő sorára, eN torkán leejtőzve végezte, Jének is jutott belőle. Meg SzeFnek, aki vezető létére italozott. Jó példával járt elől ui., amikor eNnel, Jével a villamos végállomásánál a restiben már kora reggel a munka előtt egy-két körön át támasztotta a pultot. Megágyazva a többinek érkezett már be az irodába. Nem csoda, hogy nem állt, hanem leginkább dülöngélt a helyzet magaslatán, amikor alkoholtól terhelt helyzeteket kellett volna megoldania. Ilyenkor rendre távol tartotta magát az eseményektől, korholta is Zsé emiatt eleget.

Permanensen emelkedett volt hát főzéskor a konyha-ebédlőben a hangulat. Alkoholba áztatva nem is csoda. Jé eN körül legyeskedett, érezni akarta a készülő étel illatát, látni a főzés folyamatát legalább nyomokban. Jé, amikor betartotta a cukrosságára előírtakat, márpedig betartotta, színtelenül és egyhangúan táplálkozott. Amikor nem volt főzés, semmi sem rotyogott a raktár konyha-ebédlőjének a gáztűzhelyén, és otthonról hozta reggelijét, ebédjét, ilyennek is érezte az életét: színtelennek, unalmasnak, lemondásokkal, megalkuvásokkal telinek. Neki ez járt és jutott, nem nagyon berzenkedett ellene. A menekülést a folyamatos rátöltésekben és eN ételcsodáiban látta. Csak a munka billentette ki ebbéli töltött állapotából. Ilyenkor kicsit ideges is volt, nem szerette, ha munkával, tennivalókkal vonták el figyelmét egyéb fontos dolgoktól.

eN kényes volt a rendre maga körül. Kínos rendet tartott fenn a raktárban a készletek között. Az ismeretlenebbnek vélt, ritkábban beszerzett anyagoknak is megvolt az előre megállapodott helyük, így nem jött zavarba kifogyásuk, valamint ritka beszállításuk alkalmával.

A rengeteg kicsi terméknél rendszeres volt a túlszállítás. A becsületesség nem jöhetett ilyenkor eNnél szóba, szüksége volt ui. a pénzre. Nem is saját magának és a férjének, hanem leginkább egy szem lányuknak. A lányuk pedig jól keresett, önálló volt, és a munkája sem volt éppen bizonytalan. Az igények, na ja, az igények csaptak az egekig. Mindent megadni a lányának és az unokájának, erről szólt eN pluszainak be nem vallott története.

eFnek dízel autója volt, ahogy eSnek és SzeFnek. Ezen az aszfalton valamiért, csak a jó Ég tudja miért, de ez volt a divat. Kevesebbet fogyasztott talán, és olcsóbb is volt a benzinesnél? A végére a legolcsóbbnak jött ki mindegyikőjüknek, hiszen a cég tankolt autóikba. Fent a tulajnak egyáltalán nem tűnt fel, hogy a régi, csotrogány targoncák mekkora gázolaj nyelők, feneketlen bendőjűek a fogyasztásra nézve. Amikor a targonca tankolt, akkor tunkolt a többi autó, ha nem is tele, de legalább a felibe. Hallgatólagos volt ez a megegyezés. Béke, gázolajjal, meg eN finom ételeitől eltelve, alkoholban pácolt elégedettség, elnehezültség honolt ilyenkor az aszfalton a kilenckerben.

Folyt. köv.

Anikó karalábéfőzeléke

A karalábé az egyenjogúságáért harcoló zöldség. Mivelhogy a Kák osztályába tartozik, úgy gondolja, hogy igenis helye van a nap alatt a káposzta, a karfiol, de még a szerinte a magától igencsak elszállt krumpli mellett. Anikó karalábéfőzeléke volt ma hivatott ezt méltán bizonyítani.

Selymes volt a karalábé darabkákat körbevevő közeg és szimpatikusan világos zöld, petrezselyem szeletkék úszkáltak benne. Jobban mondva csak úszkáltak volna, ha folyékonyabb lett volna a főzelék, mint ahogy nekem szokott sikerülni, pedig nem is olyanra akarom. De nem volt folyékony. Pontosan olyan volt, hogy az ember, amikor kanalával lapátolta a karalábéfőzeléket, nem csurgott túl rajta, alakilag, állagilag, küllemileg passzolt éppen a kanálra, találta meg az útját az éhes szájakba. A karalábé darabkák hol puhák, hol majdnem puhák voltak. Nem értem az egy alomból származó karalábék lelkivilágát. Anikó homályosít föl később az összefüggést illetően a karalábé fejek nagysága és puhaságuk között.
 
A karalábéfőzeléken feltűnően helyezkedett el a maga rozsda barnaságában a pörkölt, Anikó pörköltje, amely olyan parányi volt, hogy csak mikroszkóp mutathatta ki a mennyiséget. Csöppnyi volt a pörkölt, ám annál finomabb és egyértelműen dobott még egy nagyot Anikó karalábéfőzelékének eredeti finomságán. A csöpp pörkölt elegendőnek bizonyult Anikó karalábéfőzelékének – írd és mond - megbolondításához. Belemertem előszörre kanalamat a világos barnába hajló karalábéfőzelék zöldjébe, számba vettem és elámultam az ízek világán, mely ezen együttesből leképződött. Jajjjj, de finom, csúszott ki a főzelék melletti szűk folyosón a számon, és már következett is az újabb kanálnyi adag Anikó pörköltös karalábéfőzelékéből. Fogyott, fogyott, szinte magától és észrevétlenül az utolsó utáni csöppig is elfogyott, híre-hamva csak azért maradt, mert ezt itt leírtam.

Orgona a Bazilikában

Ha Bazilika, akkor mise nevezetes alkalomból, vagy kórusok találkozója, vagy orgona hangverseny, mint ezen az esten, amikor az idő nem tudta eldönteni, hogy sokáig rosszalkodjon-e, és úgy ömöljön az eső, hogy ne tudjunk bemenni a helyünkre, a végén pedig ne juthassunk el háborítatlanul az autónkig. Az Égiek végül úgy tartották, hogy nem húznak ujjat sem velünk, az alant ülő közönséggel, sem a legfelül trónoló Virágh András Gábor orgonistával.
Hogy miért van fenn és hátul az orgona, nem most jöttem rá, de egy kicsit mostan ugrottam közelebb az igazsághoz. Mert így van még közelebb az Úrhoz. Mert ehelyütt kapott nem feltűnően a templomokban helyet. Mert fentről jobban árad a hangzuhatag az Úrhoz fölfelé, horizontálisan és a fejünkre lefelé. Mert a Bazilika belső gazdagságára, ámulatba ejtő bensőjére függeszthetjük bámuló szemeinket, miközben felülről zubog ránk és zúg és árad Kodály, Liszt, Bach, Buxtehude zenéje.
A műsor közepe táján az előadóművész saját szerzeménye, amely kitűnt zenésztársainak művei közül, mivel nem egykönnyen - megkockáztatom, hogy laikusoknak, szimpla komolyzene kedvelőknek egyáltalán nem - volt emészthető A szerző talán kicsit haragos lehetett, amikor zubogtak benne a dallamok és disszonanciák, akkép jegyezte le őket. Talán valamilyen nyughatatlan álom zavarta meg a mű fogantatáskor a nappalát. Talán egy nagy szerelem kapta el, érzelmek fojtogathatták, melyek ezen az úton nyilvánultak meg, kerültek napfényre. Számos oka lehet, amikor úgy zúg az orgona, annak is mélyebb regiszterei, mintha magával akarna sodorni, de legalábbis nem kevesebbre vállalkozna, mint hogy maga alá temesse az egész világot. Nincsenek ilyenkor kapaszkodók, távoli, jól kivehető dallamok, mintegy megnyugvást jelentve a szív és lélek háborgására. Kitűnik az efféle - úgymond - extravagáns zene. Semmiképp sem idézhető fel újra, csak az elementárisan elsöprő érzés lenyomata marad meg az emberben.
A legvégén talán ráadásnak hangzott el egy olyan dallam, amelyet hallgattam volna vég nélkül. Valamilyen távolról, talán a messzi múltból ismert harmónia csendült fel és annak számtalan változatának együttese adta a művet magát, mely szép volt, ismerősnek, egyszersmind megunhatatlannak tetszett.
Az egy óra úgy szállt tova és ért véget ezzel a könnyednek tűnő dallammal, hogy magunk is emelkedett hangulatban éreztük a helyszínen, a Bazilika isteni közegében magunkat.

Aszfalttörténetek a kilenckerből

Még be sem léptem a céghez, már utáltak. Masszívan utálták ui., és már évek óta azt, aki odahozott a céghez. Ez a korai utálat megelőzött, nem tudtam olyan gyors lenni, hogy akárcsak változtathassak valamit is az irányán. A hátamba ömlött, merthogy egyenesben nem mert letámadni. Éreztem a távolságtartást, mely távolabbról indult és hosszabbra nyúlt az újonnan belépővel szembeni szokásosnál. Utáltak, mert jól tudhatták, hogy nem az ő emberük leszek, és amikor már ott voltam, akkor le is vették, hogy tényleg. Nem foglalkoztam az emberi kapcsolatok analizálásával, tettem a dolgom, de az utálat az olyan, mint a pióca, alattomosan mar beléd és nem ereszt. Őket legalábbis irányomban.

Voltak nagyot mondók a cégnél, egyben szarkeverők. Igyekeztek mindennek a rossz oldalát meglátni, olyan dolgokat terjeszteni, amelyeknek semmi valóság alapjuk nem volt. Azon szórakozhattak, hogy ki mindenki hitte el és szörnyülködött már előre azon, ami majd be sem következik, de ezt csak ők tudhatták. Zsé csak egyszer vette komolyan a mendemondát, másodszorra már rákérdezett, ez most tényleg igaz?, s amikor látta, hogy az álhír hozó átlátszóan próbálta bizonygatni az igazát, akkor kilátásba helyezte, hogy a nagyfőnöktől kérdezi meg első kézből, erre persze már nem is volt az olyan fontos, ugyan, ne csinálj már olyan nagy ügyet belőle.
 

Az egyik nagyot mondó, aki amúgy eN névre hallgatott, szerette a piát. Nő létére szerette. Mivel egész nap ivott, elég sok belefért. Egyszer eNnel együtt néztük át a raktárkészletet. Az egyik polcon egy fél pohár sört talált. Nini, sör, kiáltott fel vidáman eN, biztos Jé hagyta itt. Felkapta és azonmód ledöntötte, időm sem volt a jeleneten elképedni.
 

Itallal kezdték a napot, azzal folytatták és itallal zárták. Kész csoda, hogy nagyobb balesetbe nem került az italozás. A gázcsőtől pár centire állt meg ui. a targonca, belegondolni is rossz, mennyi cafat maradt volna a cégből és a szomszédos cégekből egy gázrobbanást követően. Jé nem bírta az italt, bármennyire is erősködött, hogy de. Cukros volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mindig rátöltsön, ha volt miből, rendszerint volt. A gázcső tehát még megúszta Jé, az akrobata targoncás mutatványát, de nem így a gumitömlő, mely máskor, egy aznapi italgőzös hátramenetben lapult be a targonca el nem hanyagolható súlya alatt. A tömlő tehet róla, vetette oda Jé boros foghegyről, miért volt útban.
 

Gyé a szemközti részlegből a raktárunkban tartotta az üvegeit. Vallotta ui., hogy itt senkinek sem tűnik föl a sajátjai közül, a helyi szeszesek meg betyárbecsületből nem isszák ki a másét. Hétfőn megérkezett egy teli üveggel. Bemelegítő ital, magyarázta mindig Zsének, csettintett vagy kacsintott is hozzá. Kérsz? Zsé sohasem kért, ő dolgozott. Józanul. Egyik alkalommal nagy kiáltozás ütötte meg a fülét. Mi a fene történt, kérdezte magában, és kinézett. Gyé kiabált hangosan valakivel, mindennek lehordta az illetőt nem éppen kincstári stílusban. Zsé közelebb ment, és az ebédlőben egy jó csomó embert látott, akik közül is eL-re szórta Gyé a káromkodásait, te, kis köcsög, mert te sosem iszol, azt se tudod, mitől döglik a légy, te kis buzi. Zsé tudta, hogy eL nem iszik, mert nem ihat, olyan gyógyszert szed, meg különben is, elfogta a harctéri idegesség, rárivallt Gyére, hogy hagyja abba ezt a hangot, eL nem tett neki semmi rosszat, és ez különben is egy munkahely, húzzon át a saját részlegébe. Egyébként, eN, fordult oda eNhez, ezt neked kellett volna megmondanod, tudomásom szerint eL a te beosztottad, aztán mint aki jól végezte a dolgát, sarkon fordult és visszament a helyére. Gyé két hétig nem mert Zséhez szólni, és ezt Zsé nem is bánta.
 

A legjobban akkor lehetett inni, amikor magukban voltak. Péntekenként. Zsé ui. ilyenkor otthon maradt. Bent aztán korlátlanul folyt az üdítő gyanánt fogyasztott mindennemű alkoholicne napoje. Senki nem tett megjegyzést az alkoholizálásra, a bódító leheletekre, az ingoványos dülöngélésekre, a munka hányaveti elvégzésére, a feledékenységre.
 

Zsét, mikor hétfőn munkára megjelent, a legkülönfélébb meglepetések érték. A szobájának az ablaka a szemben lévő két szárnyú ajtajú raktárra nyílott. A dupla vasajtó amúgy ősrégi volt, átvészelt éveket, évszakokat, sok mindent látott életében, de olyat talán még nem, hogy Jé egy átitalozott békés munkanap során hátrafelé menet targoncástul és ajtóstul cakkpakk szeretne a raktárba betolatni. A tok kicsit megreccsent, az ajtó valamelyest megferdült. Zsé, mikor szemét legeltette a kies bitumenes udvaron, belé lopakodott valami furcsa érzés a kétszárnyú ajtó láttán. Látott ő már ilyet meg nem is. Az ajtó a helyén állt ugyan, csak kicsit elferdülve, éppen úgy, mint ahogyan egy beszeszelt munkatárs vár munkailag eligazításra vagy munkaköri mulasztásából eredő óhatatlan lebaszásra. A tettesekből persze semmit sem lehetett kiszedni a történéseket illetően. Kerülő utakon derült ki az igazság, amire Zsé csak megrántotta a vállát, lemondóan legyintett és mi mást tehetett, kínjában elmosolyodott.

eS a boltban népszerű volt. Méltán. A vevők, jobban mondva bizonyos vevők imádták rugalmasságáért, nagyvonalúságáért, ahogy a cég bolti készletét számukra előnyös módon kezelte. Saját zsebre dolgozott. És ezt nagyon ügyesen művelte. Ebbéli tehetsége a cég vezetése előtt évtizedekre visszamenőleg maradt rejtve. A mindenkori boltvezető általában be volt az ügyletekbe avatva, hallgatólagos jóváhagyásával mentek az illegális eladások. Tudni, de legalábbis sejteni lehetett, hogy annyira részesült a feketén megkeresett forgalomból, hogy ne legyen érdeke eSt feldobni, ezzel együtt a zsíros mellékkeresettől elesni. eS ilyetén szorgalmát ezek a bizonyos vevők igencsak meghálálták. A karácsonyi ajándékok között akadt húszezer forintos ital is. Rengeteg üveg pia gyűlt össze egy-egy téli szezon alatt. A raktárból eNnek, aki nő létére imádta a piát, úgy is lehet mondani, hogy nem született még meg olyan pia, amit ő nem szeretett volna nyitva és torkán legörgetve tudni, nagyon nem tetszett, hogy eS ráült az ajándék piákra, nem csak hogy ráült, de titokként kezelte. eN úgy tartotta és joggal,  hogy neki is járt volna bőven belőle. eS üzelmeinek egy jó része ui. nem jöhetett volna létre, ha eN nem hívja föl a figyelmét a beérkezett árutöbbletre, amely ezen a belterjes körön kívül sehol és sosem került őszinte bevallásra. Annál előbb talált utat eS pultjának rejtett zugaiba, s onnan bizonyos vevők illetékes kezeibe be nem vallott forgalomként. Épült is eS kacsalábon forgója egy főváros közeli településen. Mikor már jó előre gyűlölt személyem került oda a bolt élére vezetőnek, nem tapasztaltam, hogy eS és családja bármilyen szükségben is szenvedett volna. eN annál inkább szűkölködött italokban akkor, amikor eSt fölvetette a pia, annak mindennemű változata küllemében, s tartalmában egyaránt. Nem tudom, végül is hogyan s miben egyeztek ki egymással eN és eS, de ez a húzd-meg-ereszd-el-játék örökzöldként ismétlődött évről évre ezen a kilenckeri aszfalton.
 

Folyt. köv.

Diplomakoncertek

Mindenkit arra biztatnék, hogy keresse az egypár filléres vagy ingyenes diplomakoncerteket a Zeneakadémián. Zongora, zongora, a második zongorista koncertjét hallgattam meg, ezúttal egy japán művészét. Kész élmény.

Anikó eperlevese

Bizony van olyan, aki nem szereti az eperlevest. Szabályosan hidegrázást kap tőle, ha meghallja. Állítja, hogy ebben nem csak az eper a ludas, hanem az összes gyümölcs, amikor levessé válik. Neki a hideg gyümölcsleves sem nyáron, sem télen nem jön be. Nekem viszont annál inkább. És fordítva eszem. Először elfogyasztom a főfogást, jól megrágom, jól megemésztem, miközben élvezem az ízeket, illatokat, gyönyörködöm az előttem elterülő és egyre fogyó mini tájban a tányéron, s csak azután állok neki a gyümölcslevesnek, mely jelen esetben eperből készült.
Anikó eperlevese eper színű volt, eper íze volt, a tetején tejszínhabbal megrajzolt fej mosolygott rám. A tejszínhabos vigyori alak kivárta, amíg befejezem a kukoricás rizses pörköltös ételt csalamádéval, egyre mosolygott, végig jókedvre derített. Amúgy is jó a kedvem, ha Anikó valamelyik ikszedik érzékével kitalálja, hogy mit szeretek a szokásosnál jobban, és meg is főzi. Váratlanul. Derült égből villámcsapásként, amelyek közül - az elmúlt napok időjárási viszontagságai közepette - nem egyet láttam az égbolton. Anikó féle eperleves képében a villámszerű, semmiből jött megjelenés igen megnyugtatóan hat, már-már terápiásan a valódi villámok, a napi stressz közepette. Szívesen időzöm egy rózsa-mályva-epres színű tavacska partján, szememet a tóba mélyesztve, gyönyörködve a tejszínhabokból olykor fel-felbukkanó eperfejekben. 
A jelenet emlékeztet Tahitótfalura, az eper hazájára, az eperföldjein gazdagon burjánzó eperrel, amelyről a gyanútlan tahisi vendég azt hinné, hogy ehető, merthogy piros és érik, s hogy megvehető, merthogy sok van belőle és piros és érik, majd keserűen csalódik az árak hallatán, amelyek a villámokat szülő égboltig nyúlnak és tovább.
Nem csoda, ha maradok Anikó eperlevesénél, az ízeinél, az érzetnél, hogy nyár van, eper van valahol a szezonban, Tahiban is, kicsiben a levesben. Mondják is egy ideje: szegény ember Anikó eperlevesével főz. És milyen jól!

Anikó uborkasalátája

Az ember gyanútlanul végig eszi az ebédet, Anikó sertés ragulevesét, azt követően Anikó paprikás krumpliját Anikó uborkasalátájával. Magamban már kialakul a végeredmény, amikor is a sertésragu kicsit lemossa a pályáról a paprikás krumplit. A tartalmasságával. Az ízével. Az állagával. Hogy még ebben a kánikulában az árnyas, szellős teraszon is tovább bír hűsíteni a maga forróságában. Ami csak azért nem furcsa számomra, mert Ashabadban, anyám szülővárosában negyven fok árnyékban szomjoltónak nem hideg sört és jeges colát fogyasztanak, hanem széles karimájú csészében bőszen gőzölgő forró teát, mely - láss csodát - hatékonyan hűsít.
Mikorra ilyen jól kialakul bennem a menü feletti értékelésem, akkor nyilall belém, hogy az icinyke-picinyke - fél fogamra épphogy elég - uborkasaláta, Anikó uborkasalátája mégiscsak túltesz a ragulevesén. Mennyiségében csöppnyi. A szaftos paprikás krumpli kitűnő szputnyikaként a főfogás erősségbe hajló ízét csendesítette, megosztotta a figyelmet a krumplis étel és saját maga között, kis idő elteltével, teljességgel maga felé fordítva és lelkesedésbe változtatva azt.
Ahogy mondtam, Anikó uborkasalátája csöppnyi volt, éppen hogy jelzés értékű. De az íze, melyet az ecetes lé közeg kölcsönzött neki, leírhatatlan, csupán nyomokban átadható. Nem volt sós, nem volt túl ecetes, édes sem volt. Mégis ezen ízek és még valamilyen összetevők olyan kombinációja kelt életre a számban, amikor azt a pár szem hártyavékony uborkafoszlányt rágcsáltam, nyeltem, hogy az valami földöntúli.
Ha ennyi kell a valamiféle ezoterikus, mennyei érzéshez, akkor azt nagyon olcsón megúsztuk. Mindössze Anikó uborkasalátáját kell hozzá fogyasztanunk, s ha nincs éppen kéznél (szájnál), akkor erősen gondoljunk rá.

Anyám szerint a világ - a Rétes Csárdában

kicsit jobb, ha a család is ott van. Ha jó az idő. Ha kinn lehet ülni a szabadban. Ha az asztal árnyékban van és a hőséget a feltámadt kis szellő enyhíti tovább - mindezt biztosította a Rétes Csárda Monoron (Monorierdőn). Ha a rántott ponty, amit magának rendelt - mindig azt rendeli -, nem pocsolya ízű, vékony szeletekből áll és ropogósra van kirántva. Ha csak a család itthon élő s mozgó tagjai vannak vele, de azok mind ott vannak (húgom Zsolti fia kicsit büntiből maradt otthon). Ha mindazok, akik eljöttek beszédesek és jókedvűek.
Nem is tudom, mi ütött belénk, de régen beszélgettünk ilyen jót, nevettünk együtt ennyit, tök jó hangulatúra sikeredett anyám szülinapi ebédje. Anyuval szemben ültem. Mellettem Kati, a húgom. Vele szemben és anyu mellett a középső gyermekem, Dávid, aki egyre erősebb, mert hogy body-zik. Dávid mellett a bátyja, Dani. Vele szemben és Kati mellett, Robi a vegyes ikre közül láthatóan a fia. Szemben ül és kicsit nehezen kivehető az asztalfőn a vakító napsugarak által körül ölelve Tibrom. Akik a távolból küldték üdvözletüket, minthogy külföldön vagy tanulnak, vagy dolgoznak: a húgom férje, Laci, lányaik, Dóri és a másik iker, Flóra, Eszter lányunk, Sanyi öcsém és egész családja.
Klassz kis család a miénk. Anyám megengedte, hogy fényképezzük, sikerült is egy-kettő. Selfie-ztem vele egyet, s lett végre egy közös jó képünk anyuval, drága, egyetlen anyámmal.

Répalé

A Zsuzsa, mikor meglátott, merőn rám nézett, nem láttam megrökönyödést a szemében. Jó, mondta, nagyon jó. Különben is, nyár van, és illik hozzád. A szemeidhez. A szín nem változtatja meg bennük az értelmet. Ez a te színed és kész.

Ezt megelőzően bent osztatlan "lelkesedéssel" fogadtak, senkit sem hagytam hidegen, sokféleképpen szóltak be.

Mi történt a hétvégén? Veszekedtetek a Tibroddal? Elborította az agyadat a vörös köd, amiből még feljebb is jutott? 

Csak ez a szín volt otthon, és nem akartátok a maradékot kidobni?

Nem is olyan rossz. Jó. Egész jó. De tudod mit, egyáltalán nem olyan rossz.

Látom, ott valaki egészen bele vörösödött. 

Történt valami, az egyszer biztos. Csak azt nem tudom, hogy jól látom-e.

Nyugi, nyugi, hónapok kérdése és lekopik.

Akkor most holnapra újra fested?

Ki volt az a bátor, aki elkövette ezt veled?

Ugyan már, még rosszabb is lehetett volna.

Nem volt ennél vörösebb?

Így is elviselünk de csak mert szeretünk.

Most ez milyen szín: paradicsom vagy sárgarépa? Inkább sárgarépa, olyan vörösösen sárga.

Ha úgy vesszük, ez is egy szín a sok ennél sokkal szebb közül.

Mindezek után kész felüdülés volt Zsuzsa őszinte lelkesedése, amit nem is tudom, miért, de kellő távolságtartással, hitetlenkedve fogadtam. Te most hülyéskedsz velem, ugye? Nem, komolyan. Holnap a napfénynél is jól megnézlek. A furcsa, hogy a reggeli napban sem lanyhult a csodálata. Egyre azt hajtogatta, hogy nagyon jól áll, és ez az én színem. Mikor elárultam neki, hogy tizennégyéves koromig vörös voltam, elnevette magát és csak annyit mondott, na, látod. Egyébként szahard le az egész világot, ne törődj senkivel és semmivel. Értékelem, amit mond. 

De most hogy végre magunkban vagyunk, és senki sem hallja, így négyszemközt megsúgom nektek, hogy a répalé ledöntve azért sokkal jobb, mint a hajamra öntve.

Anikó aranygaluskája

Minden bonyolult benne. Kigondolni, hogy egyszer csak szerepelni fog az étlapon. Átvinni az ötletet a magasságosokon. Időben neki állni, ahogy Anikó ma tette hajnali hatkor, épp másfél órával munkakezdése előtt. Összegyűjteni a hozzávalókat: egy szekéralja liszt, jó néhány élesztő, margarin, 17 liter tej, rengeteg vanília a sodóhoz, meleg, meleg, meleg a tészta kelesztéséhez, dió az ízesítéshez, meg egy méretes Anikó féle szív és lélek, hogy isteni legyen. Amikor mindez - a csillagok szerencsés állása mellett - összejön, csak akkor kezdhetünk el reménykedni abban, hogy lesz egyáltalán aranygaluska, és feltehetőleg jól is sikerül.
Ma a tányéron az aranyló galuskák valódi arany rögökként úsztak a hófehér és valóban vanília ízű sodóban. Ha ennyi és ekkora arany rögökre leltem volna a folyóban az aranyláz idején, akkor valószínűleg egy ideig nem lettek volna anyagi problémáim, és Anikótól minden héten minimum egyszer aranygaluskát rendeltem volna. Az aranygaluska ellenállhatatlan vonzereje ugyanis abban rejlik, hogy megunni lehetetlenség, és csak imádni lehet.
A lyukacsosan megkelt tészta úgy ereszti át magán a vanília folyót, hogy ereszti is meg nem is. Így az arany rögök helyenként át vannak itatódva, máshol meg nem. A megsült részekkel egyáltalán nem bír a vanília folyó. Megsimogatja, elismeréssel konstatálja, hogy Anikónak megint sikerült a sült és a nem sült részek kozmikus egyensúlyát megvalósítania.
Egy szó mint száz, bántam volna, ha éppen ma töltöttem volna éves szabadságom júniusra eső részét, és nem lett volna az aranygaluskába való első harapásban részem. És az utolsóban sem, amikor egyrészt mély elégedettséggel konstatáltam, hogy Anikó az ő aranygaluskájával ma megint hatalmasat alakított. Másrészt szomorúság töltött el, hogy a remek fogásnak hamar vége lett, és ki tudja, mikor kerül sor Anikó aranygaluskájába való első harapásra megint. Tényleg mikor?

Álmomban

Ha jól emlékszem, Csöpp sokat álmodott és értelmeseket. Másnap, harmadnap kianalizálta, olvasott belőlük napi problémáira. Mondogatta rendszerint, hogy élénk álmai hozzák meg a válaszokat nappali bajaira. Hogy szüksége van-e most is álmaira, álomfejtésekre, amikor úgy boldog, ahogy van, minden kerek és nagyszerű, nem tudom, nem sokat tudok róla, találgatni meg nem érdemes.
Nagy ritkán álmodom. Álmaimra nem emlékszem, csupán a tényre, hogy álmodtam valamit. A tegnapi kivételesen bennem maradt. Nagy vonalakban még emlékszem is rá. Ülünk anyámmal egy egyetemi auditórium emelkedő padsoraiban úgy közép tájon. Előadást hallgatunk egy kurzus keretében és témakörében: ne akarj többet tudni, inkább felejts. Nem tudom, hogyan kerül két ilyen csorosz, mint anyám és én egy ilyen tanfolyásra, ami a felejtésről szól. Mondom magamban, lefényképeznénk magunkat anyámmal, ha lenne egy okoskám. De sem telefon, sem fényképezőgép nincsen nálam, otthon felejtettem, a felejtéshez már tanfolyam sem kell, állapítom meg. Átrohanok Ljudához, aki a szomszédos auditóriumban tart előadást. Gyere már át, kérem, és fényképezz le minket anyámmal. Nem hoztam el a fényképezőmet, mondja, a telefonom meg szervízben van. Na jó, akkor legalább nézd meg az anyámat, hogy még megvan. Ljudával együtt megyek vissza, aki kiszúrja anyámat középtájt, integet neki. Anyám észreveszi, visszainteget neki. Mosolyog. Rám is.
Na most, mi fene értelme van ennek az álomnak? De legalább megmaradt és még emlékszem is rá.

Születésnapodra

Akárhogyan is nézem, elszámoltad magad. Megérted a nyolcvanegyediket, pedig egyáltalán nem akartad. Nem nevetlek ki és azt sem mutatom, hogy bi-bi-bíííí, nekem lett igazam. Sajnálom, egyben örülök, hogy itt vagy még velem. A legközelebbről éllek meg. Látom gyötrődéseidet. Hallom gondolataidat, érzéseidet, mindazokat, amelyeket megosztasz velem, ahova beengedsz. Ezért sajnálom, hogy a születésnapodig vezető út számodra egyre göröngyösebb, fájdalmakkal telibb. A segítség, hogy meghallgatlak, helyetted jövök-megyek, amire kérsz, megteszem. Nekem jó, hogy megvagy, hogy kérsz, hogy nyögsz, hogy alig eszel, hogy beszélgetünk, hogy a fájdalomérzeteden kívül még bőven találunk témákat. Fenntartanám ezt a status quo-t az idők végzetéig. Mondod, te már mennél, semmi nem tart itt. Mondom, maradj, hiszen szeretünk. Mondod, felejtesz. Mondom, nem baj, a fontosak eszünkbe jutnak. Mondod, hogy már szarnak sem vagy jó. Mondom, lapozzunk.
Hajnalban oda hajoltam hozzád, megsimogattalak, magamhoz szorítottalak, adtam egy nagy puszit, ezzel jól fel is ébresztettelek és füledbe súgtam, hogy sz dnjom rozdenia, milaja moja, boldog születésnapot, drágám, legyen nagyon szép napod. Elmenjünk este valahová ünnepelni? Ugyan hagyjál már! Mit ünnepeljünk? Örülök, hogy élek. Na, ebben is, mint annyi mindenben egyetértünk.

Anyám talány

Úúúgy tudom, hogy ő már felejtené, nem foglalkozna dátumokkal, számokkal, évekkel, nem ünnepelné magát, hátra nem, előre tekintene, le a gödörbe és azt az öt percet számolgatná, ami alatt odajut. Gyűlöli a fájdalmat, akár a tűztől fél tőle, szeretne az e világon már túl lenni. Nem tartja itt tizenhat éve halott apám. Nem számítanak gyerekei, unokái, barátnői, kedvenc színészei, nem marasztalják a német csatornák, de a finom ételek sem egy megterített asztalnál. Talán még közös útjaink az országban, a menés, a biztos gyorsulás, a haladás valahonnan valamerre, a megérkezés zöttyenése. Ekkor és csak ekkor létezik a holnap a maga távlatában előre, nem a mélységbe lefele. Ő most ilyen, és az őt fölemésztő rák felől lehetne még ilyenebb, zokszavam sincs. Menni akar már, a halál meg elkerüli. Van még dolgod, nem tettél eddig elég jót, mondja anyámnak, maradj, a többit megoldom. Ha eljő az idő. A mát, a holnapot, mely a születésnapja, hagyjuk békében lefolyni, ha már egészségben nem lehet. Az idő meg csak várjon sorára.

DANI Imre

Lehet, hogy egy későbbi sztárt láttunk ma a Frildivel a Zeneakadémián a diploma hangversenyén? Fogalmam sincs, nem nagyon értek hozzá, homályos sejtéseim vannak mindössze, és megpróbálom szabakba önteni, amit átéltem.
Bevallom, elsőre - már elnézést - nagyra nőtt csecsemőnek tűnt, amint a fiatalember kijött és leült a zongora mögé. Mit tudhat, töprengtem magamban. Mindössze pár percig tartott az érzéki csalódás, hogy azután DANI Imre a zongorajátékával állítson a feje tetejére minden előítéletet. A Bach-darabban még évfolyamtársai kíséretében játszott. Beethoven, legvégül Liszt H-moll Szonátájában magára maradva, egyszál magában a színpadon a zongoráján játszotta el briliánsan a zenedarabokat.
Liszt különben az egyik legnehezebb zongoraműveket író szerző. Azt gondolhatta annak idején a Maestro, hogy aki rajta kívül veszi a kurázsit és megpróbálja eljátszani a zenéit, és valamennyire sikerül is neki, abból az illetőből előbb vagy utóbb még lehet valaki. DANI Imre fantasztikusan játszotta el a nagy Lisztnek Lisztet. A mély dallamok kellőképpen morgónak, viharosnak, vészterhesnek tetszettek, míg ezenközben a magas hangok csilingeltek, varázslatos hangulatot teremtettek. Élvezet volt hallgatni a fiatal zenész játékát. Az ember képes ilyenkor elrugaszkodni a valóságtól, maga mögött hagyni napi gondokat, fájdalmakat, önkéntelenül és kedvteléssel merül bele a zenei zsongásba. Mintha ezekben a kivételes pillanatokban megállna az idő, és a csönd is hallhatóan a többszörösére dagad. Hallgattam volna tovább is, tobzódtam volna a bonyolult dallamokban, ámúlva gyönyörködtem volna DANI Imre boszorkányos zongorajátékában, kedvtelve nyújtottam volna az egyhelyben álló, kimerevedett időt.
Talán nem süllyed el, tépelődtem magamban, nem vész el a fiatal zongoraművész más, a zenét kimagaslóan interpretáló és a feltörekvő középszerű zenészek között.
DANI Imre, a mai est a Zeneakadémia Nagy termében felejthetetlen élmény, sikeres, mérföldkőszerű állomás volt a pályafutásodon, szívemből gratulálok. Nagyon remélem, hogy hallunk még felőled!

Anyám szerint a világ - Cantuccival

sokkal jobb, szebb, s nem utolsó sorban finomabb. Meglátja a kezemben a dobozt, rajta az ismerős felirattal: Cantucci. Hoztál nekem Cantuccit, kérdezi elámulva, s arcán olyan boldogságos mosoly fénylik föl, amilyent régóta nem láttam. Olyan jókedve lesz a Cantuccitól, hogy megérte a rágondolás, a visszaemlékezés a boltban, hogy ezt szereti. Mondani szokta, hogy nézzem meg az Intersparban, de csak ott, mert egyedül csak ott kapható a Cantucci. Kapható az mindenfelé Olaszországban, csak jól kell keresni, mert néha úgy el tud bújni a polcok között, hogy az ember nem egykönnyen leli meg. Bárcsak lenne még egy ilyen dobozom, hogy azt másnap adhassam neki oda, újabb gyönyörűséges mosolyt csalva ki az arcára. Boldog, anyám akár egy gyermek, boldog, úgy örül a süteménynek, ami pedig száraz, eldöntött, részeg elipszis alakú és manduladarabok vannak benne. Szárazságának, ropogósságának köszönhetően eláll az idők végezetéig is, nem romlik meg. Laci kimérve veszi Olaszországban, amikor náluk ebédelek és van belőle, eszem én is, meséli anyám csillogó szemekkel. De ez most csak az enyém, teszi hozzá, s boldogan szorítja magához az egy szem Cantucci-s dobozt.